Trenk Ferenczet csakugyan elitélte a főhaditörvényszék életfogytig tartó
fogságra.
Miért? Talán a kegyetlenkedéseiért, miket a háboruban védtelen lakosokon
elkövetett? Talán a kirabolt templomokért? a legyilkolt tisztekért?
Talán a saját felesége megöléseért? Talán az ördög-imádásért? a vallás
kicsufolásáért? Talán az orgyilkosságért? Nem! Ezek mind pehely könnyü
bünök voltak a bécsi törvényszék aranymérlegén. Elitélték Trenk
Ferenczet a sziléziai molnárleánynyal eltöltött pásztoróráért örök
fogságra, a kvalifikált ártatlanságnak fizetendő nyolczezer forint
birságra s az invalidus alapítványt öregbítő tizenötezer forintnyi
váltságdijra.
Appellálni csak a királynőhöz lehetett. Mária Terézia pedig el volt
fogulva a gyóntató papja informácziója által, a ki Trenk Ferenczet egy
uj pokolschizma prófétájaként mutatta be (talán nem is alaptalanul). A
királyné helybenhagyta az itéletet. Csak egy pontot törölt ki belőle: a
vagyonelkobzást.
Az éleseszü uralkodónő keresztül látott az egész cselszövényen,
szigorubban elitélte a birákat, mint a bünöst.
Pedig ez által azoknak porba esett a pecsenyéjük!
Hiszen nem az ellen a sántalábu, feketeképü emberi szörnyeteg ellen volt
intézve az ő egész hajszájuk; hanem annak a felgarmadolt kincsei ellen.
S a királyné kegyes jobbja ezt a prédát ütötte ki a kezükből. Trenk
Ferenczet elvitték Spielbergbe, várfogságra; de az egész vagyonát
birtokában hagyták: rendelkezhetett, intézkedhetett a nagy birtokairól
tetszése szerint.
Löwenwaldéknak koppant a szája az elesett zsákmány után.
Ekkor aztán uj methodust kezdtek a prédaszomjasok. A polgári per utján
fosztani ki a foglyot.
A mi furfangot csak megenged a magyar és osztrák magánjog (pedig sokat
megenged) a világos birtokviszonyok összezavarására, azt mind
alkalmazásba vették. Hamis hitelezők, áladományozások, költött
inskripcziók, elévült kötelezettségek, bolond fogadások, koholt
szerződések, becsempészett végrendeletek, kodiczillusok, ismeretlen
emberek követelései, kezességi jótállások, kegyes legátumok úgy nőttek
fel ellene, mint eső után a gomba a harasztból. Rövid időn Trenk Ferencz
a harmincznyolcz bünvádi per helyébe kapott hatvanöt polgári
proczesszust.
És az mind hamisság volt!
De ez a sokszoros hamisság úgy össze volt szőve, fonva, gubanczolva,
hogy nem birt kiszabadulni belőle. Egy szegény bezárt rab, a ki nem
járhat a megczáfoló bizonyítványok után. A gonosz hinár felnőtt az ajka
széléig. Fuldokolt bele.
Ekkor aztán, mikor érezte, hogy a viz fenekére huzzák, egy ötlete
támadt: emberfölötti, ördögökkel atyafias terv.
Egyszerre elkezdett a börtönében pietista lenni: kegyességet
negélyezett; a brünni barátokat hivatta magához, azokkal imádkozott,
pénzt adott nekik kápolna-építésre.
Mikor aztán híre futamodott, hogy Trenk Ferencz megtért, akkor
folyamodott a királynőhöz, hogy engedje meg neki, miszerint
végrendeletet tehessen. A királynő beleegyezését adta s Trenk Ferencz a
kiküldött hivatalos közegek előtt lediktálta a végrendeletét, melyben
Frigyes unokaöcscsét nevezé meg általános örököséül.
A végrendelet aláiratott, megpecsételtetett, az archivumba letétetett.
– No most hagytam az öcsémnek valamit, mondá Trenk Ferencz, a mivel
halálom után is és az ő holta napjáig boszanthatom.
De még egyebet is elért vele. Azt, hogy a kapzsi ellenségeinek maga
helyett, a ki négy fal közé van szorítva, adott olyan küzdő felet, a ki
őket porig tudja majd verni.
Mert Trenk Ferencz elhatározta, hogy meghal.
De nem úgy, a hogy más rendes ember szokott meghalni, a kiről két napig
a temetés után beszélnek, akkor elfelejtik. Ő úgy készült meghalni, hogy
a ki a nevét meghallja, az vagy a lelke üdvösségeért fakadjon buzgó
imára, vagy elkezdjen káromkodni.
Egy reggel azt mondá az asztaltársainak: (az is a halálérzetét jelezte,
hogy traktált; minden ebédhez meghivta a garnizon tisztjeit.)
– Czimborák. Nekem már lőttek! Az éjjel álmomban megjelent Assisi Szent
Ferencz s tudtomra adá, hogy a nevem napján, a mely ő neki is névnapja,
pontban tizenkét órakor délben meg fogok halni. Hivassátok nekem ide a
brünni gvárdiánt: hadd gyónjak meg neki.
A tisztek nagyot nevettek ezen a beszéden. Trenk Ferencz olyan
egészséges volt, mint Sámson. Hanem azért elhívatták hozzá a gvárdiánt.
Trenk Ferencz meggyónt a papnak, aztán együtt ebédelt vele, ugyanazon
pohárból itatva a gyóntatóját, a miből maga ivott. És akkor átadott neki
kétszázezer forintra szóló utalványokat a titkos bankárjához, melyek
jótékony alapítványokra voltak szánva.
Ez már komoly dolog volt.
A másnapi ebédnél azt mondá az asztaltársainak Trenk Ferencz:
– No, már most bizonyos, hogy elmegyek az örök boldogságba. Az éjjel
megjelent előttem a gyóntató atyám, jelentve, hogy ő már előre ment a
boldogultak világába s ott fog reám várni a mennyország kapujában.
Ezen megint nagyot nevettek a tiszt urak.
Harmadnap azonban hirül hozta a staféta, hogy a brünni gvárdián, a mint
átadta Károly herczegnek a levelet a jótékony czélra hagyott
adományokkal, egyszerre rosszul lett s mielőtt orvost hivathattak volna,
meghalt.
Ekkor aztán kezdtek az emberek borzadozni.
Trenk Ferencz szent ábrázatot meresztett: «most már én következem!»
Azzal lenyiratta a haját, a fején kerek pilist borotváltatott,
felöltötte a kapuczinus csuhát; elmondta a hiszekegyet, megbánta a
büneit s aztán tartott egy nagy prédikácziót, egy óra hosszáig,
mindenkit a kegyes életre és a jótékonyság gyakorlására intve. Azzal
lefeküdt és csendesen elaludt.
Másnap volt Szent Ferencz napja. A déli lakomához mind felgyültek ismét
a tiszt urak, a kik között az ünnepelt Trenk a kapuczinus csuhában
jelent meg. Azok sokat tréfálkoztak vele, ő pedig komolyan vette a
dolgát.
Délfelé leültek az asztalhoz, Trenk Ferencz kivette az óráját, megnézte.
«Dicsértessék az Ur neve! Az én időm eljött».
A tisztek nevettek rajta.
És a midőn a toronyban elkezdtek délre harangozni, a vendégtársak
elrémülve látták, hogy Trenk Ferencz arczának a baloldala halálsápadtra
válik; a két kezét összekulcsolja, a feje hátrahanyatlik, a szemei
kinyilva merednek fölfelé; szólítják: nem felel, meg van halva.
– Mirákulum! Mirákulum! Kiálta minden ember, a ki a jelenetnek tanuja
volt s az előzményeit ismeré.
S ezzel a meghalással Trenk Ferencz magát a csodatevő szentek közé
emelte.
Ez volt a kicsinált terve.
Jól kiszámította a dolgát. Birtokában volt a rejtélyes aqua toffanának,
melynek méreghatását napjára ki tudták számítani; a gyóntatójának és
magának olyan adagokban mérte azt ki, hogy egymást kétnapi időközökben
követték a másvilágba.
És ezzel elérte azt, hogy az ellenségein boszut állt, azokat
megfosztotta fáradsággal szerzett prédájuktól; magát pedig fölemelte a
kegy alakjai közé, a kinek a sirjához, mint csodatevő helyhez,
búcsujárással tódul a nép közelből, messziről, s a kigyógyult sánták oda
támasztják a mankóikat a síremléke párkányához[6].