Ismét el lett Trenk Frigyes árulva és ujból egy fogolytársa által. Csuf
jellemeket tenyészt az a börtönpenész! Egy Damnitz nevü kapitány, ki
lopás, dezertálás, spionálás miatt akasztófára lett itélve s élethosszig
való fogságra megkegyelmezve, a Trenk Frigyes zárkájával átelleni
börtönbe volt bezárva. A kulcslyukon keresztül kileste, hogy Schell
hadnagy a porkoláb nélkül, tehát tolvajkulcscsal, Trenk börtönébe
settenkedik s ott óra hosszat elmarad. Ezt besúgta a vizitáló
hadsegédnek.
A várparancsnok ebédjén jelentést tett e felől a hadsegéd; mire az
ezüstorrú parancsot adott neki, hogy rögtön ebéd után fogassa el Schell
hadnagyot. Ezt egy másik hadnagy, Schröder fülhegygyel meghallá s
kiosonva a szobából, sietett Schellt a vártán felkeresni s megsúgta
neki, hogy egy óra mulva elfogják.
Schell azt gondolva, hogy az egész szökési terv lett elárulva, sietett
Trenk Frigyes börtönébe. Egy altiszti kardot hozott a számára, a
köpenyébe rejtve.
– Bajtárs, el vagyunk árulva. Siess! Élve ne adjuk meg magunkat. Egy
percz sincs veszteni való.
Trenk Frigyesnek csak annyi ideje volt, hogy a csizmáit felránthatta; de
már a padló alá rejtett aranyait nem vehette magához.
A börtönajtónál őrt álló katonának azt mondá Schell, hogy az árestánst a
saját szobájába viszi. Onnan azonban egy mellék ajtón a folyosóra
lehetett jutni: annak az ajtaján szerencsésen kimenekültek a várudvarra.
Schellnek az a terve volt, hogy a fegyvertár mellett elkerülnek a
várkapuhoz: ott a Schröder által készen tartott lovakra felkapnak s
tovanyargalnak.
De épen akkor, a mint a fegyvertár szögletéhez értek, szemközt
találkoznak a hadsegéddel és Quaadt őrnagygyal.
Schell megrettent s minden tétovázás nélkül felkapott a mellvédre s
leugrott a meredek bástyáról. Trenk Frigyes utána. Neki nem történt
semmi baja; hanem a bajtársának kificzamodott a lába bokában: az nem
birt felállni.
– Szurj keresztül bajtárs, hogy élve ne fogjanak el! Te fuss egyedül
tovább.
– Dehogy szurlak, dehogy futok nálad nélkül!
Azzal Trenk a foga közé kapva a bajtársa bőrövét, mint a hogy a tigris
czepeli a szájában a prédáját, a sánczczölöpzethez futott vele s
átmászott a palánkon. Ott azután a nyakába vette a sánta czimborát s
futott vele a világba.
Egy pártfogója akadt, a sűrű köd.
A várban nagy lárma támadt; a várfalon felállított ágyúkból eldördült a
három vészlövés, a mi azt jelzi, hogy elszökött valaki a várból.
Egy jó futamodás után megállt Trenk és letette a barátját a földre.
Megpróbálta a kimarjult lábát helyre igazitani, de nem boldogult vele.
A mig ezzel bajlódott, sűrű lódobogást hallott közelíteni.
A köd fátyolán keresztül egy szakasz huszár árnyképe bontakozott elő.
A két szökevény lehasalt a földre.
De a huszár kapitány, ki messze elől nyargalt a csapatja előtt, már
észrevette őket. Egyenesen feléjök ügetett. Azt hitték, veszve vannak.
Már az arczát is felismerték. Zerbst kapitány volt.
Mikor odaért a közelükbe, meg sem lassitva a lova koczogását, odaszólt
Trenknek francziául:
– Pajtás! Balra tartsatok. Arra a cseh határ!
Azzal tovább vágtatott s vezette a huszárjait jobbra.
Idáig meg voltak mentve.
De most már köröskörül hallották a kiabálást: «fegyverre! szökevények!»
A városban, a falvakban félreverték a harangokat. Jó regula van itt!
Amint a három ágyúlövés eldördül, a parasztok kaszára, vasvillára kapnak
s elállják az utakat.
Merre most?
Schell a ködön keresztül megpillantá a sorba ültetett fűzfákat.
– Ott folyik a Neisse.
Trenk vállára kapta a barátját ismét s arrafelé sietett vele. Csakugyan
a Neisse partján voltak. A folyó néhol három öl mély. Akkor épen
zajlott. Karácsony estéje volt.
És Trenk Frigyes keresztül uszott a jégzajló folyón, a pajtását is
magával vontatva, ki félkézzel a varkocsába kapaszkodott. A kivont kard
a foga között mind a kettőnek. Rettenetes erő a szabadságvágy!
Itt azután nem üldözhette őket senki. Olyan hűséges paraszt nincsen, a
ki utána usszon a szökevényeknek.
A mint kikapaszkodtak a partra, folytatták a futást Minden öltöny jéggé
fagyott a testükön.
Trenk Frigyes a hátára vette Schellt s ő a futástól, a teher czipeléstől
nagy hamar fölmelegedett, még meg is izzadt; de társa ki csak szenvedő
részt vett a mozgásban, embertelen kint szenvedett a jeges öltözetben.
– Bajtárs, dobj le, hagyj vesznem. Én megfagyok.
– Dehogy hagylak el, ott van egy erdő. Csak odáig várj!
A sűrű ködből kezdett valami pagony kisötételni.
A mint azt elérték, Trenk Frigyes letette a hátáról a bajtársát s
beleásta a hóba, azután a kardjával kivágott egy fiatal bükkfát, abból
husángot faragott, azt odavitte Schellnek.
– Fogd ezt. Már most járhatsz a magad lábán, akkor fölmelegszel.
A dorong segélyével aztán fél lábon ugrálva, lépést tarthatott Schell a
barátjával. Ebbe ő is fölmelegedett aztán.
Az erdőben megtalálták az utat, mely fölfelé vezetett. De azt az utat
már telehordta a szél hóval, néhol övig süppedtek bele, Trenknek ugy
kellett kihuzgálni a fuvatból a sánta czimborát.
Karácsony estén korán alkonyodik, négy óra telt már bele, hogy a várból
elmenekültek s a hegymagaslatra fölérve, leültek megpihenni. Sötét is
volt, köd is volt. Azt sem tudták, merre járnak.
Egyszer aztán azt is megtudták.
Óraütést hallottak. A glatzi toronyóra ütötte az ötöt.
– Hiszen mi még mindig Glatz alatt vagyunk! Kiáltá kétségbeesetten
Schell. Az egész futásuk alatt egy félkört jártak be menekülésük helye
körül.
Pedig a glatzi grófság, mint egy félsziget (akár a Krim a fekete
tengerben) mélyed be Csehországba. Egyenes irányban négy órai futással
el kellett volna érniök az osztrák határt. A köd gonosz tréfát üzött a
menekültekkel. Az is a zsarnokok és porkolábok szolgája!
És ekkor elővette őket az éhség. Az ebéd idején futottak el, a gyomruk
üres volt. Az erős testmozgás még fokozta az éhség kinjait.
– El kell itt vesznünk. Rebegé Schell, végig nyujtózva a havon.
Ekkor azonban feljött a hold. Ez az üldözöttek napja. S a hold
feljöttével lehullott a köd is, egyszerre zuzmarává alakult, az egész
táj világossá lett. Egyszerre tájékozhatták magukat. Az az erdő, melybe
belebódorodtak, a Habelschwerdt havasig terjed. Ott nincs emberlakta
hely. Lenn, két folyam összetorkolásánál emelkedik a glatzi vár,
sziklába vágott terraszaival, ódon bástyatornyival, mellette a város öt
tornyával, (a mostani glatzi vár még akkor nem volt meg a Neisse
balpartján, csak a régi). Közelebb lehetett látni egy nagy falut,
melyben minden ház ablaka ki volt világitva. Azt hivék, hogy ez a
kivilágitás a menekülők feltartóztatása végett van rendezve. Nem jutott
eszükbe, hogy hiszen ma karácsony estéje van: a Jézuskát várják minden
háznál.
– Itt mi reggelig megfagyunk és éhen veszünk, mondá Trenk Frigyes. Nézd,
amott van a falun kivül egy magányos majorlak, ott kapunk valamit.
– De hisz akkor ujra át kellene mennünk a Neissen! Én nem uszom át még
egyszer a vizet, inkább meghalok.
– No csak te tánczolj utánnam; ott látok egy csónakot.
Csakugyan találtak egy lánczrakötött halászladikot a parton, arról
leütötték a lakatot s áteveztek ismét a tulsó partra.
De már most mit csináljanak?
Ilyen másfél katona a parasztoknak nem fog rettegést okozni. Kalapja
egyiknek sem volt, azt elvesztették a sánczról leugrásnál. Trenknek
veres gárdista dolmánya elárulá, hogy nem a várőrséghez tartozik.
Ellenben Schellnek meg volt a tiszti pantallérja s a felügyelő tisztet
kitüntető aranyozott ezüst nyakörve.
Hát ilyen mesét fundáltak ki. Trenk megvágta az ujját s a vérével
összemázolta a homlokát, mintha a fején volna megsebesitve. Akkor Schell
összekötözte a kezeit s a nyakába ülve, a majorlakig vitette magát. Ott
majd azt fogja mondani a gazdának, hogy ő az a vitéz, a ki a szökevény
gárdistát utolérte, lóháton. De ez a dezentor agyonszurta a lovát, s ő
leestében kificzamította a lábát. Mind a mellett keményen megsebesité a
szökevényt és megkötözte. Most azután kiséri vissza a várba. Ezt elfogja
hinni a paraszt. Ad nekik vacsorát, megszárítja a a ruháikat, s aztán
kölcsönöz nekik két lovat, a melyen visszatérhessenek a várba. Csak
egyszer aztán a lovon ülhessenek, majd tudni fogják, merre nincs a világ
bedeszkázva.
A mig a hegyről lebandukoltak, a folyamon átkeltek s a majorlakig
egymást elczipelték, meg is virradt szépen. A faluban reggeli misére
harangoztak.
A majorlakhoz közel érve, el kezdett Schell segitségért kiabálni; mire
két béres legény kiszaladt az udvarról. Trenk Frigyes agyonsebesültnek
teteté magát s térdre bukdácsolt.
– Itt van a szökevény! Elfogtam! Kiabált Schell a parasztoknak: Fogjátok
meg! Hurczoljátok a házba. A lovamat leszurta a gézenguz; de azért
összevagdaltam. Gyorsan szaladjatok a faluba, hijjátok a birót. Jőjjön
szekérrel, hogy visszavihessem a várba a czudart, hogy előbb
felakaszthassák, mint megdöglik.
A két béres beczepelte a házba Trenk Frigyest, Schell utánuk
biczeboczázott. A szobában volt egy öreg anyóka, meg egy szép leány.
– No csak fussatok gyorsan a faluba! mondá Schell. Hívjátok a
parasztságot.
A két béres egymást taszigálva futott e jó hírrel a falu felé: a
menekülők a két fehérszemélylyel egyedül maradtak. Az anyóka kilátta a
szemeikből, hogy éhesek: eléjük tett kenyeret és aludt tejet. Trenk úgy
falt, mint a hogy ritkán szoktak a haldoklók.
A fiatal lányka pedig fehér vásznat hozott, meg egy vizes törülközőt,
hogy a szegény sebesültnek az arczát lemossa a vértől s bekötözze a
sebeit.
– Jaj! Ne töröld le a vért homlokomról! sugá a leánynak az ifjú. De már
akkor megmosdatta. Meglátta, hogy nincs annak a fején semmiféle seb. De
azért csak bekötötte a homlokát a kendővel. S aztán sokatmondó válaszul
egy csókot lopott az orczájára. S azzal kiment a szobából, az ajtóban
intve Trenknek valamit.
Ekkor betoppant a szobába maga a gazda pipával az agyarán.
Schell annak is elmondá a kiczirkalmazott mesét az elfogott
szökevényről. A gazda végig hallgatta csendesen, a két karját
összefonva. Mikor vége volt, azt mondá:
– Jól van, jól, uracskáim. Tudok én mindent. Itt volt az este a kurir, a
ki értesitett. Ez a vereskabátos a Trenk, az árestáns, ez az
aranygalléros meg a Schell, a hadnagy. Ti ketten együtt szöktetek el.
Erre a szóra Trenk Frigyes hirtelen szétszakítá a gyönge madzagot, a
mivel a keze össze volt kötve s kezébe kapva a kardját, kifutott a
szobából.
– Csak hadd szaladjon miattam. Dörmögé a gazda, kiverve a pipábul a
hamut. Hát az úr miért nem szalad vele együtt?
– Mert a lábam ki van ficzamodva.
– Hát hogy jött idáig?
– A barátom hozott a hátán.
– A hátán hozta? Nem dobta el, hogy maga könnyebben futhasson?
– De még a folyón is átúszott velem.
– Akkor annak nagyon becsületes embernek kell lenni.
Ez alatt Trenk az istállóba sietett. A ház szép leánya intett neki az
ajtóból, hogy jőjjön utána.
Az istállóban állt két ló.
– Ezeken tovább futhatnak az urak.
– De nincs szerszám.
A leány azt is kerített valahonnan. Kantár volt, de nyereg nem.
Így is jó lesz.
A falu felől már hangzott a lárma: a parasztok jöttek csapatostól a
szökevényeket lefülelni. Jó szerencse volt, hogy karácsony ünnepén a
közönség mind a templomba volt felgyülekezve, a hírmondóknak meg kellett
várni, a míg a mise végződik.
A mint a lovak fel voltak kantározva, Trenk Frigyes ismét betért a
szobába.
– Köszönjük a vendéglátást, gazduram! Mondá ölébe kapva bajtársát s
gyorsan kiiramodva vele; egyenesen feldobta a ló hátára. Maga pedig a
másik lóra szökött fel.
– Hohó! A lovaim! Kiabált a gazda. A lovaim nem adom oda!
A leánya azonban a nyakába borult, úgy könyörgött, hogy engedje át a
szegény menekülőknek a két lovát.
– Gazduram! Az én nevem Trenk Frigyes, itt a kezem: nemesi
becsületszavamat adom, hogy visszaküldöm kegyelmednek a lovait.
A gazda elfogadta a nemesi parolát s azzal a két lovas neki indult. Az
az, hogy indult volna, de Trenk lova csökönyös volt: egy tappot sem
akart a helyéből megmozdulni. Ekkor aztán a leány megfogta a ló
kötőfékét, úgy vezette ki az udvarból. Mikor aztán a Schell paripája
elkezdett ügetni, a másik ló is csak utána baktatott. Mire a fegyveres
parasztok megérkeztek a tanyához, már akkor a menekülők árkon bokron túl
jártak.
Délre megérkeztek a határhoz legközelebb eső csehországi városba,
Braunauba. Trenk Frigyesnek első gondja volt a két lovat visszaküldeni a
gazdának; a glatzi várkormányzónak pedig levelet írni, a mi azt olyan
dühbe hozta, hogy sorba vesszőztette a silbakokat s azonnal útnak
indított négy fogdmeget polgári ruhában, hogy a szökevényeket idegen
földön is kisérjék s a hol megkaphatják, útközben elfogják és
visszahozzák.
Braunauban már ismerős volt Trenk Frigyes. Az első porosz hadjáratban
huzamosb ideig volt e helyen, egy becsületes takácsmesternél szállva.
Most ismét azt kereste fel, bajtársával együtt. A derék polgár
visszaemlékezett rá, hogy egykori vendége milyen derekasan megvédelmezte
a háza táját a katonák zsarolásaitól. S hála fejében szívesen látta
ismét. Hajh! az első alkalommal de más volt a berukkolás! Kilencz lóval
és öt lovászszal. Most pedig kalap nélkül, egy aranynyal a zsebében: a
pajtásának volt negyven krajczárja.
Schellnek pedig ott kellett maradni, hogy a kimarjult lábát helyre
állíttassa. Három hét telt bele, a míg a lábát ismét használni tudta.
Pedig arra a lábra nagy szükség volt. Erős út állt előttük.
Hogy mi lesz az útnak a végén? azt még Trenk maga sem tudta. Bécsbe
menjen-e? vagy Oroszországba? Legjobban szeretett volna Keletindiába
menni.
De ahhoz mind pénz kell. Tehát az első étappe a pénz megszerzése.
Volt ugyan Braunauban is egy barátja, a kinek néha napján száz aranyat
kölcsönözött; de az most arról nem akart semmit tudni. Hanem alamizsna
fejében adott neki három aranyat, egy puskát, meg két pár pisztolyt.
Trenknek az volt a terve, hogy nagy kerülővel Lengyelországon át
visszatér Poroszországba, s ott elrejtőzik a hugánál, a ki egy Waldow
nevű előkelő brandenburgi földesúrhoz ment nőül. Onnan szándékozott az
anyjának írni, a ki Litvániában volt másodszori házasságban. Tőle remélt
annyi pénzt kaphatni, a mennyivel mind a ketten tisztességesen tovább
utazhassanak. Útlevelet szereztek maguknak, megfordított nevekkel: az
egyiket hitták Knertnek, a másikat Leschnek.
Csikorgó januári idő volt, mikor útra keltek éhséggel és fagygyal
daczolva. A nyomorúság kényszeríté őket, hogy darabonkint eladják az
órájukat, mellcsattjukat, nyakörvüket; majd eladták a tiszti
egyenruháikat s vettek helyettük halott közkatonákról lemaradt komisz
köpenyeget.
Az Ausztria és Lengyelország között fekvő határvárosban: Biliczben, az
ottani katonai parancsnok elfogatta őket, mint csavargókat s lovasoktól
kisérve, gyalog visszakisérteté Teschenbe, az ottani főparancsnok
ezredeshez. Az előtt Trenk fölfedezte az igazi nevét és menekülését. Az
ezredes lovagias ember volt: ellátta az útleveleiket s adott alájuk két
lovat, a min egész a lengyel határig utazhatnak s útiköltségül négy
aranyat. Abból Schell szerencsésen elvesztett hármat a lyukas zsebén
keresztül. Igy aztán éhezve és fázva eljutottak Czensztochowába, a hol a
hires Pálos kolostor áll. Ott beszálltak egy Lázár nevű korcsmároshoz.
Már ekkor egy krajczár sem volt a zsebükben.
Az öreg csaplárt meghatotta Trenk Frigyesnek őszinte szava: hogy neki
nincs pénze, nem kér egyebet, mint kenyeret és éjjelre szárnyékot.
Odaültette őket a saját asztalához s megosztotta velük a saját
vacsoráját. Sörrel, pálinkával is megtraktálta s a közben elbeszélték
egymásnak az életük históriáját. Lázár is katona volt hajdan:
kapitányságig vitte. Hogyan lett belőle korcsmáros?
Ezalatt új vendégek érkeztek a korcsmába: három úr, egy inassal, a kik
kocsin jöttek.
Ezekkel az utazókkal már több ízben találkoztak Trenkék az úton: azok
szóba is álltak velük. Különösnek látszott, hogy most újból
összekerülnek. Azok egy külön asztalnál ültek s nagyon keveset s igen
halkan beszéltek egymással.
A két kifáradt utasnak aztán egy jó meleg szobát nyitott fel Lázár uram
s ott pompás szénaágyra lefekteté őket; azok el is aludtak egy imádság
idő alatt.
De még csak épen az előálmukat aludták, a midőn benyitott hozzájuk a
korcsmáros s felkölté őket.
– Jaj, édes barátim, fussatok innen! Ez a négy vendég, a ki nálam
megszállt, a glatzi várparancsnok fogdmege; hárma úrnak adja ki magát, a
negyedik inasnak. Azért vannak kiküldve, hogy titeket elfogjanak idegen
országban s a börtönbe visszahurczoljanak. Nekem már ötven aranyat
igértek, hogy engedjem meg nekik, hogy titeket az én házamnál kötözzenek
meg; de én nem álltam rá; egy lengyel házánál ártatlan menekülőket
elfogni nem szabad. Most aztán azért, hogy hallgassak, ne szóljak ti
nektek semmit a gonosz szándékról, hat aranyat nyomtak a markomba. De én
bizony szólok, s ezt a hat aranyat oda adom ti nektek úti költségre.
Fussatok az éj sötétje alatt, a merre utatok visz. Én a ti
szerencsétlenségteket nem veszem lelkemre.
Erre a fölfedezésre Trenk Frigyes rettentő dühbe jött.
– Én fussak? Ezek előtt a gyezsepógyesek előtt? De rögtön rajtuk rontok
s levágom, lelövöm valamennyit!
S még megtette volna, a mennyi esze volt; de a csaplár, meg Schell a
nyakába kapaszkodtak, lebeszélték, legyen esze, ne kössön ki egymaga
négy emberrel.
– No hát jól van! monda Trenk Frigyes. De azért itt maradok és nem futok
el. A hat aranyat szépen köszönöm, majd ha lesz, visszafizetem. Ugyan,
édes Lázár uram, menjen vissza azokhoz a pipogyákhoz, mondja nekik, hogy
elfogadja tőlük a kinált ötven aranyat is: jőjjenek ide és fogjanak el
bennünket, a hogy kivánják.
A lengyel korcsmáros azonban csak lecsillapította valahogy, s arra Trenk
Frigyes visszafeküdt a szénaágyra s folytatta az alvást jó
lelkiismerettel.
Szép világos reggel bucsút vevének a becsületes lengyel korcsmárostól;
hat aranynyal ellátva.
Alig haladtak egy órányira, a midőn az út közepén egy kocsit pillantának
meg, mely látszólag elakadt a hóban.
Négy ember ült a kocsin, s azok hangosan kezdtek kiabálni a két
menekülőre, hogy jőjjenek a megrekedt csézájukat kiszabadítani a hóból.
Ráismertek a mult éjszakai vendégtársakra.
A helyett, hogy oda siettek volna hozzájuk, hirtelen letértek az útról a
mezőre.
Erre mind a négy utas leugrált a szekérről, pisztolyt rántott elő s
rohant a két szökevény felé, tele torokból kiabálva: «Megálljatok
gazemberek.»
Trenkék futásnak eredtek, mire az üldözők pisztolyaikból kezdtek utánuk
lövöldözni. Egy golyó Schellnek a nyakát cseszte, könnyű sebet ejtve
rajta. Ekkor Trenk hirtelen visszafordult s a puskájával egyet a
fogdmegek közül szíven lőtt. A másik erre futni kezdett előtte, Trenk
utána rohant, utolérte s a kardjával levágta. Ekkor hátra tekintve,
látta, hogy a másik két fogdmeg Schellt már elfogta, lefegyverzé s
hurczolja a szekér felé.
Őrjöngve rohant feléjük, mire azok eleresztették Schellt, s futottak a
szekerükhöz, felkaptak az ülésbe s tova vágtattak. Egy azok közül is
elpusztult attól a karddöféstől, a mit a viaskodás közben Schelltől
kapott.
De Schell is meg volt sebesülve, a nyakán pisztolylövéstől s a kezén egy
kardcsapástól: sebei miatt sok vért vesztett. Ismét úgy kellett őt Trenk
Frigyesnek a nyakába venni, jól-rosszul bekötözve a sebeit.
Tovább vándoroltak. Ismét elfogyott az utolsó garasuk is. Néhol porosz
verbungosokkal kerültek össze; a kik a király granátos ezredei számára
toborzottak lengyel földön. Azoknak megtetszett az öles termetű Trenk
Frigyes. Azért aztán mind a kettőt traktálták hatalmasan. Mesterség volt
megint megszökni tőlük.
Másutt meg tánczoló parasztok közé kerültek. Trenk Frigyes tudott
hegedülni. Reggelig muzsikált a parasztoknak, a míg azok össze nem
verekedtek, ősi szokás szerint, akkor aztán futott a pajtásával együtt
tovább. Egy-egy napon nem volt más eledelük, mint egy nyúl, vagy egy
varjú, a mit Trenk Frigyes lőtt s éjszakára a trágyadombokba ásták be
magukat, hogy meg ne fagyjanak.
Már az inget is eladták a testükről.
A rendes úton nem volt szabad járniok; nehogy a brandenburgi határon
belül a porosz határőrökkel kerüljenek ismeretségbe.
Végre egy úttalan erdőn keresztül törtetve, szerencsésen elérkeztek
utazásuk czélpontjára: Trenk Frigyes nővérének a kastélyához, Hammer
helységében.
Bezörgettek.
Egy szobaleány jött kinyitni az ajtót, a ki nagyon megijedt e rongyos
marczona alakok láttára.
De Trenk Frigyes ráismert a leányra. A kis Marcsa volt az, a ki az ő
atyja házánál nőtt fel; onnan jött ide nővérével.
– Hát nem ismersz rám? monda Trenk Frigyes s megnevezte magát. Itthon a
sógorom?
– Itthon; de beteg, fekszik.
– Hát a hugom?
– Azt mindjárt ide hivom; tessék besétálni ide az előszobába.
A két rongyos csavargót beeresztették a pitvarba.
Nem sokára előjött Trenknek a nővére. Megrezzent, mikor a bátyját ilyen
állapotban látta maga előtt.
– Hogy jösz ide?
– Megszöktem Glatz várból.
Erre a huga elfutott és – nem is tért vissza.
Jó idő vártatva visszajött hozzájuk – a kis Marcsa, sírt keservesen,
midőn tudtára adá az úrfinak a méltóságos úr izenetét, hogy azonnal
takarodjék a kastélyból, különben elfogatja s megkötözve kisérteti a
katonai parancsnoksághoz.
Trenk ki volt taszítva a hideg éjszakába, társával együtt a testvére
házából.
– Hát ne gyujtsam én a fejére a házat az ilyen testvérnek? dörmögé
bajtársa fülébe.
Az lecsillapította okos, emberies beszéddel.
A szegény cseléd pedig három aranyat nyomott a markába: megtakarított
bérét.
Ebből két aranyat Trenk Frigyes annak a paraszt asszonynak ajándékozott,
a ki őket az elátkozott kastélyból a litván határig kalauzolta. (Később
fölkerestette azt a pórnőt, s élte fogytiglan eltartotta.)
Most már egyenesen az anyját fölkeresni indult el Trenk Frigyes.
De az messze út volt és veszedelmes. Frigyes anyja Poroszországban
lakott, Königsbergen túl kilencz mértföldnyire; csaknem a keleti tenger
közelében. Brandenburgból indulva egész hosszában kellett meglépni a
tartományt.
Egy nap három-négy mértföldet birtak gyalogolni.
Az utolsó garasuk is elfogyott, a zsidó korcsmáros Rogosenben kikergette
őket az utczára éjszaka. Az utczán őgyelegve egy paraszt házban
világosságot pillantottak meg. A konyhaajtó nyitva volt, s azon
keresztül a frissen sült kenyér illata párolgott eléjük. Egy öreg anyóka
épen akkor szedte a kemenczéből a czipókat.
Trenk Frigyesnek a fejébe tódult a vér. Már akkor két napig nem volt egy
falat a szájában. Puskáját kezébe kapta s egy perczig megállt a
küszöbben. Azután hirtelen visszafordult s a mögötte álló Schellt is
magával ragadta:
– El innen! Ide nem megyünk be!
– Mért futottunk most el? kérdé tőle Schell, mikor az utczára értek.
– Ha bementünk volna, én megöltem volna azt az asszonyt – egy kenyérért!
Akkor aztán fölkerestek egy zsibárust, annak eladták a puskájukat egy
aranyért. Most már aztán varjut sem lőhettek többé pecsenyének. De
legalább jól lakhattak a puska árából.
Megint tovább bandukoltak hóban, sárban arra felé, a merre a nap kel.
Egy erdőben czigánybandára bukkantak. A romák lehettek négyszázan:
férfi, asszony, leány, purdé; sátorokban, szekereken tanyáztak.
Ezek a maguk fajtájának nézték a két szökevényt, sátorukba fogadták,
bográcsaikból megvendégelték. Herczegi dolguk volt addig, a míg a
czigányokkal együtt járhattak. Egyszer aztán azoknak az útja vargabetűt
csinált; akkor kénytelenek voltak a kedves atyafiaktól megválni; de még
a bucsúvételnél is nagylelkű volt irántuk a vajda: megajándékozta őket
egy tallérral, meg szalonnával, kenyérrel, a mennyit elbirtak.
Hej, magasztalja is Trenk Frigyes az életírásában a szegény ágról
szakadt, ágra szánt czigányokat; de bezzeg megfordítva dicséri a gazdag
és tisztelendő jezsuitákat, a kik a legközelebbi kalandjában
szerepeltek.
A szalonna fogytával eljutottak Thorn városáig a Visztula mellett.
Ott épen országos vásár volt, mikor megjelentek. Szép kis bevonulás
lehetett. Két rongyos, sáros ficzkó, övében pisztolyokkal, oldalán nagy
pallossal: az egyiknek a nyaka és karja véres kötelékben.
Thorn vára és az egész Visztula balparti «Kelet-Prussia» még akkor a
lengyel királyság tartománya volt: a jobbparti «Nyugot-Prussia» már a
porosz királyt uralta. A lengyel Prussiában lakott Trenknek az anyja.
A porosz fogdmegektől itt sem kellett félniök; de annál inkább a porosz
verbungosoktól, a kik keresztül-kasul járták Kelet-Prussiát rekrutákat
vadászva.
Egyszerre körülfogták az öles termetű athletai alakot; de Trenk
elutasította a szíves meghívásukat (melyet útközben többször igénybe
vett, traktáltatva magát a toborzókkal, s aztán megszökve tőlük).
Emlékezett rá, hogy Thornban van egy hirhedett gazdag jezsuita kolostor;
melynek asylum-joga van. Ott minden üldözött gonosztevő menedéket talál,
sőt bűnei alól feloldatást.
A két elzüllött alakot a kapus készséggel bebocsátá a mellékajtón; itt
azonban le kellett rakniok a fegyvereiket s úgy bocsátották őket a páter
Rektor elé, a ki igen kegyesen fogadta őket: azt hitte, hogy zsiványok.
A mint azonban Trenk Frigyes fölfedezé ki voltát, elmondá a rajta
elkövetett méltatlanságokat, menekülése történetét, a jezsuita főnök
arcza fokonkint átváltozott, elhidegült, fitymált, boszus lett.
– Röviden! röviden! kiáltá közbe. Más dolgom van.
Mikor pedig vége volt az előadásnak, azt mondá Trenknek:
– Kend nem gonosztevő, hanem politikai menekült. Nekünk a politikához
semmi közünk. Menjen kend Isten hirével. Itt nem adunk semmit.
Azzal megfordult s becsapta Trenknek az orra előtt az ajtót.
Trenk Frigyes dühösen rohant ki a kolostorból, szidva a jezsuitákat, a
kik a tolvajt kiszabadítják, de a becsületes menekültet kikergetik.
Megint visszatért abba a korcsmába, a hol nem akarták őt a társával
befogadni. A porosz verbungosok ott tanyáztak. Leült közéjük. Ivott a
borukból, evett a pecsenyéjükből. Azok aztán körülfogták, hogy
rábeszéljék, álljon be a király granátosai közé. A verbungos hadnagy
igért neki ötszáz tallért s káplárbotot, ha felcsap. Utoljára, hogy ez
sem használt, azzal fenyegette, hogy ő bizonyosan tudja, miszerint egy
haramia útonállóval van dolga, a kit a fogdmegek keresnek: nincs más
menekülése, mint felcsapni porosz katonának, akkor a lengyelek futni
hagyják.
Ez a gyanusítás annyira felháborítá Trenk Frigyest, hogy egy hatalmas
pofont adott a verbungos hadnagynak. Arra a többi porosz katonák mint
kardra kaptak s megrohanták; de Trenk kirántva a pallosát, keresztül
tört valamennyin s azzal ki az utczára.
Senki sem merte utját állni, csak a háta mögött kiabálta a vásáros
sokadalom: «Tolvaj! Rabló! fogjátok el a rablót!»
Hanem a kis Schellt elnyomták és megkötözték.
Trenk Frigyes másodszor is oda menekült a jezsuita kolostorhoz.
Most már mindenki tárt karokkal fogadta.
Az a népordítás, mely tolvajt, rablót kiabált, fölemelte a menekülőt
abba a méltóságba, mely a jezsuita szabadalmát igénybe veszi.
Ha üldözött gonosztevő, akkor befogadják.
Most már adtak neki enni-inni; jó fekhelyet is készítettek a számára s
egészen elkényeztették. Mert már ő rabló! Ez a kvalitás többet ér, mint
politikai menekülőnek lenni.
Azonban ez a dicsőség is csak másnap reggelig tartott; addig az elfogott
Schellnél levő utlevelekből a polgármester meggyőződött, hogy az
elfogott és annak a kolostorba menekült társa nem a keresett lókötők,
hanem két porosz katonaszökevény; akkor aztán Schellt szabadon bocsáták,
Trenk Frigyest pedig megint kilökték a jezsuita kolostorból.
Hisz ez egy gézenguz szélhámos, a ki rablónak adja ki magát, azért, hogy
a jezsuitáktól vacsorát kapjon ingyen.
Megint az utczán voltak!
A polgármester, az igazságtalan elfogatásért, fájdalomdij fejében egy
leveles tallért adott Schellnek.
Mit kellene ezen venni?
Hát a ki az inget is eladta a testéről, annak könnyü erre megfelelni.
De még sem az ing a legszükségesebb: az még maradhat boldogabb időkre. A
mi nélkülözhetetlen, az egy mappa. Thorn várától Königsbergig harmincz
erős mértföld. A Visztulán is át kell menni. A porosz határ pedig közel
van. Ha tévedésből egy olyan faluba találnak lépni, a hol a porosz az
úr, rögtön elfogják őket.
Hát mindenekelőtt fölkerestek egy ócska papirosokkal tele boltot.
Egy görnyedt hátu anyóka volt a szatócsnő. Trenk Frigyes azzal a szóval
lépett eléje, hogy adjon neki mappát, mert ő az anyjához utazik s nem
ismeri az országot.
A jó öregnek erre köny gyült a szemébe.
– Hej, nekem is volt egy fiam; az is bujdosóban van most, a mostoha apja
elüzte a háztól: beállt osztrák katonának; azóta sem hallottam hirét.
Trenk Frigyesnek ez a szó egy jó eszmét adott.
– Micsoda ezredhez állt be a fia katonának?
– A Hohenemsiekhez.
– A Hohenemsiekhez? Hisz én is ott szolgáltam. Onnan jövök most
szabadsággal; de az utban kifosztottak a rablók. Szőke volt a fia,
ugy-e?
– Az volt, szőke haju.
– És ilyen magas termetű, mint én?
– Épen ilyen derék szál legény volt.
(A hohenemsi-ezred granátosokból állt.)
– Mi volt a neve?
– Will.
– Will? Hisz az az én legkedvesebb kenyeres pajtásom. Egy prittsen
háltunk: együtt harczoltunk.
– Hát él a fiam?
– Él és egészséges. Sokszor emlegette az anyját. Azt mondta, hogyha
Thornba jövünk, meglátogassuk: adjuk át az üdvözletét.
Erre a szóra a jó öreg nyakába borult Trenknek: összecsókolta, könyeivel
áztatta az arczát; s nemcsak ingyen adta neki a keresett mappát, de még
ebéden is ott tartotta, kedves fiának nevezte. Adott neki tiszta inget,
harisnyát.
Trenk Frigyes felhasználta az anyai szeretetnek ezt a boldog tévedését.
Elmondá a jó asszonynak, hogy ő most az anyjához utazik, de négy hét
alatt vissza fog térni ismét ehhez a házhoz, más alakban, más
öltözetben. Addig kéri szépen, hogy tartsa itt a bajtársát, a kit a
porosz verbungosok megsebesítettek s ápolja, gyógyítsa fel. A jó öreg
asszony azt is elvállalta s utravalóul adott Frigyesnek hat lüneburgi
forintot, meg három napra való elemózsiát.
Trenk itt elvált a barátjától, megfogadva, hogy visszajön érte. Aztán
mikor egyedül baktatott tovább az uton, akkor elővette a teljes
elhagyottság érzete: egész buskomor lett. Eddig a nyomoruságban
osztozott egy jó baráttal; volt a kit védelmezzen mások ellen, volt a
kinél védelmet keressen saját maga ellen.
Hogy tudja egymást szeretni két ilyen csavargó! A ki nem jobb már a futó
betyárnál. A társadalom számüzöttje, a ki éhségében egy falat kenyérért
ölni képes. Trenk Frigyesnek a jelleme ebben a nyomorteljes futásban
fejlődik ki legeszményibbé. Valami képmása ez a középkori
fegyvertestvérségnek, midőn két hős a csatában egymáshoz lánczolta
magát, s ha egyik megsebesült, a másik azt vagy megboszulta, kiszabadítá
vagy vele együtt temetkezett el.
Egyedül maradottan aztán gyorsabban ment az utazás.
Két nap alatt Frigyes tizenhárom mértföldet gyalogolt. A beteg utitárs
nem tartóztatta vissza.
Löwe helységében éjszakára megszállt. Ott mindenféle fuvarosok között
aludt a szalmán. Mire felébredt, akkorra minden pénzét ellopták; de még
a pisztolyait is elvitték. A korcsmárosnak pedig meg kellett fizetni a
tizenhat garast, s annak fejében ismét lemaradt róla az egyetlen ing,
melyet a thorni anyókától kapott ajándékba.
Most már egy fillér nélkül futott odább, egyetlen fegyvere volt a
kardja.
Marienburg alá érve, át kellett kelnie a Visztulán; mert az innenső
parton már kezdődik a porosz királyság területe.
Talált is egy csónakot és abban két révészt.
De azok két lengyel fillért kértek tőle az átszállításért.
És Trenknek nem volt két fillér a zsebében.
Azt tette, hogy beugrott a csónakba s kirántva a kardját, azzal
fenyegette a két révészt, hogy összekaszabolja őket, ha át nem
szállítják ingyen.
És Trenk Frigyes azon ponton állt, hogy két emberéletet kioltson – két
fillér miatt!
Ez olyan merénylet volt, a min ha rajta veszt, kerékbe törik és azt
mondják rá, hogy megérdemelte.
Szerencséjére a két révész gyáva volt: megijedt. Áteveztek vele a tulsó
partra.
Ott aztán Frigyes nem várta meg, hogy kikössenek, kiugrott a vizbe,
visszarugta a csónakot s aztán szaladt, hogy utol ne érjék, Marienburg
felé.
Se pénze, se inge nem volt már. Maga sietett a porosz és szász
verbungosok tanyáit felkeresni. Azok etették, itatták, míg részegnek
tetteté magát. Akkor becsukták egy kamrába. Trenk kiemelte az ajtót a
sarkából s aztán az éj sötétjében futott megint odább.
De most már kardja sem volt. Azt a verbungosok zálogul lefoglalták. Ugy
futott a világba, mint az ősember, a kit a paradicsomból kivertek,
védtelen, segélytelen, félmeztelen.
Négy óráig futott lihegve, a míg kifáradtan, eltikkadva egy város
kapujához ért, melyet a mappáján «Elbing» névvel talált feljegyezve. –
Jó, hogy még a térképet meghagyták nála a tolvajok.