A kalandos regényt egyszerre félbeszakítá a megújult háború.
A béke esztendejét, mely menyegző és parádé között folyt le, már
megelőzte két véres hadjárat; II. Frigyes az 1741-iki háborúban
elfoglalta az osztrákoktól Sziléziát s a visszafoglalási kisérletnél
döntő ütközetet nyert meg Mollwitz körül. Ezt a diadalt ugyan tudtán
kívül aratta a király, derék granátos ezredei – ezek a mozgó bástyák –
nyerték azt meg; míg ő maga összetört lovasságával futott a csatatérről,
az üldöző huszároknak visszakiáltva: «engem nem fogtok el; jobb lovam
van, mint valamennyiteknek!»
Azután az osztrák örökösödési háború szépen kihízott európai háborúvá.
II. Frigyes szövetséget kötött XV. Lajossal, német a francziával!
Ausztriának pedig segélyére jött Anglia; amazokhoz csatlakozott
Spanyolország, emezeknek pártjára kelt Nápoly és Sardinia; valamennyi
ellenség kiválasztotta Ausztria semmivé tételére a bajor királyt, Károly
Albertet; annak szánták Mária Terézia német és cseh tartományait.
Magyarországot meghagyták a királynőnek.
Ekkor azonban Magyarország is beleszólt a háborúba. Ismeretes a «vitam
et sangvinem pro rege nostro» jelszóval kezdődő fordulópontja a
történelemnek s a míg a franczia hadsereg Prágát elfoglalta, a míg a
bajor sereg Bécs kapujáig hatolt, a burkus a kettő között nyomult előre;
a míg Károly főherczeg, az osztrák derék sereg élén azt kérdezgette a
bécsi főhaditanácstól: «már most én a három ellenség közül melyiket
támadjam meg?» azalatt a magyar hadsereg, Khevenhüller tábornagy alatt
Nádasdy Batthyányi-huszárjaival, kunok, jászok, hajduk hadaival betört
Bajorországba, elgázolt francziát, németet, a kit útban talált s a mely
napon Károly Albertet Frankfurtban a Bertalan-székesegyházban német
császárrá megkoronázták, azon a napon törtek be fővárosa, München kapuin
Menczel pandurjai s a frankfurti illuminácziókhoz és tüzijátékokhoz a
szerteszét felgyujtott falvak és városok vésztüze adta a viszfényt. VII.
Károly császár, Csehország királya megkapta, a miről álmodott, ezt a két
dicsőséges titulust; hanem egész Bajorországot elveszté.
Ekkor kezdett Trenk Ferencznek a neve Németországon egyértelmüvé lenni
az ördögével. Ő csinálta ezt a rettenetes kivilágítást ellenség földén.
Trenk Ferencz közel rokona volt Frigyesnek, atyáik testvérek voltak.
Családjuk a legrégibb német lovagok törzséből való. Frigyesnek az atyja
a család törzsbirtokán, Königsbergben maradt. Porosz lovassági tábornok
lett, az öcscse pedig osztrák szolgálatba állt, magyar honosságot nyert,
Horvátországban nagy főnemesi birtokot kapott donáczióba s
Magyarországon is halt meg, mint Lőcse városának parancsnoka.
Tehát már a két testvér megérte azt, hogy mint ellenség álljon egymással
szemközt. A mollwitzi ütközetben egymásnak a katonáit vágták.
A két unokatestvér azután még az ellenséges fegyverzeten kívül testben
és lélekben is tökéletes ellentéte volt egymásnak.
Frigyes szoborszerű, athlétai alak, apollói arczczal, behizelgő kék
szemekkel, oroszlánrőt hajjal, mely Frigyes király mintájára, nagy
göndör fürtökben, homlokáról felsimítva omlott hátra. Ferencz pedig
széles vállú, vastag derekú vasgyúró, rendkívül hosszú karokkal és
iszonyú tenyerekkel, ha egy embernek a koponyáját a markába szorította,
az elájult bele. Az van róla feljegyezve, hogy a pallosával egy ökörnek
a nyakát egy csapásra le tudta vágni, s a törökök fejeit úgy aprította,
mint a répát. Arcza születésétől fogva rút volt; kiálló pofacsontok,
bikahomlok, sürű szemöldök, vastag orr, felvetett, széles ajkak,
előrenyuló áll; sörtekemény haja fekete volt, s mikor haragba jött, a
fejbőrét mozgatni tudta, s akkor a haja égfelé meredt. S ezt az ijesztő
arczot még rémségesebbé tette egy véletlen. Egyszer egy tonna lőpor
robbant fel mellette s a láng úgy teleszórta az egész arczát fekete
lőpor pontokkal, hogy annak most már minden attributuma meg volt, a mi
egy ördög minősítéséhez megkivántatik. Tökéletessé tette azt azonban
indulatának kifejezése az arczvonásaiban.
A hogy Frigyes maga leirja nagybátyját, a magyar Trenk kegyetlen volt,
dorbézolásban és kicsapongásban véget nem ismerő. A szerelmet is csak
úgy ismerte, mint a kinzásnak legpokolibb faját. Kiméletlen az
ártatlanok iránt, engesztelhetetlen a boszúállásban, embergyűlölő az
istentelenségig s minden vallásnak megtagadója. Mint ellenség félelmes,
mint barát hitszegő, csalfa.
És a mellett egy lángész! Tele humorral, szatyrával, sokat olvasott,
tanult; a feje egy káptalan; hétféle nyelvet beszél úgy, mint a ki
beleszületett; mikor a kalandjait elregéli, mikor a vezérek, udvaronczok
léhaságát előadja víg társaság előtt, mindenki kaczag rajta s elfelejtik
neki, hogy olyan rút. Még hegedülni is tudott, és igen szépen. Mikor
azokat a mélabús magyar és horvát népdalokat hangoztatá a
nyirettyűjével, az embert megrikatta vele.
Legrosszabb indulatja volt a kapzsiság, a kincsszomj. Hősi életútjának
ez volt az útmutatója. Mikor pandurjai élén egy városba betört, azoknak
az volt az utasitásuk, hogy raboljanak. A templomok kincse sem volt
előtte szent; kelyhek, monstrancziák, pásztorbotok, keresztek, szent
szobrok (ezüstből) különösen érdekelték. A rablott tárgyakat aztán potom
áron összevásárolta a pandurjaitól s szekérre rakva küldte haza
unnavölgyi várába. S ha a harám-basái közül valamelyik vonakodott átadni
a zsákmányolt ékszert a vezérnek, egy drágaköves órát, brilliántos
nyaklánczot, azt a legközelebbi ütközetben úriási küldetéssel bocsátá az
ellenségre, mikor azután elesett, érte ment, hulláját megmenté s úgy
örökölte az ékszereit.
Három év alatt két millió forintot érő kincseket rabolt össze. Csak az
igazgyöngyök százezer forintot értek, a miket összegyüjtött.
És a mellett határtalan volt a fösvénysége. Roppant gazdagságából soha
semmit el nem költött. Pandurjai nem kaptak zsoldot, szabad rablás volt
a fizetésük. A táborozás alatt mindent ingyen kapott a megsarczolt
lakosságtól s ha béke idején felvetődött Bécsbe, naponkint nem adott ki
saját élelmére többet egy forintnál; azt is a fogához verte elébb:
reszketett a pénzért.
Mennyire ellentéte volt ebben is az unokaöcscsének, a ki mindenét
megosztá a bajtársaival s a hogy jött a pénze, úgy el is ment rögtön.
S ennél a kegyetlen szörnyetegnél, a ki a dæmoni fogalom ideáljának
látszott, még voltak kegyetlenebb, szivtelenebb dæmonok, a kik őt is
semmivé tudták tenni; a bécsi udvaronczok.
Trenk Ferencz már húsz éves korában kimutatta a foga fehérét. Legelső
hőstette az volt, hogy egyszer kivont jatagánnal ment az apja
tiszttartója elé, pénzt követelve tőle. Az kereken megtagadta az úrfitól
kivánsága teljesítését. Fel sem kelt előtte, csak úgy a karszékében
ülve, a szájába dugott pipán keresztül mondá, hogy «nem».
«Adsz? Nem adsz?» kérdezé még egyszer az úrfi, a jatagánt fölemelve.
«Nem!»
Azzal egy suhintással leütötte a fejét a tiszttartónak, s aztán megint
visszatette a leütött fejet a helyére.
«No, hát még sem adsz?»
Ezért a virtusáért aztán futnia kellett az országból.
Átmenekült Oroszországba, ott a czárné szolgálatába állt s Münnich
tábornagy alatt vitézül harczolt a törökök ellen. Hamar fölvitte a
kapitányságig.
A besszarábiai hadjáratban megnyilt a dicsőség mezeje Trenk Ferencz
előtt s ott még nagyra vihette volna, ha azt, a mit a kardja élével
kivívott, a kardlappal el nem rontotta volna.
Egyszer a huszárezred, melynél mint százados szolgált, erőszakolt
kémszemlére lett kiküldve. A sürű erdők között előhaladva, rá is
bukkantak a török előcsapatra, mely előőrsöket nem állítva, sátorozott
egy folyam melletti síkon.
Tsatsinoff ezredes, a mint megpillantá a török tábort, azonnal vissza
akart huzódni, hogy a fővezérnek jelentést tegyen az ellenség állásáról.
– De ördögöt vonulunk vissza! Tüzeskedék Trenk Ferencz. Itt most
meglephetjük a törököt; ezerkétszázan vagyunk, azok legfeljebb
háromezeren; úgy szétverjük őket, hogy a Dunáig meg sem állnak.
Az ezredes azt mondta neki, hogy fogja be a száját.
Trenk Ferkó befogta a száját, de kíhúzta kardját s a mit az óbester az
egész ezredével nem mert megpróbálni, azt megtette ő a maga
svadronjával. Kétszázad magával kirohant az erdőből; közé vágott a
háromezernyi töröknek. A nyavalyások, a kiket csendes álmukban lepett
meg, azt hitték, az ördög van a hátukon, szétfutottak; ott hagyták a
sátraikat, az volt boldogabb, a ki lóra kaphatott s átúszhatott a
folyón. Ferencz vitéz levágott belőlük, a hány a keze ügyébe került,
elvett tőlük ötszáz lovat, elkapta a basának a lófarkas jelvényét s
aztán felgyujtá az ott hagyott sátorokat.
És Tsatsinoff ezredes még akkor sem avatkozott bele a hajczihőbe.
Trenk Ferkó haragtól lángolva, vérontástól mámorosan ért vissza a maga
svadronjával az ezredeshez.
Odarúgtatott Tsatsinoffhoz, a mint az a szép rendben fölállított
lovasság előtt, a tábori távcsövével szemlélte a terepet s az
adjutánsának diktálta a futó ellenség létszámát, pontos tudósítás
czéljából.
– Hát te nyomorult, gyáva pribék! kiálta rá Trenk Ferkó. Még akkor sem
mersz a helyedből megmozdulni, mikor már látod, hogy én magam
szétzavarom a török tábort. Te most megsemmisíthetted volna az egész
török avantgárdát!
S nem elégelte meg a szóval, hanem ott az ezred hadrendje előtt, úgy
végig verte kardlappal az ezredesét, hogy az a lováról is leesett.
Ezért aztán annak rendje szerint haditörvényszék elé állíták Trenk
Ferkót s főbe lövetésre itélték.
Münnich tábornagy azonban kegyelmet adott neki, azon föltétel alatt,
hogy a legközelebbi csetepaténál három török fejet fog elhozni.
Trenk Ferkó hozott aztán neki négyet.
Ekkor a tábornagy a fiut őrnagygyá léptette elő. Most már hatszáz
embernek parancsolt.
Ezuttal egy kozák ezredhez tették át.
Ott is sok merész hadi kalanddal tette magát nevezetessé. Úgy beszéltek
róla, mint egy csodahősről.
A Drina mellett erős ágyuharcz folyt, a törökök a balparti üteggel nagy
kárt tettek a jobb parton fölállított kozákságban. S az orosz
pattantyusok nem bírtak nekik megfelelni.
Trenk Ferkó egyre lovalta az ezredesét, a vitéz Buffaloff kossevoi
attamánt, hogy bocsássa rohamra a kozákjait a gyilkos ágyútelep ellen;
de ez azt felelte neki, hogy «maradj veszteg.»
Egyszer aztán fejébe ment a vér az ifjú őrnagynak; rohamot fuvatott s a
maga hatszáz kozákjával átúsztatott a Drinán, az ágyútelepet fedező
szpahikat szétverte, a török komparadzsikat leaprította, az ágyuikat
beszögezte s aztán, mint ki dolgát jól végezé, megint visszaúsztatott az
ezredéhez.
Folytatása következett logikai egymásutánban. Trenk Ferencz Buffaloff
kossevoi attamánt ott az egész sereg szine előtt kegyetlenül elpáholta
kardlappal.
Ezért aztán másodszor is halálra itélték.
Münnich tábornagy ismét kegyelmet osztott neki, de egyuttal elcsapta a
hadseregtől s kitiltá Oroszországból.
Akkor aztán a tüzes fiatal legény hazakerült Magyarországba.
Jó hire megelőzte. Az ilyen derék vitéznek nagyon is lett volna helye az
osztrák ármádiában, a ki a tohonya generálisok flegmatikus
temperamentumát kardlappal szokta kikurálni, épen ezért nem kapott sehol
helyet.
Pedig az apja is előkelő vezértiszt volt. Annak meg épen nem volt rá
szüksége. Még csak az kellett volna!
Hisz ez megkardlapozná az egész Hofkriegsrathot és a Generalkommandót
első alkalommal.
Azt mondta neki az apja:
«Édes fiam, ha már verekedni akarsz, ott van a saját dominiumunkban a
hozzád méltó ellenség: az ezer meg ezer haramia. Tele van velük a fekete
erdő. Szedd össze a szerezsánokat, pandurokat, hajdukat; pusztítsd el,
irtsd ki a zsiványokat. Az lesz a neked való mulatság. A katonáink nem
bírnak velük.»
És a fiatal Trenk Ferkó megtette azt, a mire a generálisok nem voltak
képesek. Egy év alatt megtisztította Horvátországot és Szlavóniát a
rablóhadtól. De fel is voltak ékesítve az országutak karóba húzott, meg
kerékre font zsiványokkal végtől-végig. Az utolsó csapatjukat pedig
körülzárta hozzáférhetetlen sziklavölgyeikbe.
Ekkor tört ki a háború Mária Terézia és ellenfelei között.
Soha csunyább, utálatosabb ürügy alatt nem indítottak meg népirtó
vérfürdőt, mint ebben a háborúban. Megtámadtak egy törvényes uralkodót,
egy megkoronázott főt, csupán azon okból, mert asszony. Ha férfi lett
volna, békében hagyják. De mivel nő volt, meg kellett osztozni a
tartományain. A porosz király nagy hirtelen elfoglalta Sziléziát, a
bajor király felső Ausztriát s Bécsig hatolt hadseregével; a franczia
pedig elfoglalta Csehországot, megszállta Prágát. A másik kettőnek csak
volt oka, ha nem is volt igazsága, országát akarta új tartományokkal
gyarapítani; de mi keresete volt XV. Lajosnak Csehországban?
Ennek a fiatal királynak a viselt dolgaira mindig nagy befolyással
voltak a szép hölgyek. Az egyik kedvencze megtanította hímzeni. A király
igen sokra vitte ebben a művészetben. S a király példája hódít.
Valamennyi udvaroncz mind himet varrni tanult; a versaillesi palota
egész himző-műhely lett s nem is volt igaz nemes, a ki nem a saját
stikkolását viselte a kard hevederén. Ekkor új vonzalma támadt a
királynak, a szép Chateauroux herczegnőben. A kegyencz nő andalusiai faj
volt, hevesvérű és követelő. Ez felbuzdítá a királyt, hogy ő is tépje a
harczmező babérait, miként kortársa, a szép Frigyes király. S erre XV.
Lajos félredobta a himző rámát, előhozatta a paripáját, nyeregbe ült,
zászlót bontott, vele együtt a herczegek és marquisk szintén félbe
hagyták a tűvel festést, lóra ültek, zászlót ragadtak s berontottak nagy
hadsereggel Mária Terézia országába, hogy a szép Chateauroux
herczegnőnek örömet csináljanak vele.
Ennyi igazságtalan orvtámadás visszatorlására Mária Terézia is
hozzányult minden kinálkozó fegyverhez.
Mikor már a három ellenség minden örökös tartományát elfoglalta s
azokból csak annyi volt még az övé, a mennyit Károly főherczeg hadserege
kiczövekölve tartott, akkor felhivta a királynő a magyarokat elveszett
országai visszafoglalására.
A fiatal Trenk Ferencz önkényt ajánlkozott egy szabad pandur-csapatnak
saját költségén kiállitására. A mint erre felhatalmazást nyert,
felszólította a sziklavölgyben körülzárt haramiákat, hogy teljes
bünbocsánat mellett álljanak be az ő csapatjába. Azok odasereglettek
mellé: harambasáik lettek főtisztjeik.
Három év alatt Trenk Ferencz pandur-csapatja ötezer főnyi dandárra
szaporodott fel. Csupa merő szemen szedett zsivány, bojnyik, haramia,
futó betyár, akik között válogatott gárda volt a pandur. Zsoldjuk szabad
rablás. Jaj annak az országnak, a hova ezek beszabadulnak!
Először végig pusztitották Bajorországot. A mig Khevenhüller Nádasdyval
a bajor király hadseregét két ütközetben tönkre verte, addig Trenk
Ferencz pandurjai lángbaboritották a falvakat, s öltek, mészároltak
irgalom nélkül, a kit a lovuk utólért. A franczia hadcsapatok
hanyatthomlok futottak előttök. A jó bajor király a saját országából
kinnrekedve, csak lamentáló protestáczióval tudott föllépni a pusztitó
hadak ellen: «a népjog ellen való az ilyen hadviselés!» De hát ő neki
minő népjog adta a fegyvert a kezébe?
Azt mondja az irás: «a ki fegyverrel öl, fegyver által hal meg».
(Ezt a tételét a szentirásnak a nazarénusok hamisan magyarázzák.
Szerintük a Megváltó e szavakkal megtiltotta a fegyver használatát.
Pedig épen ellenkező e mondásnak az értelme. A ki fegyverrel öl, azt
fegyverrel kell megölni. A ki az én hazámba betör, a ki az én hazám
fiait megöli, annak Krisztus vezérszava szerint fegyver által kell
meghalni. És miután magától lövő puska nincsen, s a karddal láthatatlan
kezek sem hadakoznak, bizony nekünk, magunknak kell azt a fegyvert a
kezünkbe vennünk, hogy Krisztus mondása végrehajtassék s az a ki
fegyverrel ölt, fegyverrel haljon meg. Igaz értelme az, hogy istenfélő
ember ne kezdje el a háborut; de ha az istentelen ember elkezdi, akkor a
kegyes istenfélő ember verje vissza!)
Az első hadjárat azzal végződött, hogy Mária Terézia Boroszlóban külön
békét kötött II. Frigyessel, átengedve neki Szilézia legszebb részét s
azzal a porosz hadsereg szépen hazament. A bajor sereget már a magyarok,
osztrákok tönkre verték s akkor aztán, egyesült erővel fordultak a
Prágában uralkodó francziáknak. Azok télben hóban menekültek haza,
üldöztetve Festetics tábornok huszárezredeitől s jó ha egyharmad része
meglátta a szép Francziaországot. A király segithetett volna ugyan
tönkre vert hadvezérén, Bellisle herczegen, mert ott állt a Rajna
mellett egy derék sereggel: de hát mással volt elfoglalva. A szép
Chateauroux herczegnő, a hugával együtt meglátogatta a táborban a
királyt s enyhülést hozott neki a hadjárat fáradalmaiért s a közben XV.
Lajos elfeledé az egész háborut. A királyi sátor előtt a testőr
svájcziak dalolták fenhangon a gunyverset: «Ah madame Enroux! Je
deviendrai fou. Si je ne vous baise!» (Ah, Enroux asszonyság! Mindjárt
kitör a kórság: Ha meg nem csókolhatlak!)
A sok édességnek az lett a hatása, hogy a király belebetegedett s akkor
aztán hosszú ideig nem volt kedve semmiféle vitézkedéshez.
Ebben a mizeráblis állapotában riasztá föl az a rémhir, hogy a
rettenetes Trenk Ferencz átusztatott a Rajnán ötezer pandurjával s
széltében öl, vág, rabol, sarczoltatja és gyujtogatja a szép elszászi
városokat szerte.
Trenk Ferencz átvitte a háború fáklyáit magába Frankhonba.
Trenk pandur-csapatja teljesen felzavarta a franczia hadakat. A rendes
hadi taktika csuffá lett téve a szokatlan harczmód által. Ezek derék
harczot ritkán álltak; ha kemény ellentállásra találtak, megfordultak,
szétfutottak; de néhány óra mulva ismét egy csapatban voltak s ujra
kezdték a támadást. Ravasz megfutással maguk után csalták az ellenséget
s elrejtett czimboráikkal egyszerre két tűz közé fogták: mikor az
ellenfél azt hitte, hogy elkergette őket, egyszerre csak azt vette
észre, hogy már a háta mögött vannak. Soha az ellenséget éjszaka nem
hagyták pihenni s hihetetlen utakat tudtak belovagolni az éj sötétjében.
Embereik és lovaik abból a fajtából valók, a mely minden
viszontagságaihoz az időjárásnak hozzá van edzve, maguk a paripák is
csikó koruktól kezdve az erdőn nőttek fel, télen nyáron soha akolban nem
voltak; a lovasaiknak is többször adott szállást a bokor, mint a csárda.
Fegyvereik is olyan ismeretlenek. A horgas fokos, a mely ellen a sisak
meg nem véd; a pányva, a mivel az ellenfelet lováról lerántják; a görbe
kard, a handzsár, a mi veszedelmes eszköz összekeveredett tusában; lőni
tudnak puskával lóhátról futás közben, s kurta nyelű baltáikkal czélba
hajítanak, hogy az az élével áll meg. Pardont nem adnak senkinek.
Házakat, templomokat előbb kirabolnak, azután felgyujtják. Istent nem
ismernek, a hol egy pap akad a kezükbe, azt kegyetlenül elverik. Ebben a
vezérük jár elől a példával: papokat eldöngetni, reverendákat kiporolni,
ez az ő legkedvesebb mulatsága. (Majd lesz még erről szó!)
Trenk martalócz-csapatjai Strassburgig elszáguldoztak, s ez alatt
Nádasdy tábornok egész kényelmesen hidat verhetett a Rajnán s
átkelhetett a hadtestével. Egy nappal később maga Károly főherczeg is
átvonult a derék sereggel.
Az osztrák és magyar seregek hatvanezer főnyi erővel álltak Elszászban.
Egy év előtt még a francziák voltak Csehország urai.
A franczia király kórágyán olvasá vezére, Noilles herczeg tudósitását a
magyarok és osztrákok kellemetlen látogatásáról: a vezér azt kérdezte,
hogy mit csináljon? A király átadta a jelentést Chateauroux
herczegnőnek, a herczegnő átadta a bibornok miniszternek; a király
káromkodott, a herczegnő sirt, a bibornok fohászkodott; de a fővezérnek
egyik sem mondta meg, hogy mit csináljon.