Hol volt, hol nem volt, volt egyszer kovácsné, ki boszorkány volt.
Ezt az asszony ugy hiták, hogy patkós Körmöndiné.
Mondom, hogy boszorkány volt az asszony, sok állt hatalmában; azért ő
kigyelmét szerették, meg nem is; azért féltek is tőle, mint az égető
tűztől, meg nem is.
Ha ez az asszony valakire megharagudott, azt ugy meg tudta verni a
szemével, hogy a keze-lába összezsugorodott; azt ugy meg tudta kötözni a
szemével, hogy rajta kivül egy teremtett lélek, senki, de senkisem tudta
kioldozni, csupáncsak Körmöndiné asszony.
Ha a leány szerelmes lett valakiben és ha az őt nem szerette, csak
Körmöndiné asszonyomhoz kellett menni. Az aztán adott a leánynak olyan
szert, hogy a legény mindig ő utána járt, mindig csak azt az egyet
szerette.
Ha valakinek a tehene véres tejet adott, csak Körmöndiné asszonyomhoz
kellett menni; az adott annak a bizonyosnak olyan szert, melylyel a
tehenet köröskörül kellett füstölni, hogy attól a fejös tehén nem adott
többet vérest.
Ha valaki haragban volt valakivel, csak Körmöndiné asszonyomhoz kellett
menni, az annak a bizonyosnak a haragosát ugy megrontotta, hogy egész
éltében nyavalyás lett. Pedig csak egy csupor fözeléket adott neki, de
volt abban a kerek föld alatt minden, de minden: bab, borsó, lencse,
kása, kukoricza, búza, árpa és dara; pedig csak ezt a fözeléket kellett
annak a bizonyosnak a háza előtt hosszában elhinteni, és ha az a
bizonyos átment rajta, annak a testén minden, de minden: bab, borsó,
lencse, kása, kukoricza, búza, árpa és dara, mint a veres patics,
kiütött.
Itt a boszorkány éjnek idején fölkel az ura mellől, ki mellé aztán egy
seprőt fektetett és az, ha mindjárt tüzes taplót tettek volna is a
fülébe, ha mindjárt ezer dobot is ütöttek volna meg az ágya előtt, föl
nem ébredt volna, hanem aludt mint a tök, mint a juhászbunda.
Mondom hogy fölkelt az asszony, kezébe veszen egy kötőféket, melylyel a
kovácslegényt háromszor főbe ütötte.
Itt lelkem teremtette! a kovácslegény leugrik az ágyról, négykézláb áll,
megrázkódik s tüstént lóvá vált.
Aztán a boszorkány a fejébe húzza a kötőféket, csontnyerget tesz rá, egy
hányt-vetett ócska bundadarab volt a nyeregtakaró s ráül a lóra,
mondván:
– Hipp-hopp, ott legyek, a hol akarok!
Azzal a ló szaladásnak eredt, kibújt az ajtóhasadékon, ki a kéményen s
megsem állt, míg a Sz. Gellért hegyre nem ért, hol már ekkor egész
boszorkány sereg volt együtt. Kik aztán elkezdettek tánczolni, danolni,
majd az ivás-evéshez láttak s csaptak ott olyan dáridot, hogy egy kis
lakzival ért fel. Mikor aztán jól ettek-ittak, ujra a tánczhoz,
dalláshoz fogtak.
Mikor a boszorkányok legjavában tánczoltak, egyszer egy hosszú ember
jött le a hegyről, s kiválasztott közülök egyet, kivel aztán vele hált,
és annak a bizonyos boszorkánynak egy kis-pénzt adott.
A boszorkányok itt tánczoltak mindaddig, míg a kakas nem kukurikult; de
a legelső kakasszóra tüstént, mintha kettévágták volna, abba hagyták a
mulatságot s ki-ki a maga lován hazaparipázott.
Mikor a szegény kovácslegény hajnalban föl akar kelni, csak ekkor vette
észre, hogy olyan fáradt, hogy még a kezét is alig bírja fölemelni,
mintha egész istenadta éjszaka nem aludt, nem pihent volna, hanem mindig
a vasat verte volna vagy félmázsás pörölylyel.
No ez abban maradt, de a kovácslegény másnap, harmadnap, negyednap is,
mikor föl akart kelni az ágyból, mindig oly fáradtnak érezte magát, hogy
a kezét is alig birta fölemelni.
De, hogyis ne! mikor az az istentelen vén banya – hogy a patvar vigye
el! – minden istenadta éjszaka megnyergelte és rajta a Sz. Gellért
hegyre s onnan meg vissza paripázott.
Itt a kovácslegény egyre száradt, egyre száradt, míg utoljára ugy
elszáradt mint a seprő.
Volt ennek a kovácslegénynek egy czimborája, ki obsitos katona volt.
Ennek az obsitos katonának szemébe tűnt, hogy az ő kenyeres pajtása
egyre szárad, egyre fonyad mint a férges oltvány.
Az obsitos katona végre nem állhatta meg szó nélkül, ezért kérdőre vonta
a pajtását, mondván:
– Te Pista! – mert így híták a kovácslegényt – mi dolog az, hogy te a
magad porczióját megeszed, mégis az nem fog rajtad, hanem egyre
száradsz; csak a bőröd, csak a csontod?
– Nem tudom én barátom, hogy mi a bajom, felelt a kovácslegény, de mikor
reggelre fölébredek, mikor föl akarok kelni, olyan fáradt vagyok, hogy
majd visszaesem az ágyba s egész testem a földfelé húz, mintha három
mázsa vas volna a nyakamba akasztva!?
– No, ha nem tudod hogy mi a bajod, majd mindjárt megtudjuk, csak egy
kis ólmot keress, majd öntést csinálok.
Keres a kovácslegény ólmot, az obsitos pedig azt vaskanálba tette s a
tűzre tartotta. Mikor aztán az ólom megolvadt, azt egy vedervízbe
belezúditotta.
Aztán az obsitos a vödörvízből kivette az öntést, hát, uramfia! az öntés
lovat ábrázolt; még a füle-farka, de még a négylába is megvolt.
– No Pista! tudom már hogy mi a bajod?!
– Micsoda? kérdi a kovácslegény.
– Jaj, ne is kérdezted! téged minden istenadta éjszaka a boszorkányok
megnyergelnek és rajtad, mint valami lovon, elparipáznak.
– Igazán?!
– De igazán ám! olyan igaz az, minthogy az a fényes nap süt az égen!
Nézd, látod-e ezt az öntést?
– Látom.
– No ha látod, nézd itt van a farka, itt a feje, csak ajaka nincsen, itt
a négy lába; egészen lóforma.
– A biz az.
– De most Pista, folytatá beszédét az obsitos, az itt a kérdés, hogy
kicsoda nyergel meg téged; azt volna ám jó megtudni! Azt pedig csak ugy
tudhatjuk meg, ha rostát forgatunk: ezért hozd be a rostát, meg egy kis
ollót. A többi aztán az én dolgom!
A kovácslegény behozza a rostát, meg a kis ollót, s odadja az
obsitosnak, ki aztán kétfelé nyitotta a kis ollót s ugy szúrta a
rostába.
Mikor ezzel is készen volt, a rostát a kis ollónál fogva, ugy tette a
Pista, meg az ő nevetlen-ujja körme-hegyére, hogy azokon a rosta
tetszése szerint szabadon foroghatott.
Az obsitos aztán mormogott magában valamit, de hogy mit mit nem, azt
egész bizonysággal nem tudom, elég az hozzá, hogy aztán fen szóval
kérdezte a rostát ilyeténképen:
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Bogosné
asszonyom-e vagy más?
A rosta nem fordult meg, bár az obsitos háromszor ismételte a maga
mondókáját.
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; a Csókásné
asszonyom-e – mert így híták a faluban egy vén asszonyt – vagy más?
A rosta most sem fordult meg, bár az obsitos ennél is háromszor
ismételte a maga mondókáját.
– Sz. Péter! Sz. Pál! ki nyergelte meg a mi Pistánkat; Körmöndi
asszonyom-e vagy más?
Ime! a rosta a nélkül, hogy valaki csak egy kisujjal is ért volna hozzá,
magától el kezd forogni és megfordult háromszor.
– No Pista, szólt az obsitos, a gazdasszonyod nyergelt meg, azt a
k....teremtését; de tudom, hogy megkeserüli, hiszem azt az egyet! Azért
máma nálad hálok; én fekszem kivül, te pedig belől. A többi aztán az én
dolgom.
Ezermester volt Körmöndiné asszonyom, de az obsitos sem volt kevesebb
egy hajszállal sem; mert, hogy eljött az estve, el a lefekvés ideje, az
obsitos lefeküdt a kovácslegény helyére. – Itt, ugy tizenegy órafelé jön
a kovácsné, hozta a kötőféket, hogy már a kovácslegénynek így veri úgy
veri háromszor a fejéhez, de az obsitos, mikor a boszorkány a fejéhez
akarta verni a kötőféket, az a karjával háromszor vágta vissza.
Ime! a boszorkány négykézláb leesik a földre, lónak válik, csak az
ajaka, csak a lókörme hibázott.
Az obsitos aztán ízibe leugrik az ágyról, a boszorkány fejébe húzta a
kötőféket, csontnyerget tesz rá – egy hányt-vetett ocska bundadarab volt
a nyeregtakaró – s felül a nyeregbe.
Aztán az obsitos sarkantyúba kapja a lovat, mely kibujván a kulcslyukon,
ki a kéményen, háromszor kerülték meg a falut.
Mikor háromszor megkerülték a falut, az obsitos megáll a kovácsháza
előtt, bekiált az ablakon, hogy keljen föl a mester, mert neki ilyen
sietős, olyan sietős utja van, pedig a lovának mind a négy lábáról
leesett a patkó.
Mit volt mit tenni a kovácsnak, éjnek idején fölkelt az ágyából, kiment
a műhelybe és a lovat meg akarta patkolni.
Itt a kovács hozza az ízzó tüzes patkót, fölemeli a ló lábát, hát látja,
hogy nincs a lónak körme, hanem a helyett olyan kezefeje van mint
embernek.
A kovács ijedtében imhogy sóbálványnyá nem változott, annyira megijedt,
a ló pedig csakugy reszketett, csakugy remegett egész testében, de se
nem moczczant, se nem nyerített, hanem állt egy helyben, mintha a
földből nőtt volna ki, majd hátra nézett nagy keservesen, hát a kovács
csak ekkor látta, hogy a lónak még az ajaka is hiányzik.
Az obsitos aztán rámordul erős kegyetlenűl a kovácsra, hogy a lovat
tüstént patkolja meg, mert pecsétes levelet, az ország levelét viszi,
különben lesz ne mulass!
Mit volt mit tenni a kovácsnak, kénytelen-kelletlen megpatkolta a lovat,
de az se nem rugott, se nem mozdult, hanem állt egy helyben, mintha a
lába a földből nőtt volna ki.
Az obsitos aztán megfizetett a patkolásért s elnyargalt, a kovács pedig
lefeküdt.
Itt lelkem teremtette mi kerül a dologból, mi nem, a kovácsné, mint ha
beteg lett volna, másnap nem kelt föl az ágyból, hanem a kezét-lábát
összehúzta s ugy feküdt az ágyban.
A kovács aztán odament a beteghez s kérdi tőle, szót szólván:
– Mi a bajod édes feleségem?
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
– Ugyan édes feleségem, szólt a kovács, mért nem nyújtod ki a lábad?
mért huzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza.
De az asszony egy árva szó nem sok, de még annyit sem szólt, hanem ott
feküdt az ágyban mint egy darab fa; kezét-lábát összehúzta.
– Ugyan édes feleségem, szólt ujra a kovács, mért nem nyujtod ki a
kezed; mért húzod ugy össze magad mint a szegény ember malacza?
De az asszony most sem felelt, hanem feküdt az ágyba mint egy darab fa.
– Ugyan édes feleségem, kérdi tovább a kovács, mutasd a kezed, mért nem
adod ide?
De az asszony nem adta oda a kezét, hanem feküdt az ágyban mint egy
lelketlen darab fa.
Itt a kovács megharagszik s meg akarja fogni a felesége kezét, de az
asszony nem engedte; de hogyím a férfi mindig erősebb mint asszony, a
kovács erőnek erejével megnézte az asszony kezét, hát látja, hogy az meg
van patkolva.
Nézi a másikat, az is meg van patkolva. Nézi a két lábát, azok is meg
vannak patkolva s egyszerre mint a nap világos lett előtte, hogy ő
tegnap kit patkolt meg, hogy a felesége boszorkány, hogy az a ló a mult
éjszaka mért remegett olyan nagyon?!
Az asszony harmadnapra kiköltözött ez árnyék világból s a fejfájára
aztán rávágták a patkót annak a jeléűl: hogy itt nyugszik Patkós
Körmöndiné asszonyom.