Tehát minden békót, bilincset, lánczot le tudott már vetni magáról Trenk
Frigyes; ki tudott nyitni minden závárt, lakatot; előtte állt a
szabadulás utja, tárva-nyitva. Csak az alkalmas napot kellett bevárnia.
Csak egyet nem tudott levetni, saját lelkének a skrupulusait.
Hát aztán mi fog történni vele, ha innen megszökhetik?
Oroszországba nem mehet. Nincs már ott se Erzsébet czárnő, se Bestuseff
kanczellárnő: senki a régi pártfogói közül. A tiz évi börtönélet nem
arra való volt, hogy délczeg alakjának varázsát növelje. Nem lehet azt a
diadalutat már folytatni, a miben ily szörnyü hézag szakadt.
Vagy hát Bécsbe menjen vissza? Halálos ellenségei közé: a kapzsi
irigyek, a birtokain osztozó főurak, az üldöző papok, a gyanakodó
ügyvédek, a lenéző katonák, a furfangos diplomaták világába, a hol őt
mindenki veszedelmes elmeháborodottnak tekinti s a hol elébb-utóbb
valóságos őrültté kell lennie?
Legjobb esetben ott lesz Kecskemét. Testhizlaló egyhanguságával!
Aztán feltünt előtte a jövendő ragyogóbb képe.
Ha össze lehetne azt kötni a legfényesebb multtal, a mikor még hazája
szolgálatában hordozta fegyverét! Ha ki lehetne engesztelni Frigyes
királyt, a kinek már a kortársak a «nagy» melléknevet adtak! Ha meg
lehetne őt győzni törhetetlen hűsége felől! Hisz tiz esztendő a sírban
csak elég egy halottnak, hogy mint uj ember támadjon fel egy uj életre!
Valami vakmerő gondolatja támadt.
Most, mikor már a megszökésre kétféle ut is nyilt előtte, arra határozta
el magát, hogy önként felfedezi a tervezett merényletet; még pedig a
nehezebbiket. A föld alatti utat.
Czimborájától értesült felőle, hogy a Braunschweigi herczeg Magdeburgban
időzik, – az ő régi jóakarója.
A vizsgáló őrnagynak ekkor azt mondá:
– Kérem, őrnagy ur: én megtudtam, hogy a nagylelkű Ferdinand,
Braunschweigi herczeg jelenleg Magdeburgban van; ő énnekem jóakaróm,
régi pártfogóm. Legyen szives őrnagy ur a herczegnek átadni ezt az
izenetemet. Tüzzön ki a herczeg tetszése szerint egy napot, a melyen én,
az általa választott órában, fényes nappal előtte megjelenjek, a bergeni
kolostor kapuja előtt, lóháton, karddal az oldalomon: és csak azért,
hogy ezt a kardomat az én királyom a «Nagy» Frigyes szolgálatára
felajánljam.
Az őrnagy retteneteset bámult.
– Megbolondult ön, Trenk?
– No csak mondja ön el ezt az izenetemet Ferdinand herczegnek. Komolyan
beszélek. Én innen akkor török ki, a mikor akarok.
Az őrnagy eltávozott s néhány óra mulva visszatért a kormányzóval és
több főtiszttel együtt.
– Közöltük önnek az izenetét a herczeggel. Serenissime azt válaszolja
önnek, hogy ha ön képes lesz azt megtenni, a mire fogadkozik, biztositja
önt nem csak a pártfogásáról, de a király kegyelméről is.
– No hát tessék kitüzni a találkozás napját és óráját.
– Ne bolondozzon ön Trenk. Monda a kormányzó. A mire ön fogadkozik, az
tiszta lehetetlenség. Ha nem elég önnek a börtön őrsége, beállítunk a
csillagsánczba egy regementet. Innen ki nem bujhatik. És ha még is
sikerülne önnek, minden erős rendszabály daczára ebből a börtönből
kitörni, az olyan arczulcsapás volna mi nekünk mindnyájunknak, a kik az
őrizetével meg vagyunk bizva, hogy azt a király nekünk nem engedné el.
Önt kegyébe fogadhatná; de mink esnénk ki a kegyéből. Legyen önnek esze.
Ha csakugyan képes ön ezekből a bilincsekből magát kiszabadítani, ebből
a tömlöczből kitörni, elég ha ön felfedezi előttünk annak az utját,
módját: nem szükség azt végrehajtania s előljáróit felcsufolni vele. Én
jót állok róla, hogy ön kegyelmet kap. Ön ismer engem. Reichman tábornok
szavával nem játszott soha.
– S tábornok ur szavát adja nekem, hogy ha a szökésem lehetőségét
bebizonyítom, szabadságomat visszanyerem?
– Katonai becsületszavamat kötöm le rá s birom ehhez a herczeg
beleegyezését.
– Az ön katonai szava nekem szentirás! – szólt Trenk Frigyes. No hát
nézzenek ide az urak!
S azzal egyenkint lehuzogatta a bilincseket a kezeiről, a békókat a
lábairól s láncostul odadobta az urak lábaihoz.
Azután előhuzogatta a padlóból a vésőket. A kettévágott padlódeszka
hasadékából eltávolította a kenyérragacsot, mely azt észrevehetlenné
tette s azzal kiemelte az elvágott deszkadarabot az üreg fölül.
Aztán leszállt abba az üregbe s egyenkint kiadogatta a dugaszban tartott
földvájó eszközeit, az egyenruhája darabjait, a kardját.
A két pisztolyát, melyek meg voltak töltve, kilőtte az aknába.
– És most fáradjanak el a tiszt urak a második számu folyosóra, s a hol
egy márvány lapot fognak találni, melynek szélein átszürődik a
lőporfüst, azt emeljék fel.
Két tiszt odament s bámulva látta a kékes füstöt felpárologni a kő alól.
Azt kiemelték s ott látták az akna feljáró nyilását; harminczhét lábnyi
távolban a börtönszobától. Csodálkozással eltelve jöttek vissza ezt
megállapítani. Az akna kész.
– De hogy akart ön kijutni a bezárt folyosóból? kérdezé a kormányzó.
Hisz annak két erősen zárt ajtaja van!
Ekkor aztán előadta Frigyes a folyosóajtóhoz való kulcsokat is.
Onnan aztán csak egy ugrás kell s kinn van a sánczokon kivül.
A kormányzó kezét nyujtá Frigyesnek.
– Ön igazat mondott. Meggyőzött bennünket. Most már nincs szüksége az
aknájára, kijöhet, az ajtón keresztül. Öltse fel az egyenruháját.
Trenk Frigyest a hideg lelte ideges felindulásában, mikor a szurtos
rabdaróczot levetheté s ujra felöltheté a tiszti egyenruhát.
Azzal karonfogva kivezették a börtönéből. Átvitték a felügyelő tiszt
szobájába, a hol a tisztek mind siettek neki gratulálni.
Estefelé a kormányzó is odajött, pompás vacsorát adott az egész
társaságnak: számos poharat üritettek Trenk Frigyes szerencsés
megszabadulására. Az volt a boldogabb, a ki barátságot köthetett vele.
Egy hétig tartott a vigasság. Az egész garnizonból alig volt már tiszt,
a ki Trenkkel együtt ne lakomázott volna. Csak az a bizonyos czimbora, a
ki a szökésre összebeszélt vele, látszott őt kerülni. Egyszer mégis,
mikor keresztül ment a szobán, odasugott Frigyesnek:
– Szegény bolond, te ugyan pórul jártál.
Nyolczadnapra aztán megint odajött hozzá a kormányzó, ismét karonfogta,
visszavezette a börtönébe. Az most már deszkapadló helyett szép nagy
gránitkoczkákkal volt kikövezve.
– No most próbáljon ön már innen kitörni.
És aztán ismét lehuzták róla a tiszti egyenruhát, feladták rá a régi
szurtos daróczot; békót csak az egyik lábára vertek, de az olyan vastag
volt, s minden lánczszeme olyan tömör, hogy azt át nem fürészelheté.