Tizennyolcz hónap telt el a várakozásban! Félév híján tíz év mult már,
hogy Trenk Frigyest élve eltemették.
Télen rázárták a börtönajtókat, nyáron nyitva hagyták. A tisztek
odajártak hozzá nézni, hogy rajzolja vésővel a czikornyákat a kehelyre.
Meghallgatták a szatiráit, s azokból egész könyvet irt: gúnyolta a
czopfot, meg a rozáriumot, az udvaronczokat, meg a fiskálisokat.
Egy őszi napon reggel ismét kinyitották az ajtait; de csak azért, hogy
egy óra mulva megint bezárják. De azért a börtön ablakán keresztül is
betört hozzá a nagy város beszéde. A harangok beszéltek egymással,
versenyzett velük a trombitarecsegés, dobpörgés, belebömböltek az ágyuk,
a sortüzelés. Frigyes megértette az óriások beszédét. Valami nagy halott
van Magdeburgban.
Nemsokára megtudta azt. A vizsgálótiszt, a ki délben érkezett a
börtönbe, azzal nyitott be hozzá:
– Bajtárs, visszahoztam a becsületszavadat. A herczeget most temettük
el. Ezentúl zárva a börtönöd. Tudod a többit.
Tudta a többit.
Most már fel volt szabadítva, hogy folytassa a menekülési munkáját.
Az új kormányzó is emberséges ember volt (Reichman). Megengedte
Frigyesnek, hogy hirlapokat olvasson. Azokból megtudta, hogy Erzsébet
czárnő meghalt, utódja, Péter czár, fordított az orosz politikán s
békekötésre ösztönzé a harczoló feleket. Mind a kettő ki volt már
merülve s adósságokba sülyedve.
De Trenk Frigyesnek a béke sem hozott szabadulást.
Leggonoszabb ellenségei Bécsben voltak. Azok, a kik még a megmaradt
Trenk-féle örökséget kezelték s azt is el akarták harácsolni. Ezek a
dögkeselyük!
Trenk Frigyes újra felbontá a börtöne padlatát, kiszedte a téglákat, a
mikkel a borzlyuka be volt falazva s ott találta az első csatornát,
melyen keresztül ki akart törni, rátalált az eszközeire, pisztolyára és
aranyaira is.
Segítségére volt ezuttal a vaskályhája. A börtönének hármas rétegü
deszkapadlata volt, azokból a két alsót kifürészelte, s azt darabonként
elégette a kályhában, az így támadt üregben aztán elrejtheté a homokot,
a mit a csatorna folytatásában kivájt; nem kellett annak az
eltávolításával bajlódnia.
Egyszer azonban majd rajtavesztett ezen a munkán.
Mikor már annyira haladt a föld alatti csatornájával, hogy a bástyának a
külső faláig eljutott, annak az alapzatából egy nagy kő levált s elzárta
a háta mögött a visszatérés útját.
Elevenen volt eltemetve!
Előtte állt a legrettenetesebb halál: a föld alatt megfulladás.
E kétségbeejtő helyzetben sem hagyta el a lelki ereje.
Legelső feladata volt a csatornát annyira kitágítani, hogy
megfordulhasson benne. De a kivájt homokkal megint csak az eddig tört
rést zárta be, úgy, hogy folyvást az arczával túrta a földet.
Ez alatt a bezárt üregben úgy fölemészté a levegőt, hogy fuldokolni
kezdett. A homokot harapta kínjában, abban még volt valami éltető lég.
Végre meg tudott fordulni a borzlyukában. De akkor még csak az útját
elzáró nagy kőig jutott el.
Azt visszaemelni a helyére, a honnan leesett, lehetetlen volt, sőt attól
is lehetett félni, hogy még több kő is hegyibe esik.
Hát neki kellett fogni az emberölő munkának.
A fullasztó légben gödröt ásni a kő alá, s ezt abba lesülyeszteni.
Elájult, meg újra föléledt s kaparta tovább a földet. De a mennyit a kő
alul kivájt, annyival magát temette be. A homok az ajkáig ért, mint a
hullám a vízben uszónak.
A mint végre a kő megcsúszott, legalább friss levegő jött be a nyiláson.
(A milyen friss levegő van a föld alatt.)
Hosszú ideig tartó keserves munka után annyira vitte, hogy a nagy követ
belehúzhatta az ásott gödörbe s azon keresztül ismét átbujhatott a
csatornába. Sietett kimászni belőle.
Mikor a börtönébe visszakerült, úgy üdvözölte azt a szomorú odut, mint a
paradicsomot. Leveté magát a padlatába helyezett sírkövére és
megcsókolta. A sírjából kimenekült halott áldotta sírkövét, hogy
megcsókolhatja az abba vésett nevét.
S ott elnyomta a fáradság, a kín, elalélt.
Nappal volt már. Ha föl nem ébred délig, a vizsgáló tiszt itt találja a
felnyitott üreget, minden el lesz árulva.
Jó szerencse, hogy volt egy jótevője, a ki fölébreszté, a heves köhögés.
A bűzös légben megkínozott tüdő nem engedte soká aludni.
Akkor aztán, a nagy köhögés, krákogás közepette elvégzé a rejtegető
munkát, helyre illeszté a kivágott pallót s ágyára veté magát.
A felügyelők ott találták lázban és fuldokolva.
Még is folytatta a munkát. Ismét visszatért abba a rettenetes üregbe, a
hol már egyszer egy élve eltemetett kínjait átszenvedte.
De elébb azt a veszélyes pontot, a honnan az alapkövek lehullhattak, a
börtöne alsó padlójából kifürészelt deszkákkal felpóckolta.
Ez alatt megköttetett a béke Hubertsburgban. A harczoló felek hadi
foglyaikat kicserélték. Frigyes hallhatta a csillagsánczban elhelyezett
horvátok vig danolását a börtön ablakán kereszül. Az ő börtöne azonban
zárva maradt. Senki sem vette figyelembe, hogy ő is Mária Therézia
dragonyos kapitánya.
És az alatt, a míg Trenk Frigyes ásta a föld alatti csatornát, hogy
börtönéből kiszabaduljon, egy más élő lény meg egy ellenkező lyukat
furt, mely az ő börtönébe vezetett: egy kis egér.
Két éven át volt ez a parányi állat Frigyes állandó lakótársa,
mulattatója, a ki ott tánczolt a térdein, a tenyeréből evett, a
füttyentésére előjött a lyukából.
Ha indusok volnánk, a kik a lélekvándorlásban hisznek, azt kellene
elfogadnunk, hogy a kis állatkában a szép Jelvira lelke lakott, a ki
szerelmesét ily alakban jött fölkeresni.
Frigyes csak minden harmadnap folytatta az aknázást, a közbe eső
éjszakát pihenésre kellett fordítania. Az ilyen «otthon» töltött
éjszakákon az egérke folyton ott szaladgált a börtönében s rágicsálta az
ajtaját, mintha ő akarná azt a fogoly számára keresztülfurni.
Egy éjjel az őrök figyelmessé lettek a rágicsálásra s jelentést tettek
róla az őrnagynak.
A tiszt azonnal sietett a porkolábbal Frigyes börtönébe.
Az ajtó alja csakugyan keresztül volt furva, a fürészpor nagyságu
forgácsok ott hevertek.
– Mit csinált ön itt? kérdezé az őrnagy.
– Én nem. Hanem az egér.
– Hát honnan jön ide az egér?
– Én nem tudom.
Nosza rögtön kőmüvest, lakatost hivattak, összevissza kutatták a börtön
minden zegét-zugát: nem találták meg az egérlyukat. De sokkal
nevezetesebb az annál, hogy Frigyes aknanyilását sem találták meg, a
mire az egér könnyen rávezethette volna őket.
Uj emberek voltak mind. Az eddigi ismerős arczokat mások válták fel. A
néphad tisztei helyett, a kik már meg voltak Trenk által nyerve, rendes
katonák jöttek, a kik még nem tudtak semmit a fogolynak tiz év óta tett
szökési kisérleteiről.
Trenk Frigyes kinevette őket a kutatásukkal.
Egyszer aztán egyet füttyentett s arra rögtön előugrott az egérke s
felfutott a vállára. Ott volt elbujva az ágya szalmájában.
Frigyes könyörgött az őrnagynak, hogy ne pusztítsák el az egérkét.
Az őrnagy azt igérte neki, hogy haza fogja vinni a feleségének, s azzal
zsebkendőbe takarta a piczinyke lázadót s elvitte magával az őrszobába.
Ott kibocsátá az asztalra, hogy majd a tiszttársak előtt produkálja a
kis szörnyeteget. Ez azonban egyszerre leugrott a földre s úgy elbujt az
őrszobában, hogy semmi hajszolással nem birták előteremteni.
Másnap, mikor az őrnagy a porkolábbal együtt jött a börtönt
megvizsgálni, hát már akkor a kis egér megint ott volt Trenk Frigyesnek
a vállán.
Hogyan tudott az őrszobából észrevétlenül ide osonni? azt nem találta ki
senki.
Az őrnagy azután ezuttal egyenesen hazavitte a bohókás állatot a
feleségéhez. Az kaliczkába tette, diót, marczipánt adott neki. De a kis
egér nem evett semmit s három nap mulva bevégezte egér-életét.
Valószinüleg ismét visszaköltözött egy szép dauriai princeszbe. Elég
annak egy egérke-lélek! Mit csinálna egy oroszlán lelkével?
Egy napon tűzveszély támadt a városban: a napos őrnagy kötelessége volt,
a csapatjával a vész helyszinére sietni: a Trenk börtönkulcsait rábizta
egy hadnagyára. Délben az jött el a börtönvizsgálatra.
Mikor a porkoláb s a tisztogató fegyencz eltávozott, a tiszt
hátramaradt.
Mikor egyedül voltak a börtönben, a hadnagy maga ajánlotta fel
Frigyesnek, hogy miként Schell a glatzi fogságból, kész vele együtt
megszökni a magdeburgi csillagsánczból. Ő neki úgy is dezertálni kell az
adósságai miatt, a mik a fején túlnőttek.
Frigyes rögtön átadott a czimborának ötven aranyat.
Ezzel az meg volt nyerve.
Szó sem volt a földalatti csatornán keresztülbujásról. A terv sokkal
egyszerübb volt.
A czimbora csináltat a városban egy lakatossal négy hasonló kulcsot, a
minőkkel az ő börtöne lakatjai nyílnak. Ezeket megkaphatja az alatt, a
mig az őrnagy Walrabénál, egy foglyul bezárt, de gazdagon ellátott
tábornagynál ebédel.
Azon a napon, a melyen az őrnagy hazamegy a feleségéhez a városba, a
hadnagy az őrségen levő granátosokat különféle megbizásokkal kiküldözi a
csillagsánczból.
Akkor odajön a börtönéhez a jóbarát; a két őrtálló granátosnak azt
parancsolja, hogy menjenek be a fogoly börtönébe, az ágyát kihozni.
Ekkor Frigyes, a mig a két katona az ágygyal piszmog, hirtelen kiugrik a
börtönből, rájuk csapja az ajtót, a kulcsot elfordítja a zárban. Azután
a másik három ajtót is belakatolja s azzal a csillagsáncz kapuján kifut
a hadnagygyal együtt; ott vár rájuk két fölnyergelt paripa: fél óra
mulva túl vannak a porosz határon.