Danczkáig (Danzig) együtt utazott Frigyes az anyjával. Ott elbucsuztak,
soha sem is látták többet egymást. Fatális véletlenek akadályozták meg a
viszonttalálkozást.
Danczkából sietve ment Frigyes Thornba, zálogban hagyott barátját,
Schellt kiváltani.
Nagy lehetett a jó szatócsnénak a bámulata, mikor a minapi ágrólszakadt
vendégét visszatérőben meglátta; telivér angol paripán lovagolva, fényes
egyenruhában, inas, lovász kiséretében. A két jó barát ölelkezése is
szívszerinti volt bizonynyal. Trenk Frigyes bőkezüen kiegyenlíté a
költekezéseket, s most már őszintén elmondá kilétét a szatócs családnak,
felfogadva a jó háziasszonynak, hogy a mint Bécsbe megérkezik, első
dolga lesz az osztrák szolgálatba állott fia felől tudakozódni s
bizonyosat irni felőle.
Ezt az igéretét be is váltotta, bár nem nagy szerencsével. Bécsbe
megérkezve, kinyomozta, hogy mi történt Willel. Az bizony megszökött az
ezredétől, futtában elfogták s rövid processzussal kötélen felejtették.
Trenk Frigyes száz forint áldozattal kieszközölte az illető hatóságtól
azt a bizonyítványt, hogy Will természetes halállal mult ki, s ezt küldé
el a thorni gazdasszonyának. Az már most teljesen meg volt nyugtatva.
Jó barátja, Schell pedig rögtön szolgálatot vállalt az osztrák
hadseregnél s aztán lement Olaszországba az ezredéhez. Trenk Frigyes
hiven megosztotta vele az idáig elhozott aranyait.
Akkor aztán látott a missziójához, mely őt Bécsbe vezette. Felkereste a
császárt. (Lotharingi Ferencz, Mária Terézia férje volt a választott
császár; de nem egyuttal Magyarország királya. A «király» a felesége
volt.)
A császár is kegyesen fogadta, de még inkább Károly herczeg.
Mindkettőnek különös kegyencze volt a bűnvád alá helyezett Trenk
Ferencz, a kinek kiszabadítását tette feladatává Trenk Frigyes.
Ilyen két magasrangú férfiu gyámolítása mellett lehetővé vált Trenk
Frigyesnek nagybátyját, Ferenczet, a fegyvertárban meglátogatni. (Ott
volt a pandurvezér börtöne.)
Ez volt az első találkozás a két rokon között.
Ferencznek a lelkét soha semmi gyöngéd érzés meg nem szelidítette. Az
érzelgők, az ábrándozók, előtte csak nevetség tárgyai voltak. Csuf
pofája gunyra ferdült, mikor unokaöcscse az első látogatásnál elmondá
neki, hogy egyenesen azért jött Bécsbe, hogy mint legilletékesebb tanu,
meghazudtolja azt a nagybátyja ellen koholt vádat, mintha az Frigyes
királyt elfogta és szabadon bocsátotta volna. Ő bizonyosan tudja (első
kutforrásból), hogy az a nő, a ki mint tanu szerepelt a Ferencz
hazaárulási perében, nem Miranda volt, hanem báró Rippenda szeretője.
Trenk Ferencz dühös nevetésre fakadt.
– Jól van öcsém! Esküdjél meg rá. A te lelkednek is jó helye lesz a
pokolban.
(Bizony Miranda volt az!)
Trenk Frigyes azonban olyan adatokat mondott el a császár és Károly
herczeg előtt, hogy azoknak az alapján a haditörvényszéknek el kellett
ejtenie azt a vádat, mely Ferenczet a porosz király elfogatása miatt
terhelte. S ettől fogva Trenk Ferencznek a sulyos fogsága enyhítve lett
egyszerű házi árestommá. Járhattak hozzá a czimborái; azok között három
hires verekedő, a kikkel Ferencz óra hosszat elvívott vivótőrrel,
Frigyes jelenlétében, a kit, mint a féle gyereket, hirhedett spadassinok
nem méltattak arra, hogy egy «Gang»-ra felszólítsák.
Hanem azért még távol volt Trenk Ferencz attól, hogy szabadon bocsássák.
Még harmincz per volt akasztva a nyakába, a melyek miatt letartóztatását
folytatni kellett.
A császár és Károly herczeg azt tanácsolták Trenk Frigyesnek, hogy birja
rá a nagybátyját: folyamodjék kegyelemért az uralkodónőhöz. Mária
Terézia akkor szabadon fogja őt bocsátani s rangjába visszahelyezi.
– Micsodát? Kegyelmet? – ordíta dühösen Trenk Ferencz. Gonosztevők
csuszszanak kegyelemért esdekelve a királynő lábaihoz! Én igazságot
akarok. Nem kérek és nem adok kegyelmet. A mint kiszabadulok innen, azon
kezdem, hogy összezúzom a galád ellenfeleimet, ott, a hol találom!
Ennek a replikájának is hire ment, s az megint nagyon elrontotta a
dolgát. – Löwenwalde nyiltan megmondá Frigyesnek, hogy Trenk Ferencznek
a börtönből csak egy irányban van kijárata: a bolondok háza felé.
Egyébiránt bűnvádi pereinek sorozata soha sem fog véget érni.
Ekkor aztán Trenk Frigyes is elkeseredett a bécsi igazságszolgáltatás
felett. Eszébe jutottak a saját kiállott szenvedései: igazságtalan
bebörtönözése, csodálatos kiszabadulása.
Egy napon elbeszélte nagybátyja előtt ezt az egész menekülési
legendáját. Mennyivel könnyebb a bécsi arzenálból kisétálni s készen
tartott csónakon leevezni Magyarországba, a hol aztán már a bécsi
policziának a hatalma megszünik. Az egész szökési tervet aprólékosságig
kiczirkalmazva adta át nagybátyjának. Ő maga ajánlkozott ebben a
hatályos segédkezésre.
Másnap korán reggel Bécs város katonai főparancsnoka, Königseck gróf,
magához hivatá Trenk Frigyest.
Derék, jószivű uraság volt: Frigyest különösen szerette.
– Édes Friczikém! Monda neki a komendáns. Mi a patvart incselkedel te
itt? Meg akarod szöktetni a nagybátyádat?
Frigyes tagadni akart; de ekkor Königseck eléje tette a saját keze
körmölte plánumot, s tudatta vele, hogy ezt maga Trenk Ferencz küldte
meg neki.
Frigyes el volt szörnyedve e hallatlan árulás fölött.
– No látod, fiacskám: ilyen ez a te nagybátyád! Ne adj te annak rossz
tanácsot. Mert tud az annál rosszabbat is. Most ezt a te szöktetési
tervedet csak azért küldte el nekem, hogy ennek az árán saját magát
kiszabadítsa s aztán tégedet ültessen be maga helyett a dutyiba. Ezuttal
nem sikerült neki. De ezután megnézd, hogy kivel kezdesz összeesküvést.
Azzal a jó, becsületes Königseck összetépte a veszedelmes iratot, mely
Frigyest könnyen a vesztőhelyre vihette volna.
Frigyes elkeseredett szivvel rohant a nagybátyjához a börtönbe. Alig
talált szavakat elszörnyedésének kifejezésére ezen czudar árulás fölött.
Trenk Ferencz nagyokat nevetett az öcscse ekspektoráczióin.
– Látod, bikficz! Minek avatkozol az én dolgomba? Jobban tudom én azt,
hogy mitől nyilik ki a zár az ajtón. Ki hitt ide?
– A becsületem és a te irántad való szeretet.
– Ilyen szamár sincs több a világon, a kiben még becsület van és
szeretet. Hát igazán becsületes vagy és szeretsz engem?
Frigyes sirt az elkeseredés miatt.
– No most «eltörött a mécses cserép!» gunyolódék a nagybátya. No ne sirj
kis fiacskám. Veszek neked csecse lovat, ha kimegyek a vásárba. Jaj, de
nagy bolond fiu vagy! Kár volt még a mama szalüpje mellől elszakadnod.
Hiszen megüzentem Königsecknek, mikor a plánumodat elküldtem neki, hogy
tréfa volt közöttünk az egész. – A nélkül bizony nyakadra szorította
volna a hurkot. No, hát most én avatlak be az én titkomba. Én a magam
dolgát nem olyan buta módon igazítom el, mint te, a magadét. Én nem
futok el a világba, mint te prédára hagyva az ellenségeimnek minden
vagyonomat, elrontva az egész karrieremet. Én itt akarok maradni s
folytatni akarom a pályámat, a min még több dicsőséget és vagyont akarok
szerezni, mint eddig. Ennek csak egy módja van. Felvásárolni a birákat.
Már nyélbe van sütve a dolog. Van egy jó barátom: báró Lopresti Alfonz.
Ez a közbenjáró. Három asszeszor már meg van nyerve a részemre, és így a
votansok többsége. Ezek megigérték, hogy egyenkint tizezer forintért
kiadják az ellenem szóló aktákat, a mik legjobban terhelnek s akkor
Löwenwalde uram maga esik a verembe. Hát nem okosabb dolog-e, ha így
szabadulok ki innen, birói itélettel tisztára mosva? Akkor a te sorsodat
is zöldágra vihetem: gyerek! No hát rossz bátyád vagyok?
Frigyes kibékülten borult Ferencz nyakába.
– De én is jó öcséd vagyok.
– Az már igaz. Hiszen azért avatlak bele a titkomba. Plutó küldött ide
hozzám jó órában. Egy ilyen naiv, becsületes ficzkó hiányzott csak ehhez
a czudar proczesszushoz, a hol minden ember, a birákon kezdve,
pokoltűzre való gonosztevő: magamat is oda értve. Most is épen kapóra
jöttél. Mint a hogy a lutrinál egy szűz gyereket alkalmaznak, hogy a
szerencse kerekéből huzza ki a számokat. Vállalkozol-e rá?
– Ha be nem piszkolom vele a kezemet.
– Semmit se félj. A piszok már el van kenve. Csak a pénzt kell még
átadni a piszkos tenyerekbe. Pénz van elég: bár hamarabb hozzá nyultam
volna. Az elején tizenötezer forint is elég lett volna; s akkor még
rendelkezésemre álltak Frigyes király haubiczai. De azokat már
lefoglalta az aerárium, mint hadi zsákmányt. Elárulta a te ördöngős
Mirandád. A birtokaimat szekvesztrum alá vetette Löwenwalde: minden
ingó-bingóm az ő körme között van. De azért még van készpénzem elég.
Annak a hollétét nem tudja senki. S ezt a titkot még Loprestinek, a
legjobb barátomnak sem merem megmondani. Hiába! occasio facit furem. Sok
pénzem van; nagyon sok. Olyan sok, hogy a legjobb barátom is
ellenségemmé lehet, ha azt felfedezi. De te nem fogsz elárulni. Vérem
vagy. Téged megbizhatlak vele, hogy attól az embertől, a kinél a pénzem
le van téve, végy föl harminczezer forintot s azt vidd el Loprestinek.
Egyéb járatod nem lesz ebben a fertelmes ügyben.
Frigyes elfogadta a megbizást: el tudta felejteni azt a hitetlenséget, a
mivel őt ez órában kelepczébe ejté Ferencz. Szerette ezt a rettenetes
szörnyet.
Ferencz átadott neki egy titkos jegyekkel irott levelet, mely egy
Bécsben lakó pénzváltóhoz volt czímezve, a kinél Ferencz nagy összegei
voltak, a miket összeharácsolt, megzsugorgatott.
Frigyes fölkereste a bankárt: az Trenk Ferencz levelére azonnal
leszámlálta a kezébe a harminczezer forintot aranyakban.
Frigyes sietett a pénzzel Lopresti báróhoz. A báró adott neki róla
elismervényt s másnapra odarendelte magához, a mikor a megvesztegetett
biráktól elsikkasztandó periratokat át fogja neki adni.
Ezzel a bíztatással visszament Frigyes a nagybátyjához a börtönbe.
Másnap délben Lopresti báró egy czédulát küldött Trenk Ferencznek a
börtönbe; ez volt a czédulára irva:
«A drága aloesed virágja kinyilt.»
Akkoriban kertészdivat volt aloesvirágzást produkálni.
Ez azt jelenté, hogy a birák meg vannak már vesztegetve, s a veszedelmes
periratok biztos kézben.
– No, ezt jól csinálta a gyerek! Mondá Ferencz. Az a két katonatiszt
volt épen nála, mikor az izenetet kapta, a kikkel a tőrvivásban szokta
magát gyakorolni. A fogoly tiszteknek meg volt engedve, hogy a börtön
folyosóján ilyen testgyakorló mozgást végezhessenek, a porkoláb
felügyelete alatt.
A czédula elolvasása után Trenk Ferencz abba hagyta a mulatságot s
behívta magához a két czimborát a börtönébe.
– No, pajtások, maholnap kiszabadulok innen, s akkor csapunk nagy
dinomdánomot. A «pulya» megtette a kötelességét. De már most a pulya
olyan titkaimat tudja, a mik nem válnak egy gyereknek egészségére.
Különösen az a titok, hogy hol van elrejtve a pénzem. Ezzel a titokkal
én holtomig adósa fogok lenni ennek a ficzkónak, a félkeze mindig az én
zsebemben fog lenni. Nem tudnátok ezen valahogy segiteni? Nem sajnálnék
érte ezer aranyat kiugratni.
Azok nem válaszoltak semmit: csak hunyorítással jelezték, hogy értik a
czélzást.
Trenk Ferencz bérgyilkosokat fogadott fel az öcscse elpusztitására:
azért, mert az birtokába jutott az ő készpénze titkának.
Milyen feneketlen örvénye az emberi rosszaságnak! Egy fenevad, a kit a
csapdából kiszabadítanak, nem ölné meg a megszabadítóját.
Trenk Frigyes, midőn ujból meglátogatta Loprestit, már ott találta nála
a birák által kiszolgáltatott hivatalos okiratokat. Valamennyit
összekötötte s a dolmánya belső zsebébe dugta. Haza akarta azokat vinni
a szállására s ott biztos helyre tenni.
A mint a zsidópiaczon végig ballagott, két szürke kabátos alak a nyomába
hágott, a kik fenhangon beszéltek a szökevény porosz Trenkről, gunyos
megjegyzésekkel. Trenk Frigyes visszafordult. Erre az egyik a spádéjával
egy döfést intézett a mellére. Jó szerencse volt rá nézve, hogy a bátyja
periratai épen oda voltak rejtve: a sok papiros felfogta a döfés élét.
Erre Frigyes is kirántotta a kardját, s kiütötte megtámadója kezéből a
spádét. A másik vitéz azután megfutott; tele torokkal kiabálva
«gyilkos». Frigyes utána futott, utólérte, földhöz csapta. Erre a
rendőrség ott termett s kérdőre vette a dulakodókat.
A két megtámadó, kabátját szétnyitva, igazolta magát, hogy ők Kolowrat
ezredbeli tisztek, a kiket az a csavargó megrohant, fegyveres kézzel.
Az lett belőle, hogy a rendőrség Trenk Frigyest tartóztatta le.
Frigyes nem védhette magát azzal, hogy ő kapta az első döfést orozva;
mert akkor elő kellett volna mutatnia az okiratokat, a mik az orv-döfést
felfogták, s abból még nagyobb veszedelem lett volna.
Azonban a két tisztnek szeme közé vágta a «gyáva pribék» czimet.
A térparancsnok azután hat napi fogságra büntette Frigyest, s mikor
elbocsátotta, tartott neki kemény leczkét a tisztességről.
Alig ért haza Frigyes a szállására, három katonatiszt lépett be hozzá.
Kettőben fölismerte a minapi utczai megtámadóit, a harmadikban egyikét
azoknak a vivómestereknek, a kikkel Ferencz bátyja szokott
kardgyakorlatokat tartani a börtön folyosóján.
Mind a hárman átadták a kartelljeiket: az egyik volt F..g hadnagy, a
másik K..n hadnagy, a harmadik M.. főhadnagy.
Fegyveres elégtételt jöttek kérni, a szemükbe mondott «gyáva pribék» szó
miatt.
Frigyes készséggel fogadta el a kihivást, a kihivóknak engedve át a
fegyver-választást.
A találkozást a Schottenthor előtti bástya mellett határozták el, egy
óra mulva.
Trenk Frigyes sietett a bátyját fölkeresni a fegyvertári börtönében.
Pipázva találta a reggeli kávé mellett.
Elmondta neki, hogy milyen fatális galibába jutott. Két párbaj egy
órában. Vagy őt ölik meg az ellenfelei, vagy ő veri le azokat. Ez
esetben aztán futnia kell Bécsből, mert Mária Terézia szigorúan bünteti
a párbajokat. Ő azonban eddigi bécsi időzése alatt minden magával hozott
pénzből kifogyott: kéri a bátyját, hogy adjon száz aranyat, a mivel
tovább futhasson, ha életben marad.
– Egy petákot sem én, öcsém! felelt dölyfösen kaczagva a nagybátyja. Ha
te bolond fővel czivakodást kezdtél a tisztekkel, most idd meg a keserű
levét. Hahaha! Bolond ficzkó!
Ez az ördögi nevetés egyszerre rémvilágot gyujtott Frigyes előtt.
Megtudta belőle, hogy épen a nagybátyja az, a ki azért a lényeges jó
szolgálatért, a mivel a rossz ügyét fordulóra hozta, most ilyen apró
pénzzel akar neki megfizetni. Nem szólt többet, megfordult; ment ki az
ajtón.
Trenk Ferencz még utána kiáltott.
– No, ne félj! Azt megteszem, hogy az orrlapitót[5] kifizetem a
számodra.
A daemoni indulat annyira elvakítá Ferenczet, hogy elmulasztá
megkérdezni Frigyestől, hogy hát a periratokkal mi lett?
Azokat a drága okmányokat Frigyes most is a zsebében hordá, de a
szívtelen elutasítás után ő sem vesztegetett több szót a bátyjával.
Futott Lopresti báróhoz; annak mondta el az egész ügyet. Lopresti
gavallér ember volt; ezredes a lovasságnál. Adott Frigyesnek egy jó
vivótőrt és egy pár damaszk pisztolyt a párbajhoz; és egy erszényt ötven
aranynyal.
– Csak te bánj el az elleneiddel, aztán fuss, a merre látsz.
Az átadott iratokról az sem beszélt.
Frigyes sietett azután szekundánst keresni. Ismerőse nem volt a katonai
körökben; a véletlen egy öreg invalidus tisztet hozott az utjába:
Pereira kapitányt. A derék spanyol megértve a dolgot, egész nemes tüzzel
ajánlkozott a segédkezésre s maga is kardot kötött s úgy kisérte
Frigyest a schottenthori bástya mögötti glaszira.
Ott már egy egész csoport tiszt várt Frigyesre, a kik gyönyörködni
jöttek abban a látványban, hogyan spékelik fel a szökevény Trenket.
A segédek vívótőrt választottak fegyverül. Elsőnek K..n hadnagy állt ki.
Trenk Frigyes az első összetüzésnél keresztül szúrta ellenfele karját, a
mire az vívásképtelen lett.
Ekkor a második ellenfél F..g rohant rá nagy káromkodással: ez aztán
kapott nagy hirtelen egy szúrást a hasába, a mivel meg volt elégedve.
A lovagiasság szabályainak e szerint Trenk Frigyes eleget tőn. S ezzel
minden rendes ügynél befejezettnek kell nyilatkoztatni a párbajt.
Azonban az egyik segéd, M..f, a hires vivómester, elkezdett
kötelőzködni: hogy hiszen csak ő kaphatná kard hegyére az urfit, majd
oda szögezné a faköpönyeghez, mint egy pillangót.
Erre a szóra előugrott Frigyes segéde, a rokkant vitéz spanyol s kihuzva
hosszú toledói pallosát, odaállt a vívómester elé.
– Nem ugy uram! Trenk megvívott az ellenfeleivel vitézi szokás és regula
szerint. Ha a szekundáns is verekedni akar, úgy annak a másik szekundáns
felel meg. Ha az úr kihuzza a kardját, akkor velem gyülik meg a baja.
A néző tisztek kaczagtak e jeleneten. Az a kis tömzsi emberke, a kinek a
feje is reszketett, hogy hadonázott annak a félelmes spadassinnak az
orra előtt a hosszú kardjával, sűrű bozontos szemöldökeit mérgesen
mozgatva.
Trenk Frigyes pedig nem szerette azt, hogy az ő rovására nevessenek.
– Hagyja el, vitéz kapitány uram, monda az öreg spanyolnak. A míg én a
kardot birom emelni, ne védjen engem senki más. Ha olyan nagy kedve van
ennek az úrnak velem megmérkőzni, kezdjen hozzá.
A veszedelmes vívó pihenni sem engedte Frigyest, azonnal támadott, és
aztán tapasztalá, hogy magához méltó mestervívóra talált. Hasztalan
vette elő minden cseleit és fintáit, a melyekkel rendesen győzni
szokott: azokat mind el tudta hárítani Trenk Frigyes. S mikor az
ellenfele egyikét a védhetetlen kvartszurásainak intézte feléje, azt
olyan ügyesen fogta föl, hogy a támadó a saját tenyerét sebesíté meg a
Trenk kardhegyében.
Erre a spadassin szertelen dűhbe jött s ordítva rohant az ifjura. Ez
pedig ügyesen hátrálva, egész hidegvérrel fogta fel a döféseket. A
hátrálás közben egész a silbak házikójáig jutott.
– Odaszegezlek a faköpönyeghez! Te macska! üvöltött a bérvívó.
Egyszer aztán Trenk Frigyes előre toppant s félrecsapva ellenfele
kardját, a mellébe adott neki egy hatalmas döfést.
A spadassin, a mint a szúrást érezte, a dühtől és szégyentől elvakulva
rohant előre. Azt akarta, hogy markolatig szaladjon ellenfele kardjába s
akkor aztán ő is leszúrja azt, s magával vigye a halálba.
De Frigyes ekkor is megtartá bámulatos lélekéberségét. Hirtelen oldalt
ugrott, kirántva a kardját ellenfele testéből, s azzal kiüté a kardot
annak a kezéből s mikor az még harapni akart, a balkezével belekapott az
üstökébe s hanyatt vágta a földre.
Ezzel aztán vége volt a viadalnak.