II. Frigyes rátalált a keresett ellenfélre. Lotharingi Károly szembe
jött rá, egyenlő haderővel.
Marsovicznak hivják a helyet, a hol II. Frigyes elvesztette – nem az
ütközetet – hanem az egész hadjáratot. Ütközetre nem került a sor.
Pedig mind a két tábor katonáinak forrott a vére a verekedési vágytól.
De a «mama» azt mondta a gyerekeknek: «Csitt! mentek aludni!» Ez a
mindnyájunk közös mamája, a föld: ez akadályozta meg a verekedést.
Lotharingi Károly serege egy félkör alaku hegyen tanyázott, a hegy
lankáin elhelyezett ágyuütegekkel. A hegy mindkét oldalán volt egy tó,
melyeket egy lomha folyásu csatorna kötött össze. A csatorna két oldalán
süppedékes mocsár.
Szemben II. Frigyes hadserege szintén egy hegymagaslatot foglalt el; a
két ellenség egymásnak a beleibe láthatott: megszámlálhatták az
ágyuikat, lovasezredeiket; láthatták minden mozdulataikat. Azonban nem
is mozdulhattak. Itt meg kellett állniok és egymással farkasszemet
nézniök. A két ellenfél egymásnak az állását csak keskeny völgyeken át
közelíthette meg; de maguk azok a hegyvápák is ketté voltak szakítva,
mély sziklameredélyektől. Sziklák, mocsarak, tavak, lehetetlenné tették
az ütközetet. Károly herczeg meg sem mozdult a helyéből. Neki kényelmes
helyzete volt: hadserege bőven ellátva élelemmel. De Frigyes király háta
mögött minden élelmezést lehetetlenné tudott tenni Trenk bátya. A király
belátta, hogy a támadás lehetetlen. Visszavonulót fuvatott. Átvonult
seregével az Elbe tulsó partjára. Az egész hadjárat el volt veszve.
Vissza kellett adnia Csehországot egy ágyulövés nélkül, a hogy
elfoglalta.
A visszavonulás Szilézia felé teljes hadi rendben történt meg, három
hadoszlopban, taktikai szabályok szerint. Lotharingi Károly serege csak
nagy távolban kisérte; de meg nem támadta a hazatérő ellenséget. II.
Frigyes maga egy dandárral, melyet a lovas és gyalog testőrség s a
gárdagranátosok két zászlóalja képezett, négy tábori ágyuval vonult a
centrumban; ellenségnek hire-nyoma sem volt. A királylyal volt együtt az
egész főhadiszállás.
Estére Kollin városában szállt meg a király. Ez a hely meg volt
babonázva rá nézve. Már az első látogatása is fatális volt benne.
A mint besötétült, az előőrsre kiállított huszárpikétek nyargalvást
jöttek jelenteni, hogy nagy csapat magyar lovasság közelít. A huszárok
annyira vitték a vakmerőséget, hogy beszáguldoztak a városba s ott
lövöldözték ki a karabélyaikat.
Jasinszky, a gárdisták főparancsnoka, kiküldte egy szakasz lovassal
Trenk Frigyest kémszemlészetre; az nem sokára azzal a hirrel tért
vissza, hogy az egész mező hemzseg a száguldozó magyar huszárságtól.
A parancsnok erre utasítá, hogy menjen a királyt fölkeresni s kérje a
rendelkezését.
Frigyes lótott-futott a városban, keresve a királyt: senki sem tudta
neki megmondani, hogy hová lett? Az egész haditanács nem tudott tanácsot
adni. Végre a király inasa tudatá vele, hogy ő felsége felment a
toronyba.
Frigyes utána sietett. Ott találta a királyt a toronyablakban,
perspectivával a kezében.
– Mit akar kend? kérdezé boszusan a király, mikor Trenk megszólította.
– Parancsát várom, fölség, hogy mit tegyünk?
– Tegye kend, a mit akar! Iparkodjék a bőrét megmenteni.
– A parancsnokom kiván utasítást kapni a lovas gárda számára.
– No, hát vigye neki az utasítást, hogy a lovas gárda huzódjék ki az
első hóstádból, s álljon fel a második hóstádban a glaszin, maradjon
mindenki a nyeregben.
Akkor jött egy sűrű zápor, mely eltakarta az egész vidéket, a király nem
látott semmit a toronyból. Koromsötét éjszaka lett.
Trenk Frigyes sietett az utasítással Jasinszkyhoz s azzal a lovas gárda
átvonult a városon a hostádba.
A királynak volt sejtelme a veszély komolyságáról. A helyett, hogy a
dandárját a belvárosban összpontosította volna, az egészet a hátsó
külvárosban állítá fel, a honnan kijárás van.
A zápor megszünt, hanem azért a borult ég miatt sötét volt. De nem
sokára lett aztán világítás elég! Megérkezett Trenk Ferencz a maga
pandurjai élén s első dolga volt egy pár magas házat felgyujtani. A
veresköpenyegesek elfoglalták a szélső házakat s azoknak az ablakaiból
kezdték meg a puskázást a poroszokra.
Ő maga, a fővezér, fekete lován, veres dolmányban, ott nyargalászott
vakmerően, parancsokat osztva, a pokoli világítás közepett. Néha olyan
közel jött Trenk Frigyeshez, hogy az arczát megláthatta. Álomviziónak is
rettenetes volt az!
Közben szólt a török muzsika: öreg dob, trombita, klarinét; hangzott a
svihrovai nóta, a mibe beleénekelt a szerezsánok bömbölő kardala.
S hogy ne csak tüzzel és vassal rontsa az elleneit, még azt is kieszelte
a pandurvezér, hogy a csatornagátat átszakíttatá s arra a városba omló
viz egyszerre ellepte a glaszikat. A testőrök lovai hasig áltak az
áradatban s soraikat tizedelték a pandurok golyói. Trenk Frigyes
századából hét testőr elesett s a saját lova is megsebesült. Hallotta a
golyónak a pattanását, mely annak a nyakán behatolt. A paripa
ágaskodott, hánykolódott, majd levetette lovasát a nyeregből.
Szokatlan, megdöbbentő, minden hadi tudományt csuffá tevő volt ez a
harczmodor. Támadás egy város közepén, sötét éjjel, melybe a felgyujtott
házak lángja vet világot. A házakból lövöldöznek a magát védeni képtelen
lovasságra, melyre ráeresztették a csatorna vizét. A megtámadott fél egy
külvárosba beszorítva, a honnan csak egy kapun át van kijárása. De künn
a város előtti téren pedig az ellenséges lovasság száguldozik s minden
menekülési rohamnak elvágja az utját.
Egy előnye volt csupán a király dandárának Trenk Ferencz fölött. Az a
négy tábori ágyu. Ez a fegyvernem hiányzott a pandurvezérnél. Utálta az
ágyut, mint haszontalan idővesztegető szerszámot. Neki a várostromhoz
elég volt a lajtorja, meg a sötét éjszaka, kézben a mordály, a fogak
közé szoritva a görbe kard; így veszik be a várakat. Csatában pedig épen
semmire sem becsülte az öreg lőszerszámot. Gyors száguldozásaiban csak
akadályoztatta volna az ágyu, a ki uszni sem tud s a sárban megreked.
És ez a négy apró hatfontos ágyu mentette meg II. Frigyest, hogy Trenk
Ferencz gárdástul, főhadiszállásostul együtt el nem fogta Kolin
városában. Minden oldalról körül volt már véve. Vezérei elvesztették a
fejüket. Senki s nem osztott parancsot.
A pandurvezér ellenben messze harsogó szóval kiabálta a pandurjainak a
jelmondatokat valami ismeretlen zsargonban, a mit az ellenfél nem
értett.
Ekkor egy ágyugolyó összezuzta a pandurvezér jobb lába szárát.
Trenk Frigyes látta, a mint nagybátyjának a fekete lova magasra
felágaskodott s aztán hanyatt vágta magát, lovagját is maga alá temetve.
Az ágyuteke a lovat is megölte.
A pandurok odarohantak elesett vezérükhöz s azt lova alól kiszabadítva,
magukkal vitték.
Ezzel vége volt a harcznak: a király feje fölül elvonult a nagy veszély.
Ez az egy ágyugolyó megszabaditá.
A vezér megsebesültével az egész pandursereg elvesztette a lelkét.
Minden hadi sikere az ő személyes vitézségétől függött. Soha sem közölte
alvezéreivel támadási tervét, a mit maga is a küzdelem hevében gondolt
ki s ha kellett, gyorsan megváltoztatott. A harámbasák egyike sem volt
képes a vezért helyettesiteni; az okosabb főtiszteket pedig irigységből,
féltékenységből elüldözte maga mellől.
A pandursereg minden török muzsika nélkül kikotródott a városból, a
lovasság még egy ideig nyargalászott az elhagyott utczákon; de éjfél
után az is eltisztult. Másnap reggel a naszszaui dandár sietett a király
fölmentésére, s a pandurtábor, a milyen gyorsan jött, úgy eltünt s
többet nem zavarta a poroszok visszavonulását.
– No, a maga drágalátos urabátyja ugyan szép kis tréfát csaphatott volna
velünk az éjjel! Mondá a király Trenk Frigyesnek, mikor másnap ismét
egymás mellett lovagoltak. Jó szerencse, hogy agyonlőtték!
Trenk Ferenczet azonban nem lőtték agyon: nem olyan könnyen volt annak a
testéhez varrva a lélek. Felvitték Bécsbe s ott egy ügyes kirurgus
egymáshoz ragasztotta az eltört lábszárcsontját: legfeljebb rövidebb
lett az egyik lába, mint a másik; de azért csakugy megülte a lovat, mint
azelőtt s csak olyan kurucz ember maradt, mint eddig volt.
II. Frigyes hazatért erősen megfogyott seregével, melynek elveszíté egy
harmadát, a nélkül, hogy egy ütközetet vivott volna, s elveszté az egész
hadjáratot.