– Micsoda? Kiálta fel Trenk Ferencz, mikor azt a kegyelmes itéletet
felolvasták előtte. Én fizessek tizenkétezer forintot ezeknek a
kapczabetyároknak? Soha! Egy rézkrajczárt sem!
S azzal, fogta magát, kocsira ült, senkinek agyiöt sem mondott,
leutazott Slavoniába a birtokára s ott vadászott dámvadakra, meg
vadkanokra, s nem törődött az egész pandúrseregével. Azt gondolta, hogy
majd hívni fogják a bécsi uraságok, ha egyszer meg lesznek szorulva. Ott
is maradt, míg a téli fagy be nem fogta.
Csakhogy ez idő alatt ismét egy nagyot fordult a világtörténet.
II. Frigyes a Zsónaföldön, Kesselsdorfnál tönkreverte a szász
fejedelemnek osztrákokkal egyesült seregét. A vérengző ütközetben ismét
kitüntette magát az ősz A… Z. herczeg, a kinek a csata után olyan volt a
köpenyege, mint a rosta, átlyukgatva golyóktól. Károly herczeg tétlenűl
nézte szövetségese összetörését. Erre Mária Terézia békét kötött a
poroszszal, átengedve másodszor is az elveszett Sziléziát. Akkor aztán
az egész hadseregével a francziák és spanyolok ellen fordult, a kik ez
időben valamennyi olasz tartományát elfoglalták. Azokat kegyetlenül el
is verte, kikergette Olaszországból. Hanem ehhez a hadjárathoz semmi
szükség nem volt Trenk szabad csapatjaira.
Trenk Ferencz aztán, mikor észrevette, hogy nem hivogatják, még is csak
ráfanyalodott, hogy felmegy Bécsbe. Odáig semmi hirt sem hallott a
történtekről.
Amint megérkezett Bécsbe, a legelső meglepetés az volt részére, hogy az
utczán hólabdákkal meghajigálták. Azt hitte, hogy ez valami félreértés
lesz.
De a mint a Hohemarktra érkezett, ott már fenhangon kezdték a nevét
emlegetni, «du verfluchter» «du verräther» mellékszók kiséretében.
A piacz közepén állt a nagy vasketrecz, a melybe a rendőrség által
összefogdosott tolvajokat, garázdákat és hübschlerineket szokták
bezárni.
Valaki a pellengérketreczből a nevét kiáltá.
Megállíttatá a szánkóját; odament. Egyik harámbasáját találta a
Ketterhäuschenben.
A jámbor elpanaszolá, hogy őtet elfogták, bezárták; pedig semmit sem
tett egyebet, mint a mit más városokban szoktak. Egy pár németnek
beütötte a fejét s egy aranyórát vásárolt a szabott áron (: egy
ökölcsapásért az órás fejelágyára:) no meg, hogy egy apáczakolostort
vendégfogadónak nézett.
Trenk Ferencz rögtön csörtetett fel Cordua marschallhoz, panaszt tenni
az elfogott harámbasája miatt.
– Jajh, barátom, mondá neki a tábornagy. Ne törd te magad most a
harámbasád miatt; hanem védd a saját ügyedet. Te magad is edictaliter
currentálva vagy propter feloniam.
Trenk Ferencz elbámult.
– Hiszen már megkaptam a felmentő itéletet.
– Én tőlem meg. De abba nem nyugodtál bele. Most azután uj proczesszust
kötöttek a nyakadba s most már nem én vagyok a birád, hanem Löwenwalde
tábornok.
Löwenwalddal régi ismeretsége volt Trenk Ferencznek.
Egy izben, az első burkus hadjárat után találkozott vele Károly
főherczeg termében, a hol a tábornok irgalmatlanul kikelt a főherczeg
előtt a pandurvezérnek Baváriában elkövetett kegyetlenkedése, zsarolásai
és pusztitásai miatt. A mely vádakra Trenk Ferencz egész röviden és
hatásosan csupán egyetlenegy mozdulattal felelt meg, a mely mozdulat
után a tábornok bő bársony bugyogójának azon a részén, a melyen ülni
szokott, Trenk Ferencz csizmatalpának a legtökéletesebb lenyomata volt
látható. A főherczeg pedig ezen replika fölött olyan jó izüt nevetett,
hogy két gomb leszakadt a mellényéről.
Ilyen jó emlékezetü ismeretsége volt Trenk Ferencznek Löwenwalde
tábornokkal. S ez volt most az ő birája: a haditörvényszék elnöke.
Még azt is tudatták Trenkkel, hogy a ki ezuttal, mint vádló lépett fel
ellene, az nem kisebb személyiség, mint Gossau gróf, császári kamarás,
az élelmezési osztály főnöke, nagy befolyásu férfiu az udvarnál.
Végül pedig az a parancs is közöltetett vele, egyenesen az uralkodónő
meghagyásából, hogy a mint Bécsbe megérkezik, azonnal tekintse magát
fogolynak s a vendéglőben tartott kvártélyát el ne hagyja, a míg érte
nem küldenek.
Ezt a parancsot megértve, rögtön sietett Trenk Ferencz a Matsakker
udvarba: ott kikeresteté a kocsiszinből a legpompásabb szánkót, eléje
fogatott négy lovat, csengős szerszámmal s ezzel a készséggel vágtatott
végig a belváros valamennyi népes utczáján, a karintiai uton, a
mennybéli kapu utczán, a Grábenen, a Glacis-n, a posztólugason, a
huspiaczon meg a Szent-Péteren, a hol a legtöbb nép járt: maga hajtotta
a lovakat s kongatott az ostorával nagyokat alföldiesen.
Estére pedig páholyt vett a Burgszinházban, a hol épen Racinenak
klasszikus szinművét, Ifigéniát adták. A páholya csaknem szemközt volt a
királynőével, szomszédos a Károly főherczeg páholyával.
Még eddig egészen gavalléros volt a truczczolása az udvari hatalmasságok
ellen.
Az előadás alatt azonban, melyet Trenk nemes figyelemmel hallgatott,
egyszer csak hangos beszélgetés vonta magára a figyelmét a szomszéd
páholyban. A nevét hallotta emlegetni.
Átnézett a páholyba s ott látta Gossau grófot ülni, szemben a
színpaddal, átellenében egy tisztet, a kinek csak a revers oldalát
láthatá; de a kit a hangjáról ismert fel. Az volt Todbitter.
Mikor azok is észrevették az ő ottlétét, elkezdték a társalgást
francziára fordítani.
Már az is boszantá, hogy fölteszik egy Trenk Ferenczről, hogy az nem tud
francziául! De hát még a diskurzus tárgya! Folyvást őtet
szólták-szapulták.
A vér a fejébe tódult; elvesztette egészen az eszét. Kirohant a
páholyából: be a szomszéd páholyba.
Az utját álló Todbitternek olyant ütött a fejére ököllel, hogy az
összerogyott menten. Akkor aztán torkon ragadta Gossau grófot s azt
kezdte el ökölcsapásokkal kikésziteni.
A gróf kardot rántott; de Trenk elkapta balkézzel a kardját, a mivel
összevágta a tenyerét; de a közben jobb kézzel annyi ökölcsapást osztott
az ellenfelére, hogy az eszméletlenül rogyott a páholy szélére. S mindez
az egész szinházi közönség láttára történt, ő felsége, a legbájosabb
császárné és királyné legmagasabb jelenlétében; szerencsére felvonásköz
alatt.
És ez a brutális verekedési jelenet úgy meglepett mindenkit, hogy a
pandurvezért, boszuja kielégitése után, akadálytalanul engedték a
szánkójához visszatérni s csengős ekvipázsával a vendéglőjéhez hajtatni.
Hanem egy óra mulva aztán fegyveres őrséget állítottak az ajtaja elé s
azontul, ha az ajtaján kilépett, mindenüvé két fegyveres kisérte elől,
kettő hátul, felvont puskával.
Másnap pedig felvitték a hadi törvényszék elé, mely ott tartotta az
ülését a fegyvertár épületében, a negyedik emeleten.
Mikor végig haladt a korridóron, egész sereg kellemetlenül ismerős
pofa-tulajdonosokat látott a fa melletti lóczákon ülni.
Nem igen nyugodalmas érzés lehet az, mikor az embernek az ötlik az
emlékébe, hogy ennek az urnak a czifferblattján valamikor rajta
felejtettem a manupropriámat! Csupa pofonvert ábrázatok, vagy legalább
is olyanok, a melyek nem kapták még meg a pofont, de láttukra viszket az
embernek a tenyere.
Ezek mind az ellene felidézett tanuk voltak.
Ötvenhárom tanu volt ellene felcsődítve. Ezeket mind Löwenwalde tábornok
szedte össze, kihirdetve, hogy a kinek Trenk Ferencz ellen panasza van,
az jőjjön elő: egy arany napi dijat kap az egész per tartamára.
Tizenötezer forintot adtak ki csupán a Trenk Ferencz elleni tanuk napi
dijára.
Ezekre a tanukra ő csak nagyot köpött.
«Hazug kutyák! Botot nekik!»
Olyan is volt a tanuk között, a ki azt jött bizonyitani, hogy ő soha sem
látta Trenk Ferenczet a mária-czelli bucsun megjelenni. Ez is egyik
főbenjáró bűn vádja volt ellene.
Hanem aztán következett a vádak sulyosabbja.
Löwenwalde előadta, hogy Trenk Ferencz ezredest a stratégák azzal
vádolják, miszerint a szoóraui ütközet egyenesen az ő szándékos
mulasztása következtében vált balvégzetessé az osztrák ármádiára nézve;
mivelhogy nem fogadta meg a fővezér parancsát, hogy összes hadseregével
támadja meg Frigyes királyt hátulról szoóraui főhadiszállásán.
Erre a vádra Trenk Ferencz nagy nyugodtan előkereste a tarsolyából a
Károly főherczeg levelét, melyben maga a fővezér bizonyítja, hogy az ő
ordináncz tisztje, a kit Trenk Ferenczhez küldött a parancscsal, az
ütközet zürzavarában eltévedt s csak a visszavonulás után jutott el
Trenk Ferenczhez, a mikor már a parancsolt támadás kivihetetlen és
fölösleges volt. Trenk felmutatta a törvényszéknek a fővezér levelét.
– Ejh! kiálta dölyfösen Löwenwalde. Károly herczeg is egy huron pendül a
pandurvezérével!
Erre a szóra a veszettség dühe állta el Trenk idegeit. Egy szökéssel
odaugrott az elnökhöz (pedig csak féllábát tudta használni), megragadta
Löwenwaldenak a torkát, kirántotta az elnöki székéből, «mint a tigris a
macskát»; odarohant vele az elnöki szék mögötti ablakhoz, azt
felszakította s ki akarta dobni az ablakon. Jó szerencséje volt
Löwenwaldenak, hogy a bő elnöki talárja beleakadt az ablak fordító
vasába, különben lerepül a negyedik emeletről.
Erre aztán berohant a rendőrség, Trenket lefülelték s a félig holt
elnököt kiszabadíták kezéből: neki pedig betömték a száját, hogy ne
káromkodhasson s kihurczolták a törvénykezési teremből.
Akkor aztán következett az, hogy vasraverjék.
Most már a katonai börtönbe zárták.
És épen arra a béna lábára verték rá a vasat, a melyet a porosz
ágyugolyó szétzúzott: oda arra az összefort csontra, a hiányzó bokái
fölé, a láncz másik végét meg a keze csuklójára.
Hát igy tanítják a rakonczátlan fiukat engedelmes magaviseletre! Szép
dolog. Tábornokokat megkardlapozni! Presidenseket ablakon kidobálni!
Most már aztán majd más hangon fog beszélni.
Egy pár napig ott tartották a börtönben kenyéren és vizen.
Akkor ismét felsántikáltatták a pinczeoduból a negyedik emeletre, a
haditörvényszék elé. De ott is két katona közé állították, a kik
szuronyos puskával őrködtek a nyugalma fölött.
Ismét Löwenwalde volt a törvényszék elnöke.
Trenk Ferencz föltette magában, hogy ezuttal hidegvérü nyugalmával fog
imponálni a törvényszéknek.
– Trenk Ferencz óbester! kezdé Löwenwalde. Az urat azzal vádolják, hogy
Szoóraunál Frigyes királyt sátrában elfogta és azután nagy váltságdíjért
szabadon bocsájtá.
– Ki az a gaz… akarom mondani derék férfiu?
– A ki az urral együtt volt ezen alkalommal.
– Szeretném látni a pofáját, mondok: a becsületes fizimiskáját.
Az elnök utasítá az auskultanst, hogy vezesse be a tanut.
Todbitter volt a behivott.
– Ez az a jó madár? azaz: jó ember, jó ember!
– Beszélje el, kapitány úr!
– Kutya, se kapitány! vágott közbe Trenk. Harámbasa volt nálam.
– Vádlott hallgasson! Különben felpeczkeltetem a száját. Tudja meg, hogy
a pandurcsapatja ő felsége rendes ezredei közé soroztatott be s a
lovassága huszárezreddé alakíttatott s tisztjeik rendes chargéeba
jutottak.
(Tehát már a szabadcsapatját is elvették tőle.)
– Tehát beszélje el, kapitány úr, hogyan történt Frigyes király
elfogatása Szoóraunál?
– No, arra magam is kiváncsi vagyok. Dörmögé Trenk Ferencz.
– Eképen történt, fogott hozzá Todbitter, s erre hitemet kész vagyok
letenni.
(– Jó pénzért! Nem szóltam semmit.)
– Reggel felé volt, midőn Trenkkel a porosz táborig érkeztünk. A
poroszoknak, minthogy az Elbe folyó volt a hátuk mögött, ezen az oldalon
előőrseik nem voltak felállítva, annyira biztosságban érezték magukat. A
király sátorát azonnal megismertük a kitűzött Standartéről s a bejárata
előtt felállított ágyukról; az egyik haubiczvető volt; mindegyik mellett
gulába felrakva tizenegy gránát, ugyanannyi golyóbis. Két gránátos állt
a sátor bejárata előtt. Azok bennünket meglátva, ránk kiáltottak: mi a
lózung? Erre az egyiket Trenk vágta le, a másikat én, hogy meg se
nyikkantak. Akkor nekem Trenk azt parancsolta, hogy maradjak kívül; ő
egyedül lépett be a sátorba, kivont karddal a kezében. A sátorból több
perczig halk szóváltás hangzott ki, a minek az értelmét ki nem vehettem
s hamisat mondani nem akarok, miután meg kell rá esküdnöm. Csupán annyit
tudok, hogy nemsokára lódobogás hangzott a király sátora mögül.
Tudnivaló, hogy a király sátora összeköttetésben áll az ekvipázsa
rekeszével, a hol a lovai állnak, ez a sátor mögött van. Innen jött elő
egy lovászforma legény két paripával: az egyiken maga ült, a másikat
vezetéken hozta. Én megállítottam a legényt: «ki vagy? hova mégy?» A
legény azt felelte, hogy ő Trenk Frigyesnek a lovásza, a király
adjutánsáé; a vezér küldi őt a gazdájához, a két lovával és egy
levéllel, mely nem volt lezárva. A levelet elvettem tőle s elolvastam.
Ez volt benne irva: «A magyar Trenk nem visel háborut a burkus Trenk,
unokaöcscse ellen. Örömömre szolgál, hogy a két paripádat, a mit a
huszáraim elfogtak, te neked visszaküldhetem.»
Trenk Ferencz kezében megcsörrent a láncz.
– Hát nem igaz ez mind? szólt hozzáfordulva Todbitter.
– Igaz! Gyujtsák alád az igaszságodat a pokolban! Csak hogy nem ilyen
sorban történt.
– Hadd folytassa a tanu a deponálását! szólt az elnök.
– Csak azután jutott eszembe, mikor már a lovászt tovább hagytam menni,
hogy milyen nagyon hasonlít ez azokhoz a portrékhoz, a miket Frigyes
királyról látni minden pamfleten.
– Hahaha! kaczagott Trenk Ferencz. Nevetnem csak szabad? A láncza
csörgött a kaczagás közben.
– Azt gondoltam, hogy üldözőbe veszem a lovászt, és elfogom, de ekkor
Trenk Ferencz a sátorból kikiáltott rám és behivott s velem együtt még
két másik tiszttársamat is, a kiknek a neve Buntevicz Jócza és Köppenik
Hanz. Nyilván abból a szándékból, hogy a menekűlő királyt üldözőbe ne
vegyük. Mert ez az ok, a miért bennünket mind a hármunkat behivott a
király sátorába, olyan világos hiábavalóság, a minek semmi köze a hadi
taktikához; és akármelyik katonai auktoritás elé terjesztessék, mind azt
fogja rá mondani, hogy e végett semmi szüksége nem volt egy
dandárvezérnek három szakaszvezért összecsődíteni, s az ütközet
legforróbb hevében ilyenféle utasitást közölni velük.
– S mi volt az az utasítás? kérdé az elnök.
– Hát, hogy mi lássuk meg élő szemeinkkel és tanuskodjunk róla, hogy
Frigyes királynak az ágyában egy fiatal asszonyszemély fekszik, egész
pongyolában. Gavallér ember, ha ilyesmit fölfedez, félrefordul és nem
szól semmit; nem pedig, hogy összecsődítse a czimboráit s
megszégyenítsen egy jó családból való hölgyet. Erkölcsből nem tette azt
Trenk Ferencz bizonyára; hanem tette azért, hogy senki rá ne jöhessen,
hogy a királynak az ágya még azon-meleg, a hogy elfutott belőle.
Trenk Ferencz érezte, hogy a fejére dobott háló mindjobban összeszorul
körüle. Meglánczolt kézzel-lábbal toporzékolt, protestálva:
– Mind így volt! De mégis mind hazugság.
– Csak várja el vádlott a tanuvallomás végét. Csillapítá az elnök.
– De épen ez volt vesztére Trenk óbesternek; mert a megszégyenített
hölgy kimondta, hogy Frigyes király is ott volt mellette: Trenk mind a
kettőjüket együtt lepte meg s azután a királyt rengeteg summa aranyért
futni hagyta.
Csakugyan ő volt Trenk Frigyes lovásza.
– Pokolbeli ármány! ordított Trenk Ferencz, lelánczolt öklével
fenyegetve a tanut: e miatt a sánta lábát fel kellett emelnie, mely az
ökléhez volt lánczolva.
– Ne tessék tánczolni. Monda neki kegyetlen gúnynyal az elnök.
– Hazugság! Hazugság minden szava!
– Hivassék be a második tanu. Rendelkezék az elnök.
A törvényszék ajtaján belépett egy hölgy, karcsu termetét még
magasabbnak tünteté fel a fekete öltöny, az arcza sürű fekete fátyollal
volt letakarva.
Ezt a fátyolt azonban, a mint a törvényszék asztalához ért, felemelte az
arczáról. Igazán szép asszony volt. Miranda grófnő.
Trenk Ferencz nagyot hördült, mikor ráismert.
– Te itt vagy?
– Igen. Nem vesztem el, a hogy szeretted volna.
– S te most ide jössz én ellenem tanuskodni!
– Igen. Én, gróf Sch...in tábornokné, jövök tanubizonyságot tenni Trenk
Ferencz báró óbester ellen.
– És te! Egy gróf Sch...in tábornokné nem szégyenled elmondani itt, a
törvényszék előtt, hogy Frigyes király szeretője voltál?
– Egy királynak a csókja nem hágy foltot az arczon, hanem glóriát.
Trenk Ferencz odanézett Miranda szemébe. Az vissza az övébe.
Trenk Ferencz megérezte, megértette, hogy most egyenrangu ellenféllel
áll szemközt. Olyan volt ez a szembetalálkozás, mint mikor az oroszlán a
bozótban összekerül a bálványkigyóval s az a szép szörnyeteg feláll
előtte a farkára, mozgó szarvait felegyenesítve s nyelvét kitolva
méregfogai közül. Érzé, hogy ebben a tusában egész hidegvérére van
szüksége, hogy a halálos harapást kikerülje s a mikor lehet a kigyónak a
nyakát kaphassa el.
Reszketett a dühtől. Az ajkait vérig harapta.
– Exczellencziás asszonyom, tessék helyet foglalni.
Löwenwalde széket adatott a hölgynek, s megillető titulálást.
– És most adja elő, miképen történt Frigyes király elfogatása Szoórau
alatt, a sátorában.
A nő hozzákezdett a meséjéhez.
– Előtte való este a király nagyon sok puncsot ivott s annak a
következtében mélyen elaludt. És így nem hallá meg a robajt, melyet az
ellenséges lovasság érkezése támasztott. Én azonban fölébredtem s
felköltém mély álmából a királyt. De már abban a pillanatban
félrerántották a sátor függönyét s belépett egy harczias alak, kezében
kivont karddal. «Ki mer ide bejönni?» kiálta a király. Én ráismertem az
alakra s a király fülébe sugtam: «Felség! ez Trenk Ferencz!» A király
bámulatosan meg tudta őrizni a nyugalmát. Egész fölényét megtartva,
szinte kedélyesen mondá a félelmes látogatónak: «Ah, ön a hirhedett
magyar Trenk? Már egyszer nagyon közel voltunk egymáshoz. Kollinnál. Már
ott is kicsinyben mult, hogy ön engem foglyul nem ejtett.» «Igen, egy
ágyugolyón mult, mely a lábamat összezúzta: ez a megrövidült lábam
emlékeztet a találkozóra.» «No ezuttal jobban kedvezett önnek a
szerencse, mondá Frigyes. Sikerült a matt a királynak. Lássuk csak mit
nyer ön vele, ha engem kiszolgáltat a bécsieknek? Én kényszerítve leszek
békét kötni, Sziléziát visszaadni a királynőnek. Kap ön valami részt
Sziléziából? A háborunak vége lesz, önt a pandurjaival együtt hazaküldik
Szlavoniába; s elfeledik, hogy volt a világon. A jó aratásnak vége. Én
ellenben tudok önnek jó jutalmat adni, a mely önt Magyarországon
elsőrendü dynasztává emeli egyszerre. Én ajánlok önnek váltságdíjul
százhatvanöt ezer aranyat, ha most szabadon bocsát.» Ennek a szónak nagy
hatása volt Trenkre. «Akkor annak a pénznek itt kell lenni», szólt
nevetve. «Akkor a pénzt is elveszem s a királyt is elviszem.» «De a
pénzt nem fogja ön megtalálni.» «Majd meglássuk!» Erre a kardjával
összevissza hasogatta a király sátorában levő ládákat; de azokban nem
talált egyebet ezüstnél. A sikertelen kutatás után Trenk Ferencz
hüvelyébe dugta a kardját s azt mondta a királynak: «Hol vannak hát az
aranyak?» «Előbb adja ön lovagi paroláját, hogy szabadon bocsát s
megmenekülésemet előmozdítja.» Erre a pandurvezér lehuzta a keztyűt a
kezéről s a király elé nyujtá. Frigyes kezet adott neki. «Az én
becsületszavam vas,» mondá Trenk. «S az én szavam arany!» mondá a
király. Akkor Trenk Ferencz leült az asztal mellé s a pugilárisából
kiszakítva egy lapot, levelet irt az unokaöcscsének, a melynek tartalma
az volt, hogy ezennel visszaküldi paripáit, melyeket a huszárjai
elfogtak a lovászlegényével együtt. Ennek az ecuriernek a livréejében
kellett megmenekülni a királynak.
Trenk Ferencz az egész mesemondás alatt megállta, hogy egy szót sem
szólt közbe: összeszorította ajkait s a beszélő arczára nézett merően,
torzvigyorgással, mint hasonmása az akkoriban divatos nevető
gipsz-mellszobornak. Csak akkor, a midőn a hölgy egy perczig pihenőt
tartott, tett egy némajátéki mozdulatot, kezével a zöld asztalon álló
feszületre s aztán fel az ég felé mutatva.
A hölgy elérté a néma megintést s válaszul elébb a keblére tette, aztán
a feje fölé emelte a kezét: jelezve, hogy mindarra, a mit most mond,
kész esküt letenni.
Miranda folytatá:
– Ekkor aztán Frigyes király felfedezé a kincs rejtekét Trenk Ferencz
előtt. A tartalék hadipénztár a bombavető ágyu mellé gulába állított
haubiczokban van elrejtve: mindegyikben tizenötezer arany. Trenk Ferencz
ekkor kilépett a sátorból s behozott egyet azokból az ágyugolyókból.
– Ezt én magam is láttam: bizonyítá Todbitter.
– A haubicz csapjának lecsavarása után, a bomba kétfelé vált s kitünt,
vékony üveglappal letakarva, az elrejtett aranypénz. Ez sem igaz talán,
Trenk Ferencz uram?
Trenk a homlokát ütötte öklével.
– Hogy én ezt a viperát meg nem fojtottam akkor!
Miranda tovább mondta.
– Ezt látva Trenk óbester, odanyujtá a királynak a kardját s megengedte
neki, hogy a Trenk Frigyesnek irott levéllel a sátor hátulsó nyílásán
keresztül a lovak rekeszébe osonhasson.
– Elvégezted? szólalt meg a szünet alatt Trenk Ferencz, a míg az auditor
leirta a hölgy vallomását.
– Ennyi volt, a mire megfelelni felhivattam.
– Tehát méltóságos és excellencziás grófné asszonyom, tündérszépségű
asszony! nekem legkedvesebb rokonom, ángyikám! Minden szavaddal úgy
hazudtál, mint egy piaczi czafrangos!
Az elnök rákiáltott Trenkre:
– Árestáns ne sértegesse a tanut! vagy zsákot huzatok a fejére.
Miranda hideg, kegyetlen nyugalommal szólt oda:
– Csak hadd beszéljen ő az igazi nyelvén. Ezzel karakterizálja önmagát.
Hazugságnak mondja minden szavam. Pedig a porosz király által
váltságdijul kapott aranynyal töltött haubiczok most is ott vannak a
matsakkerhofi szállásán: üveg szekrényben, sorba rakva.
Trenk felordított:
– Miért nem öltem én meg ezt az ördögnőt?
A birák e fölfedezésre nagy izgalomba jöttek.
«Ah szörnyűség! Még ide hozta a bűndijt! Hallatlan árulás.»
Löwenwalde rögtön parancsot adott egy ordináncztisztnek, hogy menjen fel
egy patrollal a Matsakkerhofba, egy assessor kiséretében, s az óbester
szállásán levő haubiczokat lepecsételve szállíttassa ide, mint corpus
delictit. Addig az inkviziczió szünetet tart.
– Minek szünetet tartani! szólalt fel Trenk Ferencz. Elismerem, hogy
azok a haubiczok arannyal vannak megtöltve. Azt is elismerem, hogy
azokat a király sátorából hoztam el.
– Nos, hát akkor mit vágja a tanu szeméhez, hogy az hazudik?
– Abban hazudik, hogy az elrejtett kincsnek a titkát Frigyes király
fedezte volna fel előttem, dijul az árulásért.
– Hát ki fedezte fel más?
– Ő maga: ez az asszony.
Miranda erre a legnagyobb elcsodálkozást fejezte ki.
– Hát honnan tudtam volna én ezt a titkot? S mi okom lett volna ily
rengeteg kincscsel megajándékozni Trenk Ferenczet?
– Azért, hogy szabadon bocsássalak; azért, hogy visszaadjam a viganódat.
– No és szabadon bocsátál? És visszaadtad az elrabolt öltözetemet? Nem
kidobtál félmezítelen a király sátorából, röhögő pandurok csúfságára,
odavetve nekik martalékul: engem, a grófnőt, az ángyodat?
– Bolondul tettem! dörmögé fokcsikorgatva Trenk Ferencz.
– S ha akkor egy harámbasádban nincs több emberi érzés, mint te benned,
hogy megszánjon, felruházzon, megvédelmezzen, hát most ott fekszem
valahol az árok fenekén, összetörve, meggyalázva. Nem igaz-e mind ez
Trenk Ferencz?
– Átkozott piros viganó! mormogá Trenk Ferencz; megmondta, hogy drága
lesz nekem az a viganó! De azért mégis hazudik ez az asszony!
– Uraim. Méltóságos haditörvényszék! szólt ekkor Miranda a birákhoz; ha
van a világon logika, ethika, pychologia; s ha vannak ezeknek örök,
megváltozhatatlan szabályaik; akkor lehetséges-e az, hogy ha én,
Sch...in grófné, Trenk Ferencz közel rokona, fölfedezek ő előtte egy jól
elrejtett kincset, a Niebelungendal Rhénusba temetett kincséhez
hasonlót: akkor az a mesemódon megajándékozott ember engemet, a
jóltevőjét, az utolsó testi ruhámtól megfoszszon, az őszi dérbe,
pandurok csúfjára egy ingben kitaszítson? Hisz ez nagyobb képtelenség
volna a mythologiai chimaeránál! Ez az absurdumnak, paradoxonnak a
megtestesülése volna. Ez karikaturája volna az ördögnek! Hát lehet-e
emberről feltenni ilyen észficzamodást?
Trenk Ferencz agyonvert embernek érezte magát azon logikai, ethikai és
pszychologiai deductió után. A két keze leesett a csörömpölő lánczczal
együtt.
Azt lehetett volna csak válaszolnia, hogy «bizony, pedig én vagyok ilyen
karikaturája az ördögnek! Én ezt mind megtettem.»
A helyett magyar nyelven odaszólt Mirandának: (azt nem érté a bécsi
haditanácsban senki.)
– Megrontottál asszony! A bűnömért nem itélnek el; hanem az aranyaimért
kitörik a nyakamat.
S nem sokára megérkeztek az elkobzott haubiczok. Lerakták őket a
törvényszék zöld asztalára. Egyenkint lesrófolták a kanócz-csapjaikat s
szétnyiták a félgömböket.
Igaz volt! Arany volt, a mit a hölgy mondott.
A mit ennyi szinarany bizonyit, az már nem hazugság.
– Ime az eltagadhatatlan tanujelei a felségárulásnak.
– Mi védelme van vádlottnak e világos tanujelek ellenében? kérdezé
Löwenwalde elnök.
– Hogy a porosz király kincsét elhoztam, azt elismerem; de hogy azt a
királytól kaptam volna, azt tagadom.
Löwenwalde, rövid tanakodás után a birótársaival, kimondá, hogy a
terhelő tanu, Sch...in grófné, vallomását eskületéttel megerősítheti.
– S te meg mersz esküdni arra, a mit vallottál? mondá magyarul Trenk
Ferencz Mirandának. Nem félsz, hogy elvisz az ördög?
– Ha te tagadhatod az Istent, én tagadom az ördögöt.
S azzal odalépett a feszülethez s egyik kezét rátéve, másikat feje fölé
emelve, megesküdött rá, hogy a mit Trenk Ferencz ellen vallott, mind
igaz.
A birák állva hallgatták az eskületételt.
Az elnök inte a poroszlóknak, hogy vigyék vissza az árestánst a
börtönbe.
– S ezt mind azért a viganóért tetted velem? dörmögé Trenk Ferencz
Mirandának.
A hölgy azokat a szép szemeit gyilkos vadállat módjára lefelé forgatva,
hogy szinte zöld lángot szikráztak, sugott vissza neki:
– Ezt az általad meggyilkolt nővéremért kaptad Trenk Frányó!