Frigyes király diadalmas hadjárata után visszatért fővárosába. Az operák
és udvari estélyek évadja megkezdődött.
Amália herczegnő palotája volt ez uttal a legmagasabb társaság
központja, a hol a születési nemesség, a szellemi kitünőségekkel együtt
mulatott. A szinészek komédiáztak a főúraknak s a főúrak a szinészeknek.
Amália herczegnő volt e bolygó rendszernek a napja. Szépsége mindenkit
elhomályosított, a ki vele versenyre kelt.
Tulajdonképen nehéz meghatározni, hogy miben állt az a szépség Nagy
Frigyes korszakában? Nem volt se fekete haj, se gesztenye szinü, se
szőke, se aranyveres: minden haj fehér volt, a homlokról felfésülve,
feltornyozva, felbodorítva; az arcz krétafehér és karminpiros, két-három
fekete legyecskével, a szemöldök fekete, jól kirajzolva, a szemek nagyok
(a kifestett pillák miatt), a halántékon kék erecskék, az ajkak nedves
pirosak. Termetről szó sem volt. A felső részét az alaknak laposra és
egyenesre préselte a halcsontból és aczéllemezből készült vállfűző,
derékon alul pedig következett a léggömb-alaku balleine, melyet
szétfeszítve tartott az abroncsokból és fehér lószőrből készült
vertügadén; s még azonkivül megtoldották a buffantok s kiegészítették a
haránt és körülfutó girlandok. A legyezőkön kivül divat volt a karra
akasztott ridikül: egy himzett zacskó, mely rejté a csipkekendőt, az
illatos flacont, a fésücskét, a tükröcskét, a karmin és
szénplajbászkákat, a pilulás dobozkát s rendesen egy miniatur
könyvecskét valamelyik divatos költőtől: Grecourt, vagy Lafontaine
regéit, nonparaille betükkel, aczélmetszetű pikáns képecskékkel.
Ez utóbbi divatért neheztelt is a király. Franczia dámáknak jó az ilyen
lecture; de a németeknek veszedelmes.
A király fedezett fel egy fiatal német költőt, kinek írói neve Raymund.
Becsületes verseket irt, s különösen az époszra vetette magát. Mire a
király befejezte a nagy hadjáratát, Raymund is befejezte a maga
Aeneissát, melyben a második sziléziai hadjáratot s annak minden hősét
megörökíté (csak saját magát nem örökíté meg a költő).
A király bemutatta a fiatal irót Amália herczegnőnek és felkérte őt,
hogy olvassa fel az illusztris társaság előtt a hőskölteményét.
Természetesen és a történethez hiven a király alakja volt legfényesebben
kiemelve a költeményben; de utána mindjárt a házi gazda, A… Z… herczeg
következett, a kinek a szoóri ütközet diadalából az oroszlánrész jutott.
Hány golyó lyukasztotta át a köpenyegét, hány lovat lőttek ki alóla? az
mind strófákba volt szedve s a rímek egészen korrektek voltak:
«Kugellöcher» = «Amors Köcher». (Gyöngéd czélzás a szép herczegnőre.)
«todte Hengste = keine Ängste». A társaság tapsai jutalmazták a költőt e
lendületteljes részletért. Csak a herczegnő nem nyilvánitá a tetszését
semmiféle külsőséggel. Lehet, hogy szerény volt. A saját férje
diadalainak tapsolni nem volna etiquettszerű.
A költő azonban megadva az elismerés babérkoszoruit a vezérhősöknek,
kiterjeszkedett az epizódok lovagjaira is. Ilyenformán Trenk Frigyesre
is rákerült a sor. Achilles volt.
Itt már figyelmesen kezdett hallgatni Amália herczegnő s a legyezőjével
intett az udvarhölgyeinek, hogy ne fecsegjenek.
Achilles halálmegvetéssel rohan az ellenség közé; kardja halált oszt
jobbra balra, mig egyszer átfúrja a kezét a «mörderische Kugel». De ő
azért szilárdul megmarad «im Steigbügel». Ámbár ez a rím nem volt
egészen tökéletes; azért még is olyan hatása volt annak a herczegnőre,
hogy szép szemei egyszerre megteltek könnyel: kénytelen volt a
ridiküljéhez folyamodni, a csipkezsebkendőt elővenni s a szemeiből a
könyet felitatni.
Hiszen természetes dolog! A könyet fel kell szárítani. Mert ha végig
talál csordulni az arczon, nagy hibát fog okozni a koloritban.
Valószinüleg mindenki észrevette ezt. Talán a férjet kivéve. Ezeknek az
áldott természet azt a kiváltságot adta, hogy ne vegyenek észre semmit.
A király boszankodott. Azok a bizonyos összesugások, azok az érthető
arczkifejezések, még jobban felingerelték.
Alig várhatta, hogy a poéta felolvasásának vége legyen.
A főudvarmesterének meghagyta, hogy vezessék a Tyrtaeust a buffetbe,
adjanak neki enni és inni, fizessenek neki huszonöt aranyat, aztán
dugják egy hordszékbe s czepeljék haza.
A menuette alatt aztán odament a király a herczegnőhöz s leült mellé. A
többiek a tánczczal vagy egyébbel voltak elfoglalva.
– Maga nagyon elérzékenyült ezeken a klapancziákon, különösen ott, a hol
bizonyos Trenk Friczről szólt a vers.
– Úgy tudom, hogy az felségednek is különös kedvencze.
– Persze, hogy az. Nem is tudnék nélküle megélni. Ő egyike a legtüzesebb
vitézeimnek. Magának a férje elég nagy vitéz; de ő nyomába sem hághat
Friczinek. A jámbor herczeg csak a szoóri ütegeket foglalta el; de a
druszám erős várakat tud bevenni. Az ő diadalai túltesznek az én
győzelmeimen.
A herczegnő mosolygott.
A király heroicus kúrára vállalkozott. Egy erős szóval ki akarta
gyógyítani a herczegnőt végzetes szenvedélyéből. Ennek a szónak
mérgezett tőrként kellett Amália szivébe hatolni.
– Maguk bizalmas lábon állnak egymással, jól tudom. Kérdezze meg csak
egyszer Achilles úrtól, egy olyan idylli perczben, mit tud arról a szép
aranyhaju tündérről, a beneschaui kastélyban; aztán meg a bűbájos
markotányosnéről a szoóraui táborban? Csodadiadalról fog magának
mesélhetni a fiatal Lancelot.
A herczegnő még mindig mosolygott.
– Felséges uram, én igen jó kútforrásból vagyok értesülve a beneschaui
tündér és a szoóraui markotányosné balladájáról. Ha még felséged nem
ismerné, szivesen szolgálhatok vele.
Azzal kinyitva a ridiküljét, elővett belőle egy parányi könyvecskét,
apró betükkel nyomtatva s odanyujtá a királynak.
Az volt a Bécsben megjelent pamflet, melyben Trenk Ferencznek a
botránypere volt megénekelve.
És Frigyes király olvashatá a pamfletből azt a gyönyörűséges történetet
az ő szerelmes légyottjáról a beneschaui delnővel, melynek mámora alatt
meg hagyta magát Trenk Ferencz által lepetni s aztán nagy pénzen
váltotta meg a szabadon bocsátását.
A részleteken csak annyit változtatott a bölcs bécsi czenzura, hogy
Sch...in grófnéból, Sch...in leányát travestált. Az osztrák tábornok
özvegyét átváltoztatta egy porosz tábornok leányára.
A király nagy önmérséklettel birt. Nem mutatott az arczán semmi
indulatkifejezést. Zsebébe dugta a pamfletet.
– Nincs rá szüksége? Könyv nélkül tudja már? szólt oda a herczegnőnek s
azzal fölkelt mellőle, keresztül sétált a minétet tánczolók hadoszlopán,
egyenesen Jasinszkyhoz, a ki a tánczterem oszlopközei közt felállított
kártyaasztalnál játszott. Vállára ütött.
– Kelj fel. Beszédem van veled.
– Felség. Vesztésben vagyok.
A király odadobta eléje az erszényét.
– Itt van. Fizesd ki. Aztán jőjj utánam a könyvtáramba.
– Akkor elébb a bundámért kell mennem.
A könyvtár fütetlen helyiség volt.
A király türelmetlenül várta Jasinszkyt a könyvtárban.
– No, végre hogy jösz! Azt hittem, hogy megszöktél. Olvastad ezt a
pamfletet?
Jasinszky zavarba jött. Tagadni akart; de a király éles tekintete
leolvasta arczáról a gonosz öntudatot.
– Olvastad! Mindenki olvasta már az udvarnál. Bizonyosan a királyné is.
Én vagyok az utolsó, a ki megtudom.
– Hiszen bolondság az egész, felség! Tiszta mese.
– Dehogy bolondság! Mikor egy legfelsőbb törvényszék üti rá a «coram me»
bélyegét. S most az egész világban azt muzsikálják énekszó mellett, hogy
Frigyes király gyáván el hagyta fogni magát a szeretője ölelése között s
aranynyal váltotta ki magát egy árulótól.
A király haraggal vágta az asztalhoz azt a pamfletet.
– S aztán legalább hazudnának igazat! Mondanák, hogy a Calypso bájaival
dicsekedő ördöngős szép asszony csábitott el! De kiigazitják Sch...in
grófné quidamot az én Sch...in tábornokom leányává. Egy jámbor aggszűz,
a ki olyan sovány, mint egy mantis religiosa, s a tábori lazarétum
ápolónőinek a főnöknője, a ki csakugyan velünk járt ebben a minőségben.
S most semmi tenger le nem mossa rólam, hogy a vén Emerencia a titkos
szeretőm.
Jasinszky meg akarta nyugtatni a királyt.
– De a mennykő csapkodjon azoknak az eszébe, a kik ezt a tévedést
kitalálják. Nekem semmi közöm sem volt ahhoz a némberhez. Hiszen Trenk
Frigyesnek a szeretője! Őtet hagytam ott vele a sátoromban, hogy őrizze;
nehogy elárulja a hadi tervünket az ellenségnek. S most az a hóbortos
ficzkó az én nyakamba varrja a saját avantürjét.
– Ez a bécsieknek a ránkönje, a kik azzal akarnak maguknak revánzst
szerezni a kapott vereségért, hogy felségedet elrágalmazzák.
– Mit törődöm én a bécsi Janhágellel! Azok hadd bizonyítsák be, hogy
köpködni jobban tudnak, mint lőni. S ha ezzel annak az átkozott magyar
Trenknek nyakát szegik, hát még azt is mondom nektek, hogy «gut gebrüllt
Löwe!»
A két kezével ugyan egészen más állatot jelzett a király.
– Nekem ezzel a másik Trenkkel van leszámolásom. Ez a Seladon én rám a
saját családomban szégyent halmoz. Már a titoktartást sem veszi
figyelembe. Ugy hija a herczegnőt, hogy «az én napom!» És a mellett tart
magának egy «holdat» is. Ha azt a herczegnő megtudná, bezárná előtte az
ajtaját. Nem tudhatja meg! Au contraire! Ez a legény én rám ruházza át a
kettős hűtlensége bünét. S most ezzel a pamflettel privilégiumot hoz a
kedvesének. Hiszen ha a királynak szabad magát nyilt házasságtörésen
rajtakapatni, mért ne követné a példáját az egész ország, az udvar, fel
az uralkodó családig?
A király Jasinszky előtt nem tudta, nem is akarta eltitkolni rendkivüli
felindulását.
– Egész Európa kaczag rajtam! Képzelem, hogy Párisban hány chansonettet
csináltak rólam! Nem merek Voltairerel találkozni. Félek Trenket
meglátni, hogy megölöm! Ez a bolond engem kikerget az emberi
társaságból. Ezt a bolondot nekem ártalmatlanná kell tennem.
– Én tudnám a módját, fölség.
– Hogyan?
– Eltenni a fiut zár és lakat alá úgy egy esztendőre, a míg lehül. A
börtön igen jó ispotály a szerelem betegeire nézve.
– Jól van. Gondolj ki valamit. Én nem tudom, miért lehetne egy évre
bezáratni. A gézenguz külömben derék katona, nemes jellemü, hűséges:
semmi bünét nem tudom. Csak ilyen átkozott bolond ne volna.
– Én tudnék valamit, fölség.
– No, hát hajtsd végre. Rád bizom egészen.