Az erőteljes ifjui életszervezet győzött a halálon: Trenk Frigyes öt nap
mulva az öngyilkossági kisérlet után ismét talpra állt.
Ez alatt az asztalosok és lakatosok is elkészültek az új ajtókkal.
Ezuttal vaspléhvel borított ajtókat hoztak. A kovács és szabó is
elkészültek az új toilettel. A bilincseket, békókat és vasövet ezúttal a
meztelen testére kovácsolták, s minthogy ezek miatt az öltözés és
vetkőzés lehetetlen: úgy segítettek rajta, hogy a durva vitorlavászon
inget rávarrták a testére: azt minden két hétben lefejtették róla s újat
férczeltek rá; a lábravalója pedig két oldalt gombolódott végig: azzal
maga elbánhatott egy kis gyakorlat után.
A lánczai, melyek a lábára voltak verve, megengedték neki, hogy az
ágyától két lépésnyire eltávozzék s arra felállhasson. Ilyenkor a
fejével elérhette a bedrótozott ablakot a börtöne boltozatán.
Három hét telt el bele, míg ismét hangzott az ablakon át a neve:
«Trenk!» Akkorra került oda őrnek a hű Gefhardt.
Éjszaka volt: elbeszélgethettek egymással.
Gefhardt elmondá neki, hogy ebből a börtönből sokkal könnyebben ki lehet
törni, mint a másikból. Ő látta ennek az építését. Az alapzat nem
mélyebb két lábnál, s azon alul csupa fehér homok.
Első dolga volt pénzt szerezni, mert a pénz még a börtönben is nagy úr.
Frigyes levette a belső üvegablakot, s a drótrostán egy akkora lyukat
tágított, hogy azon keresztül papirt, vékony viaszgyertyát, kénfonalat,
meg egy darab égő taplót dughatott keresztül a hű Gefhardt egy hosszú
sodrony segítségével.
A tintáról megfeledkezett a jó lélek; pedig egy nádszálban azt is be
lehetett volna juttatni; de hát mire való a vér? Frigyes beleszurt az
ujjába s mindjárt volt tinta, azzal irt levelet Bécsbe Ruckhardt
barátjának, egyuttal egy utalványt háromezer forintra a Trenk-féle
hitbizományi pénztárhoz.
Ruckhardt derék, becsületes ember volt.
Frigyes azt adta neki utasításba, hogy ezer forintot tartson meg az
utiköltségre és maga jőjjön el Gummernbe, egy szász városkába, mely két
mértföldnyire fekszik Magdeburgtól, ott sétáljon végig a főutczán, egy
levelet tartva a kezében, augusztus 15-ikén. Szemközt fog rá majd jönni
egy ember, a ki egy csomó dohányt tart a kezében. Annak adjon át kétezer
forintot aranyban. – Ugyanezt az utasítást közölte Gefhardttal is. Neki
kellett annak a dohányos embernek lenni.
A kétezer forintból ezer neki lett igérve.
Augusztus 15-ike után nyugtalanul várta Frigyes nap nap után a
hirmondást.
Nemsokára megszólalt a börtön-ablak.
– Minden jól ment… hangzott Gefhardt szava. Holnap délben én végzem a
kalefaktor szolgálatot, a vizeskorsóban lesz a pénz.
Úgy történt. A másnap déli vizsgálatnál Gefhardt hozta a kenyeret (ketté
vágva, nehogy valami tilos szerszám abban lehessen elrejtve), meg a
vizes kancsót.
A mint a börtönajtók ismét bezárultak, Frigyes a korsójába nyult. Ott
volt az arany. Kimarkolta. Több volt, mint képzelé. Az egész kétezer
forint. A becsületes Gefhardt nem tartotta meg a neki igért részt,
csupán öt aranyat vett el utiköltségül.
Egyelőre a szalmazsákjába rejté el a pénzt Frigyes.
De az aranyokon kivül még valami mást is kapott, a mi még az aranynál is
drágább ércz a börtönök országában. Egy pár finom aczél ráspolyt. Ezek
meg a kenyérbe voltak sütve. Úgy lett a kenyér kétfelé vágva, hogy azok
világra ne kerüljenek.
Most azután hozzá lehetett fogni a munkához.
Nagy praktikával ment az! Először a lábakról leszedni a békókat. Még
pedig úgy, hogy azok ismét visszatehetők legyenek s a mindennapi
vizsgálatnál senki se vehesse észre, hogy nem épek. A lánczok szemei
közül is egyet átfürészelni, a másikat megvékonyítani, hogy amazon
áthuzható legyen s aztán a visszahelyezéskor a két lánczszem hézagait
rágott kenyérrel helyrepótolni s vasrozsdával bekenni. Ez így ment
mindennap.
A derékpántról pedig egy hosszú szeg segélyével csavarta le az
összetartó srófokat, úgy szabadul ki belőle. A kezein levő bilincseket
olyan könnyen letudta már huzgálni, mint holmi keztyüt.
Mikor a lánczaitól megszabadult, első dolga volt a börtöne ablakát
felnyitni. Üvegtáblák voltak rajta, ólom közé illetsztve. Eddig azt
praktikázta, hogy egy táblát kibontott az ólom közül, azon keresztül
közlekedett Gefhardttal; de most már eszközei voltak hozzá s elérte a
kapcsokat, a mik az ablaktáblát a falhoz tarták s kihúzhatta. Igy azután
egész éjjel jöhetett a friss levegő a börtönébe: nem öldökölte többé az
a gyilkos mészpára.
Most azután a menekülés munkájához látott.
Ez a börtön nem téglával volt kirakva, hanem kipallózva. Három sor
tölgyfa-deszka, egymáson keresztbe rakva s egy lábnyi hosszú
vasszegekkel összeverve képezte a padozatot.
Hát hiszen azok a vasszegek nagyon jók voltak arra, hogy azokat Trenk
Frigyes kihuzogassa. Az a karjaira szánt vasrúd épen alkalmas volt arra,
hogy a fogantyuját a szeg fejének akasztva, kihuzza a kilencz hüvelyknyi
deszkákból. Erő kellett hozzá. Akkor aztán Frigyes fogta azt a hosszú,
vastag szeget, s a sírkövére térdelve vele, elkezdett abból vésőt
köszörülni. Ahhoz meg a sírkő volt jó.
Ezzel a kezdetleges szerszámmal fogott hozzá a munkához.
A felső deszkát egy éjjel keresztül véste, a faltól másfél lábnyi
távolban. De ez által egy ujjnyi hézag támadt a deszkában. Ez azonban
még két hüvelyknyire ment a falba. Frigyes kihuzta az egész darab
deszkát, szépen hozzá illeszté az elvágott darabhoz, a hasadékot
beragasztá kenyérrel, behinté porral. A felügyelők semmit sem vettek
észre. Mikor délben megérkeztek, már akkor a fogoly ott ült az ágyán,
kezeivel lábaival, derekával a falhoz lánczolva, az ablaktábla a helyén
volt, a padlóból kihuzott vésőszeg ismét a helyére verve. Semmi jel a
gyanura.
Azután keresztülvágta a második és harmadik deszkaréteget is s rátalált
a börtön alatti homokrétegre. Abból puszta kézzel kikapart egy
köblábnyit s azt elrejté az ágya fenekére.
Erre az üregre volt igen nagy szüksége.
Mikor ezzel elkészült, akkor már módjában lett nagyobb készülékkel
dolgozni. Az ablakáról még a rostélyt is beemelte s most már Gefhardt
beadogathatott neki a földtúráshoz szükséges eszközöket, kést, fúrót;
később még egy pár pisztolyt is, lőport és golyót hozzá. Azokat a
deszkák alatti üregben mind elrejtheté a fogoly.
De legfurfangosabb eszköze volt az a vászontömlő, a min keresztül a
kiásott homokot az ablakán kitöltögeté olyankor, mikor Gefhardt volt az
őrálláson. Ez volt a szabadulás munkájának a legnehezebb része. Egyéb
napokon a kiásott homokot az ágyában rejté el, azt nem jutott eszébe a
porkolábnak megvizsgálni.
Még egyebet is nyert ez összeköttetéssel Frigyes. A hű granátos az
ablakon át annyi füstölt kolbászt dugdosott be neki, hogy az éléstárát
megtölthette vele, a husétel gyarapítá a testi erejét: jól élt már. Még
arról is tudott gondoskodni, hogy a napos tiszt finnyás orra meg ne
szimatolja, hogy ebben a börtönben foghagyma illat van. Ki lehet
találni, mi módon?
Néhány nap alatt elérte a börtön fundamentumát. Nem két lábnyi volt az,
a hogy Gefhardt hitte, hanem négy lábnyi.
Akkor féltestével a padlón hasalva, a felső részével fejjel lefelé
ereszkedve, kellett neki a fundamentum kövei alól a homokot kikaparni. S
a fal széles volt.
Később az ásott lyuk tágult, egészen elfért benne; ekkor aztán
könnyebben ment a munka. A hogy a róka, a borz ássa a lyukát: a földet a
hasa alá kaparva, s a mit fél éjjel kikapart, azt a másik fél éjjel a
lábaival hátratolva s a tömlöczébe felhordva.
A pénzének az elrejtésére is talált ki valami furfangot.
Gefhardttal hozatott egy olyan vastag fúrót, a mi egy arany kerületének
megfelel; azzal lyukakat furt az ajtóragasztóba. Oda dugdosta be az
aranyait; a fúrt lyukat beragasztá kenyérdegecscsel. Reggelre az egész
ajtót be szokta lepni a csillogó pinczezuzmara; semmi fúrást nem
lehetett észrevenni rajta.
Aztán mikor kifáradt a munkában, akkor meggyujtá a viasztekercset,
elővette az irószereit (volt már tintája is) s irt verseket, irt
szatirákat. És mikor azokat elolvasta magának, akkor elkezdett nevetni
nagy hahotával. Kinevette a zsarnokait!
Aztán fölvette megint a bilincseit – és akkor is nevetett.
Egyszer aztán nagy baleset történt a fogolylyal.
Reggel, mikor az őrt álló katonát felváltották (minden hat órai
időközben más jött), Frigyes ismét helyére akarta illeszteni a levett
ablakot, de a kapocs kicsuszott s azzal együtt az egész ablak leesett a
földre, három üvegtábla összetörött.
Ezzel kiesett a világ feneke!
Ha délben a vizsgálók jönnek, rögtön meglátják a hiányzó
ablaküveg-táblákat, erről rátérnek a szigorúbb vizsgálatra: minden fel
lesz fedezve.
Gefhardt pedig már akkor tova ment: helyette egy öreg granátos állt az
őrhelyen.
Frigyes, kétségbeestében megkisérté a veszedelmes merényletet:
megszólítá az ablaka alatt fütyörésző strázsát.
– Pajtás uram! Tégy nekem egy csekély szolgálatot, a miért én te neked
harmincz aranyat fogok adni.
Az őr eleinte megdöbbent. A katonáknak halálbüntetés alatt tiltatik a
rabokkal szóbaelegyedni. Hanem a pénz varázsa győzött.
– Micsoda? Hát kendnek van harmincz aranya?
Frigyes markába fogta a harmincz aranyat, s a kettős rácson keresztül
kiszórta azt a katona lábai elé.
Az soha sem látott annyi pénzt életében.
– Hát aztán mit tegyek én ezért?
– Szerezz nekem, de rögtön, három darab ablaküveget a városban, olyan
nagyságban, mint ez a papirdarab.
Azzal kidobta eléje a mértéket Frigyes.
A pomerániai veterán kedélyes ficzkó volt. Felszedte az aranyakat s
azzal átballagott a kamerádjához, a ki a börtön ellenkező oldalán lévő
ajtónál volt felállítva: annak átadta a puskáját, felkérve, hogy
vigyázzon addig a fogoly ablakára is, a míg ő hazaszalad, az otthon
felejtett pipájáért.
A pajtás helyesnek találta az indokolást: neki nem kellett egyebet
tenni, mint folyvást körüljárni a Trenk extrabörtönét, az alatt a
czimbora a pallizád ajtaján kiosonhatott a csillagsánczból,
leszaladhatott a városba, beszerezhette az ablakosnál a kimért
üvegtáblákat s visszaosonhatott velük még a déli vizitáczió előtt. Át is
adta azokat az ablakon át Trenknek. Trenk még újabb tíz aranynyal
jutalmazta meg e szolgálatot.
Délben aztán már helyén volt az ablak. Az üvegcserepek szépen
eltakarítva.
Ekkor aztán vigan folyt tovább az aknamunka.
A megkezdett földalatti vakandjárásnak az egész börtönt át kellett
aknázni, a mi egy tömör épület volt, s még a körülvevő sánczot és
pallizádát is. Ez a munka eltartott nyolcz hónapig.
Már ekkor annyira haladt előre a fogoly a föld alatt, hogy
kiszámíthatta, miszerint még egy pár heti turkálás után elő fog bukkanni
a sáncz tulsó oldalán.
És ekkor másodszor is elkövette azt a nagy hibát, a miben az első
szökési kisérlete megzápult. Nem elégelte meg azt, hogy egy éjjel, mikor
Gefhardton van az őrködés sora, a föld alól kitörjön s akkor ezzel a
hivével együtt átcsónakázzék az Elbán s aztán fusson, a merre világot
lát maga előtt; hanem újból levelet irt bécsi barátjának, Ruckhardtnak,
hogy jőjjön eléje Gummernig s őt a kijelölt határidőn és azután még hat
napon át várja a bergeni monostor mellett két felnyergelt paripával.
Ezt a levelet átadta Gefhardtnak. A granátos rábízta a feleségére, hogy
vigye el a levelet a gummerni postára.
Az asszony nagyon is jól akarta csinálni a dolgot s midőn a gummerni
postamesternek átadta a levelet, tíz tallért nyomott a markába, hogy
annál bizonyosabban elküldje azt Bécsbe.
A postamesternek ez szeget ütött a fejébe. Tíz tallér viteldíjt nem
fizetnek egy levélért. Felbontja a levelet, a tartalmából megérti a
szökési tervet s rögtön siet fel vele Magdeburgba a kormányzóhoz.
Ekkor épen Braunschweigi Ferdinánd herczeg volt a kormányzó.
Szép meglepetés lehetett Frigyesre nézve, mikor egy délután három órakor
újból hallotta a börtön ajtókban a kulcsokat nyikorogni s lámpafény
mellett betoppant hozzá maga a herczeg, egész fényes kiséretével.
– Maga irta ezt a levelet? kérdezte a herczeg Trenktől; felmutatva neki
az elfogott iratot.
Nemes ember ilyen esetben nem tagadhat.
– Az irás az enyém. Felelé elszántan.
– Ki által küldte ön ki a börtönéből ezt a levelet?
– A nevét nem tudom. Valamelyik őr volt, a kinek az arczát én innen meg
nem láthatom.
A herczeg fenyegetőzött.
– Hát lőjenek főbe! Monda Frigyes. Jobban meg nem lánczolhatnak, mint
most vagyok.
A herczeg ácsokat, kőmüveseket, lakatosokat hivatott; apróra felkuttatá
a börtönt. Legkisebb nyomát a kitörési kisérletnek nem birták
felfedezni.
Mindössze annyit tehettek, hogy a börtön ablakát bedeszkáztatták, csak
egy arasznyi szelelő lyukat hagyva rajta.
Ekkor aztán a herczeg szelid hangra fordította a beszédét.
Elkezdett Frigyesnek a szivéhez beszélni. Megigérte neki, hogy a mit
kivánt, miszerint rendes birák elé állíttassék s magát megvédhesse, ki
fogja a számára eszközölni, hogy békóit rögtön levéteti: csak azt az
egyet tegye meg, hogy nevezze meg a czinkosát, a ki a tervezett
szökésben segíteni akarta s a levelet átvette.
De Frigyes szilárdul megmaradt az állítása mellett.
– Nem ismerem azt az embert. És ha mindjárt ismerném is, a nevét meg nem
mondanám. Én a jó barátaim veszedelmével nem akarok megszabadulni,
inkább magam veszszek el.
Ezt a mondását a herczeg kiséretében idejött granátosok is meghallották
s ezek elbeszélték a többi pajtásaiknak s attól fogva nagy lett a
becsülete a fogolynak, a ki a czimboráit el nem árulja semmi biztatásra
és fenyegetésre.
Annyit azonban már tudott a herczeg, hogy Trenk sok pénzzel rendelkezik
s azt bőkezűen osztja a katonák között.
A herczeg elhagyta a börtönt. Rá egy óra mulva zűrzavaros kiabálás
támadt a börtön ablaka előtt. Kis időre ismét nyiltak a börtönajtók. Egy
tiszt jött vissza. Egy lámpást ott felejtettek a börtönben, azért jött.
Elmentében odasúgott Trenknek: «önnek a czinkostársa felakasztotta magát
a sánczkaróra.»
Azzal kiment az ajtón.
Az első vasazott ajtónak körülzáró ablaka volt. A hasadékon átszürődő
világosságból megtudhatá Frigyes, hogy az imént itt járt tiszt a
gádorban maradt.
Végig gondolt a helyzetén.
Ha az a katona, a ki a merénylet kipattanása miatt felakasztotta magát,
Gefhardt volt, akkor már annak a megnevezése által nem lehet ártani.
Kopogtatott az ajtaján.
A figyelő tiszt felnyitá azt s kérdezé, mit akar?
– Adjanak irószereket. Megvallok a herczegnek mindent.
A tiszt gyorsan eltávozott.
Trenk Frigyes nagy lelki szorongattatások között törlé homlokáról a
halálverítéket. Elárulja-e a legjobb barátját? Legnemesebb szivű hű
emberét? Hogy magának könnyebbülést szerezzen? Hátha nem az volt az
öngyilkos?
E nagy lelki küzdelmek közepett még egyszer felkapaszkodott a lánczaival
együtt az elzárt ablakhoz. Hangos szóval kiálta ki rajta:
– Légy istennel, akárki vagy itten! Mondd meg, igaz-e, hogy egy katona
felakasztotta magát én miattam?
– Igaz! Hangzott fel onnan kivülről.
Azzal Frigyes egy papirba csavart öt aranyat s azt kidobta az ablakon.
– Fogd ezt a pénzt! Aztán mondd meg nekem, hogy hívják azt az öngyilkos
katonát? Verjen meg az isten, ha engemet megcsalsz s más pajtásodat
megrontod.
Kevés vártatva felhangzott a válasz:
«Schütz volt a neve: a Ripsz kompániájából.»
Ugyanaz a ficzkó, a ki a másik börtönben elfogadta Frigyestől a gyémánt
mellgombot, de semmit sem tett érte. Ez olyan gondatlan volt, hogy az
ilyen könnyen szerzett pénzt korcsmákban prédálta el, s mikor gyanuba
vették, kérdőre vonták, nem tudta urát adni, hogy honnan jutott hozzá.
Ijedtében felakasztotta magát.
Trenk Frigyes aztán a herczeghez irott levelében kikoholt valami furcsa
mesét, s a segélyére vállalkozó czinkostársul megnevezte Schützöt, a
Ripsz kompániájából.
A herczeg nagyot káromkodott erre a levélre.
– Már most hát kergethetjük a Schützöt a másvilágon!
Hanem Frigyes sem nyert semmit a levelével. Semmiért nem adnak semmit.
Maradt, a hol volt: a lánczai között, a mikor azokat le nem vetette.
Ezentul két strázsa volt az ajtaja és ablaka elé állítva.
Három esztendőt töltött el már a magdeburgi börtönökben Trenk Frigyes.
Ekkor ismét uj változat állt be a balsorsában.
Odakünn a nagy világban súlyos nevezetességű korszak indult meg.
Ő azt itt a börtönében előre látta, régen értesülve volt róla. A
koalició létrejött Poroszország ellen. Megindult az a hadjárat, melyet
az utókori históriairó «hétéves háborunak» nevez, de a melynek Frigyes
király a kezdetén (a mikor még nem tudhatta, hogy az hét évig fog
tartani) nagyon furcsa nevet adott, a három szoknya elleni háborunak
nevezte azt. (Mária Terézia, Erzsébet, Dubarry.)
S ugyanannyi esztendeig tartott a háboruja egy lánczokra vert rabnak,
Trenk Frigyesnek, a hatalmas, nagy király ellenében.
Valóban, a milyen erős tudott lenni Nagy Frigyes a világ három
legnagyobb hatalmával szemben, épen olyan erőt tanusított egy lába alá
gázolt vonagló féreg ellenében.
Maga az az ember, a kinek a király megparancsolta, hogy Trenk Frigyest
megőrizze, de az életét megtartsa, megőrült, dühös bolonddá lett a
feladata mellett.
Az az eltemetett ember újból meg újból kezdte a kiszabadulási
kisérleteket.
Az egész helyőrséget megváltoztatták Magdeburgban. A granátosokat, a kik
között résztvevő czimborája lappangott a fogolynak, elvitték a
csatatérre; várőrségül néphadat hoztak, kimustrált tisztekkel.
A változatosság azzal kezdődött, hogy Bork várparancsnok berohant Trenk
Frigyesnek a börtönébe s elkezdte a bilincsekbe vert embert
lepocskondiázni. A hogy durva emberek szokták egymásnak apját anyját,
utoljára Máriáját szidalmazni, úgy szidta Bork Trenknek a Mária
Teréziáját.
Trenk sem maradt adós. Minden szidalmat még élesebben adott vissza, úgy,
hogy a várparancsnok dühe az őrjöngésig fokozódott.
A szóharczban a fogoly maradt győztes. Borknak a torka szorult el a
dühtől.
No de hát módjában volt, ha szavakkal nem tudott, tettekkel replikázni.
Hivatta a lakatosokat. Most aztán Trenknek még a nyakára is kovácsoltak
egy vasörvet, melyet egy láncznál fogva a falba erősített vasgyűrűhöz,
más kettőnél fogva a lábain levő békókhoz kötöttek.
Akkor azután elvették alóla az ágyat: a puszta padlón kellett feküdnie s
ha aludni akart, az övéhez kötött lánczot kellett a fél kezével a falhoz
szorítva tartania, hogy a vasnyakló meg ne fojtsa.
Minden tagja el volt már látva békókkal, lánczokkal.
Ebbe az embertelen kinzásba belebetegedett, forró lázt kapott. S úgy
feküdt elhagyott állapotban orvos nélkül, gyógyszerek nélkül, a hideg,
meztelen padlón.
Nincs kegyetlenebb állatja az Isten világának az embernél!
Nem volt egyéb enyhítő szere a cserépkorsójában levő víznél.
Egyszer aztán, a láz miatti elgyengüléstől, ezt a korsót is kiejté
kezéből: az összetörött. És akkor huszonnégy óráig ott feküdt, a láz
szomjától eltikkadtan. Mikor újra bejöttek hozzá a börtönvizsgálók,
félhalott volt.
Ez az eset köztudomású lett a városban. A magdeburgi hölgyek egész
lázadást csináltak e miatt: rajta rontottak a zsarnok várkormányzón s
addig könyörögtek neki, mig rábirták, hogy adassa vissza a beteg
fogolynak a nyoszolyáját.
És ismét győzött a csodálatos életerő. Trenk újból felépült. Félévig
tartott ez a nyavalyája.
Ezalatt megismerkedett a vizsgálattevő tisztjeivel.
Azok mindannyian szegény, éhenkórász ficzkók voltak, kiket Frigyes
király a harczoló seregéből kipéczézett s a várakba eldugdosott, vagy
pedig a hitelezőik üldözték.
Frigyesnek még volt pénze. A deszkák között fúrt lyukakban elrejtve.
Segített a szegény czimborákon.
Volt közöttük egy vén kapitány, a kinek a fiát kártyaadósság miatt
elcsapták a tiszti karból. Ennek irt Frigyes ajánló levelet Bestuseff
kanczellárnőhöz Szentpétervárra. A hajdani kedves az ifju embert
hivatalba szerezte be s Frigyesnek küldött kétezer rubelt, a mit a
fogoly a kapitánynyal megosztott. A többi tisztek is részesültek belőle.
Ennek azután az lett az eredménye, hogy a jól megajándékozott tisztek
csináltattak suttyomban Trenk Frigyes számára más békókat és más
bilincseket, a miket kényelmesen levethetett és felhuzhatott s hordtak
be neki tápláló húsételeket, aztán gyertyát, irószereket, papirt, még
hirlapokat is; verselhetett és gúnyolhatta a világot.
Csak Bork, a várparancsnok és a tábornagy, Bruckhausen, nem voltak ebbe
beavatva. Ezt az utóbbit Trenk «Major Mops» név alatt örökíté meg egy
satirájában.
Ekkor aztán ismét kezdett Frigyes a megszabadulás tervén dolgozni.
A három czimborázó tiszt felvilágosítá, hogy az a csatorna, melyet eddig
a börtönéből kifelé ásott, rossz helyen fog kilyukadni; ott rögtön
észreveszi az ajtaja előtt őrtálló strázsa.
A helyett kimérték neki, hogy ha oldalvást fúrna magának egy másik
rókalyukat a börtönfal alapja alatt, harminczhét lábnyi messziségre,
akkor egy folyosón bukkanna elő, melynek nyilt ajtaján keresztül
észrevétlenül szökhetne meg.
Hozzáfogott az új alagut-vájáshoz. A padlózat alatti rést még eddig nem
fedezték fel a zsarnokai.
A munka eleintén könnyen ment.
A mint a lánczaitól megszabadítá magát, egész pusztára vetkőzve (nehogy
az ingét besározza), lebujt a földoduba s elkezdte az új üreget vájni. A
kikapart homokot áthordta a régi üregbe. Igy egyszerüsítve volt a munka.
Rettenetes egy munka volt! Minden marék homokkal vissza kellett kúszni
hasmánt az új üregből a régibe, úgy hogy egy nap alatt Trenk kétezer
ölnyi utat tett meg a föld alatt, a hasán csuszva.
Azt lehet legjobban csodálni, hogy meg nem fulladt levegőhiány miatt
abban a szűk földalatti csatornában.
Vége felé azonban már megtelt a régi üreg, az új sokkal hosszabbra
nyult, ámbár szűkebbre volt szabva; úgy, hogy utolja felé Trenk
kénytelen volt a kiásott homokot, az ágylepedőjéből készített zsákokban,
a tömlöczébe felhordani. A vizsgáló tisztek szemet hunytak előtte és nem
látták.
Egyszer azonban, mikor már a kiszámítás szerint egészen közel volt ahhoz
a folyosóhoz, a melyben ki kellett törnie, az őrtálló katona figyelmessé
lett a földalatti zsurlódás hangjára s jelentést tett a felügyelő
tisztnél, hogy a fogoly ugyancsak dolgozik ám a föld alatt.
Az a tiszt jóakarója volt Trenknek. Azt mondta a katonának: «Szamár
vagy! Bizonyosan valami vakondokot hallottál túrni.» A dolog abban
maradt.
Trenk folytatta a munkát.
A leszamarazott katona azonban most már becsületkérdést csinált a
dologból s azontul minden éjjel ott leskelődött a folyosóban.
Trenk egyre közeledett onnan alulról fölfelé.
Mikor már csak egy lábnyi réteget kellett átlyukasztania, a leskelődő
katona sietett a térparancsnokhoz, észlelését közölni vele.
Mikor aztán Trenk az utolsó földréteget fölemelte a fejével, nagy
rémületére ott látta maga előtt állni a katonatiszteket, lámpásokkal a
kezeikben.
Nagy hirtelen visszabujt csatornájába, de előbb gondosan elrejté a
padozat alá a szerszámait, a pisztolyait és iróeszközeit s azzal
visszatért a börtönébe.
Ez a terve már semmivé volt téve.
A meglepő tiszteknél azonban nem voltak a börtönajtó kulcsai: azokat
négy különböző személynél kellett előkeresni. Ez alatt ideje maradt
Trenknek a békókat ismét felölteni, a lánczszemeket bemázolni.
Mire kinyitották az ajtókat, már akkor ott ült a homokos zsákok tetején.
A padlót sem igazította helyre. Nem volt mit tagadni.
A tömlöczébe rohanó Bruckhausen ordított, mint egy viziló.
– Hogy tudta ön a tömlöczét keresztül ásni, ördöngös ficzkó?
Trenket elővette ekkor az akasztófahumor.
– No hát hogyan? Ön maga mondta meg. Az ördög segített. Az nekem igen jó
pátronusom.
– Hogy tudta ön a padlót keresztül vágni? Hogy tudta ön a lánczait
levetni? Ki adott önnek szerszámokat?
– No hát kicsoda? Mondom, hogy az ördög; az én czimborám.
Erre levetkőztették, minden öltönydarabját összekutatták, semmit sem
találtak. A szobában is hasztalan firtattak; nem jött elő semmi.
Trenk nevetett, azok meg dühöngtek.
Végre azt a boszút állták rajta, hogy megint elvették az ágyát: a
szalmazsákját széttépték, a nyoszolyát széthasogatták, az eszközeit
keresve.
Most már azon is nevetett.
– Kereshetik azt! Az ördög ül rajta. Nem látják meg.
Ő szokott velem éjjelenkint pikétezni.
Azonban rögtön kőmüvest s asztalost hivattak: az ásott csatorna nyilását
befalaztatták, a keresztül vágott felső padlódeszka helyébe újat
szegeztettek.
Mikor aztán eltávoztak s rázárták az ajtót, utánuk kiáltott, visszahívta
őket.
– Nézzék csak uraim, valamit itt felejtettek.
Azzal egy finom aczélráspolyt adott át nekik.
– Hát ezt már hol vette?
– Mondom, hogy az ördög hoz nekem ide mindent.
Fejcsóválva mentek odább.
Mikor a külső ajtót zárták, ismét utánuk kiabált:
– Uraim, jőjjenek vissza.
Visszatértek.
– Nézzék csak, azóta mit hozott nekem megint az ördög.
S egy éles pengéjü kést húzott elő a vasöve alól.
– De már ez nem megy Isten hirével! kiabált elszörnyedve Bruckhausen.
– Mondom, hogy az ördög hírével megy. Akarnak önök még egy kis
arany-esőt is látni?
Azzal fellökte az öklét magasra s percz mulva tíz louisdor esett alá a
semmiből.
– Ördöngősség! Boszorkányság!
Másnap már megint keresztül volt vágva az új padlódeszka: a frissen
rakott fal kibontva s az aknaásás más irányban megkezdve.
Hogy az ördöngősségnek nyitjára találjunk, meg kell tudnunk, hogy a négy
felügyelő tiszt közül három jó barát volt. Jámbor, eladósodott falusi
gavallérok, kiket Trenk pénzzavaraikból kisegített. Ezek készíttettek a
fogoly számára olyan vésőket és késeket, a miknek lecsavarható szeg feje
volt. Ezeket dugták a padlószegek helyébe. Mikor használatra került a
sor, a szegfejet lecsavarták s a helyére illeszték, a vizsgáló nem
tudott meg semmit.
Trenk egész nap dolgozhatott az új aknán, melyet most már a pallizádok
alá irányzott.
Csak a midőn Bruckhausenre került a vizsgálat sora, akkor maradt a
fogoly veszteg egész nap.
Egyszer aztán megtette azt a tréfát, hogy a mint a sáncztúrás alkalmával
egy a földbefúródott huszonöt fontos bombára talált, azt felhozta a
börtönébe s odatette az ajtóba.
Mikor aztán Bruckhausen benyitotta az ajtót, a meglökött bomba nagyot
gurult a tömlöcz faláig, ott megütődve, ismét visszagurult a tiszt
lábához.
– Hát ez mi ördög csodája? Kérdé elszörnyedve a tiszt.
– Látja az úr: egy bomba.
– Hogy került ide ez a bomba?
– Ezt is az ördög hozta! Holnap elhozza az ágyut is s akkor én leágyuzom
önöket.
Ennek az esetnek híre futamodott a városban. Minden ember az ördöggel
czimboráló Trenkről beszélt, a kinek a Belzebub bombákat hord a négy
ajtóval bezárt börtönébe. Egy jámbor polgárt, a kinek sok pénze volt,
arra vett a kiváncsiság, hogy a felügyelő őrnagynak ötven tallért
ajánlott fel, ha ő neki megmutatja a Belzebubot.
Holzkammer őrnagyra ráfért az ötven tallér; a pénzt zsebre dugta s aztán
Trenk Frigyesnek hozatott egy farsangi ördög-maskarát, abba öltözteté
fel. Ilyen alakban mutatta meg a tömlöczbe vezetett nyárspolgárnak.
A farsangi tréfának híre ment a városban, a kormányzó is megtudta s
szörnyen feldühődött érte. Az őrnagy szobafogságot kapott.
Trenk Frigyes ellen pedig egy új mortifikálást gondolt ki a
várparancsnok. – Elvetette már az ágyát, el akarta vetetni még az álmát
is.
Az ablaka előtt őrtálló katonának meg volt hagyva hogy éjjel, a hányszor
a toronyóra negyedet üt, bekiáltson az ablakán:
– Héj! Trenk! Itt vagy-e?