És a kinek a nevében, a kinek az érdekürügye alatt ez az egész nagy
hadjárat megindíttatott, a jó VII. Károly császár, mint éli dicsősége
világát azalatt?
II. Frigyes hadseregének támadó mozdulatával egyidejüleg a császárt is
visszahelyezték Bajorország székvárosába.
Ismét elfoglalhatá a Kandid Péter épitész remekében készült
ó-rezidencziáját, felvitetheté magát a csodaszép «császárlépcsőn» végig
a pompás audiencia termén, a tükrök termén s a száz lépés hosszuságu
gallérián, melyet a bajor uralkodók arczképei ékesitenek; mindmegannyi
pánczélos, hadverő alakok, királyi jogarokkal, marschalbuzogányokkal a
kezükben; mellettük az asztalra téve a korona; némelyiknél kettő is.
Ott, a hosszu galléria vége felé letétetheti magát a vánkosokkal
felpóczkolt karszékbe; szemközt a saját arczképével, melyen Des Marés
György művész ecsete remekelt. Ott láthatja magát a császári ornátusban,
egyik kezét a csipőjére, a másikat a német császári koronára téve. Annak
az árnyékában még két másik korona is bujdoklik.
Igen! Ezek mind az ő koronái. Az arczkép alatt a czimei és a neve
felirva: «Serenissimus, potentissimus, ac invictissimus Princeps Carolus
VII. Dei Gratia Romanorum Imperator, semper Augustus, Rex Germaniæ &
Bohemiæ, utriusque Bavariæ, Archidux Austriæ» és a többi és a többi.
S ő csak azt az egyet irigyli attól az arczképtől, hogy az olyan délczeg
módra tud a lábán állni! Ő csak székben ülni képes, akkor is csak úgy,
hogy a jobb lába egy támlányra van fektetve, bebugyolálva viaszkos
vásznak és vatta közé. A köszvény gyötri, mely éjjel-nappal nem tart
szünetet.
A főudvarmester jön, messziről elkezdve a bókolást s hozza az aranyos
bőrtárczában a hadi jelentéseket, melyek legujabban érkeztek stafétával.
Azokat felolvassa a császár előtt, ki tölcsért csinál a markából a füle
előtt, hogy jobban halljon s közben nagyokat nyög; jaj a térdem, jaj,
hogy szurkál!
Örülni kellene a kapott tudósításon; de ez az arcz nem képes már örömöt
kifejezni: vonásaiban a fájdalom, a csüggedés, a boszuság van
megkövesülve.
Itt van Frigyes király gratuláló levele. Boldog uj esztendőt kiván.
«Boldog új esztendőt.»
Csak egy boldog új napot tudna kivánni!
Erre valamit kellene válaszolni. A titkár kezében tartja már a tollat.
De a mint lélekzetet vesz a diktáláshoz a nagy ember, rögtön előveszi a
gonosz hurut, minden szavát megszakítja a köhögés. Az ápolója be van már
tanitva a segédkezésre; addig ütögeti a tenyerével a felséges úr háta
közepét, mig a köhögés alább hágy.
Az üdvözlő levél ezalatt megiródott.
A császár aggódva néz körül, hogy nem következik-e még valami uralkodói
tény, a melyet el kell végezni?
Van egy egész halom folyamodás. Kárvallott polgárok, kiket a gyilkos,
égető hadjárat minden vagyonuktól megfosztott, özvegyek és árvák, kiknek
kenyérkeresője elesett. Ez mind a jótékonysági kommisszióhoz
utasittatik.
Jó szerencse, hogy ezt a kellemetlen thémát félbeszakitja a gyóntató
atya megérkezése. Ez elől mindenkinek vissza kell vonulni. A császár
egyedül marad vele egy hosszu óráig. Egy olyan embernek is lehet sok
meggyónni való büne, a ki kezét, lábát nem tudja megmozditani. A koronák
tulajdonosának a kimondott szava, a gondolatja is cselekedet. Jó, vagy
rossz cselekedet! S ezt a pap határozza meg.
A császár arcza egészen veres volt, mikor a káplánja eltávozott, a
kápláné ellenben fakó halovány. Nem adta meg neki az abszolucziót.
Titok volt, a mit egymásközt beszéltek, annak a tárgyát nem volt szabad
megtudni senkinek, még a kanczellárnak sem.
A lelki felindulás azonban jótékony hatással volt a császár
életszervezetére. Ujra mozgásba jött a vére, felszakadt a flegmája. Volt
egy bizalmas embere, a kit legörömestebb látott maga körül: az udvari
szakácsa. Ez előtt nem volt titoktartó. Ha ez a jeles férfiu naplót irt
volna, rendkivül érdekes olvasmányt hagyott volna hátra az utókornak.
VII. Károly császár nagy inyencz volt az akkori idők fogalma szerint;
mert a mai korban emberi iny el nem fogadná azokat a mindenféle
füszerekkel és savakkal, olajokkal megmérgezett ételeket. S ezeknek az
összeállitásában volt nagy müvész Kuncz mester. S a császárnak igazi
gyönyörüség volt a szakácsával az ilyen csemegék fölött tanácskozni.
– Nagyon szeretem, hogy nem adta meg az abszolucziót, szinczerizált ő
felsége. Legalább nem kell hetenkint kétszer bőjtölnöm. Utálom a
halakat, meg a csigabigákat.
Kuncz mester aztán előadta a mai napra való konyhatervét. Csupa
melegvérü állatokból és olyan növényekből, a melyek a nap jegyét
viselik. Semmit a Saturnus jegy alatt termettekből, minő a spinót és a
csicsóka.
Italul pedig az «aurum potabile» (iható arany) és az «aqua regalis»
(királyi viz).
– Gondold csak, Kuncz! Még azt kivánta, hogy béküljek ki a fiammal! Az
elkorcsosulttal! A kinek nem tetszik a vitézkedés. Fut a háboru elől. Az
ellenségeimmel barátkozik. Azt hallom, hogy a mint én meghalok, azonnal
békét köt a királynéval: eldobja a koronáimat. Ezeket a drága koronákat,
a mikért én annyit harczoltam! A miket oly büszkén viseltem! Egy se kell
neki. Nesze római császári korona! Nesze csehországi korona! Ah! csak én
lóra tudnék még ülni!
Kuncz mester rendes kerékvágásba igazitá a társalgást azzal a
jelentéssel, hogy az árticsókák már megérkeztek Veronából.
Erre aztán megint más irányt vett a beteg császár észjárása.
– Az árticsóka drága csemege; azért pénzt kell adni. A császári pénztár
pedig most üres! Nincs! Egy baczen sincs benne. Éhen fogunk meghalni.
Ekkor aztán a magas beteg vigasztalására előhozták az állami satulyt:
felnyitották. Tele volt aranynyal. Lássa, hogy nem fog éhen meghalni.
Belemarkolt az aranyba. Marok számra átrakta a ládikó egyik szakaszából
a másikba, számlálva, hány napig tart el.
– Harmincz! Egygyel sem több. Harmincz nap mulva nincs mit ennünk.
Mehetek a koronáimmal koldulni.
A környezete vigasztalta: harmincz nap nagy idő, az alatt nagy dolgok
történhetnek. Mária Terézia busás hadi kárpótlást fog fizetni.
– Igen! Igen. A káplán azt mondta, hogy ne aggódjam a messze idők miatt;
mert a jövő hold töltét nem fogom már megérni. De én nem akarok
meghalni! Mi lesz a koronáimmal, ha a fiam kerül a helyembe?
A felhozott ebéd aztán megvigasztalá. Köszvénytől összehuzott ujjaival
nem tudott enni: úgy kellett az ápolójának kanállal etetni. És
mértéktelen étvágya volt. A mig evett, ivott, elfelejtette a testi
fájdalmait, az aggodalmait.
– Ilyen marczipánt nem készitenek a paradicsomban!
A bőséges ebéd után pedig rögtön előveszik a testi fájdalmak: a gyomra
felpuffad, a kő kinozza, a térdporczai lüktetve égnek.
Sietve küldenek az orvosokért. Közelben tartózkodik mind a három;
körülfogják a páczienst, mint a boszorkányháromszög.
Az egyiknek fekete parókája van, a másiknak szürke, a harmadiknak veres.
A fekete parókás minden bajt külsőleg gyógyit, flastrommal és
hólyaghuzókkal, füstöléssel és cauterálással, elevenitő balzsamokkal és
prüszköltető szerekkel. Legujabb panaczeája egy elevenen megnyuzott
fehér bakkecskének a bőrét a fájós köszvényes tagra burkolni, attól a
köszvény csalhatatlanul elmulik.
A szürke parókás kitanult therapeuta. Minden bajnak a diagnozisát az
urina szineiből, felhőiből, üledékeiből itéli meg – csalhatatlanul s
ahhoz alkalmazza a reczipéit, a mik az állat-, növény- és ásványvilág
termékeivel meg nem elégedve, a mythologiai sárkányok és baziliszkok
alkatrészeit igénybe veszik.
A veres parókás végre raczionálista doktor. Ő már rájött arra a
thesisre, hogy a gyógyhatásu füveknek és állati részeknek signáculumaik
vannak. Annálfogva, a kinek kőbaja van, azt a «kőtör» (saxifraga) és
«kőmag» (lithospermum) füveiből főtt fürdőben kell izzasztani, továbbá a
pézsmaczicza zacskójában talált követ porrátörve itatni vele s a
fizetér-czethal gyomrában talált ámbrakő füstjével megfüstölni: ezek a
követ szétoszlatják, minthogy maguk is állati kövek.
S a sok tudós konzilium és disputa közepett a halálra kinzott beteg nyög
és jajgat s kinjában erre a mondásra fakad: «odaadnám most valamennyi
koronámat egy gyógyító arkánumért!»
Végre a veres parókás ezt az okos mondást hangoztatja:
– Semmi sem használna a fölséges beteg bajainak megorvoslásában annyira,
mintha itteni zord klimánk alatti tartózkodását melegebb zóna alattival
váltaná fel; ha például elköltöznék Nizzába.
A császár nevetett is, köhögött is, dühöngött is egyszerre.
– Oh tu asinus in folio! Én menjek Nizzába, a hol most osztrákok,
olaszok, francziák, spanyolok egymás hátán verekesznek! Hát nem tudod,
hogy ott most háboru van?
A tudós férfiu nagyot bámult. Hát ez bizony nem tartozott az ő
szaktudományai körébe.
– Nagyon csodálom, hogy Olaszországban háboru lehet; holott Paracelsus
megirta, hogy a fügének az étele és a gránátalmának az itala olyan
békitő hatással bir, hogy annak a használatától még a tigrisek is
megszelidülnek.
(Persze, csak azon mulik, hogy a tigrisek nem eszik meg a fügét s nem
szopják ki a gránátalmát.)
Következnek a kirurgiai kinzások; az érvágók, köppölyök, katheterek,
hólyaghuzók. Végre a minden betegségekben gyógyitó thériák. A mákony
hatása alatt legalább kényszeredett álom száll a beteg idegzetére. De az
az ópiumadta álom megint rettenetes viziókat idéz az agyára. Temetéssel
álmodik. A kriptaajtót töri fel, mikor fölébred. Fulladozva hörög: «Nem
akarok még meghalni! Hová lesznek a koronáim!»
Egy este aztán a minisztere egy sürgetős levéllel szakitá félbe a beteg
császár kancsérolását, kiküldve mellőle minden más halandó embert.
A levelet II. Frigyes irta főhadiszállásáról – Glatzból.
Ebben tudatá a király császári védenczével, hogy az idei hadjárat be van
fejezve – rosszul. Csehországot oda kellett hagyni. A francziák cserben
hagyták szövetségeseiket. A porosz sereg vonul haza Brandenburgba,
Pomerániába. A császár lássa, hogy mit tegyen.
– No, most már meg akarok halni… szólt a koronák martyrja.
És szavának állt.
Másnap reggel hiába hozták az ébresztő boraxot füstölni: nem ébredt föl
semmi életserkentő arkanumra. Itt hagyta a koronáit.