Ugy ődöngött a népjárta utczán, mint egy őrült, a ki most szabadult el a
bolondok tornyából. Körülötte idegen nyelven beszéltek. Szokatlan
népviseletében ugy tünt föl előtte minden ember, mint valami más világ
lakója. Ha megszólította őket, a szeme közé nevettek. A sokadalomban
mindenki iparkodott őt magától eltaszigálni.
Egyszer csak a nagy idegen tömegből egy hang kiált feléje:
– Friczó! Trenk Friczó!
Olyan ismerős, olyan édes volt ez a hang! Kedves emlék a multból. – A
nép közül egy aranyzsinóros katonatiszt tört feléje. – Hajdani nevelője
volt az, a derék Brodovszky. Most kapitány a lengyel hadseregnél.
A mint egymásra ismertek, összeölelkeztek, a fényes tiszt s a rongyos
szökevény.
– Hozott az Isten, kedves fiam! zokogott a katona elérzékenyülten.
Bizony mondom, hogy vártalak. Hallottuk már, hogy Glatzból elszöktél.
Bizonyosra vettük, hogy az anyádhoz fogsz törekedni; minket utba ejtesz.
Szent atyám! Milyen állapotban vagy! Nos, mit akarsz elébb? Megfürödni
vagy megebédelni?
– Fürödni! rebegé Frigyes. – A piszok jobban kinozta mint az éhszomj.
Brodovszky elvitte őt magával a fürdőbe; a jó meleg viz, meg a szappan
olyan volt neki, mint az ujjászületés. A borbély megfésülte,
megborotválta: a mennyország volt az!
S a mint a fürdőből kiszállt, ott vártak rá a tiszta gyolcs ruhák, aztán
egy tisztességes polgári öltözet.
De Frigyes alig akart a levetett rongyoktól megválni. Azok rá nézve már
ereklyék voltak. Büszke volt rájuk, mint a katona a tépett zászlójára.
– Nézd! Itt járta keresztül a fogdmegek golyója, itt hasította ki a
verbungosok kardja. Szeretném magamat meglátni benne a tükörben.
Szeretném magamat lefestetni benne.
– Hát hiszen egy piktornak, a milyen Kupeczky, megbecsülhetlen figura
volnál ezekben a rongyokban fiacskám; de a feleségemnek nem mutathatlak
be ilyen kosztümben.
– Neked feleséged van?
– Az ám. Képzeld csak: vénségemre szürke fővel. A farsangon esett meg
rajtam. Most éljük a mézes heteket. No hát! Több sonkoly, mint méz. Én
hatvan esztendős vagyok, a feleségem meg harmincz. Kapitális egy
persona. Majd meglátod. Özvegy asszony volt: katonatiszt felesége;
megszokta már a tábori életet. Majd meglátod. Bizonyosan meg fog ölelni,
ha meglát. A lengyeleknél szokásos az ölelkezés. De most gyere ebédelni.
Erre sem várt másodszori kinálást Frigyes; de ugyan hozzá látott a
feltálalt lakomához a fürdő vendégszobájában. Ugy falt mint egy
vadállat, nem rágta az ételt, csak nyelte, nem itta a sört pohárból,
hanem kancsóból s a míg habzsolta az ételt, addig fogta félkézzel a
kancsónak a fülét, hogy el ne szaladjon.
A hajdani nevelő gyönyörködött a tanítványa egészséges étvágyában s a
míg jól nem lakott, nem is beszélt hozzá.
Csak azután, hogy Frigyes az utolsó mócsingot is lerágta a
sonkacsülökről s fenékig üríté a kancsót, kezdett el hozzá okos dologról
beszélni.
– Kedves fiacskám! Te most itt maradsz nálam. Nem mégy odább. Az anyádat
személyesen ne keresd fel; hanem irj neki levelet, hogy ő jőjjön hozzád.
Nem tudhatod, hogy a férje szivesen fogadna-e a háznál?
– De kaptam ebből egy leczkét; a miből a posteriori levonhatom a
konkluziót. A hugomnak a házából már kikergettek.
– No hát hozassuk ide most a papirost és kalamárist s elébb te irj egy
szép levelet az anyádhoz, azután majd én is irok komitivát mellé a
grófné ő kegyelmességéhez.
Frigyes akkor vette észre, hogy mennyire elszokott a keze az irástól:
három hónapig tartott ez a vad elzüllés; az alatt egész vadember lett
belőle. Valahogy összeöklözte azt a levelet, elrágva mellette egy
tollnak a szárát. Szinte beleizzadt. – A rajongó költő alig tudott egy
levelet megirni.
Azután pedig Brodovszky vette át a tollat s ő már szép hosszu levelet
tudott irni, helyes kalligrafiával.
Az alatt a korcsmáros pipákat hozott az uraknak, meg mézes pálinkát szük
nyaku egyesekben; azonkivül kedveskedett a jövevény vendégnek egy
olvasmánnyal, melynek felkunkorodott lapjai arról tanuskodtak, hogy az
már sok kézen megfordult. Fametszetekkel is fel volt ékesítve.
Az volt a magyar Trenk hazaárulási perének a története.
Trenk Frigyes káromkodott, mint egy manikéus, a mikor ebbe a históriába
belemélyedt; öklével verte az asztalt; Brodovszky alig tudott tőle irni.
«Gyalázat! Szemtelenség! Hazugság! Ezt én mind meg tudom czáfolni!»
Hát még mikor az a bizonyos nő előáll a hamis tanuskodással!
– Orczátlan Jezabel! Ilyen rágalmat koholni! A bátyámra is és a királyra
is. Különösen a királyra.
– Te védelmezed Frigyes királyt? kérdezé irás közben Brodovszky.
– Védelmezem hát! Ő engem üldöz, de én őt azért imádom. Ő én hozzám
igazságtalan, de én azért nem vagyok igazságtalan ő hozzá. Én tudom,
hogy ez a nő hazudik; ádáz, vakmerő módon hazudik. S ne adj Isten, hogy
még egyszer a kezem közé kerüljön ez a Circe, ez a Messalina! Mert a
torkába fogom fojtani a hazugságát.
A kapitány nevetett.
– Nagy bolond vagy fiacskám! Ha egy szép asszonynyal nem tudsz egyebet
csinálni, mint megfojtani.
Azzal összehajtá a leveleket, lepecsételé és a zsebébe tette.
– No most gyere a házamhoz, hadd prezentáljalak a feleségemnek.
A hajdani nevelő tanitványával karöltve ment a szállásáig, ott bevezette
azt az elfogadó szobába. Az asszony kijött; elnevette magát: «ah, hisz
mi már ismerősök vagyunk!» – Nyakába borult Trenknek, háromszor
megcsókolá; az meg csak bámult és elmeredt.
Brodovszky felesége volt, Miranda asszonyság.
Miranda nem hagyta az urakat sokáig a meglepetés bámulatában: egy igazi
lengyel nő kedélyességével megragadá Trenk Frigyes kezét, mintha a
férjének mutatná be.
– Mi közeli rokonok vagyunk: Trenk Frigyes öcscse az én nővérem
férjének, Trenk Ferencznek. – Annak a szerencsétlen hős Trenknek, a kit
az irigyeinek az ármánya Bécsben oly fatális helyzetbe hozott.
Brodovszky most még jobban meg volt lepetve.
– Ah! Hát te azt hiszed, hogy méltatlanul vádolják Trenk Ferenczet?
– Hazugság, hamis tanuskodás az egész ellene emelt vád. Tüzeskedék
Miranda. Ha nekem lehetne Bécsbe mennem, én be tudnám bizonyítani, hogy
hamisan vádolják Trenk Ferenczet azzal, hogy Frigyes királyt elfogta és
pénzért szabadon bocsátá. Ugy-e Frigyes: én tudom azt legjobban? – De
hát én Bécsben nem jelenhetek meg. Egyszer már elmondtam az uramnak,
hogy miért?
– No, hát mond el Frigyesnek is. Itt hagyom őt nálad. Atyafiak vagytok.
Én sietek kurirt keresni, a kivel a leveleket elküldjem a grófnénak.
Azzal a kapitány egyedül hagyta Mirandát Frigyessel.
Trenk Frigyes olyan állapotban volt, mint a mesebeli elbűvölt herczeg a
tündérrel szemben. Itt állt előtte az a nő, a ki a paradicsom
gyönyöreitől kezdve, a purgatórium kinszenvedéseig mindent
megismertetett vele. Érezte a csókjait és a harapását. Épen ez órában
fogadta meg, hogy ha még egyszer keze közé kaphatja, megfojtja
kegyetlenül. És most itt találja őt, mint jóltevőjének,
megszabadítójának a nejét. És ez az asszony sajnálkozik Trenk Ferenczen!
Elszörnyed a vád fölött, a mit a «szerencsétlen hős» ellen emeltek!
Hol van ennek a talánynak a megoldása?
A mint a kapitány betette maga után az ajtót, Miranda egész
szenvedélylyel szökött Frigyes nyakába, karjaival ölelte, csókjaival
fojtogatta, míg ki nem fáradt bele.
A fiu egész ostoba volt és magával tehetetlen. Se az esze, se az érzéke
nem tudott semmit kigondolni a védelmére. Csak azt érezte, hogy a csók
édes. Hogy ne? Tizennégy hónap óta nem érezte arczán az asszonyi
lehellet megigéző ambráját. Pedig a hány csók, annyi vétek! Tolvajság,
csalás, hitszegés, szentségtörés!
És mennyi eszeveszett szó, fecsegés, hizelgés aközben.
Ő csak türt és hallgatott.
A hölgy aztán leültette őt a szófára, maga mellé vonva.
– No, hát te meg vagy némulva? Meg vagy dermedve?
– Madame! Szólt Frigyes. Engem igen is szoborrá fagyaszt egy gondolat.
Ön maga idézte azt elő, midőn nagybátyámat említé. Trenk Ferencz
balsorsán sajnálkozott kegyed. Hát nem kegyed volt az, a ki a bécsi
haditörvényszék előtt Trenk Ferencz ellen tanuskodott?
– Én? Hol veszed ezt a gondolatot?
– Épen ez órában olvastam a bécsi pamfletet, melyben Trenk Ferencz
honárulási pere traktáltatik.
– No? És az én nevemet találtad abban a pamfletben?
– Igaz, hogy nem Sch..in tábornok özvegye van abban felhozva, hanem
Sch..in tábornok leánya. De hát ezt az utóbbit én nagyon jól ismerem. Ez
egy aggszüz, a tábori kórházak főnöknője. Ez nem ment Bécsbe Trenk
Ferencz ellen tanuskodni; Frigyes király szerelmével dicsekedni. Tehát
vagy az egyik, vagy a másik volt. Tertium non datur! Ez a logika.
– Jól van! Annyit én is tudok diákul: «purus putus logicus; purus putus
asinus.»[4] Hát olyan csekély költő uramnak a fantáziája, hogy magától
nem talál rá a punctum saliensre? Ha tertium non datur: de tertia datur.
Az a hamisan esküdött hölgy tanu sem Sch..in tábornok özvegye, sem a
másik Sch..in tábornok leánya nem volt; hanem volt egy közönséges
hübschlerin; báró Rippenda kitartott szeretője, a ki e hazudott név
alatt tanuskodott.
– De hát hogy tudhatott ez a bécsi kisasszony olyan dolgokat, a mikről
másnak, mint kegyednek, nem lehetett tudomása? Ő nem volt Frigyes király
sátorában.
– Mindjárt meg fogod érteni az összefüggést; csak jól figyelj. Ebben a
rémmesében úgy össze van gubanczolva a valóság a hazugsággal, hogy ész
kell hozzá szétbontani. Az való, hogy Trenk Ferencz engemet talált ott a
király sátorában. Én voltam az, a ki a magam megszabadulásáért,
váltságdijul elárultam előtte az aranyrejtő haubiczok titkát. No ezért
nem kárhoztathatsz. Melyik asszony ne hozná áldozatul, akár a golkondai
gyémántbányákat, ha nőiségét kell a gyalázattól megmenteni? Ezen a
prédán azután összevesztek vele a harámbasái: kénytelen volt velük
megosztozni. Hogy mi történt azután, azt én nem tudom; mert engemet
azonnal szabadon bocsátott s én a markotányos kordémmal, pálinkát
osztogatva, kiszabadultam a pandurok közül. De jól ismerd Trenk Ferencz
szokását, mely szerint ő azokat a tisztjeit, a kik a prédából osztályt
követeltek, olyan veszélyekbe szokta küldeni, a hol a fejüket ott
hagyják s ha gyanakodtak, infám kasszálta őket. Ez a három tiszt
szerepelt az ellene támasztott bűnperben. Ezek tanították be Rippenda
báró haditörvényszéki asszesszor frajját a hamis tanu szerepére. Hisz
ezt már Bécsben minden ember tudja. Én pedig az alatt otthon voltam
beneschaui kastélyomban, ott ismerkedtem meg a te egykori derék
instruktoroddal, s kezet adtam neki, és most itt vagyok lengyel
Borussiában.
Miranda olyan ártatlan, őszinte arczczal beszélte el ezt az egész mesét
Frigyesnek, hogy az ifjú elhitte azt neki. Nagy tehertől szabadult meg a
lelke. Tehát nem kell beváltania azt a fogadását, hogy őt megölje a
találkozásnál. Tehát nem kell őt gyülölnie.
A megszökött gyülölet helyét pedig nagyon hamar elfoglalja valami
ellenkező daemon. Nem jobb amannál, ha ifju férfi és ifju nő között volt
a gyülölet.
Frigyes nem kérdezősködött tovább. Beleadta magát a sorsába.
Pedig az egész viszontagságos menekülése alatt nem forgott nagyobb
veszedelemben, mint most.
Jellemző, hogy ezt az egész szakaszát kalandos életének maga Trenk
Frigyes kihagyta a «német» közönség számára készített emlékirataiból;
ellenben a «franczia» memoirejaiban keresztül enged látni a falon.
Madame Potifárnak nevezi a becsületes Brodovszky feleségét; de hogy ő
maga bibliai József lett volna, azt egy szóval sem állítja, sőt ellenben
azt mondja, hogy ha Potifárné asszony, a hirhedett «Koleikháb», oly
rendkivüli kecsekkel lett volna megáldva, mint az ő háziasszonya, akkor
az erényes Józsefnek a köpönyegje aligha szakadt volna a kezébe, sőt
inkább gyönyörűségei takarójáúl szolgált volna.
A becsületes Brodovszky nem volt féltékeny. Hatvan esztendős volt már.
Ebben a korban a nagylelküség ékesíti a férjet.
De annyi józan észt mégis tartott meg Trenk Frigyes, hogy nem állt rá
Mirandának arra a tervére, hogy együtt szökjenek meg Szentpétervárra.
Ámbár az ifjunak igen nagy kedve volt orosz katonai szolgálatba állni, a
hol számára fényes életpálya kinálkozott. Rút hálátlanság lett volna
tőle nevelője, megszabadítója szivének ilyen halálos döfést adni. Ez a
hitetlenség csak annak a másik Trenknek a jellemébe illett. Pedig közel
volt hozzá, hogy megtegye. «Egy bolond százat csinál!» Hát még egy
bolond szép asszony!
A becsületérzéshez szegődött még az emlék és a barátság is. Az emlék
Amáliára, s a barátság a hátrahagyott Schell iránt.
Ha Trenk Frigyes Mirandával együtt szökik Oroszországba, akkor a
sebesülten hátrahagyott Schell ott vész nyomorultul, koldus módra az
idegen tanyán.
De hát vajjon hárman együtt: becsület, barátság, emlékezet meg tudnak-e
küzdeni az érzelmek oroszlánjával: a szerelemmel? A pokoli szerelemmel?
Ha csak még egy másik hatalom nem jön segítségükre: az égi szerelem.
De hát megjött.
Nyolczad napra, hogy Brodovszky elküldé a leveleket Trenk Frigyes
anyjának, megérkezett a grófnő Elbingbe. S megadatott neki az a
csodatétel, hogy ujjá szülhette a fiát. Az anya ölelő karjai között ujra
felébredt az a becsületes Trenk, a kit a lekötött becsületszó még a
börtönbe is visszatérni késztet.
A grófné éles szemei az első pillanatra felismerték a helyzetet. Rögtön
kitalálta, – hogy minő viszony van Miranda asszony és az ő fia között.
Brodovszkynak első felkérésére oda szállásolta be magát az ő házukhoz s
attól fogva olyan jó őrizet alá voltak helyezve a szerelmesek, hogy még
szembeszéddel sem szólhattak egymáshoz.
A grófnő ezer tallért hozott a fiának és egy drága gyémántos keresztet,
mely megért ötszáz tallért. Most már vehetett paripát, diszes
egyenruhát.
Az egyenruha kérdése fölött össze is tüzött a két asszony.
Miranda azt kivánta, hogy dzsidás jelmezt készíttessenek Frigyesnek:
ellenben a grófné azt követelte, hogy dragonyos tisztnek öltözködjék.
Mindkettőnek meg volt a titkos gondolata. A dzsidás egyenruha igen jól
beválik Szentpétervárott, ellenben alkalmatlan lenne Bécsben. Viszont a
dragonyos öltöny meg Bécsben otthonos.
Az anya azt kivánta a fiától, hogy Bécsbe menjen. Oda Miranda nem
szökhetett utána! Ezzel szemben pedig Miranda az ifju legjobb érzelmeire
appellált, a hazája iránti hűségre. Trenk Frigyesnek nem szabad, nem
lehet a hazája ellenségeinek szolgálatába állni. Ő csak egy neutrális
államnak ajánlhatja fel a fegyverét. Olyan pedig nem volt több, csak
Muszkaország. S ez a nemes érzés: a honszeretet, nagyon jól játszotta a
csábító szerepét. – Frigyes Mirandának adott igazat. Ő Bécsbe nem mehet;
ha saját hazája méltatlanul üldözi is: ő kardját ellene nem fordíthatja.
A grófné azonban még nem játszotta ki az utolsó tromfját.
Tizenöt napig maradt ott Elbingben, Brodovszky házánál. Mind a két nő
szándékosan késlelteté Frigyes elutazását. Jó ürügy volt az egyenruha
elkészítése. A hajdankori szabómesternél ez megkivánta a maga
időhaladékát. S aztán, mikor készen volt, megint hol az egyik asszony,
hol a másik talált rajta valami kifogásra méltót: a zsinórok, a
paszomántok, no meg a gallér, aztán a karmantyuk! Itt szükebbre, ott
bővebbre kellett venni. – A sisak czizelálása is sok időt vesz igénybe.
Az asszonyok ki akarták egymást bőjtölni. Miranda abban reménykedett,
hogy egyszer mégis csak megunja az elbingi mulatságot a grófné s
hazautazik; Trenk anyja pedig egy levélre várt, melynek az ő levelére
válaszképen meg kellett érkeznie Berlinből.
A tizenötödik napra megjött a várva várt levél.
A grófné nagy raffinériával visszatartotta annak az előmutatását az ebéd
végeztére. Akkor vette elő s odanyujtá a fiának.
– Ismered ennek a kéznek az irását?
Trenk Frigyes épen susogott Mirandával. Egyszerre elsápadt, a mint annak
a levélnek a boritékján az irást fölismeré. Amália herczegnő kézvonásait
ismerte föl azon.
Hát még a levél tartalma!
Amália herczegnő forró köszönetét küldi a grófnénak azért a
tudósításért, hogy fia szerencsésen megmenekült Elbingbe. További
előmenetelére küld neki e levélbe zárva egy négyszáz aranyra szóló
váltót, mely Danczkában fizetendő. Kéri a grófnőt, hogy hasson a fiára,
miszerint az siessen Bécsbe, meghazudtolni azt a rágalmat, a melylyel
Frigyes király hirnevét, becsületét beszennyezték.
Ez a levél egyszerre átdobta Trenk Frigyest egy más planétába.
A vér ösztöne elnémult a nemes indulatok szava előtt.
Az ideál visszafoglalta az oltáron a maga helyét.
Annak a dicsőséges alaknak a képe, a ki maga is megsértve, megbántva
legforróbb érzelmeiben, minden önzés nélkül, a vágyak kielégítésének
minden reménye nélkül, segélyére siet kedvesének, hogy azt a
lovagiasság, a becsület utján tovább vezesse, s megmutatja neki a czélt,
az irányt, melyet elérni, melyet követni kell; tisztára mosni a hírnevét
a királyának; annak a királynak, a ki őt zsarnoki módon eltapossa; de a
kinek igaza van! még akkor is, a mikor őt eltapossa.
– Még ma… még ebben az órában indulok! szólt Trenk Frigyes, fölkelve az
asztaltól.
Miranda szemei pokoltüzet szikráztak a grófné felé.
– Én is veled utazom Danczkáig. Monda a grófné.
Marasztották. Éjjel nem jó utazni. A fia is kérlelte.
– Nem fiam! Sugá a grófné. E pillanattól fogva nem eszem többet Miranda
asszony főztéből.
Az képes lett volna aqua toffanát keverni az ételébe.
Trenk Frigyes azt mondja a franczia emlékiratában, hogy az elválás
szerfelett keserű volt.
Értheti, a ki érti.