A spadassin nem tudott többé fölállni a lábára; mellén kapott sebéből,
mint a szökőkút, lövellt magasra a vér s a szájából is vér ömlött ki.
Trenk Frigyes látta, hogy ez az ember meg van ölve.
Eldobta kezéből a vívókardot s futott a kahlenbergi kolostorba. Az volt
a II. Lipót által betelepített «Discalcialtok» (csizmátlan barátok)
zárdája; ez a hely különös menedékjoggal volt felruházva: arról is
hires, hogy a főrendü családok ennek a templomában szokták esküvőiket
tartani.
Az üldözéstől meg volt mentve ebben a kolostorban, de annak a kapuján ki
nem léphetett, mert éjjel-nappal ott olálkodtak a fogdmegek, hogy
elcsipjék.
Báró Lopresti azonnal meglátogatta a menedékében, a mint megtudta
hollétét s azt a hirt hozá neki, hogy az egyik ellenfele M..f, a
spadassin, a kapott sebében meg fog halni s ez most közelgő halálát
érezve, veszedelmes vallomásokat tett hiteles személyek előtt. Jó lesz
Frigyesnek el nem hagyni a menedékét.
Nehány nap mulva ismét egy hordszekér érkezett a kolostor elé, hat
alabárdos kiséretében s abból egy paszomántos ur szállt ki, Trenk
Frigyes után tudakozódva. Bevezették Trenk Frigyes czellájába.
Maga a haditörvényszék elnöke, Löwenwalde tábornok volt a látogató.
Frigyes többször találkozott már vele, de ilyen közelből és egyedül még
nem találkoztak egymással.
– Báró úr! kezdé Löwenwalde, én azért jöttem önhöz, hogy mindenek előtt
őszinte sajnálatomat fejezzem a fölött, hogy ön ott nem veszett a glatzi
börtönben, hogy ki nem törte a nyakát, mikor a bástyáról leugrott, hogy
bele nem fulladt a Neisseba, mikor át uszott rajta, hogy a thorni
verbungosok agyon nem ütötték és hogy, a mi leggonoszabb lett volna önre
nézve, hogy Miranda asszonynyal el nem szökött a világba.
– Köszönöm az őszinte sajnálkozást.
– Igazán őszinte. Mondhatom, hogy annyi galibát nem csinált senki a
bécsi kormánynak, senki, mint a báró úr. Ugyan mondja ön, mi oka van
önnek azt az elátkozott Trenk Ferenczet kiszabadítani?
– Az, hogy neki igazsága van.
– Hja! Ha az igazság volna a politika! Tehát tudja meg ön, hogy ennek a
Trenk Ferencznek el kell tünni a világra nézve. Akár élve, akár halva.
Ez ki van törölve az emberek sorából: magasabb politikai tekintetek
miatt.
– És a felhalmozott kincsei miatt.
– Az is meglehet: «male parta, male dilabuntur.» Ebül gyült szerdéknek
ebül kell elveszni. Már ki volt a fejére mondva az itélet. A hazaárulás
díja a vesztőhely. Ki volt tüzve a nap, a melyen a fejét leüttetjük. A
mikor a császár és Károly herczeg kirándulnak Holicsra vadászatokra.
Ekkor a báró úr idecseppenik az égből. Megtudja a tervünket az udvari
frajok szájából; nosza stafétát futtat a legmagasabb uraságokhoz: azok
épen a tizenkettedik óraban megérkeznek s felfüggesztik az itéletet,
revizió alá vétetik a hazaárulási pert a báró úr feljelentése nyomán s
azzal nekünk kiesik a falat a szánkból.
– Hisz én nem is láttam ezt a pert.
– Nem ám, mert azt követelte ön, hogy konfrontáljuk azzal a bizonyos
Sch..in grófnővel, a ki Trenk Ferencz ellen tanuskodott. Azt pedig báró
ur tudja jobban, hogy miért nem állíthatjuk mi önnel szembe azt a tanút?
Utoljára is kénytelen volt azt mondani a biróság, hogy Sch..in grófnő
megőrült, azután meg, hogy a bolondok házából megszökött. Véges-végül, a
báró úr izgága fellépése következtében, el kellett ejtenünk az egész
hazaárulási vádat.
– Hát akkor miért nem bocsátották szabadon Trenk Ferenczet?
– Jött ellene egy másik főben járó vád. Todbitter tanuskodása szerint a
pandurvezér egy kitünő, derék vitéz, magyar nemesi családból származott
huszárt, névszerint Diák Pált, ezer botütésre itélt, a mely
kegyetlenkedéstől az illető a halál martaléka lett. El is lehet hinni.
Ezer botütés. Egy bivalynak is sok. Örök sánczrabságot diktál erre a
törvény. És ekkor a báró úr, kapja magát, a saját költségét nem kimélve,
leutazik Magyarországba, fölkeresi valahol a Bánságban annak a Diák
Pálnak a familiáját: ott találja élő testben a holtnak deklarált Diák
Pált s felhozza magával Bécsbe. S oda állítja a törvényszék elé. Megint
porba ejti a pecsenyénket.
– Nagyon meg vagyok magammal elégedve.
– Jól van! De még harmincz különféle bűnvád volt Trenk Ferencz ellen
támasztva. Akkor a báró úr megvesztegeti a törvényszéki birákat, hogy az
összes vádiratokat juttassák a kezére.
Trenk Frigyes felpattant erre a szóra.
– Ki mer ezzel engem vádolni?
– Ki? Hát maga a Trenk Ferencz ügyvédje, a ki a birákat informálta.
Mikor aztán azok a veszedelmes iratokat kiszolgáltatták, az ügyvéd kérte
az igért honoráriumát Trenk Ferencztől: kétezer aranyat. Az pedig
kinevette vele s adott neki százat. Ezért aztán bosszúból az ügyvéd
elárulta nekem az egész megvesztegetést.
Frigyes a fogait csikorgatta elfojtott dühében. Nagybátyja fösvénységi
őrjöngésében megint saját maga alatt vágja le a fát. Hisz az már a
bolondok nagy Mogulja, a ki meg akarja csalni a prókátort! És még a
saját prókátorát!
Löwenwalde gyönyörködött a hatásban, melyet fölfedezéseivel előidézett.
Az ifju arczvonásai nem tudtak titkot tartani.
Folytatá:
– Azt már tehát tudjuk, hogy a votánsok közül három meg van vesztegetve.
Azt is tudjuk, hogy a pénzt báró Lopresti adta át nekik. Azt is tudjuk,
hogy azt a pénzt ön vitte el hozzá. A birák átadták a terhelő okiratokat
Loprestinek. Ő azokat önre bizta. Most még csak azt kellene megtudni,
hogy hol vette ön azt a pénzt? És hogy hová tette ön azokat az iratokat?
Frigyes a szeme közé nevetett az elnök urnak.
– Nagyon kiváncsi az elnök úr ugyebár, ezeket a hézagokat kipótolni?
– Idejövetelem tanuskodik róla. Azt mondtam: minek menjek én a
detály-kereskedőkhöz, mikor az angrosszistánál vásálhatok?…
– Tehát vásárra méltóztatott jönni?
– Clara pacta, boni amici! Nem jöttem üres kézzel. Jól értesültem róla,
hogy a báró úr, midőn a kettős párbaja előtt állt, száz aranyat kért a
nagybátyjától gyors utazási költségül (mert a saját pénzét mind kiadta
már az ő perére), hogy ha valamelyik kihivóját meg találja ölni,
szaladhasson külföldre. A két kihivó nem sebesült meg halálosan, hanem a
harmadik, a segédül szerepelt vivómester, az belehalt a kapott sebbe.
– Ő rohant rám fegyverrel, én csak védelmeztem magamat.
– Jól tette ön, hogy megölte. Földterhe volt. E miatt nem fogja önt
senki sem üldözni. Mehet szabadon. Itt a zsebemben a menedéklevele,
utlevele: és utiköltségül ezer arany. Trenk Ferencztől százat kért ön,
én ezer aranyat kinálok.
S azzal kihuzta a zsebéből a piros selyem erszényt, melynek fonál
halózata közül fényesen ragyogtak elő a szép körmöcziek.
– És mindezért nem kivánok báró urtól egyebet, mint annak a bankárnak a
nevét, a kinél Trenk Ferencz pénzei le vannak téve és azokat a hivatalos
iratokat, a miket Lopresti átadott önnek. Lopresti maga is meggyülölte
már Trenk Ferenczet s felmondta neki a barátságot. Én ezer aranyat
hoztam önnek azokért az iratokért.
Trenk Frigyes a kabátja zsebéből előhuzta a keresett iratokat. Eléje
volt téve azoknak a váltságdija az asztalra. Semmi oka sem volt azokat
rejtegetni. Egyenkint mindegyik hazugság, rágalom, hamis tanubizonyság!
A kinek a vesztére azok kikoholtattak, egy hálátlan kutya! Egy ördög!
De a mi mellette szól, az az igazság.
Még egy harapós kutyát sem szabad agyonütni; még egy ördögöt sem pokolra
küldeni, ha annak igaza van!
Trenk Frigyes fogta az egész drága iratcsomagot, melynek minden levele
keresztül volt szurva attól az orgyiloktól, melyet a nagybátyja bérelt
fel ellene; s valamennyit beledobta a kandallóba. S aztán maga oda állt
a kandalló elé összefont karokkal.
– Ez a válaszom a tábornok úr ajánlatára.
– Jól van fiatal ember! Önök rosszul osztozott atyafiak. A nagybátyjának
jutott minden hitszegés, gonoszkodás, ármány, önnek a nagylelküség,
hűség, az önfeláldozás. De ön ezzel a mostani áldozatával semmit sem
változtat a dolgon. Trenk Ferencznek el kell itéltetni! Érti ön? «Kell!»
Hogyha harmincz vádat tüzbe dobott ön: itt van nálam a harminczegyedik,
aztán meg a harminczkettedik s következik számára az új per. Hát csak
fütsön ön be a drága iratokkal. Én visszasülyesztem a zsebembe az ezer
aranyat. De azért én Trenk Ferencznek fogom a nyakát. Itt van egy új vád
ellene. Elmondhatom önnek, Mathes Zsuzsánna, boroszlói molnár leánya,
lép föl vádlóul Trenk Ferencz ellen, hogy a sziléziai hadjárat alatt őt
erőszakkal megfosztotta a pártájától. Tanubizonyságul szolgál neki
Manstein őrnagy a pandurezrednél.
– Manstein! Kiálta fel indulatosan Trenk Frigyes. A Ferencz anyjának a
testvére!
– Ugyan az. Épen olyan közel rokon hozzá, mint a báró úr.
– Ugyan mit fizettek önök ennek a derék embernek a tanubizonyságért?
– Semmit! Bizonyára semmit. Hanem ez az úr volt Trenk Ferencznek a
főhadiszállásmestere, a ki nyolczvannégy ezer forintról tartoznék neki
számot adni, ha valaha kiszabadulna a börtönből. Értheti ön a többit.
– Hallatlan gazság! Hisz az a boroszlói molnárleány már egy év óta
szeretője volt Mansteinnak, mielőtt Trenk Ferencz szeme elé került volt.
– Az bizony meg lehet. Szólt nevetve Löwenwalde. Hanem a casus már így
van infilálva. S azt tudja ön, hogy erényes uralkodónőnk semmit sem
büntet oly szigoruan, mint a katonák erőszakoskodásait a női erkölcsök
ellen.
– De én be fogom bizonyítani, hogy az a vesztaszűz egy kurtizán!
– Fiatal ember! Hogy bizonyíthatná ezt ön be? Hisz ön maga is vád alatt
áll. Megölt egy katonatisztet párbajban. Itt van az elfogatási parancs a
zsebemben. Egymás mellett vannak a menlevelével. Kiván ön egy börtönben
lakni a nagybátyjával?
Trenk Frigyes csüggedten adta meg magát a sorsának.
Löwenwalde, mikor látta, hogy ugyancsak puhára főzte már meg az emberét,
elkezdett protektori hangon beszélni hozzá.
– Lássa, lássa báró úr! Ön maga valóban mythologiába illő csodája a
nagylelküségnek, a nagybátyja ellenben épen olyan mesebeli chimaera: a
feje oroszlán, a dereka bakkecske, a farka kigyó. A mig a báró úr nagy
önfeláldozással fut, fárad egy országból a másikba, hogy kedves rokonát
kiszabadítsa, az alatt ez a drágalátos atyafi azon töri a fejét, hogy
ezt a kedves öcscsét elpusztítsa a világról.
– A bátyám?
– No, hát nem emlékszik ön rá, hogy ez előtt két héttel a zsidópiaczon
megtámadta önt két bravó, belékötött s az egyik orozva le akarta önt
szurni? Hát azok Trenk Ferencz által voltak felbérelve.
– Ilyen mesékkel nem hagyom magam felingerelni.
– Mesék? No hát mutatok önnek valamit. Itt van nálam, felmutathatom: a
birói hiteles fölvétel a haldokló M..f vallomásairól. Ezekben
elmondatik, hogy Trenk Ferencz bérelte fel M..f hadnagyot, hogy önt
tegye el láb alól. Az igért dij ezer arany volt. M..f ráállt, mert fülig
uszott az adósságokban. Előbb orozva akarták önt leszurni, mérgezett
hegyü dákossal. Ez csoda módon nem sikerült.
– Mérgezett volt a dákos? A mérget ezek az iratok fogták fel, a mik most
a kandallóban égnek.
– Valamint a bekövetkezett párbajnál is meg voltak mérgezve a dákosok
hegyei. Ha ön csak egy karczolást kapott volna is, most a férgek
jóltevője volna.
Trenk Frigyesnek minden tagján végig futott a borzadás.
– És ezt a csodamérget is Trenk Ferencz szolgáltatta a czimboráinak.
– De hát miért tette ezt? Hisz én voltam a megszabadítója.
– Hát épen azért. Ő már kiszabadítva látta magát, az ön közbenjárása
által: nem volt önre szüksége többé. Rábizta önre legjobban féltett
titkait s azokat el akarta temetni. Azt mondta M.. F.-nek: «Ez a ficzkó
ezen nagy szolgálatok után folyvást az én zsebemben fogja tartani a
kezét».
– Lehetetlen! Ilyen ördögi szív képtelenség!
– Még azt is mondá M.. F.-nek: «Én pedig nem adok ennek a kölyöknek egy
batkát sem, de még az orrlapitójának az árát kifizetem».
Ez a szó legyőzte Frigyes ellenállását.
Nagyot orditott s eltakarta az arczát a kezeivel.
– Én Istenem. Ennyi gonosz indulat!
Zokogni kezdett.
Most aztán már Löwenwalde úgy játszott vele, mint a macska az egérrel.
– Hát lássa, báró úr, ön eldobott magától ezer aranyat, azért, hogy ezt
az embert elimádkozhatatlan balsorsától megmentse. Érti ön, mi az?
elimádkozhatatlan! Látott ön már vadkanvadászatot? Alkusznak a kopók a
vadkannal, mikor lefülelik? Alkuszik vele a vadász, mikor a késébe
futtatja? Talán azért hajszolják, talán azért késelik le, mert csunya
képü, gonosz állat, büntetésre érdemes? Dehogy is! Azért, mert
szalonnája van! Ez a pandurvezér összezsákmányolt két milliót. Ezen mi
meg akarunk osztozni! Nagy emberek, kicsiny emberek: kaliberünk szerint.
Rablott jószág, fiskusnak való. Akar ön velünk osztozni?
– Hagyjon ön magamra, uram! Émelygek. Hányni fogok!
– Jól van! Nem akar. Ez esetben hát, ha nem akar ön a sinkorán lenni, a
ki a vadkant lefüleli, lesz ön a kelevéz a vadász kezében, a melylyel
leszurják. Ez a vallomása a haldokló vivómesternek oly nehéz vád Trenk
Ferencz ellen, mely őt a vesztőhelyre viszi. És ugyanezt a vallomást
önnek másik két ellenfele is megerősíti. Azok már gyógyulófélben vannak
a kapott sebeikből. Trenk Ferencz azoknak sem adott semmit
fájdalomdijul. Azt vágta nekik oda, hogy nem teljesítették a rájuk
bizott feladatot. Azok most dühösek rá, s mindent kivallanak. Ön pedig
báró úr, mint vádló fel fog állani a nagybátyjával szemben: mint
kiszemelt áldozat, a kit a hadbiró akarja, nem akarja a vádlott ellen
fordít.
– Tábornok úr! lihegé Frigyes. Adja ide azt a menlevelet, hadd fussak
innen. Elmegyek! Úgy elmegyek Bécsből, hogy még álmomban sem jövök ide
vissza.
Löwenwalde mosolygott.
– Jól van, fiatal ember. Magam is így gondoltam. Itt van a császári
menlevél, és itt a passzus. Már vizálva is van; a szekér a kolostor
előtt áll, mely elviszi önt Krakkóig. Sajnálom, hogy az utiköltséget nem
fogadta ön el. Én ide tettem az asztalára.
– Uram! Én nem vagyok vadászeb, a ki az elejtett vad zsigereiből részt
kap!
… Trenk Frigyes még abban az órában elhagyta Bécs városát s vissza sem
fordítá a fejét, a míg a Szent István tornya látható volt a földhatáron.