A czárnő udvara Moszkvában volt. Frigyesnek oda kellett vinni az ajánló
leveleit, melyeket nagybátyjától, Liewen tábornoktól kapott. Két uti
társa volt: Oettinger és Weisman. Amaz alezredes, ez hadnagy. Mind a
kettő német. Ezek már ismerősök voltak az orosz udvarnál, s előre tudtak
értesítéseket adni az új embernek.
Oettinger házibarát volt a kanczellárnál, Bestuseffnél. A kanczellárné
büszke szépség. No, csak úgy a megjelenésére nézve büszke. Frigyes
megigérte, hogy respektálni fogja az anciennitás jogait s hors concours
marad.
Oettinger maga vezette be Frigyest Bestuseff kanczellárhoz, a ki a
házibarát ajánlatára igen szivesen fogadta az ifju urat.
Moszkva hemzsegett akkoriban az idegen tisztektől.
Alig kóborolt végig az utczán Frigyes, már ismerősre talált, gróf
Hamiltonra, a kit Bécsből ismert. Az megint elvezette gróf Berneshez, az
osztrák nagykövethez. Ez is kedélyes czimbora volt: kapitányból lett
nagykövet. Ismerte híréből Trenket. Ezt is, meg a bátyját is. Meghívta
magához ebédre. – Ott ismét egy régi ismerőssel került össze: az angol
nagykövettel.
Ugyanaz a lord Hyndtforth volt az, a ki előtt Frigyes király úgy
feldicsérte Frigyest a beneschaui híres széna-szalma hódítójárat után a
tábori sátorában.
Lord Hyndtforth nevetve üdvözlé Frigyest, mikor meglátta.
– Ah! C’ est un matador de ma jeunesse!
– Tempi passati! mondá Frigyes. A min aztán mind nagyot nevettek. Úgy
látszott, hogy közpletyka volt már az ő eddigi kalandos élete.
Az osztrák nagykövet lakomájából lord Hyndtforth magához vitte Frigyes
úrfit s atyai gondoskodással vallatóra fogta.
– Hát mi hozott tégedet ide, fiacskám?
– Ide jöttem kenyeret és becsületet keresni; mindkettőt elvesztettem
Poroszországban, a nélkül, hogy valami bűnöm lett volna.
– Hagyd el, fiacskám! Tudom én jól, hogy mi bűnöd volt, a miért odahaza
üldözőbe vettek. No hát itt Moszkvában csak szedd elő azt a bűnödet,
mert azt itt az erények közé számítják. Van-e sok pénzed?
– Mindössze harmincz aranyam van.
– Hiszen nemrég hatszáz aranyat nyertél Liewen lakomáján. Megetted már?
– Én nem. Hanem az a százötven ispitás, a kiket rám biztak. Nem birtam
elnézni, hogy a nyomorultak a száraz kétszersültet egyék, mindennap
stsi-levest csináltattam a számukra, hogy skorbutot ne kapjanak.
– Itt van ni! A régi bolondság! A közkatonákat traktálja stsi-levessel!
Más tiszt hagyta volna a Lázárok felét elhalni skorbutban, s a
ranzionjukat zsebre vágta volna. No hát ide hallgass. Szerénységgel,
virtusokkal ebben az országban semmire sem mégy. A magasabb körökben a
koldulás tiltatik. Neked egyszerre nagy feltünéssel kell a fényes
társaságokba betoppannod: nem könyörögve, hanem hódítva. Ahhoz fényes
egyenruha kell, szép paripák, gyémántos gyűrűk, bőkezű borravalók.
– Ahhoz én mind értettem néha napján. De hogy telik ez ki harmincz
aranyból?
– Hát nincs-e nagy neved? Egy báró Trenk! egyenes örököse a híres Trenk
pandurvezérnek, a kit a napokban fognak lefejezni, s akkor egyszerre
sokszoros milliomossá fogsz lenni. Erre kapsz hitelt. Hogy mekkora
uzsorára, azt ne kérdezd.
– De egyszer mégis csak vissza kell fizetnem a kölcsönt, s akkor a
becsületem forog veszendőben.
– Ne búsulj! Addig rád talál a szerencse. Aztán a végső esetben én is
itt leszek, meg a többi barátaid: nem hagyunk elmerülni.
Trenk Frigyes megfogadta a jó tanácsot s beszerzett minden pompát,
egyenruhát, paripát «hozom»-ra. S a délczeg gavallér előtt két
szárnyával tárult ki minden ajtó; nevét aureolával vette körül az a
kettős czím: «a pandurvezér Trenk örököse; Amália herczegnő kegyencze, a
kire a porosz király haragszik». Amaz a férfiakat, ez a hölgyeket igézte
meg.
Egy este egész felhevülten, szinte elfulladva rohant fel lord
Hyndtforthhoz Frigyes.
– No mi baj, fiacskám?
– Engedje meg mylord, hogy hálámat elrebegjem.
– Miért?
– Mylord engem nagy zavarból segített ki. Holnap fizetnem kellett volna
s egy rubelnek sem voltam ura. Ebben az órában kopogtat be hozzám egy
bankügynök s prezentál egy váltót, melyre nekem ezer aranyat fog azonnal
leszámlálni. Le is számlálta.
– S hogy kerülök én ebbe az ügybe?
– Én azt hittem, hogy mylord volt olyan kegyes.
Lord Hyndtforth nagyot nevetett.
– Nem, fiacskám! Annyira nem vagyok beléd szerelmes! Keresd más függöny
alatt titkos jóltevődet. – Nem nézted meg annak a kifizetett váltónak a
keletét?
– De igen. Berlin volt fölül felirva.
– S olyan gyönge fantáziád volna (hogy ne mondjam: memoriád), hogy nem
tudnád kitalálni, vajjon ki lehet az a jóltevő tündér, a ki a hajadba
markol s kihúz a vízből, ha Berlin van a váltójára irva?
Frigyes elpirult.
– Megvallom, hogy nem mertem ő rá gondolni. Azt hittem, hogy végképen
megfeledkezett rólam. Utolsó levelét és nemes részvéte jelét Elbingben
létem alatt kaptam, fogságból kiszabadulásom után. Azóta nem irt hozzám
levelet; pedig én többször irtam neki Bécsből: választ sem adott.
Lord Hyndtforth komoly hangra fordította a beszédét.
– Lásd édes fiam, te neked elég szép eszed volna, ha a bolondságaid az
egyensúlyt ingadozásba nem hoznák. Te csodálkozol azon, hogy Amália
herczegnő a te bécsi leveleidre még választ sem adott. Hát mit csináltál
te Bécsben? Állj csak a tükör elé és kérdezd meg magadtól. Segítségére
futottál annak a Trenknek, a pandurvezérnek, a kinek a neve a
leggyűlöletesebb egész Németországban, a ki romokat és temetőket hagyott
maga után mindenütt, a hol rabló hordáival megjelent; a ki tönkre
silányította ördögi kalandozásaival Frigyes királynak egy hadjáratát,
elrabolta a kincseit, s dicsekedett velük; a kinek a nevét meggyalázó,
nevetséges összeköttetésbe hozták Frigyes királyéval. S mikor ezt a
mindenkitől gyűlölt és rettegett dæmont végre a saját kormánya bele
akarja fojtani a vízbe, sárba: akkor te odarohansz, kiemeled a vízből,
megtisztítod a sártól, míg ez ostoba szolgálat közben ő buktat tégedet
alá, hogy a hátadon kimászszon. Hát azt gondolod, hogy téged ezért
Berlinben megszerettek?
– De mikor igazsága volt!
– Az is helytelen felfogás! Igazsága lehetett azokkal a vádakkal
szemben, a miket a birák ellene kikoholtak; de el volt itélve a
közvélemény által. A víziszonyos állattal is igaztalanságot követnek el,
mikor főbelövik. Megölik, hogy ne harapjon. Hidd el nekem, hogy a te
buzgó törekvésed Bécsben nagybátyád kiszabadítására nagyobb elkeseredést
okozott ellened Berlinben minden egyéb szeleburdiságodnál. A herczegnő
is ezért nem válaszolt a leveleidre. – Most már újra feléd fordítja a
régi kegyességét. Ezt a pénzt ő tőle kaptad. Ha ő maga nem tehet
boldoggá, azt akarja, hogy másnál találd fel a boldogságodat.
Lord Hyndtforth ettől kezdve valóságos iskolázás alá fogta a védenczét.
Frigyesnek naponkint el kellett járnia hozzá néhány órára s ezalatt
annyi nagybecsű adatot közölt vele az európai udvarok belső életéről, az
uralkodók és vezérlő államférfiak szokásairól, gyöngeségeiről, a
versenytársak cselszövényeiről, nagy mozzanatoknak apró személyes indító
okairól, hogy Frigyes lassankint tisztán kezdett maga körül látni s a
többi halandók fölé emelkedni.
Mindjárt eleve figyelmeztette a mylord a fiatal seladont, hogy itt
Moszkvában az előkelő világ két pártra van oszolva. Az egyik a most
kormányon levő Bestuseff pereputyja, a másik az őt megbuktatni akaró
Woronzoffé. A czárnő nagy udvari estélyein mind a két pártbeli
nemességet együtt fogja találni Frigyes: de ugyan őrizkedjék a
Woronzoff-párti úrfiakkal összebarátkozni, vagy a hölgyeikkel tánczolni,
ha a szerencséjét koczkáztatni nem akarja. A kerülendő főnemesek
neveivel is megismerteté, még pedig nagyon authentikus forrás után.
Valahányszor egy külhatalom nagykövete tánczestélyt adott a palotájában,
elébb a meghivandó vendégek névsorát elkérte tőle az orosz kanczellár.
Mikor aztán visszaküldte a lajstromot, azon a Bestuseff-párthoz tartozó
nevek veres plajbászszal voltak megjelölve, a Woronzoffiak pedig kékkel.
Ezeket nem kell meghívni. Trenk Frigyes egy olvasásra megtanulta, hogy
az orosz udvarnál ki előtt kell bókot csinálni, kinek kell hátat
fordítani, melyik grófné sleppjét kell ügyetlenül letaposni, melyiknek a
legyezőjét ügyesen felvenni, ha elejti? – S ez igen hasznos tudomány!
Rövid időn elkövetkezett ismét a czárnő trónra lépésének évfordulója.
Tavaly ilyenkor is megünnepelte azt Trenk Frigyes,
pisztolydurrogatással: a tenyere bánta meg. Ezúttal okosabb módját
találta a hódolatnyilvánításnak. – Lord Hyndtforth ösztönzésére egy szép
névnapi ódát irt franczia nyelven a czárnőhöz s ezt a nagykövet
Bestuseff révén a czárnő kezéhez juttatá.
Erzsébet czárnőnek nagyon megtetszett a szép onomasztikon: bemutattatá
magának a költemény szerzőjét. Az még jobban megtetszett neki. A czárnő
meg tudta becsülni egy hat láb magas kapitány értékét.
Frigyes ez alkalommal csak annyit jegyez föl, hogy a czárnő e
költeményeért egy aranyos kardot ajándékozott neki, melynek értéke ezer
rubel volt; azonban az imitt-amott elszórt feljegyzéseiből össze lehet
állítani, hogy ezer rubeles kardot csak a gárda-vértesek viseltek s
ezeknek a kapitányai a hadseregben őrnagyi ranggal voltak felruházva s
ezredesi fizetést húztak.
A czárnő kitüntetése után már Frigyesnek kezdtek el udvarolni a magas
társaságokban.