Négy év tölt le ez alatt a megindult világháborúból. Ehhez hozzáadva azt
a hármat, melyet előzőleg eltöltött Trenk Frigyes a börtöneiben, az ő
balsorsának hetedik esztendeje járta.
Hét esztendő a boldog fiatalság tündér korszakából! Folyvást lánczok
között! Nappal a vasakban, éjjel a föld alatt.
És e közben mindenről értesíték, a mi a külvilágban történik. A
változatos hadiszerencséről. Neki egyik változat sem volt szerencse.
Csak a békekötéstől remélhette megszabadulását. Az pedig minden új
diadal után még messzebbre távozott.
Egyszer mégis történt valami a hadjáratban, a mi a fogolynak enyhülést
hozhatott. A kollini ütközet után, melyben a lotharingi herczeg Frigyes
király fölött fényes diadalt aratott: egy hadtest, Hadik tábornagy
alatt, egész Berlinig nyomult előre. Vele jártak az új szabad csapatok,
a kik vitézségben még Trenk pandurjain is túltettek, vezetőjük volt
Beleznay. (Kinek nevét a Conversations-Lexiconok szerkesztői, még a
magyarok is, ignorálják. Az utóbbiaknak jó volna Nagy Iván Magyar
családok névtárát figyelembe venni, s a kiváló magyar tipikus alakokat
az őket megillető helyre beiktatni.) (Megtörtént 1898.)
A merész haditett fényesen sikerült. Berlin hársfa-sétányai
megismerkedtek a magyar huszárok tollforgóival, a berlini udvar pedig
hanyatthomlok menekült Magdeburgba. A királyné a királyi herczeggel,
Henrik őrgróf – és Amália herczegnő mind ide futottak.
Trenk Frigyes önéletrajzában először találjuk ezt a nevet kiirva:
«Amália herczegnő».
Szívbeli titkát ekkor sem árulja el.
De a következményekből lehet találgatni.
Azt irja, hogy a zsarnok Bruckhausen egyszerre nyájas lett iránta, mert
azt udvarnál azt hallá, hogy Trenk nincs elhagyatva.
(Pedig csak nem rég akarta azt keresztül szúrni – meglánczolt kézzel, –
egy karddal, melyet a segédtisztje oldaláról rántott ki.)
És ugyanekkor felváltá a várkormányzóságban a dühöngő Borkot Reichmann
alezredes: egy emberszerető, becsületes katona, a kinek a legelső ténye
az volt, hogy feltáratta Trenk Frigyesnek a két belső börtönajtaját,
hogy a tornácz ablakából betörhessen hozzá a napvilág és a friss lég.
Trenk Frigyes visszakapta hét év mulva a napot és a levegőt.
Ki eszközölte volna ezt ki, ha nem egy forrón szerető szív, mely a
szerencsétlennel még most is együtt érez? Még annyi hűtlenség, még a
hazaárulás után is?
Itt voltak ismét egymáshoz oly közel. Érezhette a «napjának» közellétét
a tavaszfuvallatról börtönében. Adtak neki kályhát a börtönébe,
tűzcsináló szerszámot – nyolcz évi fogság után először. Aztán egy
czin-poharat, a miből igyék. Azt a poharat ő teleirta versekkel;
allegoriai képeket, bibliai történeteket vésett belé, egy kiélesített
szeg volt hozzá a szerszáma. Remek művek voltak azok! – A felügyelő
tisztek bámulták a fogoly művészetét. A mint egy kelyhet telerajzolt,
hoztak neki másikat, azt vette művészi vésője alá. Az érczbevágott
betüsorok olyan aprók voltak, hogy azokat más ember csak nagyító üveggel
tudta elolvasni; a miket ő a tört fénynél, a kályha tüzénél felkarczolt
a csillámló fémbe. Csoda, hogy meg nem vakult bele.
Ezek a Trenk által czizelozott czinserlegek egész a királyi kincstárakig
elhatoltak, s élő szószólói lettek a nyomorult fogolynak, ki azokat
keserves napokon át kivéste.
Egy ilyen czinpohár Lobkovitz herczeg kezébe jutott, ki akkor, mint
fogoly osztrák tábornok került Magdeburgba. A herczeg a kelyhet
kiszabadulása után Bécsbe vitte s a császárnak ajándékozta. A királynő
abból a kehelyből tudta meg először, hogy Trenk Frigyes porosz börtönben
ül. Addig eltitkolták előtte.
Ez alatt felhagyott a vakandok munkával.
Őrangyala, a míg Magdeburgban volt, arra is talált módot, hogy
Frigyesnek egy tiszt által hatszáz aranyat küldjön.
Csodaereje van a napsugárnak, csodább ereje a szerelemnek! Hogy életre
tudják költeni azt, a mi a föld alá van temetve!
A napfény tette-e, vagy a szerelem emléke? Vagy talán mind a kettő?
Trenk Frigyes most még türelmetlenebb lett a lánczviselésben.
Emlékében, álmaiban kisérték az egykor átélt boldogság csalképei. A
gyönyör kútforrása, melyben egykor fürdött, istenesült; most egy
cseppjét is szomjaztatá, a mennyitől egy ember állattá lesz.
Nyolcz év óta nem látott asszonyi arczot, csak álmában. Pedig a szíve
tele volt vele.
S a mi még jobban gyötörte a lebilincselt vágyaknál, a dicsőség szomja!
Ennyi tetterővel lelánczolva, eltemetve lenni! – Épen most, a midőn a
világ reng a csatazajtól.
Egy napon, a börtöne falához támaszkodva, megdöbbenve érzé, hogy a fal
reszket. Mitől reszket? Talán ágyudörgéstől?
A vizsgáló tiszt elárulá neki, hogy a franczia sereg itt áll Magdeburg
alatt, diadalmasan előre nyomulva.
S az ellenséges ármádiával szemben nem állt más Magdeburgban, mint
kilenczszáz főnyi népfelkelő had: elégedetlen, kimustrált tisztek
vezetése alatt.
Frigyes király szerencsecsillaga aláhanyatlott: a francziák Magdeburg
alatt, a magyarok Berlinben voltak, az oroszok egy döntő ütközetben
megverték a porosz hadsereget, de ha a szerencse elhagyta is, saját nagy
szelleme megmaradt s visszahódítá a szerencsét.
Felmentő sereget nem küldhetett a francziák ellen Magdeburg alá, de
küldött felmentő szekereket, megrakva pénzzel. Megvesztegette a franczia
hadvezért, hogy az diadalmas előnyomulásából megforduljon s otthagyja
Magdeburgot, az érett pálmagyümölcsöt, mely oda akart hullani az ölébe.
Trenk Frigyes gyűlölte már a hazáját. A szülőföldjét! Hogyne gyűlölte
volna azt a földet, melyet a tíz körmével kellett vájnia, hogy alóla
kiszabaduljon; mely minden kövével és vasával az ő fején fekszik. S ha
ennek az egész hazának darabra kell is törnie a miatt, hogy ő a fejét
ebből a sírból kidughassa!
Hazaárulást tervezett!
S terve könnyen kivihető volt!
Magdeburgban volt azon idő szerint tizenhatezer hadi fogoly berekesztve.
Azok a kaszamatákban tanyáztak. Közöttük volt hétezer horvát.
A csillagsáncz őrsége a tisztjeivel együtt meg lett nyerve Trenk által
az összeesküvési tervre.
Egy éjjel szabadon bocsátják Trenket, tiszti egyenruhát adnak rá, kardot
a kezébe; a csillagsánczból kitörnek a városba: Trenk a horvátok
kaszamatájába rohan, tud a nyelvükön; fegyverbe kiáltja őket: a
fegyvertár ott van ugyanazon kaszamatában. A Trenk név varázszsal bir a
horvát katonák előtt. Azoknak az élén felszabadítja a hadifoglyok többi
ezereit. A miliczia nem fog ellenállni s ha megkisérti, leverik.
Reggelre el lesz foglalva Magdeburg az egész élelmezési raktárral s a
királyi kincses kamarával s megszállva tizenhatezer főnyi osztrák
sereggel.
Ennek a tervnek a sikere annál valószinübb volt, mert a néphad
kapitányai aratás idején kikölcsönözték a parasztoknak a legmarkosabb
legényeket napszámra, fejenkint egy forintért.
Hanem az volt a nagyobb kérdés, hogy hát azután mi történik?
Magdeburgot összeesküvés útján elfoglalni csak egy magában álló
haditény, a mit, ha nagyobb hadművelet nem követ, az egész a torkára
forrhat az összeesküvőknek.
Trenk Frigyes még mindig bizott az emberekben. Sőt még a diplomatákban
is.
A tervébe avatott tisztek közül egyet elküldött az orosz hadsereghez, a
másikat Bécsbe, irott és szóbeli megbizásokkal, hogy nyerjék meg a két
szövetséges hatalom közreműködését azon terv előmozdítására, mely a
porosz hadjárat góczpontját, Magdeburgot, kezükre juttatja.
Az orosz hadsereg azonban már akkor visszavonulóban volt, a győzelmes
Apraxint visszatéríté Bestuseff, ki a czárnő halálát lesve, árulójává
lett a szövetségnek, s ezért a nagy hamar felgyógyult czárnő által
száműzetett. Trenk küldöncze már a szibériai útban találta a
hatalomvesztett pártfogónőt.
A bécsi diplomaták pedig egyenesen elárulták Trenket.
Miért? Azért, hogy a kezükben levő vagyonán megosztozzanak.
A hozzájuk irt levelet elküldték Berlinbe.
Egy napon, szokatlan órában nyilt meg a börtönajtó.
Trenk Frigyes megdöbbenve látta belépni A.. Z. herczeget, kiséretével
együtt. Azt, a kinek annyi oka volt ő rajta boszut állani.
– Édes Trenk! Monda a herczeg jóságos hangon, ön megint valami
ostobaságon töri a fejét, a mi önnek nem válik üdvére. Ön el akarta
foglalni lázadás útján Magdeburg várát s az osztrákoknak kiszolgáltatni.
No, hát ne fáradjon vele. Én már megérkeztem egy hadosztálylyal s minden
ponton biztosítottam a várat.
Trenk halálra volt ijedve.
Itt csak a merész tagadás segíthetett.
A herczeg azonban nagy nyugodtan elővette Trenk Frigyes levelét, melyet
ő a bécsi urakhoz irt s odatartá a szeme elé.
– Hát ki irta ezt a levelet?
– Papirosom sincs, a mire irjak.
– Hát a szóbeli üzenetet ki küldte Kempf udvari tanácsoshoz Bécsbe –
Kemnicz hadnagy által?
– Esküszöm az Istenre és becsületemre, hogy soha Kemnicz hadnagyot nem
láttam.
Megesküdhetett rá. Bécsbe küldött czinkostársának volt annyi házi esze,
hogy nem mondta ott meg az igazi nevét.
A herczeg jegyzőkönyvet iratott Trenk Frigyes vallomásáról, a ki minden
összeesküvésről tisztára mosta magát.
– Hát jól van. Monda a herczeg. Ez az ügy el van intézve. Önt a bécsi
rosszakarói rágalmazták. Ön azonban itt csakugyan rosszul van ellátva.
Nem volna csoda, ha minden áron meg akarna menekülni a börtönéből.
Mennyi vasat raktak rá! Még az ablakát is beszegezték!
Trenk azt hitte, hogy a herczeg gúnyt űz belőle.
Nem úgy volt. A herczeg parancsára azonnal leszedték a fogoly nyakáról,
derekáról a nehéz vaspántokat, kezeiről a vasrudat, börtönablakáról
lefeszítették a deszkákat. A falhoz sem lánczolták többé.
A herczeg még itt sem állt meg.
Majd még tisztességes öltözeteket is hozatott a fogoly számára: fehér
vászoninget, mosdómedenczét tiszta vízzel, törülközővel. (Nyolcz évig
nem volt benne része Trenknek! Mennybéli Isten! Hogy nyolcz esztendeig a
könyein kívül más víz ne mosdassa meg az embernek az arczát!)
Trenk sírt, mint egy gyermek.
– Aztán, hogy a szemeit el ne rontsa, ezentúl egész nap nyitva lesz a
börtönének mind a négy ajtaja, két őr fog előtte járkálni csupán. Az
éjszakai hivogatást is abbanhagyják: alhatik csendesen. – És azután,
hogy legyen mire irnia, kap egy koncz tiszta papirost és irószereket;
hogy ne a vérével irjon.
Trenk a kezét csókolta a megbántott öregnek, a kinek nagyobb oka volt
rá, hogy őt gyűlölje, mint a királynak, azért a bűneért – a miért soha
vallatóra nem fogták s a mit ő állandóul elhallgat az életirásában,
mintha sejtelme sem volna róla. Tán épen virtusának tartotta?
A herczeg tovább beszélt hozzá:
– De hogy megtudjam, mit fog ön erre a papirosra irni: a mint egy ív
megtelik, azt fel fogják hozni nekem s a feleségem fogja felolvasni
előttem annak a tartalmát.
Hát mind azt, a mit Trenk ezentúl kigondol, irásba foglal, mind azt, a
mit szenved, a miért vágyódik, legelőször Amália herczegnő fogja
elolvasni!
Trenk Frigyes erre a szóra visszaképzelte magát abba a boldog korszakba,
a mit a magyar közmondás így határoz meg: «ez akkor volt, a mikor még a
kő is lágy volt, s a szív is kemény volt».
Neki is – a börtöne megtágult s a szive összeszorult.
Nem tudott szavakat találni, hogy háláját kifejezze.
Így nem beszéltek hozzá, így nem bántak vele nyolcz év óta soha.
És épen az az ember teszi ezt, a ki ellen ő annyit vétett. S a kinek
tudnia kell azt, hogy mit vétett ellene?
– És már most csak egyet kérek öntől, monda a herczeg. Se börtönajtó, se
vasbilincs nem fogja önt lezárni ezentúl. De adja ön becsületszavát,
hogy a míg én Magdeburgban főparancsnok leszek, addig ön semmiféle
szökési merényletet nem fog megkisérteni.
Trenk Frigyes azon vette észre magát, hogy kezét nyujtá a herczegnek.
Ezzel a kézszorítással aztán jobban le volt bilincselve, mint mikor a
nehéz vasak voltak ráverve a kezére.
A herczeg azonban, még az alatt, hogy Trenk Frigyes kezét markába
szorítva tartá, így szólt hozzá:
– És már most én is igérem önnek, hogy mindent el fogok követni, hogy a
király szívét ön iránt meglágyítsam és szabadságát visszaadassam. Ha
elébb nem, a békekötés alkalmával ez bizonyára meg fog történni. Addig
legyen ön türelemmel: emlékezzék a multakra s bizzék a jövendőben.
Ezzel otthagyta a foglyot, eltávozott minden kiséretével együtt,
tárva-nyitva felejtve minden ajtót maga után.
Trenk Frigyes most érezte aztán már magát igazán fogolynak.
Az eddigi vasbilincsek helyett oda volt lánczolva a börtönéhez egy
lekötött becsületszóval; a nehéz lánczok helyett egy asszonyi
hajszállal. – Ezt tépje el, a ki tudja!
Meg volt már mind az a kényelme, a minek egy fogoly a börtönében
örülhet. Emberi étellel tartották, emberi szót beszéltek hozzá.
Kimehetett a napvilágra egész a börtöne küszöbéig. Azon a küszöbön nem
feküdt más, mint Trenk Frigyes becsületszava. – Az a Mont-Blanc! Azon
nem lehet keresztül lépni.
A testi szenvedések nem birták letörni életszervezetét. Ez a szellemi
tortura lassankint elsorvasztotta azt. Ágynak esett: ideglázt kapott,
halálos beteg lett, a lelki rabság miatt.
És ez alatt A.. Z. herczeg a saját orvosát küldte oda a gyógyítására;
rendes ápolót tartott mellette, a tulajdon asztaláról küldte neki az
ételeket; míg újra győzött az életerő a betegségen: Trenk Frigyes ismét
felgyógyult; elhagyhatta az ágyat.
De ez a betegség annyira elcsigázta, hogy fellábadozva alig hasonlított
hajdani magához: olyan volt, mint egy csontváz. Ha akart volna, sem
gondolhatott volna a megszökésre. Hideg volt már odakinn. Fázott a friss
levegőn. Maga kérte, hogy zárják rá a börtönajtókat.
Hiszen volt már egy kályhája, s a tűz egy házibarát, a kivel el lehet
beszélgetni naphosszant.
Most már nem gondolt egyébre, mint hogy verseket irjon s a czinpoharakat
allegoriai képekkel telekarczolja. Egyébhez nem volt ereje. Aztán
álmadozott, ábrándozott és várt.
Ebben a várásban tizennyolcz hónap elmult.