Trenk Frigyes többször figyelmessé lett a börtönében, hogy künn az
udvaron valami csengő, siránkozó női hang hallatszik, vegyülve az őr
durva elutasító szavával. Némelykor aztán az őr mérges hangja halk
dörmögéssé enyhül s akkor a női hangból gyors suttogás lesz.
Ilyenkor mindig a jó öreg Gefhardt áll a strázsán.
Egyszer az ablakon át megkérdé Frigyes az őrt:
– Micsoda nő jár itt?
– Hát az a zsidóleány: a Heymann Eszter, a kinek az apja itt van bezárva
az átelleni kaszamátában. Az jár ide az apjával az ablakon keresztül
beszélni. Messziről jár ide. Dessauban lakik.
– Szeretnék én azzal a zsidóleánynyal beszélni.
– Az meglehet; mihelyt az apja ablakától visszajön.
És Trenk Frigyes onnan a börtönablakból meg tudta nyerni a fiatal
leánykának a hajlandóságát: pedig az nem is láthatta az arczát, csak a
szavát vette be. A leány kész volt minden veszedelembe rohanni érte.
A legközelebbi alkalommal, mikor ismét a barátságos katona volt az
őrhelyen, a szép Eszter megjelent a fogoly ifju börtönablaka alatt s
elhozta neki mind azt, a mit kivánt: irószereket, ráspolyt.
Hogy azokat átvehesse, Trenk a nyoszolyából hasogatott le szilánkokat,
azokat egy hosszú pálczává összekötözte s azt a sodronyhálón
keresztüldugva, húzta fel magához.
Akkor aztán leveleket irt.
Egyet a hugához. (Ugyanahhoz, a kinek a férje Waldow gróf, őt a glatzi
kitörése alkalmával a házából kikergette.) Most már özvegy volt.
Azt kérte tőle, hogy adjon háromszáz tallért Heymann Eszternek, a mit az
el fog hozni a számára, utiköltségül.
Utiköltség a megszökéshez!
Ez még nem volt elég a bolondságból; azonkívül a berlini osztrák
nagykövethez is irt egy levelet, a melyben gavalléros nyiltsággal
elmondá, hogy ő most innen a börtönből meg fog szökni, két granátos
segítségével. A leveléhez pedig mellékelt egy ezer forintos váltót azzal
az utasítással, hogy annak az értékét a nagykövet fizettesse ki Bécsben
a tömeggondnokával s a pénzt adja át Heymann Eszternek.
Ha a szép zsidóleány ezt az őrült megbizatást a börtönben ülő apjának
elmondta volna, az bizonyosan átok alatt tiltotta volna meg a leányának
ezt a gonosz üzletet. De hát nagyon meg tudta nyerni a szivét az a
szerencsétlen ifju. Elvállalt mindent. Felkereste Frigyes hugát messze
földön: attól átvette a háromszáz tallért. Azután bejutott az osztrák
nagykövethez, Puebla grófhoz, annak is átadta a levelet és a váltót. Ez
aztán titkárjához utasítá, Weingarten úrhoz. Ahhoz a bizonyoshoz, a ki a
porosz kormány által fizetett áruló volt az osztrák nagykövetség
szolgálatában, a kinek a hűtlensége által Frigyes király az osztrákok
egész haditervét előre megkapta.
Ez aztán mindent rendén elmondatott magának a szép Eszterrel. Hogyan
készül Trenk Frigyes a börtönéből kitörni? Mikor egyszer az a két
gránátos fog az ajtaján strázsálni, a kik meg vannak vesztegetve.
Azoknak a neveit is megmondá. Jó szerencse, hogy az öreg Gefhardt nevét
elhallgatta.
Weingarten úr azt mondta a leánynak, hogy nagyon jól van; csak vigye el
Trenk Frigyesnek Magdeburgba a nővére által küldött pénzt, aztán majd
jőjjön vissza ő hozzá a maga ezer forintjáért; akkorra ő azt a váltót
kifizetteti Bécsben.
S azzal ez a pribék egyenesen fölment a porosz miniszterhez s elárulta
neki az egész szökési tervet.
Heymann Eszter sietett Magdeburgba.
Jó szerencséje, hogy a fellegvár hidja előtt szembetalálkozott az egyik
granátos feleségével, a ki jajveszékelve panaszolta neki, hogy azt a két
bizonyos granátost elfogták, az egyiket akasztófára itélték, az ő urát
pedig hétszer alá, hétszer fel vesszőfutásra.
A zsidóleány egyszerre megértette a veszedelmet s megfordult, meg sem
állt a határig.
Trenk Frigyes pedig türelmetlenül várta a galambja visszatértét.
Egy napon ismét az öreg Gefhardt állt őrt az ablaka előtt.
– Uracskám. Czigányutczára ment a dolgod. A két granátost elfogták, a
kik be voltak avatva. Az egyik az akasztófán, a másik a vesszőzés alatt
halt meg. A zsidóleány elfutott. Az apját bot alatt vallatóra vették,
hogy a leánya hollétét mondja meg. Nem vallott semmit. Az is belehalt a
botozásba.
Trenk Frigyes elszörnyedt e hirre. Három ember esett áldozatul az ő
hebehurgyaságának.
Még következtek többen is!
Az őr folytatá:
– Most már uracskám, ha menekülni akarsz, csak törd magadat keresztül a
falon s aztán úszszál át az Elbén. De ne soká várj vele. A király épen
itt járt, mikor a dolgod kitudódott. Ő erősíté meg az itéleteket. A te
számodra pedig elrendelé, hogy egy egész külön tömlöczöt kell építeni a
csillagsánczban, mely olyan erős legyen, hogy még őrizni se kelljen,
hogy az őröket meg ne vesztegethesd. Már hozzákezdtek az építéshez;
sebesen megy a munka. Ne sokat várakozzál.
Trenk Frigyes erre a rossz hírre kétségbeesetten fogott hozzá az
aknafúrás befejezéséhez. A puskavessző már keresztül tört a
téglarétegen: csak egy taszítás kellett még, hogy a rés járható legyen.
De akkor úgy ki volt már fáradva az erőfeszítő munkában, hogy nem merte
a folyamon átúszást megkisérteni. Egy napi megpihenést engedett magának.
Hiszen még csak vasárnap volt. Szerdánál hamarább nem jönnek a börtönt
megvizsgálni.
Másnap, hétfőn este felé, nagy rémületére nyitogatják a börtönajtókat.
Alig volt ideje a kését elrejteni.
A térparancsnok és a segédtiszt lépett be hozzá, lámpással a kezükben.
– Öltözzék fel gyorsan, monda az őrnagy.
Erre felölté az egyenruháját: a Cordua vértes-ezredét.
Akkor a segédtiszt egy békós lánczot adott neki, azzal az utasítással,
hogy azt maga csatolja az egyik kezére és lábára. Az alatt az őrnagy
beköté szemeit kendővel, azzal karonfogták s kivezették a zárkájából.
Nem tudhatta, hova viszik. A szabad levegő megütötte az arczát.
Azután feltolták egy kocsiba, mely nyitott volt. Az egyik tiszt melléje
ült, a másik átellenébe.
A kocsi keresztülgördült a hidon. Az eső hullani kezdett. Jól esett az
arczának a friss májusi permeteg. A rabok nem mosdanak. Most legalább
megmosdatja a zivatar.
A szekér kövezeten döczög végig: a városon viszik keresztül, aztán a
piaczon. Nagy népcsődület van. Hallja, hogy a nevét kiabálják s egyes
mondásokat: «Ez a Trenk! Szegény fiu! Hová viszik? A csillagsánczba
fejét venni!» Egy-egy női hang irgalmasan kiált fel: «Isten legyen
kegyelmes szegény lelkének!»
– Az vigasztal, hogy ártatlanul halok meg, monda nyugodtan Trenk
Frigyes. Ime, az ég maga is tisztára mossa az arczomat.
S büszkén fordítá az arczát a szakadó zápor elé.