Trenk Frigyes maga bevallja őszintén hátrahagyott irataiban, hogy a
hölgyek kegye volt hódításainak legmagasabb czélja s azok között is
mindig a legbájolóbb, a legnemesebb, a legszebb alakokat választá.
«Elsőrendű hölgyek idomítottak, mint ifjut, az ő szerelmük tartott
vissza a kicsapongásoktól. Nők tanítottak férfiui erkölcsökre,
finomított ízlésben. Nők segítettek balsorsomban. Életemnek kevés boldog
napját mind nőknek köszönhetem. S még most is, éltem alkonyán, a szép és
vidám hölgyek képesek feléleszteni, öregségtől, világgyűlölettől,
búskomorságtól lankadó lelkemet».
Egy fényes ebédnél, melyet lord Hyndtforth adott a diplomácziai kar
tiszteletére, Trenk Frigyes is hivatalos volt.
Egyenkint ismert már mindenkit: a nagyköveteket és feleségeiket, az
orosz minisztereket, az udvari főméltóságokat, ifju és vén
életpárjaikkal. (Pardon! az asszonyok soha sem vének: csak hosszantartó
ifjak.) Csak egy garçon volt a miniszterek között: a tengerészet főnöke,
herczeg P...ff. – No, ennek jobb is volt már nőtlen fővel maradni. Úgy
meg volt hízva, hogy az asztalnál külön vasszéket kellett alája tolni:
minden más összetörött volna alatta. Köztudomású volt az a különczsége,
hogy hajóskapitány korából annyira hozzászokott a hajó hánykodásához,
hogy nem tudott másként elaludni, mint egy szánkós zsellyében ülve,
melyet egy gépezet folytonos ringó mozgásban tartott. – Aztán túl is
volt már a hatvanon, akárhogy festette is feketére a bajuszát meg a
szemöldökét.
Kollégái állandóan tréfáltak vele: «mikor házasodol már meg?» – «Még
nagyon gyönge vagyok hozzá!»
Még egy kellemes tulajdonsága volt a miniszternek: az, hogy rendkívül
nagyot hallott. Ezt a fogyatkozását azonban pótolta a megfigyelő
tehetségével. A szemeivel tudott hallani. A szájára nézett az embernek,
s annak a mozdulataiból találta ki, hogy mit beszél, úgy, hogy gyakran a
szinházban az átelleni páholyban ülőknek a beszélgetését kihallgatta – a
szemeivel. Ez a tudománya természetesen kárba veszett, hogy ha
ismeretlen nyelven beszéltek, például angolul.
A nagykövet vendégeit a gyülekező teremben az udvarmester fogadta, ki a
férfi vendégeknek egy aranyos bilétet adott át, melynek egyik oldalára a
saját nevét találta kiki felirva, a másikra pedig az asztalnál
szomszédjául kijelölt úrhölgy nevét, a kit megelőzőleg is kötelessége
volt karnyujtva az asztalhoz vezetni.
Trenk Frigyes levélkéjére ez a név volt irva: «Asturovna Jelvira».
Még eddig nem hallotta ezt a nevet.
Asturov: nem hangzik oroszosan. Elvira sem található a görög naptárban.
Az oroszok a lágy magánhangzón kezdődő neveket szeretik egy Jottával
megtoldani: Jelizabet, Jeugén. Így lett Jelvira.
– Kinek a neje ez a hölgy? kérdezé az udvarmestertől.
– Nem tudom. Princessz.
Nemsokára megtudta hát.
A keleti fénynyel és angol komforttal ellátott társalgóteremben lady
Hyndtforthot kézcsókkal üdvözölte Frigyes s átadta neki a magával hozott
bukétot. Milady rögtön karonfogta s odavezette a kereveten ülő
kanczellárnéhoz. Az már régi ismerős volt.
A herczegnő kerevete oldalán azonban «állt» egy hölgy. Mit? hölgy? Egy
tünemény! Hogy állt és nem foglalt helyet, abból lehetett tudni, hogy
még leány.
De hát hogy kerül egy hajadon egy diplomácziai ebédhez? csupa
miniszterek és nagykövetek feleségei közé?
Karcsú, gyönyörű termetű leány volt, fényes, délorosz nemzeti
viseletben: vállfűzője drágakövekkel hímzett, ingvállának a boglárja
gyémántrózsa, a nyakát ölelő násfa igazgyöngy. Arcza halvány, rejtett
pirral, gömbölyű ajkai sokatmondó hallgatásra nyilva, nagy fekete
szemeiben szétsugárzó igézet, szénfekete haja, mint egy korona, a feje
körül csavarva, átfonva gyöngyfüzérekkel, melyekről a ferronière
karbunkulusa a domború homlokra csüng alá.
Lady Hyndtforth bemutatta a leánynak is Trenk Frigyest.
– Az ön cavalièr servantja az asztalnál.
Tehát ez a Jelvira? Ez a tündér?
Trenk észrevette, hogy a halvány arcz elpirul, az ajkak valami suttogó
szóra nyilnak s az a szó angolul van mondva.
De tovább nem találgathatta azt a rejtélyt, mert egyszerre eltakarta a
napját egy közbetolakodó sötét tömeg: P...ff miniszter rengeteg alakja.
Csak annyit láthatott, hogy a nagy hájkolossz egy rózsacsokrot nyujt át
a szép tündérnek, a mit az balkézzel elfogad, s a jobbkezét olyanformán
meghajlítva emeli fel, mint a ki kézcsókot provokál. És a miniszter
valóban kezet csókol a leánykának.
Frigyes egyszerre olyan ostoba lett, mikor ezt meglátta.
Nem birta a felindulását eltitkolni.
– A herczegnő a miniszternek a menyasszonya? súgá a kanczellárnőnek.
A magas úrnő hideg, változatlan arczot mutatott.
– Igen. A czárnő kivánja ezt a házasságot.
Frigyes látta, hogy sietnek kezet szorítani a magas uraságok s
gratulálni a boldog vőlegénynek, míg az triumfáló arczczal fogadja az
üdvkivánatokat.
– No eredj, gratulálj te is a vőlegénynek. Mondá lord Hyndtforth a
támolygó ifjunak.
– Szeretnék neki gratulálni – a kardommal a hasába… dörmögé a fogai
közül Frigyes.
– Legyen eszed! Hiszen nem neked baj az, hanem neki. Hát mióta járnak a
farkasok vadászati engedélyért?
A major domus jelenté, hogy az ebéd kezdődik. Minden úr sietett a
hölgyét felkeresni, s az udvari etikett rendje szerint az étkező terembe
vezetni.
Az asztalnál azonban ez a rang szerinti sorrend merészen meg lett
változtatva. Trenk Frigyesnek, a kapitánynak, valahol az asztal végén
lett volna helye. Semmi jogczíme nem volt hozzá, hogy negyedik helyen
üljön a kettős elnökségtől, melyet lady Hyndtforth és Bestuseffné
képezett. Látszott, hogy őtet nem tekintik valóságos orosz tisztnek;
mert így nem ülhetne szemközt egy admiralissal; hanem a czárnő
kegyenczének. Ezen a jogon kerülhetett a szép menyasszony oldalára,
átellenben annak a vőlegényével.
A kövér csoda, a míg evett, ivott (pedig nagyon sokat) szüntelen a két
szemközt ülő ajkait leste, kiülő czápa szemei folyvást – hallgatóztak
reájuk.
Csakhogy ezek még tudtak színjátszani.
Ez a kis fiatal tündér, a tizenhat éves princessz, jól tudva azt, hogy
vőlegénye nem ért angolul, folyvást ezen a nyelven beszélt Frigyessel. A
miniszter szemei semmit sem tudtak meg a szájmozdulatokból. S nehogy az
arczkifejezésekből lehessen neki valamit megsejteni, a mondott szavakkal
egészen ellenkező arczkifejezést mutatott. Mikor a szomszédja által tele
töltött tokaji boros poharat ajkához emelte, azt mondá Frigyesnek:
«Bár volna méreg ebben a pohárban, hogy szabadulnék meg egyszerre ettől
a szörnyetegtől.»
De a szavak alatt igéző mosolylyal fordult a vőlegényéhez, a félig
kiszürcsölt poharat annak nyujtva át, hogy a maradék bort az hörpintse
ki. S azzal együtt a menyasszonya szerelmét.
– Kétségbe vagyok esve, mondá Jelvira Frigyesnek. A czárnő kényszerít.
Atyám Szibériába van száműzve. Attól függ a megkegyelmeztetése, hogy én
e borzasztó embernek feleségévé legyek. Fejedelmi vagyon birtokosa
vagyok; de azt csak akkor kapom meg, a mikor az oltártól visszatérek
ezzel a hippopotamussal.
S ez alatt dévaj kaczérkodással hajigált kenyérgalacsinokat a kedves
jövendőbelije rézveres pofája felé.
A vőlegényi rózsacsokorról egy levél leesett. Azt Frigyes felkapta.
Jelvira visszakövetelte. Arra Frigyes a rózsalevelet a szájába vette.
Jelvira erre méltóságteljes arczot csinált, szemöldeit összehúzta s
kemény, parancsoló hangon mondá Frigyesnek:
– Adja ön vissza azt a rózsalevelet azonnal. Holnap délután jőjjön el
Poklonnája-Sórán levő nyári kastélyomba: ott megkapja az egész bukétot.
E szigorú rendreutasítás után Frigyes előadta a rózsalevelet, bocsánatot
kért s aztán egy szót sem szóltak többet egymáshoz. Láthatta mindenki,
hogy a fiatal herczegnő szigorúan tudja fentartani a tekintélyét.
A boldog vőlegény teljesen meg lévén nyugtatva a látottak által
menyasszonyának szigorú elvei felől, egész igyekezettel láthatott a
gastronomiai tanulmányai után. Más rendes embernél is élvezet számba
megy az étkezés; de ő nála ez valódi tanulmány volt. A világ minden
nemzetének kedvencz ételeit ő honosította meg az orosz
szakácsműtermekben.
Az orosz lakomákat befejező spiritista charadák is az admirális herczeg
szerzőségével dicsekednek. Spirituszról lévén szó, distingválni kell
azon spirituszok között, a melyeket a lélekidézők és azok között, a
melyeket a dugóhúzók idéznek elő rejtekeikből. Ez utóbbi spirituszokból
telt ki a charáda, olyan formán, hogy egy hosszú nyakú, át nem látszó
pohárba többféle likőröket töltöttek gondos lassusággal, hogy össze ne
keveredjenek. Azokat aztán a kihörpintőnek ki kellett találni az izük,
zamatjuk aromájuk után, hogy melyik micsoda? s végül a kitalált neveknek
az előbetűiből összekerült egy szót készen perdülő nyelvvel kimondani.
Ebben volt P...ff herczeg virtuóz.
Mikor a hosszú poharat a körömpróbáig kiszürcsölte, rögtön kiteremtette
utána a kitalált betűrejtvényt.
«Chragamabár!»
«Bravo, bravisszimo!» hangzott az asztaltársaság tapskisérte riadala. –
Helyes a megoldás.
_Ch_ artreuse ⎫
_R_ hum ⎪
_A_ bsinth ⎪
_G_ in ⎪
_A_ nisette ⎬ együtt
_M_ arasquino ⎪ «Chragamabár»
_A_ rac ⎪
_B_ orovicska ⎪
_A_ llasch ⎪
_R_ ostopschin ⎭
Mikor már erre került a sor, a hölgyek odahagyták az asztalt s
kivonultak a házi asszony theázó termébe. Oda pedig, orosz etikette
szerint, férfiaknak nem volt szabad belépni. Ezt a szokást még nem
ismerte Frigyes s azt gondolta, hogy a szomszédnéját, a hogy karján
vezette az étkezőbe, akként kell innen kieskortálni is; de a miniszter
rákiáltott:
– Ülve maradni! A ki legény, annak az asztal mellett a helye – vagy az
asztal alatt!
Trenk Frigyes ezt a kihivást is elfogadta s szembeszállt az orosz
lakomák minden hőstetteivel.
A vitézi tornának az lett a vége, hogy P...ff herczeget nyomta el a
buzgóság, azt kellett négy inasnak karszékestül kiczepelni az étkezőből;
Frigyes (annyi elhullott hős között) fejjel maradt az ég felé s vezető
nélkül talált ki a vestibulba, a hol a kardját, meg a sisakját letette.
A sok bor és pálinka nem ment a fejébe. Hanem annak az egy rózsalevélnek
az illata, a mit a szájába vett, az megrészegíté.
A hölgyek már mind hazamentek; meg lehetett tudni a kapu alatt végig
gördülő hintók morajából.
Mikor a sisakját fel akarta tenni Frigyes, olyan öröm lepte meg, hogy
megijedt bele. Az a rózsacsokor oda volt téve a sisak belsejébe.
Ez kegyelemdöfés volt a józan észnek! A mit a borszeszek meg nem tudtak
tenni, megtették a rózsák.
Frigyes rohant egyenesen az istállóba a lovához. Mind a Jankó, mind a
Brankó holt részegen feküdt az alomszalmán. Magának kellett a paripáját
felszerszámozni. Felkapott a nyeregbe, vágtatott ki az utczára.
Még ma fel akarta keresni a Poklonnája Górát.
Moszkva pedig nem olyan város, a hol könnyű volna az idegennek, kalauz
nélkül, tájékozni magát.
Azonban volt egy térképe a nagy város helyrajzáról, melyet maga másolt
le, barátja, Oettinger eredetijéről. Ennek a révén indult el keresni azt
a kastélyt, a mely után fenhangon nem volt szabad kérdezősködnie.
Moszkva még akkor az egész barbár pompájában fennállt, görbe utczái,
festett, aranyozott úri palotáikkal s mohos tetejű házikóikkal csodás
összeillésben sorakoztak a szokatlan építészetű őstemplomok mellé,
melyeknek négy, öt, hat tornya van, egymás fölé emelkedő, jácinthagyma
alakú kupolákkal, melyek közül az egyik veresre, a másik zöldre van
festve, a kék zománczú arany csillagokkal behintve, a másik ezüst
kagylókból felhalmozva, a legmagasabb csupa arany! Egy templom teteje
olyan, mintha ötven oltár volna egymás mellé rakva három emeletben. A
piaczokon a nemzeti hősök, dicső czárok ősemlékei. És maga a dicsőséges
Kremlin! Egy város – csupa tornyokból, palotákból, emlékekből: egy nagy
nemzet történetének kőből és aranyból alkotott könyve!
Az idegen elszédül ennyi őspompa közepett, melyet megszakítanak a tömör
bástyák, melyeknek körvonala jelzi a város fejlődését: minden kapujok
egy hőskölteménynek a táblája. A népajk maga elbeszéli, hogy ennél a
kapunál esett el sebektől elborítva a hős Bojávszky, Moszkvát védelmezve
a hódítók ellen. De megint föltámadt halottaiból s azon a másik kapun
kergette ki a hódítókat a szent városból.
A míg a népmondákat hallgatta Frigyes, lassankint feltisztult az agya a
mámorból s a szerelem varázsköde is kezdett oszladozni belőle.
Oroszországban oroszul kell élni.
Itt rövid a nyár; de annál forróbb. A napok hosszúk. A hajnal és az
alkony csaknem összetalálkozik. Itt gyorsan kell használni a nyarat és a
szerelmet.
Még egészen világos volt, a mikor a Poklonnaja Gora halmos tájékára
eljutott. Ez volt még a napoleoni nagy hadjárat előtt az orosz-bojár
családoknak kiváltságos nyaraló-helye; itt volt a hires Troiczka-kert
is, melyben az örök fenyőfákon kívül még délszaki fák is díszlettek, a
miket télire faházakkal takartak be, alájuk fűtve.
A kert ajtajánál le kellett szállni a lóról: a fő úton csak hintóval, az
útvesztőkön gyalog, vagy zsellyében volt szabad járni. Trenk
kérdezősködés nélkül rátalált a kastélyra.
Ott az útját álló udvarnoknak átadta a rózsacsokrot azzal az izenettel,
hogy ezt a miniszter úr küldi a menyasszonyának.
Trenk Frigyes élt azzal az elővigyázattal, hogy a fényes tiszti
egyenruhája fölé a lovásza zubbonyát ölté fel s a sisakja helyett hegyes
süveget viselt. Cselédnek nézték. A bukétot közvetítő udvarnok rövid
időn visszakerült egy papirba takart tallérral, mint borravalóval.
Frigyes, midőn a kastélyt elhagyta, kibontá a papirt s e szavakat
találta benne, angol nyelven:
«Holnap, mikor besötétedik, a kertben.»
A kastély azonban köröskörül volt véve czirkáló őrökkel s minden padnak
a végén ott bóbiskolt egy rendőrkém.
Milyen hosszú volt az a következő nap.
Ezuttal gyalog sétált ki a Troiczka-kertbe, egy nagy könyvvel a hóna
alatt: az egyetemi diákok jelmezét viselte, a bő talárral, a hátracsüggő
zacskós süveggel. A Troicka-kert tekervényes útjai különösen alkalmasok
voltak arra, hogy az examenre készülő diákok, azokon végig bandukolva,
penzumaikat fenhangon bemagolják.
A leskelődő rendőrkémek mondogaták magukban: «No ez ugyan szorgalmatos
egy diák! Mind megeszi azt a kutyabőrös könyvet!»
A míg a görög szavak peregtek a nyelvén, szivében ezer indulat
váltakozott. Átkozta ezt a hosszú napot. Hogy olyan soká akar
besötétedni! Még tíz óra után is nappali világosság, még mindig látni a
betüket a könyvben. Egyszer aztán még is csak elkezdett egy-egy csillag
felragyogni a sárga égen s a betük elhomályosultak. Az esteli pillangók
is megjelentek: azok is, a kik a levegőben repkednek, azok is, a kik az
útvesztőn sétálnak. A diák most már betett könyvét hátratéve, hadarta a
görög penzumot. Egyszer aztán egy afféle szfinksz útját állta, azzal
szóba állt s aztán karonfogva eltüntek együtt a bokrok sűrűjében.
«No, megtalálta már a diák, a kinek a leczkéjét felmondja», dörmögék
egymásnak a szemfüles rendőrök.
Az az éjjeli lepke pedig Jelvira herczegnő szobaleánya volt. Delifa,
georgiai némber. A találkozásnál nevén szólítá Frigyest.
Az éj leszállt, a városi moraj elcsendesült; a paradicsom ajtaja
megnyílt: a kastélynak egy hátulsó ajtaján át, egy rejtett lépcsőn a
szép Jelvira szobájába vezette a rabnő a szerelmes ifjut, – a ki azután
megkapta az egész rózsabukétot.
Az ifju hölgy szivében az örménynyel rokonos orosz vér lángolt, az első
szerelem pusztító emésztésével; s ez a láng még több táplálékot talált a
vőlegénye iránti gyűlöletben. Az utálat fokozta a vágyat, az undor az
epedést. S az átadó gyönyört extazissá magasztalta föl a boszú kéje.
Három óráig voltak együtt: a három sötét óráig. Ez alatt egy egész
életre kiható tervet koholtak ki egymással. Megszökni innen az utált
házasság elől: nem törődve a czárnő haragjával, az élet mostoha
viszonyaival, az üldöztetéssel; nem a száműzött apával, s az elvesztett
kincsekkel.
Éjfél után két órakor már ismét világosodik az ég.
Jön a gyűlölt hajnal! Vannak, a kik a hajnalcsillagot átkozzák.
Mikor a varjuk újra elkezdtek károgni, fészkeiket elhagyva, már akkor
ismét ott járt a diák a zöld labyrinthban, leczkéjét fenhangon hadarva.
S ez így ment minden éjjel. S a nyári éjjelek olyan rövidek.
Azt tervezték a szerelmesek, hogy a mint a czárnő udvarával együtt
átköltözik Szentpétervárra, akkor együtt egy angol hajóra szállnak s
átvitorláznak Nagy-Brittániába. Moszkvából lehetetlen volt szökniök.
Akkoriban már voltak telegráfok fölállítva Moszkvától egész a kikötőig.
Az első kezdetleges optikai telegráfok tornyocskákkal, mozgatható
léczgépezettel. Ezekkel hamarább hírt lehetett adni, mint a szökevények
hajóra szállhatnának.
Azonban nagy kétségbeesésükre a czárnő megváltoztatta a szándékát s
elhalasztotta a szentpétervári utazást késő őszre, a mit Oroszországban
télnek hívnak.
S már közeledett a menyegzőre kitűzött nap: augusztus elseje. A czárnő
nem engedte azt tovább halasztani.
A szép Jelvirának le kellett törülnie a könnyeit s felvenni a
menyasszonyi ruhát. A czárnő, a vőlegény, a főméltóságok elhalmozták a
bájos arát nagybecsű ajándékokkal: a móringot idei veretű aranyokban,
jáspis ládába zárva, tették le kincses asztalára; a czárnő ajándéka egy
remekművű ereklyetartóba volt helyezve. De a szép menyasszony szeme nem
látott meg mást, mint egy talizmángyűrűt, melyet szerelmese csusztatott
a kincshalmaz közé.
A házassági czeremónia korán reggel kezdődött, hogy délre véget érjen. A
czárnő azt a kegyetlen gratiát gyakorolta, hogy Frigyest nevezte ki
vőfélynek, a ki a menyasszonyt az oltárig vezeti.
A pompás szertartásokat befejezte a pazar fényű lakoma, mely csillag
feljöveteléig tartott, a vőlegény palotájában.
A mint a pipagyujtás ideje elérkezett, a menyasszony a saját
lakosztályába vonult vissza; a hölgyek hazamentek. Az urak azonban ott
maradtak, szerencsét inni a boldog vőlegénynek. Ez már így szokás.
A vége az lett, a mi rendesen, hogy P...ff herczeg elaludt az asztal
mellett; akkor aztán a szobájába vitték: ott volt az a gépmozgatta
hintaszéke, a melyben aludni szokott, abban elhelyezték s aztán hagyták
horkolni.
Azonban a vőlegénynyel együtt Trenk Frigyes is el volt ázva. Megadta
magát s engedte, hogy az inasok kivezessék a kertbe. Nem tudott már a
lábán állni: káromkodott, kergette az inasokat, hogy hozzanak neki
opoponákszot. Azok letették egy gyepágyra s aztán vagy mentek, vagy nem
mentek opoponákszot keresni; vagy találták visszajövet Frigyest a
gyepágyon, vagy nem találták; ezt bizony nem jegyezte fel senki.
Egy kertre nyiló ablak azonban szép csendesen felnyílt s azon egy
kötéllajtorja aláereszkedék: az ablakfüggöny mögül kikandikált a
georgiai nő csintalan arcza. Az ittas lovag egyszerre kigyógyult a
mámorából, egy percz alatt fenn volt az ablakban; a táblák bezárultak:
éjlepke, denevér repkedett tovább.
A boldog vőlegény aztán álmodott a paradicsomról, himbálva az automat
széke hajóingásától; a menyasszony is álmodott a paradicsomról, ki tudja
minő álmokat? Ki tudja, minő csoda által ringatva?
Ezzel a szerelmi kalanddal nagy hivatalt vállalt magára Trenk Frigyes.
Nem muló gyönyör volt nála e szerelem, hanem romboló szenvedély, mely
egész lelkét elhódítá. Meg volt őrülve! Nem látott maga előtt se
veszélyt, se életczélt: kockára tett mindent, a mi egy ifjunak drága.
Mindennap akarta látni szerelme tárgyát. S az már akkor férjes nő volt.
S a férj egyike az ország minisztereinek, kinek palotája előtt egész
várta tengerész strázsált, körülötte rendőrök ácsorogtak. A
lakosztályokhoz külön lépcső vezetett, s mindegyikét egy ajtónálló őrzé,
a ki igazolás nélkül senkit be nem bocsátott. Ha Jelvira ki akart
kocsikázni, két lovas rendőr kisérte a hintaját, a kik értesítést hoztak
a miniszternek, hol járt a felesége?
Még is mindennap tudott vele találkozni Frigyes. Övék voltak a sötét
órák. S az őszi hónapok alatt a szerelmesek világában megfordított
asztronomia van. A «napok» hosszabbodnak.
Két lekenyerezett cseléd: a kapus és a belső fraj egyetértésével, minden
nap más meg más álcza alatt hatolt keresztül a jól őrzött ajtókon
Frigyes. Egyszer matróznak, másszor örmény aranyművesnek, majd szabónak,
czipésznek volt öltözve; majd mikor a fűtés szaka elkezdődött, minden
másodnap jöhetett, mint bekormozott képű füstfaragó. A kapus bebocsátá a
kertbe, ott elrejtőzött a kerti lakban s aztán sötéttel kinyitották
előtte a kertre nyiló ablakot.
Ha egyszer rajtakapják: senkinek sem szólnak, rávernek kétszáz
kancsukát, szánra dobják s viszik Szibériába.
Mindennap azon kellett törnie a fejét, hogy másnap milyen furfanggal
jusson be a P...ff palota szentélyébe.
Ez a szerelem annyira elfoglalta a lelkét, hogy minden dolgáról
megfeledkezett. A katonai szolgálatot sehogy sem teljesíté. Minden
foglalkozása abból állt, hogy Oettinger barátja irodájában segített a
mérnöki terveket rajzolni. Egy megemlítésre méltó művet hozott létre:
Bestuseff kanczellár úr palotájának haránt perspektivából fölvett
építészeti rajzát, melylyel nagy talentumát kimutatta s obligát
dicséretet kapott érte a – kanczellárnétól. Még az udvarhölgyeket is
elhanyagolta, a mi már öreg hiba!
Három hónapig tartott már ez az őrülettel teljes kaland. Mindennap új
merényletet kigondolni, mindennap keresztül kúszni az örvény fölött s
aztán meglopni a paradicsomot.
Mind a két szerető elvesztette már az eszét. Elhatározták, hogy ennek a
kínos helyzetnek véget fognak vetni: megszöknek együtt Moszkvából. Nem
várnak rá, hogy mikor tetszik a czárnőnek Szentpétervárra átköltözni.
Tervüket arra építék, hogy Jelvira atyjának megkegyelmezett a czárnő: ez
volt az ára a miniszterrel kötött násznak. Az öreg bojár már útban van.
Nagy idő kell ahhoz, a míg Irkuczkból Moszkovába érnek. Akkor azután a
czárnő kegyelméből meglátogatják a visszakapott uradalmaikat, a mik Kiew
tartományban feküsznek. Együtt utaznak Jelvira, az apja és a férje. A
tengerészeti miniszternek lehet télen utazni, az orosz kikötők be vannak
fagyva. Az egész útmentén előre meg vannak rendelve a friss fogatok az
előkelő utasok számára. A kitűzött nap előtt aztán a szerető pár éjjel
megszökik a kerten keresztül s ugyanazon előre megrendelt fogatokat
felhasználva, vágtat lóhalálában s meg sem pihen a lengyel határig. A
rónát köd borítja, a telegrafok nem működhetnek.
Ezt a tervet szépen kidolgozva, még az utiköltségről kellett
gondoskodni.
Jelvira átadta Frigyesnek minden ékszerét, drágaságát, móringba kapott
aranyait. De ezt még mind nem tartá elégnek. Ő a kedvesének még anyagi
kárpótlást is nyújtott elrontott életpályájáért.
Azt a furfangot találta ki, hogy elébb a czárnőt vette körül hódoló
szinleléssel. Lábaihoz borult megköszönni az atyja iránt gyakorolt
kegyelmet. Előre futtatott tatár lovas meghozta neki a levelet, melyben
a kazáni kormányzó tudósítja, hegy atyja már oda megérkezett s nehány
napot pihenve, egy hét mulva Moszkovában fog lenni.
Jelvira ez örömhírt egy jótékonysági tettel kivánja megörökíteni.
A czárnő ez évben készítteté el a himlőbetegek kórházát. Ebbe a kórházba
kiván Jelvira tíz ágyra szóló alapítványt tenni, hétezer arany erejéig,
mely összeggel atyja visszaadományozott birtokait terheli meg. Erre kéri
a czárnő engedelmét.
A czárnő kegyesen fogadta a nemeskeblű ajánlatot s kiadatá a
kanczellárral az erre vonatkozó engedélyt Jelvirának.
Jelvira aztán először elment a kórházigazgatóhoz s annak átadá a hétezer
arany értékéig tett alapítvány-levelet, mely minden törvényes formaság
szerint volt szerkesztve.
De ugyanezzel az úttal felkeresé a moszkvai bankárok egyikét s
felmutatva a czárnő által kapott felhatalmazást, attól megint törvényes
alakban fogalmazott, tanuk által aláírt, megpecsételt kötelezvényre
felvette készpénzben a hétezer aranyat.
Ezt az összeget is odaadta Trenk Frigyesnek.
Ötvenezer rubelt értek a kincsei, a miket rábízott.
Most már lehetett szökni.
És Frigyesnek nem jutott eszébe, hogy ez lopás, csalás, alacsony bűn, a
mit ő most elkövetni készül.
Nem súgta a fülébe a jobbik esze, hogy ennek a büntetése az ólombánya a
Koliván tó mellett, vagy a «holt ház»!
Milyen sűrű köd a szerelem!
Trenk Frigyes még az évtizedekkel később megirt önéletrajzában is, ifjui
naivitással, egészen jogosult boldogságnak nevezi ezt a szerelmet:
siránkozik a szöktetési terv nem sikerülte miatt; panaszkodik a fátum
kegyetlensége fölött.
Pedig, ha tanúbizonyságot keresünk a gondviselés csodaszerű
intézkedéseire, úgy épen Trenk Frigyesnek ezen sorsfordulatában találjuk
meg azt szemmel láthatóan.
A szökésre kitűzött nap előtt megbetegedett a szép Jelvira. Megkapta a
fekete himlőt.
Ugyanaz a titokteljes rém, mely láthatlanul, nesztelenül jár az emberek
között, számlálva a fejeiken a tizenharmadikat, s melyet a szép bűnös a
maga cselszövényéhez tréfás czimborának hitt meg: az fogta a szaván. Az
a kórházlátogatási komédia.
Hetednapra a szép Jelvira a ravatalon feküdt.
Az utolsó forró kézszorítás után csak a koporsóban látta őt meg ismét
Trenk Frigyes. Mivé lett az a szép tündérnői arcz!
A koporsó fejénél egy öreg ember sírt: az volt Jelvira atyja.
A férj csak az ajtóban állt, száját otkolonáztatott kendővel takargatva.
Trenk Frigyes Jelvira ravatalától régi barátjához, Hyndtforth lordhoz
sietett. Egyedül ő ismerte veszélyes szerelmi kalandjának minden titkát.
– Ha a sors elszakított bennünket egymástól, én daczolok a sorssal,
monda Frigyes. Ha együtt nem mehettünk a nagy világba, együtt megyünk a
túlvilágba.
– Csak nem akarod magadat a kedvesed sírján főbelőni! riasztott rá a
higgadt jó barát. Az által meggyaláznád a nevét örökre. Légy erős!
Uralkodjál az érzéseiden! Ezzel tartozol a megholt kedvesednek.
Ezzel eszére téríté az ifjut.
Az a nyugalom, melyet Frigyes magára erőszakolt, a kedves emlékét őrzé a
rágalomtól.
Ő maga vezényelte a czárnő által kiküldött katonai kiséretet a pompás
temetési szertartásnál, ő vette át a kriptaajtó kulcsát a sekrestyéstől
s maga vitte azt fel a gyászoló férjhez a temetés után. A miniszter a
czárnőtől fölmentést kapott, egészségi tekintetből, a gyászmenetben való
kiséret alól. Orosz szokás szerint a gyászolók fedetlen fővel tartoznak
kisérni a halottjuk koporsóját s a miniszter, kopasz fejével, halálos
influenzát kapott volna a huszonöt fokú deczemberi hidegben.
Megengedtetett neki, hogy szobájában maradjon a nagy harangzúgás alatt,
a kandallója előtt.
Ez a harangzúgás még akkor is ott zsongott Frigyes agyában, a mikor a
P...ff palota lépcsőin felment, kezében tartva levett sisakját, a
hosszan lelógó fátyollal.
Itt is megtudta őrizni nyugalmát.
Az özvegy miniszter előtt katonás poziturában állva, elmondá száraz
fenhangu szavakban a rapportot a gyászszertartás részletei felől.
Egyszer sem akadt a torkán a szó, egyszer sem csuklott el a hangja egész
a kriptakulcs átadásáig.
A miniszter maga is felállva hallgatá végig a tudósítást felesége
temetése felől, halló tülkét fülébe dugva, s szemeivel a beszélő ajkait
ügyelve.
Mikor azt a kulcsot átvevé, azt mondá Frigyesnek:
– Köszönöm, édes fiam, hogy engem e szomorú alkalommal is helyettesítél.
Frigyes nagyot bámult. Bár a szája nem mondta, de a szemei kibeszélték,
hogy az «is» szó nagyon megdöbbenté.
– Mindent tudok, édes fiacskám, mondá a miniszter. A megdicsőült angyal
a halála előtti éjszakán odahivatott a kórágyhoz. Addig folyvást
fantaziált, deliriumban beszélt: ekkor már eszméletéhez tért. A mit
beszélt, azt nem hallottam. Én nem tudom, minő volt a hangja. Bizonyosan
olyan szép csengő lehetett, mint azoké a kerubinoké Szent János Látások
könyvében. A szemeinek a beszédjét sem lehetett már megérteni. Hanem azt
megtudta velem értetni, hogy a nyakán levő zsinórról vegyek le egy kis
aczélkulcsot, s nyissam fel vele azt a jáspis ládikót, a mit te is
láttál egyszer a nászkelengyéje között. Abban volt egy marokinba kötött
könyvecske. Mutatta, hogy nyissam fel és olvassam el a tartalmát. Itt
van a könyv. Ez az én örökségem. Ebben fel van jegyezve napról-napra
minden, attól az órától kezdve, a midőn te melletted ült a lord
Hyndtforth lakomáján, addig a perczig, a mikor utoljára megszorította a
kezedet. Őszinte, igaz lélekkel van megirva minden. Miket szenvedett az
ő szörnyetege miatt (az én vagyok), s minő gyönyöröket élvezett az ő
szabadító angyala karjai között (ez te vagy).
Trenk Frigyes azt érezte, hogy forog körülötte az egész terem, ódon
butoraival, kandallójával együtt s a padlat emelkedik fölfelé.
A miniszter csendesen folytatá, neje naplóját kezében tartva.
– Az is meg van irva az utolsó lapokon, minő tervet állapítottatok ti
meg az együtt megszökésre. A mire mellesleg megjegyzem, hogy az igen
kába terv volt, mert akár Lengyelországba, akár Mária Terézia országaiba
menekültök, onnan titeket a kormányok kiadatnak; mivelhogy elég
gondatlanok voltatok még idegen vagyonhoz is hozzányulni, a mi
közönséges gonosztett lesz vala. Ebben a naplóban minden fel van
jegyezve.
Trenk Frigyes átlátta, hogy el van veszve. Kész a zárt szánkó, mely őt
elviszi Szibériába.
A miniszter tovább beszélt.
– Mikor én ezt a naplót végig olvastam és becsuktam, az a mi haldokló
angyalunk összekulcsolta imára a kezeit, s úgy nézett rám könyörgő
tekintettel, a hogy egy kétségbeesett mártir nézhet a megváltó
messiásra. Én elértettem a néma beszédet. Egyik kezemet az ő
összekulcsolt kezeire tettem, a másikkal ezt a naplót az ég felé
emeltem, s aztán a kandallóra mutattam vele. Erre ő mosolygott. – Ha te
ezt a mosolygó arczot láttad volna, fiu! Meg kellene bolondulnod bele s
a fejedet összezuznod a kriptája rácsajtaján.
Trenk Frigyes melle úgy zihált, mint a kit álomkisértet nyomása kínoz.
– A mit én a haldoklónak igértem, azt én beváltom, monda a miniszter, s
azzal a Jelvira naplóját az izzó kandallóba vetette.
Azzal odalépett Frigyeshez, s megfogta a kezét.
– És most, köszönöm neked, hogy az én angyalomat rövid világi élete
alatt boldoggá tetted! S minthogy ő úgy kivánta, mindazokat a kincseket,
a miket ő te rád bízott, neked ajándékozom. – Távozzál Isten hírével.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Hogyan jött ki Trenk Frigyes a miniszter palotájából? azt maga sem
tudta. Az agyára támadó visszás érzések rohama alatt ájultan ragyott
össze.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ilyen mesés nagylelkűségre is csak Oroszországban találni példát. Pedig
ez igaz történet.