Ennél a balesetnél Trenk Frigyes elvesztette a lelkét.
A félben tört késpenge nem volt többé elég, hogy az utolsó ajtót
keresztülvágja vele. – Hanem arra, hogy a legeslegutolsó ajtót betörje
vele, még elég alkalmas volt: azt, a melyik a túlvilágba nyilik, az
öngyilkos számára befelé.
A börtöngádor ablakán át odasütött rá a teli hold.
Búcsút vett az egész szép világtól. S aztán visszatért a börtönébe.
Egyet fohászkodott, Istennek ajánlva lelkét, s azzal keresztülvágta az
ereit a balkarján és lábán a félbetört késsel.
Akkor aztán végigfeküdt azon az előre elkészített sírkövön, s hagyta a
vérét folyni, míg az álomszerű zsibbadás el nem kábítá.
Reggelig szépen meghalhatott.
Egyszer aztán arra ébredt fel, hogy a nevét hallotta hangoztatni.
Felnyitá a szemeit. Újra hangzott a szólítás a magasból:
«Trenk Frigyes!»
Honnan jön ide emberi hang?
– Ki szól itt?
– Gefhardt.
– Hol van ön?
– Itt vagyok a börtön tetején, az ablakon át beszélek. Hogy van ön?
– Haldoklom. Itt úszom a véremben. Elvágtam az ereimet.
– Ne bolondozzon! Ki gondolna meghalásra? Állítsa el a vérzést. Én ki
tudom önt szabadítani. Innen sokkal könnyebb kimenekülni, mint a másik
börtönből. Az egész csillagsánczban csak egy strázsa van belül, a másik
kívül a sorompónál. Most én vagyok a belső őrálláson. Bizzék Istenben!
Én hozok önnek mindent, a mire szüksége van, hogy a börtönből
kiszabaduljon. Minden két hétben kerül rám az itteni őrtállás. Ezen az
ablakon át mindent beadogatok.
Ez a biztatás visszaidézte Trenk Frigyest a halál országából.
Ha néhány órával hamarább jött volna Gefhardt, más kést adhatott volna
neki, a mivel a külső ajtót keresztülvágja. De most már a nagy
vérvesztés miatt nem lehetett gondolni erre.
Hirtelen széthasogatta az ingét s annak a foszlányaival bekötötte a
vérző sebeit a karján és a lábszárán.
Akkor aztán gondolkodott rajta, hogy mit tegyen tovább?
Ha másnap délben jön majd a porkoláb és a felügyelő tiszt, no, azokra
szép meglepetés fog várni.
Védeni fogja magát. Nem a megmenekülés reményében, hanem hogy
tisztességes kapitulácziót csikarjon ki az ellenségtől.
Azzal a vasrúddal, a mi a lánczait szétfeszíté, lerombolta a téglából
rakott ülőkét s a téglákat odarakta a börtön közepére. A lánczaival
pedig a második ajtót, mely félig volt keresztülvágva, erősen odakötötte
az ütközőhöz, hogy azt nem lehetett felnyitni kívülről: a ki be akart
jönni rajta, annak azon a résen kellett bebujni.
Akkor aztán várta nyugodtan a sorsát.
Délben, a szokott órában megérkezett a felügyelő őrnagy a porkolábbal, a
vizet és kenyeret hozó katonával s a tisztogató fegyenczczel.
Szép kis ijedelmük lehetett, mikor a második ajtót tárva látták maguk
előtt, de még inkább, mikor a gádorajtóhoz értek s annak a kivágott
tábláján keresztül bevilágítottak a lámpásukkal s ott látták a nyitott
börtönajtóban azt a rémalakot, övig meztelen, a többi ruhája vértől
ázott, az egyik kezében egy tégla, a másikban az eltört kés.
– Vissza, őrnagy uram! rikácsolt a fogoly. Mondja ön meg a
várparancsnoknak, hogy nem akarok tovább bilincsekben élni. Lövessen
agyon. Ide élő ember be nem jön! A hány az ajtón bebujik, mind agyon
ütöm; s ha elnyomnak: itt a kés, elvágom vele a torkomat.
Az őrnagy megszeppent, rohant rögtön a várparancsnokhoz; Trenk az alatt
leült a téglahalmazra.
Nem sokára jött maga a várparancsnok, a térparancsnokkal, tisztekkel és
granátosokkal. Nagy volt az elszönyerdés, mikor meglátták a három
keresztülvágott börtönajtót.
A várparancsnok imponálni akart a tekintélyével.
– Nyissa ön fel az ajtót! parancsolá a fogolynak a gádorajtónál
megjelenve.
Válasz helyett Trenk felkapott egy téglát s ugyan gyorsan kellett ugrani
Bork úrnak, hogy meg ne kapja a feje, a mire rászolgált.
– Be kell törni az ajtót! parancsolá Bork a granátosoknak.
Egy granátos serényen keresztül is bujt a résen, de azon aztán példát
szolgáltatott Trenk: úgy vágta fejbe a téglával, hogy menten lebukott.
Akkor aztán odarohant a belánczolt ajtóhoz és folytatta a bombardozást,
téglazáporral kergetve ki a gádorból a pitvarba katonákat, tiszteket
hanyatthomlok.
– Lőjjetek agyon! Élve meg nem fogtok! ordítozott rájuk.
Ekkor aztán tanakodtak, hogy mit csináljanak?
A király határozottan megparancsolta, hogy Trenk Frigyest úgy kell
megőrizni, hogy öngyilkosságot el ne követhessen, megölni pedig épen nem
szabad, még ha szökésen kapják is. – Elhivatták hozzá a papot.
A jó lutherános lelkipásztor megjelent az ajtaja előtt, azt nem fogadta
kődobással. Az elkezdett neki a lelkére beszélni, a túlvilágról.
– Hagyjon nekem békét, tiszteletes úr, a mennyországgal! Ha ezek az én
ellenségeim is ott lesznek, akkor én megyek a pokolba, ott külömb
pajtásokat találok!
A lelkész elszörnyedve vonult vissza.
Ekkor aztán a vizitáló őrnagy lépett oda az ajtóréshez, az beszélt
könyező szemmel, reszkető hanggal a rebellis fogolyhoz.
– Látod, édes fiam, ez a te makacsságod engemet tesz tönkre. Ha a király
megtudja, hogy én téged olyan hanyagul vizsgáltalak meg, hogy egy kés
maradt nálad, akkor engemet is infám-kasszálnak, sánczfogságba küldenek,
apró gyermekeim mind koldussá lesznek.
– Jól van hát, mondá Frigyes, az őrnagy úr kedvéért megadom magamat. De
csak az ön kedvéért. Ha becsületszavát adja a várparancsnok, hogy erről
az egész esetről jelentést nem tesz s engemet az eddiginél súlyosabb
lánczokkal nem terhelnek.
Erre becsületszavát adta a várparancsnok.
Akkor aztán felnyitotta Trenk az ajtót. Azzal ki is volt merítve az
ereje, félájultan rogyott össze.
Az egész esetről csakugyan nem tettek jelentést. A nagy vérvesztéstől
elalélt Trenket ágyára fektették; felcsert hivattak hozzá, az
összevarrta a sebeit. Bort, húslevest adtak neki, ha egy-egy pillanatra
fölébredt napokig tartó halálos álmából.