A zsenialitást nem lehet megtagadni azoktól a hatalmas uraktól, a kiknek
feladatuk volt a Trenk-családot megfenyítni.
Frigyes kitörési kisérletének elárultatása után elrendelték, hogy az
ilyen rendkívüli gonosztevő számára valami eddig még soha nem látott
börtönt is kell építeni, csak ő neki magának, a privát használatára.
A börtön tervrajzát ahhoz értő mesterrel elkészíttették s aztán
bemutatták Waldow grófnénak, hogy tetszik-e neki a «bátyja» számára
építendő börtön? Mert ennek a költségét ő fogja megfizetni!
Ördögi humor! A nővérrel építtetni fel a bátyja kinzó vermét! S a
börtönépítés költségei czímén elharácsolták az egész vagyonát a
grófnénak: ő maga megőrült bele és bánatában meghalt, gyermekei
elzüllöttek.
Trenk Frigyes csak a belsejét látta meg ennek a szomorú épületnek, a mit
hirtelen, néhány hét alatt emeltek. Ott vették le a szeméről a
köteléket.
A mit maga előtt látott, rosszabb volt a vérpadnál.
Egy szűk odu, minden butorzat nélkül. Szék helyett egy téglából rakott
ülőke; ágy helyett egy márványkőlap a padlaton; egy sírkő, dombormű
halálfejjel s keresztbe tett lábszárcsontokkal, alatta bevésve nagy
betükkel: «Itt nyugszik Trenk Frigyes!» – Remek egy tréfa! Fölötte
nyugszik, a míg él, alatta, ha meghal.
Azonkívül is a meztelen fal sárga téglái közé veres téglákból kirakva
olvashatá a Trenk Frigyes nevet.
Igazán nagy megtiszteltetés érte!
De ha butorai nem voltak az új börtönnek, voltak egyéb fölszerelései.
Lánczok.
Ott várt reá két kormos pofájú kovács, tüzes serpenyővel, pőrölylyel.
Legelébb is a két lábára felnyithatlan békókat kovácsoltak, a miknek a
láncza egy, a falba erősített vaskarikába volt akasztva. Azután a
derekára egy széles vasövet vertek, melyet egy láncz kötött össze egy
vastag vasrúddal, a melynek a két végéhez voltak erősítve a bilincsek, a
mikbe a fogoly két kezét szorították.
Akkor aztán ott hagyták magára a sötétben: egy szót sem szóltak hozzá.
Hallhatta, hogy négy börtönajtó csapódik be az eltávozók után.
Azután mély csendesség támadt körülötte; még az őr léptének dobaját sem
hallá, mint a másik börtönben. Csak két egymást felváltó vízcseppnek a
koppanása szakítá félbe a csendet, melyek közül az egyik az ülőkéjére
hullott, a másik meg a fekhelyére, úgy, hogy akár ült, akár feküdt,
mindig áztatta a padmalyról alászivárgó mészvíz.
Mikor másnap reggel a porkoláb bejött a zárkájába, a lámpásában a
gyertyát egyszerre eloltá a sűrű gőz, fáklyát kellett hozni. S elébb
félóráig nyitva kellett hagyni a börtön ajtaját, mert becsületes ember
azt a «búszt» ki nem állta.
Pedig nappal lett volna már, valami világosság derengett a boltozatba
vájt ablakból alá, de az olyan homályosan hagyta ezt az odut, hogy rab
kellett hozzá, a kinek a szeme abban látni tudjon.
Idő jártával megszokta Frigyes ezt a félhomályt, télen azonban egész
sötétség volt a börtönében.
Lépnie nem lehetett a bilincseitől, ha fel akarta a testét melegíteni,
csak annyit tehetett, hogy előre-hátra forgolódott, az ugrálást
tiltották a lábait kinzó békók.
Milyen nehezen tudott hozzászokni a lánczaihoz!
Az első kínosan átélt nap után meglátogatta a várparancsnok.
Meg volt elégedve a fogoly ellátásával.
Megkérdezte tőle, hogy hát ő meg van-e elégedve?
– Tökéletesen.
– No, ha meg van nyugodva, annak nagyon örülök. Csak erre a szóra
vártam. Ő felségének a kegyelme rég itt van a zsebemben, a mit azonnal
foganatba vehetek, a mint ön kinyilatkoztatja, hogy meg van nyugodva.
– Szabadon bocsát ő felsége? kérdé örömrepesve Trenk.
– No, azt épen nem. De megengedi, hogy önnek ágyat és pokróczot hozzanak
a börtönébe s aztán hogy ne panaszkodjék az éhségről, mindennapra kap
egy egész prófuntot.
Hát hiszen ez is nagy kegyelem volt! A nedves oduban meleg pokróczba
takarózhatni! S aztán egy egész komiszkenyér! Tizenegy hónapi kegyetlen
koplaltatása után. Tigris a prédájára, szeretők egymás karjába nem
rohannak oly hévvel, mint Frigyes arra a derczéből sütött czipóra.
Felfalta az egészet egy ülő helyében s az alatt áldotta zsarnokait, a
kik egyszer valahára jóllakni engedik puha kenyérrel.
Pedig ez is csak raffinált kínzásul volt kiszámítva. A hirtelen felfalt
puha kenyér a kiéhezett gyomorban nem sokára oly irtóztató görcsöket
okozott, hogy a fogoly kínjában a lánczait harapdálta. S egy élő lélek
nem volt, a ki a kínordítását meghallja.
Másnap a porkolábok kínoktól eltikkadtan találták a foglyot.
Megint elhozták neki az egész kenyeret. Undorodva taszítá el magától.
Látták, hogy nagyon szenved. Egymásnak mondogatták: «No, majd ennek is
megkönnyíti az Isten a szalmáját.»
Jobbat nem is kivánhattak neki, mint hogy minél elébb végezze be már ezt
az elátkozott életet, a mi neki is teher, de az őrizőinek is az.
Aztán megint rázárták az ajtókat, a mészcsepp jelezte a futó perczeket.
Más hires embernek van családi kriptája, mauzoleuma, Trenk Frigyesnek
volt saját családi börtöne.
A szerencsétlen ifju lelkén erőt vett a kétségbeesés.
Ezek a lánczok elviselhetetlenek voltak.
Elhatározta, hogy meg fogja magát ölni.
Azt a kést, a mit Esztertől kapott, valami csodálatos úton-módon úgy el
tudta rejteni, hogy nem találták meg nála, mikor megvizsgálták. Ez a kés
jó lesz megnyitni a túlvilág ajtaját.
A napot is kitűzte már, a melyen véget fog vetni az életének: az valami
nagyon boldog emlékű életforduló volt.
De mikor aztán kezében volt az a kinyitott kés, akkor ez a gondolat
villámlott át az agyán:
«Ejh! Nem lehetne ezzel a késsel valami okosabbat kezdeni, mint az
embernek az ütereit elvagdalni vele?»
A börtönnek négy ajtaja van, mind a négy fából, hátha ezekből az
ajtókból ki lehetne faragni a zárakat?
Az embernek a szíve elszorul, mikor ezt hallja! Egy nyomorult kis
zsebkéssel keresztül vágni négy ajtót, egy rövid juniusi éjszaka alatt.
S akkor az őrizetlen börtönből futni a sánczokra, halálveszélyes
ugrással a vízbe vetni magát s kiúszni a partra.
De hát a lánczok, a békók, a vasrúd, meg a derékabroncs mit szólnak
hozzá?
Megkisérté megszabadítani magát a vasaitól.
Már ez is egy herkulesi munka volt.
Legelőször is a jobb kezét erőszakolta keresztül a bilincsen. A vér
kijött a körmei alatt, de sikerült a kisérlet. Akkor már az egyik keze
szabad volt. – Hanem a bal kezén sokkal szorosabb volt a vasperecz, sem
hogy keresztül húzhatta volna rajta.
Ekkor aztán az ülőkéjéből letört tégladarabbal addig csiszolta annak a
szegnek a fejét, mely a békót összetartá, míg lekoptatta róla, akkor a
szeget ki lehetett húzni belőle s a vaskösöntyűt szétfeszíteni.
Most aztán mind a két keze felszabadult.
Következett a derekára vert vasöv.
Ettől meg oly módon szabadult meg, hogy a két lábát a falnak feszítve,
addig erőszakolta a pántot, a míg az a forrasztásnál szétnyilt s akkor
kibujhatott belőle.
Hátra volt még a lábaira kötött láncz, mely a falhoz volt erősítve. Ezt
a lánczot a két markába szorítva addig csavargatta, a míg egyszerre két
lánczszem kitörött belőle.
Ekkor aztán már odamehetett az ajtóhoz.
A sötétben tapogatózva kitalálta, hogy a závár kívülről van az ajtóhoz
szegezve s ezeknek a szegeknek a visszahajtott hegyét csak ki kell
egyenesíteni s akkor a zár nem tart többé. Erre pedig jó lesz a letört
lánczszem.
Az éj azonban már nagyon előhaladt, a hátralevő idő nem volt elég a
tervezett munkához.
Tehát ismét vissza kellett bujni a bilincsekbe.
Az elszakított lánczot a hajkötő szalagjának egy darabjával
összekötötte. A porkoláb soha sem vizsgálta a bilincseket. Ki jött volna
arra a gondolatra, hogy egy ilyen erősen megvasalt ember ki tudja magát
szabadítani?
Tehát ismét felhúzni a karmantyúkat.
A vasabrincsot könnyű volt újra felölteni; a balkézre is ráhajtani a
szétnyilt bilincset; de a jobb kéz úgy meg volt dagadva, hogy sehogy sem
tudta rá visszaerőszakolni a békóját.
Végre, nagy kínlódás után, valahogy ismét át tudta az öklét dugni a
vaspereczen.
Mikor a porkoláb jött a vizsgálatra, mindent rendben talált.
Nehány napig azonban várni kellett a nagy munkával, a míg a feldagadt
jobb kéz lelohad.
Julius negyedikén, azon a napon, a melyet öngyilkossága idejéül
kitűzött, hozzáfogott megküzdeni a fátummal s a halál helyett az életet
kivívni erőszakosan.
Volt hozzá egy kése. Jó az egyikhez is, a másikhoz is.
A mint délben a vizitálók eltávoztak a lámpásaikkal, melyeknek perczegő
kanóczánál semmit sem vehettek észre a fogoly előkészületeiből, az
utolsó ajtó kulcsnyikorgatása után azonnal hozzáfogott Trenk a
munkájához.
A vasbilincsek most már gyorsan lerakattak, az első ajtón, mely befelé
nyilt, gyorsan keresztül lett vágva a deszka.
Itt egy gádor következett, ennek az ajtaja azonban kifelé nyilt, s a
záváron kívül még egy lelakatolt keresztvassal is biztosítva volt. Ennél
már most egy egész deszkatáblát kellett keresztülvágnia. Mind azzal az
egy késsel. Sikerült neki. A deszka résén keresztül tudott bujni. –
Napvilágot látott. – A börtönének a pitvarában volt. – Egy nyitott ablak
bocsátá be a világot.
Felmászott az ablakba és széttekintett.
Onnan látta, hogy a börtöne a csillagsáncz főárkában van építve. Onnan
még a sánczkarózaton kell átmászni, s a külső sánczra felkapaszkodni.
Ebből az ablakból már ki lehetett volna ugrani; de az volt a baj, hogy a
pallisade előtt egy őr volt felállítva.
A hadmérnöki rajzokban jártassága rávezette, hogy neki az ajtókon
keresztül lehet csak megmenekülni ebből a csillagsánczból.
Tehát hozzáfogott a harmadik ajtóhoz. Az is olyan becsületes, jó akaratú
ajtó volt, hogy befelé nyilt. Ennek is csak a závára körül kellett
átfaragni a deszkát s aztán könnyedén kinyilt.
Mire ezzel a gyötrelemmel elkészült, akkorra beesteledett. Épen oda
sütött az arczába az alkonyodó nap.
A szép tűzszinű nap! De régen nem látta fölséges orczáját! Hány éve már
annak? Addig nézegette az ablakból, a míg csak le nem tünt a láthatáron
végkép s aztán csak a hátramaradt zöld félgömbök tánczoltak a szeme
előtt.
Az utolsó ajtó átvágásához be kellett várnia a teljes éjszaka beálltát.
S az ilyen nyáréji sötétség milyen sokáig várat magára.
Eszébe jutott az a tündérálomhoz hasonló éj a morszkája-kertben, a mikor
épen ily türelmetlenül leste a csillagok feljöttét, hogy egy isteni szép
hölgyet ölelhessen.
Hajh, most egy még szebb istennő ölelésére siet, a kinek neve
«szabadság!» s a kit a hatalmas zsarnoka épen oly türelmetlenül őriz.
Hejh! ha ennek is szarvakat lehetne rakni.
Legalább addig kipihente magát.
A mint végre besötétedett, neki fogott a negyedik ajtónak. Az is kifelé
nyiló volt, azon is keresztvas. Tehát az egész táblát ki kellett belőle
vágni.
A kivájt nyiláson kitekintett. Nagy volt az öröme. A börtönajtó előtt
nem állt semmi strázsa.
Ekkor a késének a pengéje kettétört s a hegye kiesett a hasadékon. Az
egész munkája meghiusult.