Hát hiszen az elején nem lehet ezt a dolgot olyan tragikusan venni, mint
a hogy Trenk Frigyes maga hangoztatja az emlékirataiban.
Nem volt ez «Justiz-mord».
A király rajtakapta egy gárdistáját, hogy az nagyon is a tilalmasban
vadászik, még pedig az ő vadaskertjében, sokféle bolondságot követ el az
ő rovására s e miatt egy kis javitóintézetbe küldé, egy kis
porkoláb-fogságra.
Hiszen tudjuk, mi az a porkoláb-fogság. Csupa merő tréfa.
A fiatal ember nincs zár alá téve: az ordináncz tiszttel egy szobában
aluszik, azzal együtt ebédel, vacsorál, sétál, ostáblázik. Hozat magának
a charcutiertől mindent, a mi jó és drága, olvashat, verseket irhat,
kenyérbélből szobrocskákat készíthet s a várkertben szegfüveket
nevelhet. A mi pedig az egyébfajta nélkülözéseket illeti: még most csak
huszonegy esztendős az ember; annak még nem is kellene ezen jártatni az
eszét. Huszonegy esztendős korában az ember az anyján kívül más nőnek
meg nem csókolja a kezét. Ez a kis vesztegzár bizony nem ártott volna
meg Trenk Frigyesnek.
A királynak, elképzelhető, milyen keserves jelenetei voltak Amália
herczegnővel a kedvelt cicisbeo elcsukatása miatt! A mennyire lehetett,
szemet is hunyt Frigyes király a herczegnő további magaviselete fölött.
Levelezhetett titokban Trenk Frigyessel. Az nem árt meg. Mindennap
irhattak egymásnak, versben és prózában, forró érzelmeikről. Azt is
megtehette a herczegnő, hogy elfogott kegyenczének ezer aranyat küldjön,
fogsága kényelmesebbé tételére. S ezer arany akkoriban roppant
pénzösszeg volt. Kivált Glatz várában. Kivált egy államfogoly kezében. A
rendes havi dija egy államfogolynak az egész élelmezésre négy tallér
volt.
Ezzel az ezer aranynyal Trenk Frigyes herczeggé lett téve a glatzi
garnizonban.
Ennek a várőrsége maga is olyan ezredből állt, a melynek a király a
csatatéren semmi hasznát nem tudta venni. A tisztek is mind a féle
kimustrált, vagy kegyvesztett alakok, a kik büntetésből lettek e várba
bedugva: adósságokkal terhelt korhelyek, tűzpróbát ki nem álló
poltronok, összeférhetlen veszekedők, értelmetlen stokkfisek. Ebben a
szép gyüjteményben a gazdag, splendid, szellemes gárdista valóságos
lumenként jelent meg.
A jogczime is arravaló volt, hogy respektálják.
Öcscse a félelmes magyar Trenknek! A kit azért zártak ide, hogy
bátyjával, a pandurvezérrel össze ne czimboráskodhasson. Ez a derék
legény!
Mikor Amália herczegnő azt az ezer aranyat Frigyes urfi kezébe juttatá,
mindazok, a kiknek erről tudomásuk lett, azt suttogták, hogy ez a
«magyar pandur-kasszából érkezett!»
S annál nagyobb volt a respektus iránta.
Nem is titkolták a tisztek Trenk Frigyes előtt az érzelmeiket.
Mindannyian haragudtak az uralkodóra.
Ez a hely rossz javító intézet volt a király kegyenczére nézve.
Itt mindenkitől csak panaszkodást hallott Frigyes királyra. Nem látták
benne a nagy embert, csak a nagy zsarnokot. Hadjáratai vérengző
testvérharczok voltak: németek küzdelme németek ellen. Szövetsége a
franczia királylyal istentelenség, nemzetárulás! Diadalai csupa
véletlenek. Ő maga nem is tudott róla, mikor a granátosai győztek. Ő
futott a magyar huszárok elől. A vén Dessauer érdeme a győzelem. Aztán
az a sok pikáns adoma a magánéletéből! Milyen kicsapongás! Milyen
feslett erkölcs! Hány szeretője volt s azokból mi lett?
Ezek a glatzi tisztek öt hónapi fogság alatt úgy felforgatták Trenk
Frigyesnek eddigi érzelmeit, hogy az nem gondolt már egyébre, mint a
megszökésre.
A megszökés egyértelmü volt a hazaárulással. Mert valahová kell a
szökevénynek menekülni, s az a hely nem lehet más, mint Bécs, vagy
Magyarország. Ellenség földe. S akkor az ellenség szolgálatába kell
állni.
Ha ilyen fordulatra pusztán boszu, meg a kényelmetlenség érzete birta rá
Trenk Frigyest, azt mondhatnók, az ilyen ember nem érdemes arra, hogy
költő tolla foglalkozzék vele. Annyival inkább, mert az által, hogy
megszökik, a napjához is hűtelen lesz: az nem követheti őt menekülése
helyére. Ott csak a holdjára fog rátalálni.
No, hát épen azt akarta megtalálni!
S ez az indok költői fényt vet Trenk Frigyes alakjára.
Amália herczegnő leveleiből megtudá, hogy mi történt Trenk Ferenczczel
Bécsben. Magát a bécsi pamfletet is becsempészték a börtönébe. S ekkor
támadt a lelkében az a gondolat, mely törvénytelen ágyból született
ugyan, de azért nemes származásu: hogy kitörjön ebből a fogságból;
elfusson Bécsbe: meghazudtolja a nagybátyja ellen támasztott vádakat;
lerántsa az álarczot a hamis tanu képéről; ő, a leghitelesebb szemtanu,
ki egyedül bizonyíthatja be, hogy Miranda egy perczig sem volt a
királylyal egyedül a sátorában, soha a királynak szeretője nem volt; s
őt Trenk Ferencz együtt nem találhatta Frigyes királylyal. Egy egész
cselszövényt széttépni biztos vasmarokkal! Ez volt a vezéreszméje. S lám
még Frigyes királynak is jó szolgálatot vélt ezzel tenni.
Ilyen nemes alapeszmét találva szökési tervéhez, most már csak annak a
kiviteléről gondolkozott.
Igen könnyü volt az elillanás. Maguk a tisztek, a kikre az őrizete bizva
volt, vállalkoztak rá, hogy vele együtt szöknek a várból. Pénzen mindent
meg lehetett vásárolni, őröket, polgárokat, a lovak is készen voltak
tartva. Mégis rajta vesztett. És nem a büne buktatta meg; hanem az
erénye. A glatzi börtönökben volt egy várfogságra itélt tiszt, a kivel
Trenk Frigyes ottléte alatt sok jót tett; ezt is beavatta a titkába s
irgalomból magával akarta vinni. Ez aztán elárulta a várparancsnoknak a
szökési szándékot. Az áruló kegyelmet kapott, szabaddá lett s a rangját
is visszakapta. Trenk Frigyest pedig a szökési szándék miatt most már
igazi börtönbe zárták; a «lármatorony» legmagasabb czellájába, ajtaján
kettős lakat, ablakán vasrács.
Most már rászolgált a börtönre.
Nyugtalan vére ujabb kisérletre ösztönözte. Megvesztegeté a
szolgálattevő tisztet s az szerzett a számára ráspolyt, melylyel
keresztül fürészelte a rács vasrudjait s akkor a bőröndjét szijakra
hasogatva s az ágy lepedőjét kötélnek fonva, egy zivataros éjen
leereszkedék a tizenöt öl magas toronyból. Akkor azonban beleesett egy
kloakába s abból nem tudott megszabadulni. Ott elfogták s ilyen
nyomorult állapotban vitték a várparancsnok elé.
A várparancsnok neve Flonquet volt: vén, embergyülölő. Valami emléke is
volt a Trenk családtól. Fiatal hadnagy korában Frigyesnek az apjával
párbajt vivott s attól egy vágást kapott az arczára, mely az orrát is
levágta. Attól fogva ezüst orrot viselt. Ennek az ezüst orru embernek a
körme közé került Trenk Frigyes.
Most még szigorubb tömlöczbe záratott.
Itt azután minden nap megvizsgálták, hogy nem készül-e valami ujabb
kitörésre.
Egy napon a térparancsnok, a hadsegéde és a felügyelő tiszt kiséretében
jött a börtönébe s miután minden zeget-zugot felkutatott, még ott
maradt, kegyetlen leczkét tartani a gonosztevőnek, elkövetett gyalázatos
vétkei miatt.
Már a meggyalázó szavak is lángolásba hozták az ifju vérét. S mikor
türelemről beszélt neki a parancsnok, azt kérdé daczosan:
– Hát mennyi időre vagyok elitélve a király által?
Ha abban a parancsnokban csak egy csepp emberi érzés lett volna, hát
megmondta volna neki az igazat. «Egy évre vagy elitélve, négy hét mulva
kiszabadulsz s akkor mehetsz vissza Berlinbe.»
Ezt a négy hetet majd csak el tudta volna tölteni türelemmel a fogoly.
De a helyett a parancsnok kegyetlen büszkén mondta:
– Egy hazaáruló büntetésének nincs határideje! Egyedül a király
kegyelmétől várhat szabadulást.
Ez a szó lángoló dühbe hozta Trenk Frigyest: odaugrott a parancsnokhoz,
kirántotta annak a kardját, tiszteket, porkolábot félre taszigált,
kirohant az ajtón: ott strázsált egy katona puskával, azt puskástól
ledobta a lépcsőn, s azzal rohant le, karddal a kezében.
A tömlöcz ajtaja előtt épen akkor váltották fel az őrséget. A két csapat
puskával a vállán egymással szemközt állt. Trenk Frigyes őrülten rohant
közéjük, jobbra-balra vágott, a kit maga előtt talált; négy embert
megsebesített, azzal fölrohant a sáncz mellvédjére s két ölnyi magasból
leugrott az árokba. Még egy másik sáncz állt előtte, arra is
fölkapaszkodott s arról is leszökött.
A várőrség úgy meg volt lepetve e vakmerőség által, hogy senkinek sem
jutott eszébe az üldözése. A puskák nem voltak megtöltve, hogy utána
lőhettek volna, a sánczon keresztül utána ugrani senkinek sem volt
kedve, s a míg a várkapun keresztül kerülnek, az alatt a szökevény
egérutat nyer. Tisztek és katonák néztek egymás szeme közé.
Trenk Frigyes szerencsésen megmenekült egész a külső sánczkarópalánkig,
mely a várat körülfogja. Ezen már könnyü lesz átugrani.
Itt azonban egyszerre utját állta egy őr, szuronyt szegezve. Trenk
félrecsapta a kardjával a szuronyos fegyvert s aztán adott egy vágást a
katonának a képére, a mi annak elég volt.
A megsebesített őr jajgatására a pallisade tulsó oldaláról előfutott a
másik strázsa; azt már nem várta be a menekűlő, hanem keresztül vetette
magát a czölöpzeten. Szerencsétlenül járt: az egyik lába odaszorult két
karó közé s azt nem tudta kiszabadítani, itt aztán megragadták,
szuronynyal a száját megsebesítették, puskaagygyal összeverték s
megkötözve visszavitték a várba: vért hányva, kificzamodott lábbal.
Az ezüstorru őrjöngött dühében e hallatlan merénylet fölött. Most már
azonfölül, hogy bezáratta Trenk Frigyest, a börtönében éjjel-nappal két
katonával őrizteté, a kiket hat órai időközökben felváltottak: azért,
hogy Trenk el ne csábithassa őket. Trenk Frigyes aztán elcsábitotta
valamennyit. Harminczkét katonája volt már, a kit rábeszélt, hogy vele
együtt szökjenek el a várból. Mind poroszok voltak. Királyukkal
elégedetlenek. Vezetőjük is akadt: Nikolai őrmester.
Szerencsétlenségükre egy osztrák szökevény is keveredett közéjük s az
elárulta az egész összeesküvést a kormányzónak. Az rögtön parancsot
adott a kapitányának, hogy fogassa el Nikolai őrmestert. A mint azonban
a kapitány betoppant a patrollal a katonák szobájába, hogy Nikolait
vasraveresse: az őrmester kardott rántott, odakiáltott a társainak:
«Pajtások! Fegyverre! El vagyunk árulva!» S erre tizenkilencz katona
puskát ragadott, a kapitányt leverte, kirohant az udvarra, aztán neki a
várkapunak: azt hat legény őrizte, azokat is magukkal vitték s azzal
szuronyszegezve keresztül törtek a városon, a parasztok zárvonalán s
átfutottak Csehországba.
Trenk Frigyes azonban ott rekedt a börtönben, melynek vasajtaját a
czimborák nem birták feltörni.
Most azután már volt igazi bűne. Porosz katonák elcsábitása az
ellenséghez átfutásra. A vallatásnál ugyan semmire sem felelt: megmondta
egyenesen, hogy ő, kit itélet nélkül tartanak fogva, minden eszközt fel
fog használni a kiszabadulásra.
Frigyes király haragja ez utóbbi merénylet miatt az engesztelhetlenségig
fokozódott ellene.
Amália herczegnő ekkor irta hozzá utolsó levelét, mely Trenket minden
reményétől megfosztá.
«Veled együtt sirok: balsorsod gyógyíthatatlan. Ez az utolsó levelem
hozzád. Szabadítsd ki magadat, a hogy tudod. Én az maradok irántad, a ki
voltam, s a hol tehetem, használok. Isten veled szerencsétlen barátom.
Jobb sorsot érdemeltél.»
Most azután az ezüstorrú azt a rendszabályt vette alkalmazásba, hogy
közkatonák helyett mindig egy tisztnek kellett Trenk Frigyes börtönében
őrködni. S a tisztek gyakran váltakoztak a helyőrségnél. A glatzi
állomás büntetés volt rájuk nézve.
Egyszer egy Bach nevű hadnagyot delegáltak a várba, a kit szintén a
hibái hoztak oda. Nagy verekedő volt, párbajban mindenkit csuffá tett.
Természetesen itt is megtartotta a szokását.
Alig nézett körül a várban, már talált ürügyet belekötni egy szintén
akkor érkezett fiatal tisztbe, a kinek Schell volt a neve. Vékony
dongáju, czingár emberke volt, a góliát Bach könnyen elbánhatott vele.
Másnap épen Bachra került a Trenk fölötti őrködés sora. Duhajkodók
szokása szerint rögtön eldicsekedett a fogolynak legujabb hőstetteivel.
– Köszönd, hogy én fegyvertelen vagyok, mondá neki Trenk Frigyes; mert
tőlem ugyan megkapnád a leczkét, a mit még meg nem kaptál.
Erre a tiszt dühbe jött, kiszaladt, hozott magával két muskétás
szablyát, a minőt a közkatonák viselnek.
– No, hát itt vannak a kardok. Hadd lássam, mit tudsz, te gyerek!
Trenk Frigyes hasztalan szabadkozott, Bach odanyomta a kezébe a kardot s
kényszeríté az összemérkőzésre Kapott aztán Bach mindjárt az első
összecsapásnál olyan vágást a karjára, hogy kiejtette a kardot a
kezéből.
– No fiu! Mesterem vagy. Mátul fogva jó barátok vagyunk.
Azzal megölelte, megcsókolta a foglyot s aztán ment a felcserhez a sebét
beköttetni.
A várparancsnok majd a bőréből ugrott ki dühében, mikor ezt a kázust
meghallotta. Még duellálnak is a tömlöczben!
Ekkor aztán eltiltotta a tiszteknek a Trenk Frigyes tömlöczébe való
belépést. Egy olyan börtönbe záratta be, melynek az ajtaján egy rekesz
volt: azon keresztül adta be a porkoláb a rabnak az ételét. A
börtön-kulcsot a várparancsnoknak kellett beszolgáltatni minden nap.
Hát akkor aztán a tisztek csináltattak egy tolvajkulcsot Trenk
börtön-ajtajához, azzal jártak be hozzá s egész nap ott pipáztak,
kártyáztak vele.
Egy este azzal lépett be hozzá Bach:
– Héj, pajtás, szeretsz-e vadászni?
– Vadászni? Egerekre talán? Itt a börtönben.
– Nem! Szarvasokra. A glatzi erdőben. Én meghivást kaptam B. gróftól, a
földes úrtól, hogy vegyek részt a hajtóvadászatán, még egy
tiszttársammal együtt. Én azt gondoltam, hogy téged viszlek el magammal.
Természetesen becsületszavadat lekötve, hogy ezt az alkalmat megszökésre
nem használod, hanem a vadászat után velem együtt visszatérsz a várba.
Holnap után visszatérünk.
– De hát a börtönöm hogy marad üresen? Megtudják, mikor ételt hoznak.
– Ne félj, nem marad üresen. Az alatt lefekszik az ágyadba a szegény kis
Schell; az még most is maródi attól a vágástól, a mit tőlem kapott:
megteszi az azt a kedvünkért. Áldott jó fiú. Annak az egyenruhájában ki
jöhetsz velem a várból egész tisztességgel.
És a két tiszt barátsága mellett megtörténhetett az, hogy a szigoruan
őrzött várfogoly harminczhat óra hosszat vadászott szarvasokra a glatzi
erdőben. Ott látta maga előtt a kis folyót, mely a porosz határt képezi
Csehország felől. Csak egy ugrás kellett volna. Hanem a jó pajtásnak
adott becsületszó erősebb minden láncznál és závárnál. Harmadnap Trenk
Frigyes megint ott ült a börtönében.
– Derék fiú vagy pajtás! Mondá neki Bach, mikor együtt visszakerültek az
álkulcs segélyével a börtönbe. Látom, hogy igazi nemes ember vagy. Kár
volna neked itt a tömlöczben elrohadni. Én nem maradnék itten, ha neked
volnék.
– Mennék én, de már háromszor rajta vesztettem.
– Mert nagyon poétásan fogtál hozzá. Sötét éjjel, zivatarban,
keresztülfürészelt vasrácson át, összebogozott ágylepedőn,
toronyablakból leereszkedni; karddal a kézben keresztülvágni az
őrcsapatokat, bástyáról leugrani: ezek mind regénybe való históriák.
Láttad most, hogy milyen egyszerű dolog a glatzi várból megmenekülni.
Korán reggel, fényes nappal iderendeled a szekeret a várkapu elé;
másodmagaddal, az ordináncztiszt társaságában, muskatéros tiszti
egyenruhában, kisétálsz; az őrök prezentéroznak előtted: azzal mind a
ketten felültök a csézába s «köd előttem, köd utánam!» mire az ezüstorrú
megszagolja, hogy elillantál, rég túl vagy a porosz határon.
– Hát mért nem teszed te ezt meg velem?
– Azért pajtás, mert én nekem még van valami dolgom a porosz
hadseregnél. Lesz háború megint, akkor rám szorulnak. A bátorságomat meg
tudják becsülni. Előttem fényes carriere áll még s azt a te szép
szemeidért el nem rontom. De hát nézd ezt a becsületes Schell fiút.
Ennek semmi kilátása sincs se békében, se háborúban a burkusok közt:
azért, mert fázik a tűztől. Az osztrákok ellenben megbecsülnék, mert
theoretikus ismerete bőven van, hat nyelven beszél és ír. Flouquet azért
nem állhatja ki: gyűlöli a tudós tiszteket. Elszökik az veled, mihelyt
rákerül a sor az inspekczióban.
A kis Schell ezalatt visszacserélte a ruháit Trenk Frigyessel.
Nem kellett neki nagy biztatás. Az első szóra felajánlotta, hogy ő kész
együtt elszökni a várból Trenk Frigyessel.