– De már most, édes kapitányom, hordjanak el a szelek innen Danczkából!
szólt Frigyesnek e kaland után a jámbor Scheerer úr, az orosz rezidens.
Itt a gályád a kikötőben, pakold fel a maródiaidat, aztán eredj Isten
hírével a tengerre. A te szerencséd lesz, ha bele nem fulsz.
Frigyes még egy bucsulakomát adott a danckai czimboráinak, a hol jól
ettek, ittak, a mi mind nem szükséges előkészület a tengeri utazáshoz.
A nagy dáridó következései nem is maradtak el; a mint a
Visztula-torkolatból a sík tengerre kieveztek s ott a vitorlákat
kifeszíték, erős nyugati szél kezdett fujni, a tenger felduzzadt, a
hajót egyik oldalról a másikra dobálta. Trenk Frigyes is tapasztalá, a
miről már híres nagy hősök tanuskodnak, hogy a tengeren megszünik minden
vitézi indulat.
Trenknek most már két inasa volt: a Jankó mellé most még a Brankót is
elhozta, N. kapitány hátrahagyott inasát, a ki iránt hálára volt
lekötelezve a felfedett cselszövényért. Ez a két fiu szerencséjére
tengerálló volt: nem kapták meg a hajón a nehéz nyavalyát. Nem úgy a
gazdájuk, a kit azonnal elővett a tengeri betegség, a mint a hajót
lóbálni kezdték a hullámok.
Éjfél felé azonban, mikor legkeservesebben nyavalygott a függő ágyában,
odajött hozzá a Jankó s ijedt képpel mondá:
– Uram! Nagy baj van!
– Tudom, fajankó! ha nem jelented is. Elsülyedünk.
– Az még kismiska, hogy elsülyedünk. Nagyobb baj van.
– Neked kismiska, mert te nem fulladsz a vízbe, akasztófa kandidátusa.
Hát mi az a nagyobb baj?
– Az, hogy a kormányos a pillaui kikötő felé irányozza a hajót, oda akar
a szélvész elől bemenekülni.
– A pillaui kikötőbe! riadt fel Frigyes s úgy elfelejtette egyszerre a
tengeri betegséget, hogy kiugrott a hamakból. A nagy rémület heroikus
kurát vitt rajta véghez. Akkor oda vagyunk falustól! Pillau porosz
kikötő: ott engem minden tiszt ismer. Ha odamegyünk, nyakon fognak s
majd lesz nekem a langfuhri dinomdánomért.
Azzal hirtelen felöltözött, övébe dugta a pisztolyait, az inasait is
fölfegyverzé s rohant föl a fedélzetre.
– Hova igyekszünk? kérdezé a hajós patróntól.
– A pillaui kikötőbe.
– Megtiltom önnek, hogy az egyenes irányból eltérjen.
– Én nem térek el; de a szél visz oda.
Erre nem vesztegetett több szót, hanem felrohant a kormánypadra.
– Fordítod mindjárt a hajót a szél ellenében? kiálta a kormányosra.
– Nem bolondultam meg. Ki parancsol nekem?
– Ez a pisztolyszáj ni!
S azzal a kormányos homlokának szegzé a pisztolyt.
Annak válogatása volt a bizonyos halál, meg a lehetséges halál között.
Azzal a két inas is belekapaszkodott a timon-rudba s a kormányost erőnek
erejével kényszeríték a hajó irányát megváltoztatni s a magas tengerre
visszavezetni.
A százötven maródi katona a hajó mélyében khorust üvöltött a kínok s a
kétségbeesés gyötrelmei között; de százötven beteg embernek összevéve
sincs annyi bátorsága, hogy egyetlen vakmerő emberrel szembeszálljon.
A hajót az egekig dobálta a hullám.
Jó szerencse, hogy csak egy futó zivatar volt. Hajnal előtt felszakadtak
a felhők, kiderült az ég, a tenger lassankint lecsendesedett; a
vitorlákat ismét fel lehetett feszíteni s azután kedvező széllel haladt
a hajó Rigáig s szerencsésen befutott a kikötőbe.
Trenk Frigyes a rábizott százötven ispitályost partra szállítá s
beszámolt velük a rigai kormányzónak, De Lacy tábornagynak.
Azonban a hajós patron is ott jött a sarkában, előadva a keserves
panaszát a mult éjszakai hatalmaskodásért.
A tábornagy kérdőre fogta Trenket, hogy merte koczkáztatni százötven
ember életét ily vakmerő módon.
– Uram! felelt Frigyes. Nekem parancsom volt Lieven tábornoktól, hogy én
százötven katonát hajóháton Rigába hozzak. Úgy tanultam, hogy az orosz
katonáknak nem szabad az utakban és módokban válogatni, hanem menni kell
egyenes irányban, a hová küldik. A katonákat elhoztam: itt vannak
épkézláb. A magam élete csak olyan veszélyben forgott, mint az övék. Azt
hiszem, hogy ez egészen oroszosan volt végrehajtva.
– Még valamivel oroszosabban is a kelleténél, mondá de Lacy
(francziául). Aztán a hajós patronra mordult: «Elmehet kend! Nincs semmi
keresete».
Hanem aztán négy szem között előfogta a kormányzó Trenket, hogy már
most, mint fiu az apjának, mondja meg igazán, hogy mi indította erre a
heroizmusra.
Trenk Frigyes aztán megmagyarázta neki a dolgát.
«Jobban félek a poroszok börtönétől, mint a tenger fenekétől!»
De Lacy igazat adott neki, s kedvező értesítéssel bocsátá el Moszkvába.
Trenk Frigyes megérkeztét megelőzte a híre: egy hős, a ki még a viharos
tengerrel is daczol és hős marad!