A nesszeli parasztlegények fütykösei alaposan elrontották az idyllt:
Frigyesnek, a mint sebeiből kiépült, sietnie kellett Danczkába, a
betegszállítmányához. Orosz hajó még mindig nem vetődött a kikötőbe.
Danczka határváros a Visztula torkolatánál lengyel részről, a mint a
város kapuján kilép az ember, már az út tulsó oldalán a fehér-fekete
határczölöpöt látja, a porosz egyfejű fekete sassal; az útfélen fekvő
korcsma már Burkusországban van.
Trenk Frigyes annyira elbizta magát a muszka egyenruhájában, hogy
mindenféle válogatott henczegést mert elkövetni. Az orosz rezidens által
adott bálban elvitte mazurkatánczba a porosz rezidens feleségét s a férj
szeme láttára körömszakadtig udvarolt neki.
Az orosz rezidens volt Scheerer úr, a porosz pedig Reimer úr: mind a
kettő a saját országának a képviselője lengyel földön.
Ez még nem volt elég a pajkoskodásból; de még a porosz rezidens mellé
sorolt katonai attaché-val is barátságot kötött, holott jól sejthette,
hogy az is udvarol a szép rezidensnének. Hisz azért attaché.
Ennek az úrnak a nevét csak egy N. betűvel találjuk jelezve.
Derék legény volt; egyike azoknak a katonáknak, a kiket olyan helyre
küldenek, a hol nem lehet ellenségbe botlani.
Hogy mit tudott barátkozni ezzel a pipogya emberrel Trenk Frigyes? azt
nehéz kitalálni. Tetszett neki, hogy van egy bolondja, a kit leitathat,
a kinek az élményeivel eldicsekedhetik, a kinek pénzt kölcsönözhet.
A legveszedelmesebb játékot űzte!
Jó szerencséje volt, hogy az ő nagy zsenialitását ellensulyozta az
inasának az ostobasága.
Jankó inas, a gazdája példája után, N. kapitány szolgájával kötött
czimboraságot. – S az inasok között még létezik igaz barátság. Soha sem
hallotta még a világ, hogy két inas párbajt vívott volna.
Egy este, mikor az urának a csizmáit lehúzta, azt mondta a Jankó:
– Kapitánykám! Ugyan vigyázz ám ezekre a szép bagaria csizmáidra, hogy
be ne sározd burkus földdel. Tu dod-e, hogy a te kedves czimborád, N.
kapitány, téged el akar fogatni s lánczraverve elvinni Frigyes
királyhoz? Most beszélte nekem az inasa.
Trenk Frigyes meghökkent erre a szóra.
– Végy ki négy aranyat a zsebemből, vidd el annak az inasnak, mulassatok
egyet. Aztán igérd meg neki, hogy ha a gazdája elcsapja (az éhenkórász),
én magamhoz fogadom s gondoskodom a sorsáról.
A Jankó úgy tett: elvitte magával a korcsmába a pajtását, vígan
mulattak; reggelre kivette belőle az egész kabalát.
A terv a porosz rezidens tudtával kovácsoltatott:
Trenk Frigyes a porosz kapitánynyal naponkint szokott sétalovaglást
tenni Danczka elővárosába, melynek «Langfuhr» a neve. Gyönyörű egy
utcza, két oldalt százados terebély hársfákkal szegélyezve, melyeken túl
kőpartú árok fut végig a házak előtt, azon pedig kőhidak vezetnek a
házak kapuihoz; az épületek erkélyformán nyulnak ki az emeleteikkel az
utczára, s ezeknek az ablakaiból csinos nőarczok mosolyognak alá.
Kellemes sétány.
Ha két lovas tiszt végig sétál ezen a hársfás úton, lehetetlen, hogy
szép asszonyokról ne beszéljen egymással.
Csakhogy azokat nagyon őrzik!
A legközelebbi séta alkalmával azt fogja mondani (a terv szerint) a
porosz kapitány Frigyesnek: «Tudok én egy szép menyecskét, a kit nem
őriznek lakat alatt. A szép korcsmárosné Darinka. Az asszony szép, a
férje okos. Itt van a korcsmája a kapun kívül, mindjárt az út mellett.»
Trenk Frigyes kapni fog rajta. Hevesvérű a legény! Bomlik a szép
asszonyokért. Nem lesz nehéz rávenni, hogy leszálljon a lováról a kapu
előtt, s aztán a barátjával karöltve átsétáljon a határ-úton a
vendéglőig. Ott pedig már lesbe van állítva nyolcz burkus káplár, a
verbunkos osztályból. Azok a vendéglőbe belépő Trenk Frigyest egyszerre
megrohanják, megkötözik, a száját betömik, aztán bedobják egy zárt
hintóba s lovas katonák fedezete alatt elvágtatnak vele. Az inasát is
lefülelik, hogy lármát ne csaphasson a városban.
Hát ha Trenk Frigyes csak az édes eszétől kért volna tanácsot, az azt
mondta volna neki: «Kelepczét készítettek a számodra? Ergo: ne menj
bele». – S ezzel vége lett volna a tréfának. De Frigyest gyakran
elragadta a szenvedély hippogrifja.
«No megállj, bruder!»
A mint másnap odajött hozzá N. kapitány, a délutáni sétát proponálni a
Langfuhron végig, azt mondta, hogy vállalkozik rá, de csak holnap: ma
inspekcziója van. – Aztán rögtön felment az orosz rezidenshez, s
elmondta neki az egész cselszövényt, közölve vele a saját tervét, mely
szerint ő viszont ma éjjel hat katonát a saját orosz csapatjából el fog
rejteni az út melletti vendéglő közelében levő rozsföld mögé, s azok
abban a pillanatban, a mikor őt a burkusok el akarják fogni, egy
pisztolylövés jeladására előrohannak fegyveresen, s akkor ő fogja el a
burkusokat.
A derék Scheerer úr mind a két tenyerével befogta a füleit.
– Nekem ne mondj ilyen bolondokat! Tedd, a mit akarsz; de én nem tudok
felőle semmit.
Trenk Frigyesnek már eddig is elég sok volt a rováson. De ő azt soha
életében nem akarta észrevenni, hogy vétett valamit. Tökéletes macska
volt, a ki megeszi a kanári madarat s aztán bámul rajta, hogy már most
miért üldözik őtet? hisz a kanári madár jó volt.
Először a tilos szerelmeskedésével meggyalázza a király családját,
azután a Mirandávali kalandjával nevetséges hírbe hozza magát a királyt.
Majd meg kitör a börtönéből s csuffá teszi az egész katonai apparatust,
fügét mutat a zsarnoki hatalomnak. Ez még mind hagyján, de azt a «jó
szolgálatot» nem bocsáthatta meg neki a király, hogy ő irányában a
nagylelkűt játszotta, hogy Bécsbe ment tisztára mosni a királyt. Az
ilyen védelemért szoktak legjobban megharagudni azok, a kik olyan
magasan érzik magukat, hogy hozzájuk a rágalom föl nem ér.
Most még ezzel a keresett kalanddal is meg kellett tetéznie a terhei
lajstromát. Abban a muszka egyenruhában kell valami babonának lenni!
Hogy a ki azt felvette, a lelkületet is suggerálta vele.
A porosz rezidens, Reimer úr, már korán reggel kikocsikázott az útféli
vendéglőhöz. Frigyes a kémei által azt is megtudta.
N. kapitány hat órakor odajött hozzá lóháton s aztán ketten együtt
kilovagoltak a Langfuhrra, lovászaik kiséretében.
No ez az N. kapitány is együgyű fráter lehetett! Hogy nem szúrt nála
szemet az a nagy készület, a mivel Trenk Frigyes a kalandnak neki
indult. Két pisztoly az övébe dugva, görbe kard az oldalán! Így nem
szoktak szép asszony látogatására felkészülni. Mirevalók a városon végig
lovagláshoz a pisztolyok!
A sétány végén felszólítá a burkus kapitány Frigyest, hogy szálljanak le
a lovaikról, vezettessék azokat a lovászaikkal maguk után s aztán
sétáljanak a vendéglőig gyalog.
A két jó barát ballagott karöltve a vendéglő felé.
Az emeleti ablakban könyökölt a rezidens, Reimer úr, pipázva.
– Jó reggelt, kapitány úr! Jó reggelt! Tessék csak feljönni. Itt vár a
jó früstök! Itt van a szép asszony.
Erre Trenk Frigyes mérgesen felelt neki vissza:
– No ha az úr már elfoglalta a szép korcsmárosnénál az én helyemet,
akkor én megyek vissza az úrnak a feleségéhez s elfoglalom önnek a
helyét.
S megfordult, hogy a lovához visszasiessen.
A porosz czimbora azonban most már belekapaszkodott a karjába s erővel
be akarta húzni-vonni a csárda kapuján.
Frigyes azután adott neki egy olyan pofont, hogy felbukott tőle.
Erre rögtön előrohantak a lesben álló porosz verbunkosok, kurta
kardjaikat kirántva s megtámadták Trenket.
A jeladó pisztolylövésre azonban hirtelen felugráltak a rozsvetésből a
muszka katonák, puskával kezükben, s csunya nagy káromkodással vetették
magukat a burkusokra, a kiknél nem volt semmi lőfegyver. Futottak is a
jámborok, a merre tág volt a világ. De négyet elfogtak közülök az
oroszok.
Trenk Frigyes azokat menten lehúzatta az útszéli garádra, s ötven botot
veretett rájuk. Egy zászlótartónak megkegyelmezett, a ki megnevezte
magát s elmondta, hogy iskolatársa volt Trenk öcscsének.
N. kapitány, a kaland gonosz fordulatát látva, futott vissza a lovához;
de Frigyes utána szaladt, utolérte, lehúzta a nyeregből.
– No, te áruló, most húzz kardot és vívj meg velem, ha ember vagy.
De hát az nem volt arra való ember. Hiszen ha jó katona lett volna, nem
küldte volna Frigyes király Danczigba. Reszketve húzta ki a kardját s
kétszer ki hagyta ütni a kezéből. Harmadszor aztán Trenk Frigyes kikapta
a muszka káplár kezéből a pálczát, azzal verte végig az ellenfelét, a ki
sírva, kezeit kulcsolva rimánkodott neki, hogy őtet ne bántsa; hiszen
nem ő a hibás, hanem a rezidens úr: az csinálta ezt a komplotot.
– No hát, ficzkó, mondd el otthon, hogyan szokott Trenk Frigyes az
utonállókkal elbánni!
Azzal sietett vissza a vendéglőhöz, a bottal a kezében.
Ezt az egész tragédiát onnan az ablakból nézte a rezidens.
– No, most a mi scénánk következik, méltóságos uram! kiálta Trenk a
pálczát suhogtatva.
De biz ennek a jelenetnek nem állt helyt a rezidens úr, hanem a korcsma
hátulsó ajtaján kiszaladt, belevágta magát a készen álló bricskájába s
elvágtatott a maga hazájába. Trenk Frigyes csak a czopfját kaphatta meg;
de az a markában maradt. Paróka volt az.
S aztán még Frigyes azt a tréfát is megtette, hogy az elrabolt parókát
haza vitte a rezidens feleségéhez, férjének üdvözletével, a ki e becses
emléket küldi ő általa.
Valami hallatlan botrány volt ez!
A danczkai polgármester meghagyta a cenzoroknak, hogy a német és lengyel
hirlapokból minden ide vonatkozó hírt irgalom nélkül kitörüljenek.
De azért Frigyes királynak mégis tudomására esett az egész inzultus. A
hazamenekült rezidens, mint szemtanú, elbeszélt mindent. Frigyes király
haragját ez az eset az engesztelhetlen kegyetlenségig fokozta. S ez
szolgál alapjául Trenk Frigyes életéből a legviszontagságosabb
évtizednek. Azokért a botütésekért rettenetes lett a boszúállás.
A porosz miniszter, Holz úr, nem is késett a danczkai eset miatt panaszt
emelni az orosz kanczellár Bestuseff gróf előtt, s elégtételt követelni;
az orosz udvari körökben azonban olyan igazi oroszosnak találták Trenk
Frigyes elbánását, hogy nemcsak semmi fegyelmi eljárást nem indítottak
meg ellene, hanem még nagy érdeklődéssel várták a híressé lett kalandor
megérkezését, a ki az orosz katonai pályát ilyen sokat igérő vitéz
tettel nyitotta meg.
Annyi bizonyos, hogy ezzel egyszerre felszállt a csillaga.
Ha szándékosan tette volna, okosságnak kellene nevezni a közberontását.