II. Frigyesnek sokkal több gondot szerzett az osztrák-magyar seregek
betörése Francziaországba, mint XV. Lajosnak.
Közte és Mária Terézia között békekötés volt. De hiszen arra való a
diplomaczia, hogy a hol békesség van, azt elrontsa.
Az ürügy megvolt. Mária Terézia a szegény német császár lába alól
kihuzta a földet; egész Bajorországot kezében tartá. Már pedig az
illendő dolog, hogy a ki egyszer német császár, annak valami birtoka
legyen is a német földön: tiszteletbeli császár nem lehet az ember!
Aztán élni is csak kell valamiből, egy császár nem telelhetett ki csupa
diszlakomákból.
E végett II. Frigyes követe sürgető előterjesztéseket tett Mária
Teréziánál, különösen a Trenk pandur-hadának kegyetlen hadviselése
miatt. A férfilelkü asszonynál azonban a legyőzött ellenség számára nem
volt irgalom.
Mária Terézia szóba sem állt a burkus követtel, sőt mikor az már nagyon
követelő kezdett lenni, az udvari bolondját utasitá, hogy fizesse ki őt
apró pénzzel.
A királynő tréfamestere egy kálvinista peregrinus diák volt, a kinek
furfangjait megörökité a krónika.
Áron diák a porosz követnek ezt a példát mesélte el szép hegedüszóban.
(Mikor tudniillik az a Trenk Ferencz kegyetlenkedései fölött lamentált.)
– Tudod komám: egyszer egy parasztot megtámadott az utczán a földes
urnak a sinkoránja. A parasztnál vasvilla volt, s ezzel olyan erősen
védelmezte magát, hogy a molosszus kutyát agyonszurta. Nagyon
megharagudott ezért a földesur: «Hát ebadta! nem tudtad magadat a kutyám
ellen a vasvillád nyelével védelmezni?» «Azt tevém lesz, nemes uram
bizonynyal, monda a paraszt, ha a te kutyád is a farkával akart volna
megharapni.»
A mese nagyon érthető volt.
Megharagudott-e ezért II. Frigyes? az nem bizonyos. Trenk Frigyes azt
állitja, hogy felindult. A nagy király azonban nagy szinész is volt.
Környezete előtt azt a szerepet játszotta, hogy ő lelke hajlamai
ellenére, a királynő kiméletlensége által kényszeríttetik ujból
fegyverhez nyulni. Pedig már akkor alá volt irva a titkos szerződése
egyfelől a franczia királylyal, másfelől a német császárral, mely
szerződés pontozatai szerint az alatt, a míg a franczia hadsereg az
Elszászba betört osztrák-magyar derék sereget megtámadja és megveri, II.
Frigyes bevonul Csehországba, azt elfoglalja s felét magának megtartja,
felét Bajorországhoz csatolja, a hová az elüzött császárt visszahelyezi.
Ő azután tudott utasítást adni a francziáknak.
A hol magyar seregekkel állnak szemközt, ne várják be a támadást: hanem
ők előzzék meg azokat rohammal.
Egy szeptemberi reggelen valamennyi főtisztet felhivatott magához
Frigyes király Potsdamba. Igen jól tudta előttük adni a skrupulozus
filozófust, a kit a fátum hatalma ismét a fegyverre appellálni
kényszerit. Az igazi oka a háboru ujból megkezdésére azonban leginkább
az volt, hogy Mária Teréziának főhadserege tul járt a Rajnán s a
királynő, a békekötésben bizva, saját országait csaknem védtelenül
hagyta.
Frigyes királynak Prágáig való előnyomulása inkább sétajárásnak
mondható, mint hadjáratnak. Senki sem állt az utjában. Szászország
kedélyesen ajtót, kaput nyitott előtte.
II. Frigyes a hadizenet után tizednapra Prága előtt állt három
hadtestével: a negyedik, Schwerin hadteste, egy nappal később érkezett
meg Szilézia felől a Moldva tulsó oldalán.
Prágát Harsch osztrák tábornok tartá megszállva tizennyolczezernyi
hadsereggel.
Ez a név is egyike a korszak nevezetességeinek.
Ha mai napság egy operette librettistája egy ilyen generálist próbálna
szinpadra hozni, a kritika agyonverné érte.
Először is azt tette, hogy a francziák által, a tavalyi nagy nyakrafőre
retirálásban ott feledett hajóhidat szépen ott hagyta az érkező
burkusoknak. Azok külömben kénytelenek lettek volna hetekig várni, a mig
a pontonjaik utánuk érkeznek. Igy azonban a kész hidat maguk előtt
találva, azon menten keresztül költözének s Prágát körülfogták.
Azután azt a genialitást követte el Harsch generális, hogy a várost
uraló Ziskahegy fellegvárába csupán negyven horvát határőrt helyezett
el. Ezt a veszedelmes állást kellett volna teljes erőfeszitéssel
megvédelmeznie.
Igy azonban az a negyven granicsár épen csak arra volt jó, hogy a porosz
granátosok előtt leereszsze a felvonó hidat, nehogy azok létrákon
legyenek kénytelenek a falakra felmászni.
Akkor azután Frigyes király ugyanebből a ziskahegyi várból kezdé el
lövetni Prágát.
Harsch generális persze oda föl a magasba nem tudott lövetni: hát csak
türte egy darabig a mulatságot. Mikor aztán megsokalta az ágyuzást,
tizenkét napi követésre méltó keresztényi türelem után, akkor elővette a
legjobbik eszét és kapitulált. Tizennyolczezer ember lerakta a puskát, a
nélkül, hogy annak a hangjában gyönyörködött volna. Soha országot
olcsóbb áron nem vettek, mint Frigyes király ezuttal Bohémiát.
A cseh főurak és polgárok siettek lábaihoz rakni hódolataikat.
Csakhogy ezzel nem volt a háborunak vége.
Az a rendkivüli és hihetetlenséggel határos fordulat következett be,
hogy a mint Károly főherczeg és Nádasdy meghallották, hogy Frigyes
király betört Csehországba, nem kérdezték meg elébb a bécsi
főhaditanácstól, hogy mit csináljanak, hanem rögtön visszafordultak,
átkeltek a Rajnán s olyan gyorsan, a hogy mentek, vissza is tértek
Bajorországon át Csehországba. Elől sietett Trenk Ferencz a
pandurjaival.
És Noilles herczeg, a kinek a franczia hadsereggel sakkban kellett volna
tartani Károly főherczeg seregét, igazi mivelt francziához illő
udvariassággal engedte neki, hogy magát rekomendálva, hazatérjen.
Trenk Frigyes nagy kegyében állt ekkor II. Frigyes királynak. Most is,
mint azelőtt Berlinben és Charlottenburgban, a királylyal egy asztalnál
étkezett. Ahogy amott részesült ludmájpástétomokban, úgy szelte meg itt
a királylyal ugyanazt a pumpernikkelt (a derczekenyér legkomiszabb
fajtáját).
II. Frigyes otthon tudott gourmand lenni: válogatós volt a borokban s a
szakácsának utasitásokat adott; a táborzás alatt pedig ette azt a
rosszul sült kenyeret, a mit a közkatonája, sütötte hozzá maga a
szalonnát a bivouac tüze mellett, hált a puszta földön, feje alatt egy
kéve zsuppal. S legfeljebb rámordult a közkatonára, a ki a feje alól
kihuzta a szalmát: «Te ficzkó! Nekem is hagyj valamit!»
Ezért imádták is a katonái.
Hetekig nem váltott öltönyt s a lábáról le nem huzta a csizmát. Nagy
sárban leszállt a lováról s együtt gyalogolt a latyakban a
gránátosaival.
Trenk Frigyes hű követője volt a mesterének. Neki is bő lakomaja volt a
földbefagyott répa, a mit a parasztok a mezőn feledtek.
És nem sokára bőséges alkalmuk nyilt a koplalásra.
Megérkezett nagy lóhalálában Trenk a pandurjaival, az «örök» Nádasdy a
magyar huszárjaival s ettől fogva a diadalmas porosz hadsereg maga lett
körülzárva.
Nem jöttek azok ütközetet állni, csak épen az élelmi szereiket fogdosták
el a poroszoknak.
A katona még csak kiállja a koplalást, de a ló elpusztul, ha szénát
abrakot nem kap.
A hatalmas porosz sereg hat hét alatt negyvenkét ezer embert veszített a
soraiból, a nélkül, hogy egy ágyulövést hallott volna. Elhordta őket az
éhség és a tábori nyavalya. A legtöbb átszökött az ellenséghez, a hol
volt mit enni.
Utoljára a «rettenetes Trenk» átvádolt a zajló Elbe folyón Pardubiczig s
a poroszoknak minden felhalmozott széna és szalmakészletét felgyujtotta.
Ezzel az inség a végső fokra hágott a táborban.
A pardubiczi takarmányhalmaz megsemmisítése után Frigyes király is
kénytelen volt a barbár módszerhez folyamodni: erőszakos rekvirálás
utján beszerezni a szénát, zabot.
Csakhogy érteni kell ahhoz! Nem olyan könnyü az a rablás, mint a hogy az
ekszczellencziás urak gondolják. Annak akadémiája van. A burkusok pedig
elemi ismeretekkel sem birtak e magas szaktudományban. Valahányszor
szénázó csapatot küldött a király a vidékre, az mind egy lábig
odaveszett: hirmondó sem került vissza belőle. Azokat Trenk pandurjai
levágták. Lopni nehéz, de tolvajoktól lopni, az igazán nehéz.
Egyszer aztán, mikor annyira ment az inség a táborban, hogy a király
lovának is csak komisz kenyeret tudtak adni abrak helyett, azt mondta
Trenk Frigyes: «No most én megyek ki szénázni, majd megmutatom én, hogy
mi annak a módja?» A király felszabadította rá.
Frigyes kiválasztott maga mellé ötven derék sziléziai huszárt és
huszonöt gyalog vadászt s azokkal kora hajnalban neki vágott a széles
világnak, jó szerencsére.
De félnapi járóra Prága körül nem talált Trenk Frigyes se egy tanyát, se
egy majorlakot, a melyiknek teteje lett volna. Ott már mind a másik
Trenk járt s az mindent fölégetett: még a kutakat is behányatta.
Még beljebb kellett hatolni a kis csapatnak, étlen szomjan.
Ha nyár lett volna, legalább a lovak egyet haraphattak volna a füből: de
tél volt, hó fedte a mezőt.
Végre, a mint egy erdőből kibukkantak, nagy örömükre egy szép dombtetőn
egy kolostort pillantának meg s tul a dombon egy csinos, rendezett falut
s annak a szélében egy urasági kastélyt. A kastélynak vörös teteje volt,
középen tornyocskával, mögötte szép nagy park, körülpalánkozva: biztató
jelenség volt, hogy a kémény füstöl. Ott sütnek, főznek.
Trenk Frigyes úgy osztá fel a csapatját, hogy az ötven huszár tegyen
látogatást a klastromban s a mi áldást a barátoktól beszerezhet, azt
hozza el magával; ő maga pedig a huszonöt vadászszal meglepi az urasági
kastélyt. A parasztoktól nem lehet tartani, azok félnek a puskától.
Könnyü volt a kastélyba a bevonulás: nyitva volt a kapu. Az udvaron
ácsorgott a sáfár. Azzal nagy hirtelen megértette Trenk Frigyes, hogy
miért jött? Szénát, szalmát akar vinni a király serege számára.
Utalványt ád róla, bármi áron adják. A sáfár azt mondta, hogy igen
szivesen adják: van széna is, szalma is elég, szekér is áll a fészerben
valami tiz, a mire felrakhatják: de hozzávaló forspont nincsen. A
magyarok minden lovat elvittek. Egyebet nem bántottak. Ez a kastély és
az uradalom Sch..n grófé, a ki maga is az osztrák hadseregnél szolgál,
generális rangban.
Ez már derék fogás! Egy osztrák tábornok kazlából huzni a szénát.
Frigyes rögtön neki állította a vadászait, hogy a szénaraktárból nagy
gyorsan rakják meg a szekereket: majd azután szétnézhetnek, hogy a maguk
számára is kapjanak valami harapni valót. Első a ló, azután az ember.
Maga is éhes volt pedig, huszonnégy órai koplalás után. A mig a vadászok
a szénával bajlódtak, ő maga felrontott a kastélyba.
Elvadul az ember erkölcse a háboruban. Ez a finom gavallér az egyik
kezében a kivont kardját, a másikban a felhuzott sárkányu pisztolyát
tartva, vágásra, lövésre készen, csörtetett be az idegen uri lakba.
A kastély a régi patriarkális modorban épült, magas földszintre; a tágas
nagy pitvarból egyenesen a konyhába kellett lépnie, onnan nyiltak az
ajtók az urak és vendégek szobáiba.
A bástyányi nagy tűzhelyen hatalmas parázshalom izzott s ennek a tüzénél
forgatott egy fehér sipkás vén szakács egy nyársra huzott ludat. Egy
szép pirosra megsütött ludat, a minek a zsirja az alatta levő serpenyőbe
csöpögött.
A sültnek a szaga felütötte a berohanó katonának az orrát. Két hét óta
nem volt már egy falat hus a szájában.
Az ember vademberré lesz a tábori életben. Kannibáli ösztönök nőnek fel
benne, mint a megivott vizi borju.
Odarohant a tűzhelyhez.
– Ide azzal a luddal! ordítá a szakácsra. S nem várva a kapitulácziót,
kikapta annak a kezéből. Pedig adta volna az önkényt is, agyon rémülve a
mellére szegzett pisztolytól.
S minthogy három keze nincs az embernek, Trenk Frigyes, hogy a nyársot
is, meg a pisztolyt is tarthassa, kénytelen volt a kivont kardját a foga
közé szorítani.
Szép figura lehetett.
Egy ezüst mellvértes óriás, egyik kezében pisztolylyal, másikban egy
sült ludba mártott nyárssal, fogai közt egy éles karddal.
Rohant a prédájával a legelső oldalajtó felé.
Mi volt a szándéka?
Hát az, hogy megegye az egész sült ludat. Egyedül maga, úgy, hogy a
katonái észre ne vegyék; meg ne kelljen velük osztani.
Ah, egy kiéhezett fiatal gyomor nem ismeri a lovagiasságot, a
pajtásságot. Az ember olyan szép állat ilyenkor, mint a farkas.
Az első szobában, a melybe Frigyes berontott, butító sötétség volt: az
ablaktáblák mind be voltak zárva. Hanem egy oldalajtó függönye mögül
valami zöldes világosság szűrődött át, hosszú sugárküllőt vetve a sötét
szobába. Frigyes odasietett s a sült ludas vasnyárs hegyével félretolta
a nehéz brokát függönyt.
Ott aztán megtorpant: a lélekzete is elállt a bámulattól.
Egy hosszú terem nyilt meg előtte, gazdag rokokó butorzattal, mely
mélységében egy alkoveban záródott. – Szemközt egyetlen magas ablak
vetett világot a szobába, ólomba körített zöld és sárga talp-üvegeken
át. A kerevet előtt egy selyemdamaszttal terített sárkánylábu asztal
állt, azon pástétom, sütemény, déligyümölcs ezüst tálakon; hosszú nyaku
palaczkok, illatgőzölgő punchos üst. Inyencz lakoma!
De nem ez a látvány állítá meg helyében a szilaj hadfit, hanem valami
más.
A fülke szétnyilt kárpitja közül egy női alak jött elő: épen úgy, mint
Anadyomene a habokból. A függöny tengerszin selyem volt. Mint mikor
Cythere tengertajtékból megszületett. Egy tündér alak, kinek nem volt
egyéb takarója, mint a nyers selyemhez szinlő hosszú hajzata. Az ablak
zöld világítása mellett a csábalak rózsaszinűnek látszott; de a mi
aranyos volt rajta, az annál aranyosabb lett.
S a hölgy, a kit így megleptek, nem sikoltott fel a belépő férfi
láttára, nem sietett függönyeivel eltakarni circei bájait, hangosan
elkaczagta magát, mikor Frigyest meglátta.
Hiszen volt is rajta kaczagni való! De ez a kaczagás a szép, eleven
szobrot még varázslóbbá tette.
Frigyes elvesztette az eszét. Van még az éhségnél is erősebb indulat.
Kard, pisztoly, nyárs mind egyszerre a földre lett dobva; a lovag egy
szökéssel otttermett a kaczagó nő előtt s a lábai elé térdelve, átölelte
annak a termetét.
– Parbleu! Ce cuirasse me gène; mondá a meglepett hölgy.
Percz mulva mellvért le volt dobva. Aztán a dolmány is (annak meg a
zsinórja karczol). A hölgy segített.
– Ah, c’est un beau garcon! Que vous étes un bel homme! Hizelkedék a
gyönyörű démon s kétfelé pödörve az ifjunak kunkora bajuszát, egy forró,
örjöngő, észrabló csókot nyomott az ajkára. «Vous dinez avec moi.»
Aztán odavonta magával a kerevetre s tömte a kezével a szájába az ételt,
itatta a kisebb-nagyobb poharakból; másik karjával átölelte a nyakát.
Nem tudni, a pohár volt-e több, vagy a csók? S melyik volt az édesebb, a
mámorítóbb?
Frigyesnek egy pillanatja sem volt, hogy arra a kérdésre megfelelhessen
magának: vajjon micsoda ez a hölgy? – Mi a magyarázata ennek az
őrjöngéssel határos szenvedélynek? Talán védelmi mód ez nála, a mivel a
kastélyát kármentesíti a felprédálástól? Akkor nagyon sikeres
stratagema! Vagy a temperamentuma viszi ilyen rendkivüli helyzetbe? Mind
ez végig futott az agyában; de nem sokat töprengett fölötte. Hadjáratban
a jó szerencsét két kézzel öleli át az ember, s nem hágy semmit a pohár
fenekén.
Csak későre kérdezték meg egymástól: hogy hivnak gyönyörüségem?
«Frigyes!» – «Miranda!»
Akkor aztán egymás fülébe suttogtak: «ah mon Fredrigo! Ah mia Miranda!»
Végén már olaszul beszéltek. Ez az igazi szerelem nyelve.
Egyszer csak nagy lárma támad künn a kastély udvaron; jajgatás,
káromkodás, kardcsattogás, lódobogással vegyest.
Trenk Frigyes ekkor tért egyszerre eszéhez kettős mámorából.
– Itt az ellenség!
A hölgy hirtelen egy selyem falbalát öltött magára s az ablakhoz futott,
lenézett az udvarra.
– Magyar huszárok vannak itt! Meglepték a vadászokat. Suttogá
Frigyesnek.
Frigyes gyorsan felszökött helyéből s nem keresve se vértjét, se
dolmányát, a földre dobott kardjáért, pisztolyáért rohant, s futni
akart.
Miranda utját állta s a nyakába csimpajkozott.
– Hová akarsz menni?
– A katonáimhoz.
– Azokon már nem segithetsz. Azok gulába rakták a puskáikat az udvaron;
a huszárok a szénapajtában nyomták el őket, fegyvertelenül.
– Akkor megöletem magamat. Ezt a szégyent túl nem élem.
– Legyen eszed! Én megmentelek. Vedd magadra gyorsan a dolmányod, a
vérted. Itt egy rejtek, a hol az ellenség rád nem talál.
Azzal egy nagy arczképet rámástól elforditva sarkában, a mögött egy mély
fülkét mutatott Frigyesnek, a melyben elrejtheti magát.
Trenk Frigyes gyanakodva nézett a hölgy szemébe.
– Siess, siess! Tuszkolta az őt a fülke felé; a közben segitett neki a
mellvértjét felkapcsolni.
Frigyes vonakodott.
– Ha fölfedeznek: élve nem hagyom magam elfogni. Ezzel a pisztolylyal a
fejemet szétzuzom.
– Te most azt hiszed ugy-e, hogy én rossz démon vagyok, a ki azért
jöttem eléd ilyen csábalakban, azért ölelgettelek, csábítgattalak, hogy
az alatt az ellenség meglepjen, hogy eláruljalak. Majd jobban megismersz
később. Nem most találkozunk utoljára. Én téged enyémmé akarlak tenni.
Veled együtt üdvözülni, vagy elkárhozni. Csak egy óranegyedig
engedelmeskedjél nekem, én megmentelek.
– Mit nekem az élet, ha a becsületem odavész. A katona becsület nélkül
nem élhet.
– A becsületedet is visszaadom. Látni fogod. Vártalak. Előkészületeket
tettem az elfogadásodra. Tudom, ki vagy. Szükségem van rád.
Megszabadítalak.
De Frigyes még sem engedte magát a rejtek-oduba betuszkoltatni; hanem
odaállt az ajtóba, kardját öklébe szorítva, elszántan, a hány ellenfél
bedugja a fejét a függönyön, azt rögtön ketté hasítani.
– Oh, milyen szép vagy most, hizelkedék a tündérnő. Igazi félisten vagy!
s bámulattal járta körül a harczra kész viadort.
Egyszer csak puskalövések hangzottak az udvaron, lódobogás,
kardcsattogás, verekedő férfiak káromkodása.
Frigyes odafutott az ablakhoz s kinézett az udvarra.
Mennyei látvány volt. Az ő huszárjai érkeztek meg: élükön a derék
Norbert, a veterán strázsamester. Valaki értesítette őket a klastromban,
hogy vezérük veszélyben van s ők azonnal ott hagyták a lakomázást, lóra
kaptak s a válságos pillanatban megérkeztek.
A magyar huszárok pedig ugyanabba a hibába estek, a mit a porosz
vadászok elkövettek, hogy nem hagytak kivül őröket: azt hitték, nincs
több ellenség. Lovaikról leszállva, fosztogatták a foglyul ejtett
vadászokat s mikor a sziléziai lovasok berohantak a kapun, olyan zavar
támadt köztük, hogy a lovaikat sem találták. A ki lóra tudott kapni, az
kiki a maga öklére igyekezett keresztül vágni magát az ellenségen; egy
kis csapatnak sikerült is megmenekülni; de a nagyobb rész foglyul esett,
azok között a csapatot vezető hadnagy. A Kálnoky-ezredből való huszárok
voltak.
E dühös küzdelmet Frigyesnek az ablakból kellett nézni. Le akart futni a
katonái közé; de nem eresztették. A tündérnő a nyakába csimpajkozott,
nem birta a karjait lefejteni magáról, a lábait is akadályozta minden
módon a lépésben, úgy tartá átfonva, mint egy jaguár a prédáját.
– Nem mégy oda! Elvégzik nálad nélkül. Elegen vannak.
Frigyes dühös volt; káromkodott; de nem tudott segíteni magán. Meg
kellett volna fojtania azt a nőt, hogy megszabaduljon tőle. Csak akkor
bocsátá az el, mikor az udvaron a diadalüvöltés felhangzott: «Hurrah
Frigyes király!» Trenk öcs vitézei leverték Trenk bátya katonáit.
Trenk Frigyes reszketett, mint egy gyermek. Düh, szégyen, hideglelés
rázta.
Künn az előteremben sarkantyus lépések hangzottak. Frigyes kiszökött a
fényes boudoirból, hogy vitézei itt ne találják.
A derék Norbert jött eléje; csimbókba kötött hajáról csepegett az
izzadság, pofáján feketéllett a lőporfüst. – Jelenté, hogy szerencsés
időben érkezett meg; az ellenségből két halott, öt nehéz sebesült,
huszonkettő fogoly, köztük a hadnagy. Ellenben a vadászok közül is
levágtak kettőt.
– Hogyan értesültetek a veszélyről? kérdezé Frigyes.
– Egy paraszt futott hozzánk ezzel a czédulával.
Női írás volt: «Siessetek rögtön a kastélyba, ellenség meglepett».
– Ki irhatta ezt?
Frigyes eltette a czédulát.
– Jelentem alásan, mondá a strázsamester, a barátok rám erőtették ezt az
erszényt. Százötven arany van benne.
Trenk Frigyes átvette az erszényt: azzal feltette a sisakját s az
őrmester kiséretében lement a kastélyból az udarra. Azt mutatta a
katonái előtt, mintha ez az egész csetepaté az ő előre kicsinált
stratagémája lett volna. – A barátoktól kapott erszényt átadta az
őrmesternek.
– Adjon kend belőle minden huszárnak két aranyat, a vadászoknak egyet, a
többit tartsa meg jutalmul magának. Aztán mindenki egy levelet tegyen a
nyelvére!
– Úgy lesz.
– Először is a sebesülteket kell bekötözni, azután a halottakat katonai
tisztességgel eltemetni. Az elfogott lovakat a szénás szekerek elé lehet
fogni; este előtt indulunk visszafelé.
Norbert vitéz sietett a kapott parancsokat végrehajtani.
Frigyes pedig megdicsérte a katonáit vitéz magaviseletükért s azzal
ismét visszatért a kastélyba.
A delnő már akkor a divat parancsolta kostümeban állt előtte;
virágfüzéres vertugadin rejtette termetét, dereka halcsont pánczél közé
fűzve, haja tornyos frizurában, kezében legyező. Valódi nagyvilági dáma
volt.
– Madame! mondá Frigyes, miután a delnő kecses kézmozdulatával kijelölt
karszékben helyet foglalt. Kegyed volt az, a ki ezt a czédulát a
huszárjaimhoz küldte?
A hölgy némán bólintott fejével.
– De azt elébb kellett kegyednek megirni és elküldeni, a mint én ide
érkeztem.
– Mindenről értesülve voltam, a mi készülőben van. Hogy önök ide
tartanak. Hogy a park mellett egy csapat huszár áll lesben. Könnyű volt
a következményeket előre látni.
– De hiszen azok a huszárok kegyednek hazafiai, mi pedig ellenségei
vagyunk.
– Papagály! Hát ki mondta azt magának, hogy mi hivei vagyunk a magyar
királynénak? Ha a harmadévi bevonulásnál Prágában ott lett volna maga,
(akkor még gyerek volt) láthatta volna, hogy a cseh nemesség milyen
fényes tömegben sietett Frigyes királynak bemutatni a hódolatát: mi nem
akarunk Ausztriához tartozni: mi nekünk az ellenségünk a jó barátunk.
Azután megismertette a delnő Trenk Frigyest rövideden a maga
élettörténetével.
Ő e nemesi kastély urnője: özvegy; férje a csatatéren esett el
Nápolyban. Atyja olasz gróf volt, a ki őt hajlama ellen adta férjhez egy
cseh főnemeshez, a ki Károly császár seregében szolgált.
Az olasz vér korán követelte a jussát. De abból kevés része lehetett a
bécsi udvarnál. Az ifju királynő szigoru volt. Mirandát rövid időn
beneschaui kastélyába száműzték.
Unalmas, egyhangú özvegység napjai következtek.
S a hölgy szivében egy légiója lakott azoknak az ördögöknek, a kik soha
nem alusznak.
Mintha két külömböző nő lett volna az az elébbeni, meg a mostani. Ez még
tegezni sem engedte magát s a kezéhez sem engedett nyulni. Vendégét
tiszteletteljes távolban tartá magától s fekete kávét töltögetett neki,
ezt az ébrentartó, kijózanító filtrát.
– Most van időnk a fecsegésre, mondá, szivarra gyujtva chemikus gépnél.
A szivar is ujdonság volt abban az időben, a tűzcsináló gép is, mely
platintaplóra bocsátott oxygénnel produkált lángot. Önnek a katonái a
szekerek megrakásával nem lesznek készen hamarább alkonyatnál, s önnek
be kell várni az estét, hogy utra keljen. – Azon az uton, a melyen
idejött, vissza nem mehet. – Azt már elállták az ön nagybátyjának a
pandurjai. Az a néhány huszár, a kit önök most ebből a csetepatéból
elszalasztottak, az egész Trenk csapatot fel fogja lármázni. Ön azon az
egyenes uton, amelyen jött, visszatérett okvetlenűl a másik Trenk körme
közé kerül. Szerencséje önnek, hogy több fuvarozó csapat is őgyeleg a
vidéken, a kik a pandurok figyelmét önről elvonják. Ön pedig a megrakott
szekereivel az egész Trenk dandár háta mögött, kényelmesen az országuton
haladva, nagyot kerül a király sátoráig. Ebben az irányban sehol sem fog
ellenségre akadni. Károly főherczeg az osztrák és magyar derék sereggel
Szászországban táboroz; odavárja a porosz királyt, a kit most csak a
rendetlen lovasság és Trenk pandurjai rajzanak körül. A királyt már
utban fogja ön találni.
Trenk Frigyes különös tekintettel bámult a hölgyre.
– Ön most azon gondolkozik ugyebár, hogy mit tartson felőlem. Az első
fogadtatás és a mostani értekezés után? Vajjon erotomaniás hysterika
bolonddal van-e dolga? vagy egy varázsló charlatánnővel, a ki
clairvoyanceban dolgozik? Egy szó meg fogja magyarázni a rejtélyt. Én
Trenk Ferencz ángya vagyok: felesége az én testvérnéném volt. Most már
kitalálhatja ön, hogy honnan ismerem én Trenk Ferencznek az utait és
miért árulom el Trenk Ferenczet az öcscse, Frigyes előtt!
Frigyes a fejét rázta tagadólag.
– Nem tudja ön? E szerint ön nem is hallott tán Trenk Ferencz neje
tragikus haláláról?
– Apám házánál nem beszéltek róla soha. Nem tudom, hogy nős volt.
– Jó okuk volt rá, hogy a gyermekek előtt nem beszéltek a
nagybátyjukról.
– Annyit hallottam a nagybátyámról, hogy az orosz hadseregnél szolgált s
ott igen vitézül viselte magát; de a feljebbvalói ellen való rossz
magaviselete miatt elbocsátották a szolgálatból.
– Hogy legyen önnek fogalma arról, hogy milyen ember önnek a nagybátyja,
csak az utolsó esetét mondom el, a miért kasszálták. Annál a nevezetes
rohamnál, melylyel a saját vállalkozására szétverte a tatár lovasságot,
egy tatárnak a dárdája keresztül ment a testén, úgy hogy a kopja aczélja
a hátán jött ki. A tatárt megölte s akkor a testén átütött dárdának a
nyelét kettétörte, aztán visszalovagolt az ezredéhez; a kelevéz darabot
a sebében hagyva, a mi az elvérzést meggátolta. Akkor aztán még
felpofozta az ezredesét. S csakis akkor fogta meg hátulról a kiálló
kopja vasat s keresztül huzta a nyelével együtt a testén.
Kigyógyították, halálra itélték, megkegyelmezték és elcsapták.
Frigyesnek a hideg borzongás futott végig a hátán.
– Ez az ember lett az én nénémnek, a nálamnál sokkal szebb Laurának, a
férje. Apja, a tábornok, igen okos dolgot vélt cselekedni azzal, hogy
fékezhetlen fiát feleséghez kötötte. Azt gondolta, majd az megszelidíti.
Atyánk, két bátyánkkal együtt ott szolgált az osztrák hadseregben. Az
volt a feladatuk, hogy a várakat meg a városokat megvédelmezzék a
harámbasáktól. A szlavoniai banditák egész néposztályt, egész hadsereget
képeztek akkor. Kinn a falvakban egész szabadon jártak-keltek. Rájuk
lehetett ismerni a füleikbe akasztott nagy ezüstkarikákról s a bajuszok
végén csüggő ezüst golyókról; hosszú puskát, görbe kardot viseltek,
széles tüszőjükben handzsárt, pisztolyokat hordtak. Atyám és bátyáim
gyakran összecsaptak velük; de buvóhelyeikre nem üldözték őket. Ott utól
nem érte őket senki. Futni jobban tudtak a paripánál. A sziklákon úgy
ugráltak, mint a zerge s ha folyam állt útjokban, fegyverzetestül
átusztak rajta. A köznép is egyetértett velük. Otthon nem raboltak:
átjártak Törökországba s mikor megtudták, hogy az arnót martalóczok
valami rablójáratból zsákmánynyal megterhelve térnek haza, akkor azokra
ütöttek lesből; a rablóktól vették el a zsákmányt.
– Hisz akkor azok nagyon kedélyes ficzkók lehettek. Kár volt őket
háborgatni.
– Atyám is így fogta fel a dolgot. A harámbasák szigorú rendet tartottak
a bojnyikjaik felett, a mely falu és földes úr hűségesen megfizette
nekik az évi harácsot, annak a birtokából egy báránynak sem volt szabad
elveszni. A nép dolgozott, a haramiák mulattak s így megéltek kölcsönös
jó barátságban. Mindez egyszerre megváltozott, a mint Trenk Ferencz
Szlavóniába visszakerült. Apja rábizta a haramiák elpusztítását s atyám
és bátyáim, mint osztrák katonák az ő rendelkezésére lettek bocsátva. –
Atyám nemsokára invalidus lett ebben a rettenetes hadjáratban s a
lazarétumban halt meg. Mind a két bátyám, egyik a másik után elesett a
harámbasák golyóitól. De ez nem volt a legnagyobb gyászom: hanem a
nénémet feleségül vette Trenk Ferencz.
A hölgy szemeiben köny ragyogott ez emléknél; igazán érezte azt, a mit
mond (vagy nagyon jó szinésznő volt). Tovább vitte a hódítást,
tiszteletet gerjesztett maga iránt. Az a legveszedelmesebb állapot,
mikor a szerelmes rájön, hogy Circéje magas lelkü nemes hölgy: elébb
nymfa, azután istennő; így fokozva még nagyobb a bűbáj.
– Mikor a nagyobbik bátyám elesett a haramiák elleni hadban, Ferencz
odajött az atyámhoz: «Ne sírj öreg!» Én fiad helyett másik fiat adok
neked, Ceccod helyett másik Ceccot. (Bátyámat is Ferencznek hivták.)
Nőül veszem Amanda leányodat, fiad leszek. Atyám két kézzel kapott az
ajánlaton; az öreg Trenk gazdag ember hirében állt: hozzá adta a fiához
szegény Amandánkat. Aztán nemsokára Ruffo bátyám is elesett. Atyám a
kettős csapás alatt kedélybeteg lett: a lazarétumba került. Nekem oda
kellett menekülnöm a nénémhez, Trenk Ferencz urasicai kastélyába. Minő
élet volt ott! Mindennap tivornya, mely bevert fejekkel végződött.
Trenknek az volt az egyik kedvencz tréfája, hogy a vendégét a szoba
közepén tánczolni kényszeríté, s a míg a duda szó mellett a
kutyakopogóst járta, addig ő egy kurta nyelü baltát hajigált a lábai
elé, azzal a virtuóz ügyességgel, hogy a balta mindig az élével állt meg
a padlóban a vendég felkapkodott lábai előtt. A ki tehette, az ablakon
ugrott ki e gonosz mulatság elől.
– S nem akadt senki, a ki azt a baltát a fejéhez vágja?
– Nem birtak vele. Vadállati ereje volt. Két embert a levegőbe kapott
tüszőjénél fogva s úgy tánczolta velük a battute oláh-tánczot. S minő
beszédeket kellett nekünk hallgatnunk az asztalnál! Mocskos szájjal
elröhögött disznóságokat s véres szájjal eldicsekedett kegyetlenségeket.
Ezekben mind Trenk Ferencz volt a mester, a ki túltett valamennyin. S ha
még csak hallgatnunk kellett volna a kegyetlenségeket, de látnunk is
kellett. A kastélyának az udvarán volt a vesztőhely, s alig mult el nap
kivégzés nélkül. Egy háromöles fenyőszál volt fölállítva, melynek csucsa
hegyes vaskopjában végződött. Egyszer egy hires harámbasának az apját
fogták el a pandurok. Trenk Ferencz minden szóváltás nélkül kivégzésre
itélte. Az elitéltnek a fejére zsákot huztak egész a derekáig, mely a
kezeit lefogva tartá. Ekkor a két hóhér a lábainál fogva felkapta s
létrákon felvitte a karó hegyéig. Ott a hegyes kopjába illesztették s
azzal kirugva maguk alul a létrákat, hirtelen bekapaszkodtak a lábaiba s
alá ereszkedtek, végül aztán lecsusztak a fenyőszálon. A karóba huzott
szerencsétlen a rettenetes kíntól sokszorozott erővel szétszakítá a
ráhuzott zsák kötelékét s ledobta a zsákot magáról. Ez rettenetes
látvány volt: a mint ennek az embernek a két keze és két lába
hadonászott a levegőben, mint a szélmalom kelepe; arcza a pokolbeli
elkárhozottak kíntorzulásait mutatta: jajgatása, átkozódása csak akkor
szünetelt, ha a vér ömlött a száján. Trenk Ferencz pedig a czimboráival
ott dőzsölt a nyitott tornácz alatt s áldomást köszöntött a kivégzettre:
«Egészségedre, Jócza! Hej, de vigan tudsz tánczolni! De szépen tudsz
énekelni! No hát fujjad: Mnogája léta!» S a szerencsétlen elkínlódott
ott napokig: csak akkor vették le, ha másnak kellett helyet adni. Néha
úgy látszott már, kiszenvedett, keze-lába lehanyatlott. Aztán a mint
jött valami nagy madár, a légben keringve s az rá akart szállni, akkor
megint fölemelte a fejét s a kezével legyintve elhessegeté magáról. Még
élt!
A hölgy összerázkódott, mintha a hideg lelné. Trenk Frigyesnek is a
fogai vaczogtak össze.
– Néhány nap mulva a kivégzés után Trenk Ferencz, lovas szerezsánjai
élén elindult portyázni az erdőt átszelő folyam mentében. A folyamot a
köznép Orolájának hivja, a katonai térképen latin neve van: Riva aurea.
Szakadékos partu hegyi folyam, melyen nem lehet átusztatni a sebes víz
sodra és az örvények miatt. Egyszer csak a tulsó parton előbukkannak a
bokrok közül a haramiák. A mint a két ellenséges csapat egymást
meglátta, egyszerre, szokás szerint, leugráltak a lovaikról s fák mögé
huzódva, elkezdtek egymásra lövöldözni. A haramiák tölcséres puskája
csak közelből veszedelmes; Trenk Ferencz le sem szállt a lováról, ott
tánczoltatta azt a rablók előtt s azt a komédiát produkálta nekik, hogy
a markával a mellette elfütyölő golyó után kapott s aztán mintha elfogta
volna azt, visszahajította nekik: «Lőjjetek vele újra!» Az a monda volt
felőle a nép között, hogy nem fogja a testét a golyó.
(Ezt a fogást megjegyezte magának Trenk Frigyes s később jó sikerrel
utánozta.)
Egyszer aztán a harámbasa megunta a haszontalan puffogtatást s
átkiáltott Trenk Ferenczhez:
– Hallod-e Frányó! Te az én apámat karóba huzattad. Én megesküdtem szent
Cyrillre, két szál viaszgyertya mellett, hogy boszut állok rajtad az
apámért, s a míg élek, tőlem nyugtod nem lesz. No hát most itt vagyunk
egymással szemben. Ha legény vagy a talpadon, gyere, mérkőzzél meg
velem. Én is elküldöm magam mellől a szerezsánjaimat, rakjuk le
pisztolyainkat s bizzuk az ügyünket igaz vitézek rendje szerint egy szál
kardra.
– Jól van! Rá állok, felelt vissza Trenk Ferencz.
Azzal mind a ketten átadták a puskájukat, pisztolyaikat a kisérőiknek s
azokat jó puskalövésnyi távolban állíták föl a tisztáson. Ekkor aztán
Trenk Ferencz egyedül keresztül lovagolt a keskeny dobogón a túlpartra a
harámbasához kivont karddal.
– Ez már derék bátorság volt tőle! mondá Frigyes.
– Csak várja el a végét barátom. Mikor aztán közel értek egymáshoz,
akkor Trenk Ferencz hirtelen kivont a plundrája zsebéből egy jó
aczélcsövü pisztolyt s fejbelőtte vele az ellenfelét.
– Hisz ez komiszság! kiáltá fel Frigyes.
– Én is azt mondtam, szólt Miranda. A szemébe mondtam neki, mikor otthon
kérkedve mesélte el nekünk ezt a hőstettét, mint «kapital-jux»-ot, hogy
ez lovagiatlanság volt! Hogy a harámbasa viselte magát úgy, mint egy
nemes lovag s a nemes lovag úgy, mint egy bojnyik. A szemem közé
nevetett érte. Azt mondta, a haramiák ellenében nincs lovagiasság; azok
fenevadak, a miket tőrbe csalni, rászedni vadász virtus.
– Ez elég ok arra, hogy egy nő megutálja férjét.
– Szegény Amanda! Ő csak türni tudott. Még én sem hallottam soha egy
panaszszavát. Soha hivebben szerető nő nem volt a világon. Ha én
kifakadtam, ő védte ellenemben a férjét. Még a hibáit is magasztalta s a
durva csapodárságait, a mikkel maga Trenk kérkedett csupa tréfának
vette; nevetett rajtuk.
Miranda egy gyöngyökkel kirakott medaillont vont elő a korzettje csipkéi
alul s azt felnyitva odanyujtá az ifjunak.
Miniatur arczkép volt benne: egy sötéthaju fiatal hölgy, Diana
jelmezben.
– Nézze ön: ez volt az én kedves Amandám.
– Gyönyörű alak! mondá Frigyes.
– És Trenk Ferencz mégis el tudta őt hanyagolni a legközönségesebb
tenyeres-talpas paraszt nimfákért, a kik fölötti győzelmével előttünk
széltére dicsekedett. Szokása volt minden lakodalomban megjelenni s
gyakorolni azt a földesuri jogát, hogy a menyasszonynak ő vegye le a
koszorut a fejéről. Ott azon a vidéken bevett szokás ez. A vőlegény még
büszke is erre a megtisztelésre. A menyasszony kap aranyakat a jobbágyi
hűségeért s azokat a homlokára felfüzve viseli. Egyszer hirét vette
Trenk Ferencz, hogy a hires kopanicsár, Vilics Markó leánya tartja a
lakodalmát. A kopanicsárok azok a mély erdőben lakó pásztorok, a kiknek
van egy kis házikójuk összerótt fadeszkákból tákolva; de belül az a ház
a legszebb szövöttessel van tele aggatva. Van egynehány kecskéjük is; de
sokkal több kecsketömlőjük, tele jó szerémségi borral, szilvaszeszszel.
A leányaik nem tanulnak semmi dolgot, csak arany-ezüst himzést finom
fátyolokra. Ezeknek a jövedelme abból a zsákmányból telik ki, a mit a
haramiák hordanak át Törökországból. A Vilics Markóról is tudta
mindenki, hogy a rablók orgazdája. Azért Trenk Ferencz mégis elment a
leánya lakodalmára. S az ilyen kalandokra egyedül szokott eljárni:
minden kiséret nélkül. Egy szép leányért úgy meg tudott bolondulni, hogy
semmi veszélytől vissza nem riadt. Mikor aztán legvigabban szólt a duda
a lakodalomban, a míg a vőlegény tánczolt, hogy majd a nyakát törte,
Trenk Ferencz meg a szép menyaszonyt ölelgette: egyszer csak belép az
ajtón két harámbasa. Egy-egy óriás mindegyik: arczuk feketére cserzve az
idők minden viszontagságától. A szerbeknél azonban az a jó szokás divik,
hogy a lakodalmas házba senki se viszi be magával a fegyverét. A puskát
kívül az ajtófélhez támasztják, pisztolyt, handzsárt, kardot künn a
fogasra akasztanak; azért, hogy ha a bor a fejükbe megy, ne
gyilkolhassák egymást fegyverrel. Trenk is künn hagyta fegyvereit. Az új
vendégek ráismertek, ő is azokra.
– No Trenk Frányó! mondá az egyik harámbasa: most itt vagy a körmünk
között, nem illanhatsz el. Ha akarnánk, most oda szegezhetnénk a falhoz,
mint a bőregeret. De a haramiák nem szoktak mulatságot bontani. Itt
lakodalom van: vigadjunk! Egyél-igyál kedved szerint, ölelgesd a szép
menyasszonyt: senki se panaszolja fel. Majd aztán, ha megelégelted a
mulatságot, akkor kimegyünk a gyepre: kezünkbe vesszük a kardunkat s
aztán majd akkor válik el, hogy melyikünk tudja a másiknak a
halálnótáját elmuzsikálni.
Azzal a két harámbasa leült az asztalhoz, szemben Trenk Ferenczczel.
Trenk nem árulta el a félelmét: pedig meg volt rettenve. Ketten voltak
egy ellen s mind a kettő egyenként is félelmes ellenfél. Koczintott
velük s egymás egészségére üríték a kupáikat. Majd meg a mellette ülő
menyasszonyt vette az ölébe, azzal nyájaskodott s a míg a szép mátka az
orczáját csókolgatta, Trenk a két kezét a szoknya alá csusztatá. De a
mit ott keresett, az a két aczélpisztoly volt, a mi a plundrája zsebébe
volt rejtve.
– Oh, te drága, szép tubiczám! hizelgett a menyasszonynak Trenk, s abban
a pillanatban egyszerre elsütötte mind a két pisztolyt az asztal alatt s
hasba lőtte a két harámbasát.
Azzal, nem törődve az ölében tartott menyasszonynyal, megragadta a
hosszú, nehéz asztalt s azt rádöntötte a vele szemközt ülőkre. A két
harámbasa is az asztal alá esett.
Trenk Ferencz aztán keresztül ugorva asztalon és asztal alatt fetrengő
vendégeken, futott az ajtó felé.
Az egyik harámbasa olyan érzékenyen volt találva a lövéstől, hogy
kinlódva vonaglott a földön, de a másik, a nehéz seb daczára felugrott s
utána rohant Trenk Ferencznek.
Trenk azonban futtában felkapta a haramia puskáját, mely a küszöbhöz
volt támasztva. A harámbasa a handzsárját ragadta kézbe a fogasról s el
kezdte üldözni az erdőn keresztül Trenket.
Trenk visszafordult s a harámbasát a saját puskájával lőtte keresztül.
Akkor aztán a lelőtt rablóvezérnek kicsavarva a handzsárt a kezéből,
levágta vele a fejét s azt hazahozta magával diadaljelnek.
És Trenk Ferencz, ezt az egész történetet, akként mesélte el nekünk
kedélyes vacsorázás közben, mint a hogy szoktak vidám vadászkalandokat
elhistorizálni kedélyes férjek a feleségük előtt.
Szegény Amanda egész extázisba jött e mesemondás alatt. Ő csak bámulni
tudta hős férjét. Csak azt látta ebben a rémtörténetben, a mi dicsőség
(hisz az is van benne); de azt, a mi alávaló, a mi gyalázatos benne, azt
nem vette észre.
Annál jobban iszonyodtam én az egész embertől, a környezetétől, magától
az országtól, a melyben ez az élet mindennapi dolog.
Engem Flórenczben és Velenczében neveltek: a költészet és finom izlés
hazájában.
Most pedig elkövetkeztek az én pokolbeli napjaim.
Trenk Ferencz a legutóbbi leczke óta őrizkedett a paraszt menyasszonyok
lakodalmába keveredni. A felesége pedig áldott állapotba jutott. Más
ember ily állapotban őrzi, félti, ápolja a feleségét. Ez meggyülölte,
megutálta. És aztán én nekem kezdett udvarolni. Mint egy vadállat, mint
egy kutya. Nyiltan, a felesége előtt. Én nagyhamar tudtára adtam, hogy
egy trienti grófnő kezéhez nem lehet keztyütlen kézzel nyulni. S hogy
aztán a felől is tisztában legyen, mi vár rá, ha brutális erőszakkal
akarna czélhoz jutni, megmutattam neki ezt az ujjamon levő gyürüt.
Velenczei remek. Ha a gombját elfordítom, alul egy aczélfullánk ugrik ki
belőle, mely a legfinomabb uráre méreggel van zománczolva. A legkisebb
karczolás e gyürüfullánkkal, rögtöni halált okoz. Egyszer megmutattam
neki azt egy nagy sinkoránján. Ettől fogva aztán félt tőlem.[2]
A delnő megmutatta Frigyesnek az ujján viselt gyilkos stratagemát, a
felpattanó aczél fulánkkal. Akkor is az ujján volt az, a mikor őt
ölelgette.
– Az én ölelésem a Cobra kigyó ölelése! mondá a hölgy, összeszorított
fogairól felhuzva piros ajkait.
Egyszer aztán, mikor egyedül voltunk, azt mondá nekem Trenk Ferencz: «én
adnék önnek cserébe azért a gyürüért egy másik gyürüt, a mi azzal
fölér», – a jegygyürüjére mutatott.
Én felháborodva mondám neki: «csak nem akarja ön a feleségét megölni,
hogy engem elvehessen?»
Azt mondá erre, ördögi vigyorgással az arczán:
– Nem szükség valakit megölni: lehet meghalatni.
Nem voltam képes ennek a szónak az értelmét kitalálni. Nem sokára
megtudtam azt.
Amandának áldott állapota már nagyon előre haladt. Egy napon Trenk
Ferencz, az új katonai főparancsnok gróf Sch..n tiszteletére, a ki atyám
helyébe jött, nagy parforce-vadászatot rendezett, a melyre minket is
magával vitt. Tapasztalatlan nők voltunk mind a ketten: senki sem
figyelmeztetett bennünket arra, hogy nőnek minő veszedelem lovaglásban
részt venni, midőn Istentől megáldott állapotban van. És még minő
lovaglásban! Árkokon, bokrokon keresztül ugratva; mocsarakba gázolva a
falkától öldözött szarvas nyomában. És Trenk Ferencz még azt is
megtette, hogy a hallali után, mikor neje izzadtan, felhevülten érkezett
meg a vadásztanyára, jéghideg forrásvizet nyujtott neki az ivótülkéből.
Másnap Amanda lázt kapott s néhány nap mulva meghalt.
– De hisz ez hitvesgyilkolás! kiálta fel Frigyes elszörnyedve.
– Az volt. Szegény Amanda nénémet gyermekével együtt temették el egy
koporsóban. Mikor a sirbolttól visszatértünk, (Amanda katonai parádéval
lett eltemetve) az első szava az volt hozzám Trenk Ferencznek, Sch..in
ezredes jelenlétében: «No kedvesem, most már özvegy vagyok». Ez a szó
őrültté tett. Szétnéztem: kinél keressek menekülést? És ha egy
orangutang lett volna is! Megragadtam Sch..in ezredes kezét. «Uram!
vegyen ön engem feleségül». Az ezredes meg volt lepetve. «Kisasszony! Én
öreg ember vagyok már, ripacsos képü és rigolyás!»
– Én olyan hűséges neje leszek önnek, mint egy rabnő, mint egy kutya!
Követem önt minden viszontagság között!
Ferencz dult-fult dühében: fenyegetődzött, hogy megöl. De én szemébe
mondtam, hogy gyülölöm, mint testvérem gyilkosát s nem lesz életemnek
más törekvése, mint hogy őt a vérpadra juttassam. Így lettem Sch..in
ezredes nejévé. Jó ember volt. Inkább atyám volt, mint férjem. Nem
hoztam szégyent a nevére. Vele jártam mindenütt a táborozás alatt,
megosztottam a sátorát. Férfi öltözetben mellette lovagoltam. A míg ő a
csapatait vezényelte, én megfőztem az ebédjét, s kimostam a szennyesét.
A nagy hadjárat megkezdődött; férjem tábornoki rangot kapott s
dandárparancsnok lett.
Ugyanekkor Trenk Ferencz felajánlá a bécsi kormánynak, hogy ő egy szabad
csapatot alakít pandurokból és rablókból, ha a királynő az utóbbiaknak
amnestiát biztosít. Elfogadták az ajánlatát. A kegyelemlevél megjött.
Trenk Ferencz azt kihirdetteté az egész tartományban. A rablók
kinevették vele, s nem jöttek a zászlója alá. Ekkor aztán valódi
hadjáratot indított meg ellenük: a saját pandurjait összegyüjtve,
kiverte őket minden rejtekükből s beszorítá valamennyit a Száva és
Szudiszava szögletébe. Ott azután az éhség kényszeríté őket a
kapituláczióra.
Oh, az az ember egy elhibázott összetétele a hősnek és a szörnyetegnek;
a ki ugyanannyi bámulatot, mint a mennyi megvetést tud maga iránt
fölkelteni. Ezt még senki sem gyülölte a nélkül, hogy ne szerette volna.
Én, mikor meg akarom semmisíteni, akkor imádom legjobban. Hiszen, ha nem
imádnám, nem gondolnék mindig reá! Nem válogatnék örökké a
halálnemekben, a mikkel megsemmisítsem. Néha már ott vagyok a
fantáziámmal, hogy látom a fejét legördülni a hóhérpallos alatt s akkor
aztán megint a képzeletemben fölveszem a porból azt a csuf ördögpofáju
fejet és a könnyeimmel mosom tisztára.
Trenk Frigyes elgondolkozott rajta, vajjon mi a nagyobb gyönyör, a mit
ez a tündérnő osztogat: az-e, a miben Trenk Frigyest, vagy a miben Trenk
Frányót részesíti?
A hölgy folytatá a kedélyes adomázást. Volt rá idejük. A katonák a
szekereket rakták meg szüleséggel.
– Minő nép volt az, a melyet maga körül gyűjtött ily módon Trenk
Ferencz! Én láttam őket; mert a férjem is Pozsegában toborzá az
ujonczait az ezredéhez s egybekelésünk után gyakran átrándultunk Trenk
kastélyába; férjem hivatalos kötelességből: én haragból, melybe jó adag
kiváncsiság vegyült. Minden nap vártam, hogy agyonütik a saját
harczosai.
Arra való emberek voltak. Mind öles termetü alakok, marczona
tekintettel, orczáikban ki van fejezve egész jellemük: vakmerőség,
kegyetlenség, gyanu. Vonásaik olyan kemények, mintha érczből volnának
faragva; emlékeztetnek azokra a gnómokra, a mik a templomok csatornafőit
képezik. Erejük a mesével határos: akármelyik megteszi, hogy egy lopott
tehenet fölkap a vállára s úgy viszi át az egy szál fenyőből készült
bürün egyik partról a másikra. Senki ezeket a világon fegyelemben nem
tarthatná Trenken kívül. De ez uralkodik rajtuk. A legkisebb
engedetlenségért halállal büntet: ő maga a biró és a hóhér. Hanem aztán
jutalmazni is tud. Egy-egy napot tivornyára enged a czimboráknak; akkor
aztán minden szabad! Senkinek sincs parancsszava: magának a vezérnek
sem. Ő is együtt dőzsöl, dalol, dulakodik a többiekkel; előhozatja a
hegedüjét s huzza nekik a lábaik alá a vad toporzékoló táncz nótáját.
Máskor meg a forró napon egzeczéroztatja őket hajnaltól estig s nem
engedi őket a patakhoz menni, hogy szomjukat eloltsák; ő maga is velük
tür éhséget és szomjat.
Egyszer így gyakorolta a haramia-csapatját a sorlövésben. Be akarta
nekik tanítani azt a methodust, a mi a porosz granátosokat oly
ellenállhatatlanokká teszi, hogy bevárják a támadó lovasságot kétszáz
lépésnyire s akkor egymás után háromszor adnak sortüzet s ennek olyan
gyorsan kell menni, a milyen gyorsan egy vágtató lovas csapat kétszáz
lépésnyiről az eleven bástyáig eljut.
A haramiákból lett katonák zúgolódtak a fárasztó gyakorlatt miatt; de
még inkább azért, hogy a vezér folyvást szídta őket.
Egyszer aztán golyóval kezdtek lőni. Trenk Ferencz alatt összerogyott a
paripa: keresztül lőtték.
Ekkor Trenk kihúzta a kardját, odament a felállított hadsor elé s
elkezdte számlálni: «egy, kettő, három, négy.» A negyediknek egy
csapással leütötte a fejét. Tovább haladt. «Egy, kettő, három, négy.»
Megint leütött egy fejet. Azután harmadikat. Negyedelni kezdte a
csapatot.
Ekkor előugrott a sorból egy harámbasa odakiáltva:
– Hagyd abba! Én voltam az, a ki a golyóval lőttem rád. Nem türjük a
zsarnokságodat tovább. Velem mérd össze a kardodat, ha ember vagy!
Ezt a harámbasát Trenk Ferencz egy kardcsapással, a nyakától az övéig
hasította ketté.
Erre föllázadt az egész ezred. Kardot, handzsárt rántottak s rárohantak
a vezérre. És Trenk Ferencz, a lázadó tömeg közepette osztotta
jobbra-balra a halálos csapásokat: úgy dult a sokaság között, mint egy
Orlandó, mint a Niebelungen-dal sérthetlen vitézei, sőt megtette azt, a
mit Oroszlánszívű Rikhárd Palestinában, hogy a midőn keresztül vágta
magát az útját álló pogány seregen, akkor visszafordult s újra közéjük
rohant, dühöngve.
De már ez az emberfölötti vitézség még a haramia népet is meghatotta.
«Állj meg! Hagyd el!» kiabálták minden oldalról s térdre omlottak
előtte, kardjaikat markolattal fordítva, feléje nyujtották meghódolás
jeléül. Akkor aztán Trenk is eldobta vértől gőzölgő pallosát s ölelte,
csókolta a vitézeit, a kik nagy diadalordítással emelték vállaikra s úgy
hordozták körül. E hihetetlen harcz után halálig hű lett hozzá az egész
haramia had: ez lett a testőrsége, ez lett a magja a dandárának.
Nem sokára egész dandár vette körül. Szabadcsapatja felszaporodott
ötezer emberre. Azok között már nagy számmal voltak magyarok; azokból is
– természetesen – a java: csikós, gulyás, futó betyár, bakonyi kondás.
Nehéz volt hozzájuk méltó tiszteket találni. A mely hadnagy nem volt
olyan vakmerő, mint a milyennek a vezér kivánta, azt kirúgta táborából:
«vén asszony vagy!» mondá szemébe a hadsor előtt. De sok idegen vitéz
odajött hozzá a harcziskoláját kitanulni, köztük finom gavallérok, mint
Laudon.[3]
Nem lelkesíté azt a fegyveres tömeget az a honszeretet, a mi a magyart
és horvátot annyi hőstettekre egyesíté hajdan; sem a fanatikus
hitrajongás, a mi a törököt a csatába viszi, sem a dicsvágy: csupán a
rablási szenvedély. A vezértől elkezdve az utolsó pandurig mindannyinak
az volt az öröme: vérfürdőben úszni, kincseket zsákolni; felgyujtott
városok lobogványában gyönyörködni; aztán dobzódni az összerogyásig.
S mind ezt a rossz ösztönt fel tudta használni Trenk Ferencz valódi
hadvezéri lángészszel. Majd mondok el önnek egy pár esetet róla, a mi a
mesével határos: hogyan tudott csekély eszközökkel, az ellenség lelki
állapotját felhasználva, nagy sikert kivívni.
Trenk Ferencznek Lotharingi Károly főherczeg teljhatalmat adott (és
egyebet semmit), hogy gyüjtsön a saját költségére egy szabad csapatot:
azt ruházza, fegyverezze fel tetszése szerint, fizesse, élelmezze, a
hogy tudja s hadakozzék vele saját belátása szerint, teljesen
függetlenül a vezénylő generálisoktól. S ezt a felhatalmazást Trenk
Ferencz olyan ügyesen használta fel, hogy kezdettől fogva kedvenczévé
lett a bajorországi hadsereg vezérének, Khewenhüllernek. Mindig előtte
járt a hadsereg zömének s a míg az hidat vert az Izáron, ő átusztatott
rajta s az ellenség csapatjait folytonos támadásaival el tudta foglalni.
Csoda vitézségének a híre megelőzte jöttét, irgalmat nem ismerő
kegyetlensége megbénítá az ellenséget.
Egy bajor helységet, Filshofent, hatszáz franczia tartott megszállva.
Trenk Ferencz, Laudonnal és egy pár testőrével előre száguldott
kémszemlészni, a saját ezredeit messze hagyva maga mögött, kettőjükön
kívül nem voltak többen tíz lovasnál, mikor a helységben levő
francziákra bukkantak.
Rendes eszű vezér ilyen esetben visszafordult volna, hogy a csapatjait
elővezesse. De azok négy mértföldnyire voltak a háta mögött; mire értük
megy és visszatér, az ellenségnek csak hült helyét fogja találni. A
kómikum kvinteszszencziája, a mit ekkor Trenk kigondolt. A mezőn volt a
learatott lóhere, a mit bajor gazdák szokása szerint magas póznákra
szoktak felaggatni szikkadásra; Trenk hirtelen felszabdaltatta a tíz
szerezsánjának a veres köpönyegeit s azoknak a darabjaiból sipkákat
csináltatott. Aztán egy-egy érett tököt huzatott a lóherés póznák
hegyébe, feldíszítve veres sipkával. Azok a bokrok közül úgy tüntek elő,
mint megannyi veres sipkás óriások. Akkor aztán trombitájával riadót
fuvatott s Laudont odalovagoltatá a város kapujához, kapituláczióra
szólítva fel a várőrséget. S erre a hatszáz franczia, tisztestől együtt
megadta magát Trenknek, meg az ő veres sipkás manekénjeinek. Az ember
azt hinné, hogy ez egy rossz mese, ha a hadi bülletinben meg nem volna
örökítve, a fővezér magasztaló elismerése mellett. Az ilyen csodasiker
biztosítá számára azután a hadparancsnokok elnézését féktelen
kicsapongásai és kegyetlenségei iránt. Trenknek a neve egy új fegyvernem
volt.
– Nem irigylem ezt a dicsőséget.
– De ő is megkapta egyszer a büntetését, még pedig a saját keze által.
Mikor Filshofent egy éjjeli rohammal elfoglalta, a pandurjainak szabad
rablást engedett a városban. Előbb azonban dobszó mellett kihirdetteté,
hogy a mely cseléd elárulja, hogy a gazdája hova rejtette el a pénzét, a
prédából tizedrészt kap. Ez is jó methodusnak vált be. A háború
demoralizálja az embereket. Akadt áruló elég. Egy ilyen pribék megsugta
Ferencznek, hogy a patikárusnak huszezer forintja van elrejtve egy
vasdobozban. Maga a farmakóp elmenekült a városból. Ezt a gazdag
zsákmányt nem akarta Trenk Ferencz megosztani a czimboráival. Csak egy
pandurt vitt magával, a ki a zárt vasajtót feltörje a kecskelábbal s a
ládák tetejét fejszével beütögesse. A patika alatti pinczében rátaláltak
a vasdobozra. De nem egy volt ott, hanem több, valamennyi mind ólommal
leforrasztva. Trenk nem sokat olvasztgatta az ólmozást, hanem bevágatta
a vasdoboz tetejét fejsze éllel. Az egyikben gálicz volt, a másikban
ólomczukor, egynek a súlyáról azt hitték, hogy arany van benne. Aztán
mercuriussal volt tele. Nagy volt a káromkodás. Végre egy veres
kereszttel jelölt dobozra akadtak. No ez lesz az igazi! A többieken
halálfej volt. Mikor aztán a pandur belevágott a doboz tetejébe, az
egyszerre szétpukkant, lőpor volt benne, a mit a fejszétől adott szikra
felrobbantott. Az egész patika levegőbe röpült s Trenk Ferenczet
odatemette az omladékok alá.
A szerezsánok hadnagya, Laudon, rögtön munkába állítá az embereit s a
romokat eltakarítva, rátalált Trenkre és a pandurjára. Trenk eszméletén
kívül volt; de még élt. Szerencséje volt, hogy előtte állt a manipuláló
pandur a robbanáskor; az egy idomtalan tömeggé lett összezúzva, égve; de
a vezérét megvédte a testével. Csak az arcza szenvedett Trenknek a
robbanástól, azt a láng úgy teleszórta fekete pontokkal, hogy azontúl
semmi sem hiányzott neki a Belzebub lárvájából. Napokba került, a míg
enyhítő tapaszokkal, kollirokkal annyira vitték, hogy feldagadt
szemhéjait fel tudta nyitni. Laudont látta maga előtt.
– Mi történt velem? kérdezte tőle.
Laudon aztán elmondá neki, hogy a patika felrobbant s a vezér urat annak
az omladékai közül ásták ki.
– Hát a huszezer forint? kérdezé Trenk hamarosan.
Laudon nem tudott semmi huszezer forintról.
– Hazudsz! kiáltott Trenk. Azt te találtad meg! Egy vasdobozban volt! Te
dugtad el!
Laudon szavát adta, hogy ő nem talált semmi pénzt vagy kincset érő
holmit a patika romjai között, a még épen maradt dobozokban csupa
arkánák és heroikák voltak; azokat kiöntötték a pöczébe, hogy valaki meg
ne egye.
– Nem igaz! Tolvaj vagy! Elloptad az én zsákmányomat.
Erre a szóra Laudonban is felforrott a nemes vér.
– Hallja ezredes úr! Ne nagyon osztogassa a tolvaj czímet, mert azt én
nem veszem megtiszteltetésnek. Én nem találtam semmi pénzt. Csak egy pár
dögöt. Az urat, meg a pandurját. S ha én találtam volna is meg azt a
keresett kincset, hát az az én zsákmányom volna s nem szólhatna érte
senki. S ha az urat ott hagytam volna, azért sem szólhatna senki.
Ezt a kemény visszatromfolást csak elnyelte akkor Trenk Ferencz. De ő
nem az az ember, a ki a boszuságot el szokta felejteni. De még nem is az
az ember, a kit ki lehet engesztelni. Egy mázsa jótétemény nem nyom le
nála egy nehezék megbántást. Az, hogy Laudon őt a halálból mentette meg,
hogy a sírból ásta elő, mind nem volt előtte mentség. Ettől a naptól
kezdve folytonosan azon mesterkedett, hogy Laudont valami módon
elpusztítsa. A legundokabb alávalóság volt, a mit a hadnagyaival
elkövetett, a kik nem akarták neki önkényt átengedni a zsákmányukat.
Mint vezér arra használta fel parancsnoki hatalmát, hogy az ilyen
tiszteket a legveszélyesebb vállalatokkal bizta meg, a mikben ott
kellett nekik veszni. Az elesett tisztnek a holmiját aztán a saját
örökségének tekinté. Azt mondta: a török szultán is örököse a basáinak.
Trenk Ferencz folyvást kémekkel kisértette Laudont minden
jártában-keltében s azok hírül hozták neki, hogy a hadnagy nagyon bőven
szórja a pénzt, a tarsolya tele van arannyal. Dühös volt érte. Azt
hitte, az az ő zsákmányából telik.
Egyszer aztán kiküldé Laudont harmincz magyar huszárral a franczia
lovasság fölverésére. Azt adta neki utasításul, hogy csak kezdjen
csatározást a vértesekkel, majd ő aztán a többi huszárokkal segítségére
fog sietni az erdőből. A strázsamesternek ellenben azt az utasítást
adta, hogy csak engedjék a hadnagyot a francziáktól összekaszaboltatni,
hanem a lovát, az általvető iszákjával együtt hozzák vissza.
Az őrmesterben volt becsületérzés. Elmondta Laudonnak, hogy mi szándéka
van vele Trenknek. Ekkor Laudon szétosztotta a nála levő pénzt a
huszárok között s mikor már körül fogta három század franczia kürazir s
Trenk nem jött a segítségére, keresztül vágta magát az ellenségen, de
többé nem ment vissza Trenkhez, hanem felment Bécsbe s bevádolta a
főhaditanácsnál a pandurvezért. Már akkor egész raja az elcsapott
tiszteknek segített Trenknek a jó hírét terjeszteni a fővárosban. De még
nem merték őt bántani. Nagy szükségük volt rá. A királynő szörnyedezett
a rémmeséken; de azt mondá: «mais c’est la guerre!»
Itt félbeszakítá a beszélgetést a huszárstrázsamester, a ki jött
jelenteni, hogy a kocsik meg vannak már rakva szüleséggel. Huszonkét
szekér. (Szekér alatt azonban érteni kell azokat a két kereken mozgó
járműveket, a mikbe két rud közé egy lovat szoktak fogni. A kocsis a
nyeregből hajt.)
– No, hát oda épen jó lesz az elfogott huszonkét huszárnak a lova. Maguk
a foglyok lesznek a kocsisok.
– Ne induljanak még! Tanácsolá az úrnő. Várják be, míg besötétül.
Frigyes ezzel az utasítással bocsátá vissza a strázsamestert s ismét
elfoglalta a helyét az úrnővel szemközt a kávézó asztal mellett.
– A legiszonytatóbb dolgát Trenk Ferencznek saját szemeimmel láttam,
mondá a delnő, már a harmadik szivarra gyujtva: csak félig szívta ki
mindegyiket. Férjemnek a dandára Cham városát ostromolta. A hasonló nevű
folyam mellett van egy kis erősség, melynek várőrsége kivételképen
nagyon erélyesen védte magát. A védelemben részt vett a város lakossága
is. A várat férjem lövészei ostrommal vették meg, derekasan küzdve a
bajorokkal. Mikor aztán a városbeliek látták, hogy a fellegvár
megostromoltatott, menekülni kezdtek a városból. Egy híd vezetett a Cham
folyó túlsó partjára. Mi egy halom tetejéről néztük, hogy tódul a város
védtelen népessége, asszonyok, gyermekek, hátukon vitt holmijaikkal a
hídon keresztül. Ekkor Trenk Ferencz átúsztatott a folyón a pandurjaival
s elállta az útját a menekülő népnek.
A mit akkor látnom és hallanom kellett, azt soha el nem fogom felejteni.
Trenk pandurjai meztelenre levetkőztették a menekülő nőket s miután még
az inget is lehúzták róluk, beledobták őket a folyóba. A gyermekeiket
utánuk. A vizbehalók kinordítása felhangzott mihozzánk. Én
kétségbeesetten rohantam a férjemhez, könyörögve, hogy vessen véget
ennek a tömeggyilkolásnak. Ő rögtön nyargaltatá a hadsegédét Trenk
Ferenczhez, azzal a parancscsal, hogy azonnal hagyja abba a menekülő
asszonyok fosztogatását, legyilkolását! S tudja ön mit izent erre
vissza? Hogy ő neki a dandárvezér nem parancsol; mert neki Károly
főherczegtől van meghatalmazása úgy viselni a háborút, a hogy a pandurok
szokták. S hogy ő neki joga van a Cham városi népen boszut állani, mert
azok az ő pandurjai közül nyolczat elfogtak, azoknak a kezeit
levagdalták s így hurczolták végig az utczákon közcsufságra. Hát ha joga
volt egykor Róbert Károlynak a felesége levágott négy újjáért az egész
Zách nemzetséget, leányostól, gyermekestől kiirtani, neki is hasonló
joga van ezt tenni, nyolcz derék pandur levágott kezéért a chamiakkal.
Ekkor az én unszolásomra még egyszer odaizent hozzá a férjem, hogy az én
kedvemért, az én könyörgésemre hagyjon fel a nők elleni
kegyetlenkedéssel. Erre gúnyosan azt izente vissza, hogy kedvem szerint
fog cselekedni; a szép leányokat nem ölette meg, azokat vissza tartotta
s majd meglátom, hogy milyen szépen bánnak velük a pandurok!
… Úgy-e, hogy elpirult ön? szakítá félbe az elbeszélését Miranda. Nekem
jobb, mert festék van az arczomon: beszélhetek oly dolgokról, a mik
fölött egy gárdistahadnagy elpirul. De ez a szörnytett csordulásra birta
a kelyhet. Neupperg tábornagy vádat emelt Trenk Ferencz ellen Bécsben a
chami asszonygyilkolásért. A királyné parancsára elfogatták s vasra
verve vitték fel Bécsbe a haditanács elé, melynek elnöke Weber báró
volt. Trenktől elvették a pandurcsapatok fölötti parancsnokságot,
felosztva azokat három német frájbájter között. Menczel, Bärenklau és
Tripsz volt a kedves lóherének a neve. Ekkor aztán hárman raboltak egy
helyett. De hárman együtt sem értek fel egy Trenkkel harczi vitézség
dolgában.
Férjem az esemény után maga kérte a főhaditanácstól, hogy szabadítsák
fel a bajorországi parancsnokságtól s helyezzék át az olaszországi
hadsereghez. Bemocskolva érezte a nevét Trenk infámiája által, a ki vele
együtt működött. Olaszországban nem is keresett mást, mint hogy egy
becsületes halál által tisztára mossa katonai jó hirnevét. Nem sokára
megtalálta. A csatatéren esett el. Az én kezeim között halt meg; utolsó
szembehunyásáig vele voltam; azt mondá haldokolva: «jó asszony voltál!»
Igazat mondott. Özvegyi tartásul egész vagyonát rám hagyta, melyet a
szép csehországi birtok képez. Én azonban fiatal voltam, semmi örömöm
nem volt még a világban. Nem is ismertem még a nagy világot. Felkerültem
Bécsbe. Bevezettek az udvarhoz. Az eddig ismeretlen fény, hizelgés,
csábítás közepette nem csoda, ha elvesztettem a fejemet, de cserébe
esett. Én is elkábítottam másoknak a fejét. Nem megy ez vétekszámba. A
nemesi czímer a legszebb fügefalevél. Hiú is voltam. S nagyravágyásomnak
hizelgett az, hogy nincs olyan fényes kalap az udvarnál, melyet az én
üdvözlésemre meg ne emeljenek. Ez volt a vesztem. Egy kalapnak mégis
csak békét kellett volna hagynom. Kitalálja ön az enigmát? Nem találja
ki? Jó. Pedig jó volna, ha a példámon okulna. Önnek is mesenagy
szerencséje van az udvar napfényében. Válogathat a plánéták között. De
ön magához a naphoz is hozzányul. Vigyázzon magára! Meg fogja égetni a
kezét, a hogy én megégettem az enyimet. Egy szép napon zárt kocsi állt
meg a palotám előtt s egy udvari tanácsos lépett be hozzám legfelsőbb
parancscsal, melyben tudtomra lett adva, hogy azonnal induljak
csehországi kastélyomba és onnan ki ne mozduljak. Bécs városába többé
föl nem mehetek, hacsak nem a rendőrfőnök által a Hübschlerinneknek
osztott türelmi bárcza mellett.
A hölgy fáratag mozdulattal veté magát divánja vánkosára, legyezőjét
összecsapva, s mintegy magának mondva, a mit mondott.
– És most itt vagyok, fiatalon, özvegyen, számüzve egy cseh faluba s
várva az ellenséget, a ki, mint az elbüvölt herczegasszonyt, börtönömből
kiszabadítson.
Ezt a szót Frigyes egyenes biztatásnak vette, hogy a hölgy mellé üljön a
kerevetre. Ha csak ellenség kell!
Miranda azonban egyszerre eloszlatta a félreértését; a legyező újra
kitárult s kettőjük arczát elválasztá egymástól.
– Hohó! fiatal barátom! Ön nem az az ellenség, a ki engem megszabadít,
hanem a kit én szabadítok meg.
Frigyes valamit hebegett az elmult édeni óráról.
– Jajh, barátom; az olyan régen volt, hogy már elfeledtem. Ön nem fogja
elfelejteni, de óva intem, hogy őrizkedjék azzal eldicsekedni a táborban
a pajtásai előtt, mert azért önt haditörvényszék elé állítják és főbe
lövik. Egy vezénylő tiszt, a ki ott felejti a katonáit a veszélyes
álláson s a lesben álló ellenség által egy hölgy boudoirjában hagyja
magát meglepetni. Ezt jó lesz ki nem trombitálni. Hanem ha a királynak
elmondja ön, azt nem bánom.
Frigyesnek az arczába szökött a vér. Szégyenpir volt az rajta.
Miranda megsimogatta ezt az elpirult arczot. Nincs annál igézőbb, mint
egy huszesztendős fiú, a ki még elpirul.
– Maga nagy gyermek. Üljön vissza a helyére. Hiszen nincs közöttünk
mindennek vége. Ön még én velem többször fog találkozni, mert a Trenkek
sorsa az enyémmel szorosan össze van bonyolítva. S én önhöz mindig jó
leszek. Hanem most értse meg a dolgát egészen. Tudja ön? A maga dolgát:
ne az enyimet. Még eddig úgy tetszik, mintha folyvást magamról beszéltem
volna, meg az ön nagybátyjáról, pedig önnek magyaráztam valamit, a mi
önnek a sorsára nagy befolyással lesz. Ön még az a gyermek, a ki a
tóparton gondatlanul gyönyörködik a tó fenekét ellepő virágokban s nem
sejti, hogy az a víz olyan mély, hogy ha ön beleesik, hát oda fullad.
Meg kell fogni önnek a derekán a járszalagot. No! Maradjon veszteg a
helyén, viselje magát szépen; most mindjárt önről lesz szó.
S hogy nagyobb kényelembe helyezze magát, a hölgy fölszedte maga alá a
lábait s úgy ült a kereveten, a hogy a török asszonyok szoktak.
– A számüzetésemnél hagytam el. Nem sokára bejöttek a poroszok
Csehországba s elfoglalták a fővárost. Ezuttal a cseh főnemesek nem
siettek Frigyes király udvarlására. Pedig szép farsangi idő volt. Akkor
talán én is kaptam volna egy meghivót az udvari bálra. De hát Frigyesnek
már csak a politikára, meg a katonákra volt gondja; ránk asszonyokra nem
ügyelt. Pedig mondhatom, hogy az asszonyok sokat tehetnek, a mit a
férfiak vitézsége meg nem tesz. Önök nem mozdultak ki Prágából: várták a
sült galambokat, a miket XV. Lajos le fog lövöldözni «pour le Roy des
Prusses!» Várhatnak arra már! Meghalt a szép Chateauroux herczegnő, a ki
XV. Lajos koponyájában a kraneologia szerint a harczvágy organumát
képezte. A franczia király most gyászol és beteg.
– Chateauroux herczegnő meghalt? kérdé elbámulva Frigyes.
– Meg biz az: egy pohár jeges viztől. Hát önök még azt sem tudják?
Minden összeköttetésük meg van szakítva a külvilággal. A rettenetes
Trenk megint itt van! A mint önök a háborut megindították, a királynő
rögtön előhozatta a börtönből s visszatette a pandurjai fővezérségébe;
most az hatalmasabb, mint azelőtt volt. Ő tört utat a Rhénuson keresztül
Károly főherczeg ármádiája számára, a maga hihetetlen hős merényletével.
Filippsburgnál a Rhénus szigetén volt a francziáknak egy bevehetetlennek
hiresztelt váruk. Trenk éjjel átuszott hatszáz pandurral a szigetre s
felmászott a sánczokra. Az őrséget kardra hányták. A várparancsnokot,
Créve-Coeur marquist Trenk maga vágta le. S a mint ezt elvégezték, azon
frissiben átusztak a Rhénus másik ágán; a túlparton meg két ezred bajor
lovast találtak csendes pihenésben, azok között iszonyú mészárlást
követtek el s ezzel átvitték a háborút franczia földre. Mindezt én első
kézből tudom.
– S mi erről Prágában semmit sem tudunk; csak arról van tudomásunk, hogy
a magyar szabad csapatok köröskörül dongnak bennünket.
– Nem ám; mert az asszonyokat teljesen mellőzi a király. Egy ilyen
háboruban, mint a mostani, a férfi, mint hirhozó, teljesen
hasznavehetetlen: azt rögtön elfogják, felakasztják; míg ha egy szép
asszony az ellenség kezébe kerül is, legfeljebb egy kis galante
avantüreje támad; kivágja magát s odább menekül. De hát Frigyes király
fejébe vette, hogy ő a sátorban a spártait játszsza. Meg tudja tagadni
magát.
– Megtagadja magát? szólt bele Frigyes elbámulva.
– Hát persze, hogy megtagadja! Oh maga pirók! Talán még azt sem hallotta
soha, hogy a szép Frigyes alapjában bonvivant, minden jó tulajdonságával
egy sybaritának. Persze, Berlinben a gárdisták között nem
czirkuláltatják az öreg királynak, Frigyes Vilmosnak azt a levelét, a
mit a trónörököséhez irt, mikor azt rajtakapta, hogy az a szép Ritter
Dórisz énekesnő miatt meg akar szökni Angliába, de Bécsben mindenki
könyv nélkül tudja azt a levelet, a miben az öreg király azt mondja a
bebörtönzött fiának: «ugy-e jobb szeretnéd, ha egy maitre de flute-öt
hozatnék a számodra Párisból egy tuczat furulyával, meg egy banda
komédiást egy nagy orchestrummal, meg egy csorda franczia tánczmestert
egy svadron petit maitreszel s építtetnék hozzá egy nagy komédiaházat:
ez neked jobban tetszene, mint egy kompánia granátos, a ki szerinted
csak canaille; hanem egy olyan petitmaitre, egy olyan kinyalt
francziácska, egy bonmot, egy-egy rózsácska, egy komédiásocska, az neked
valami nóbel! Az királyi dolog! Az «digne d’un prince!» Ezek a te
sentimentjaid, a mit ifjúkorod óta a gézenguzok és örömleányok a
szivedbe tömtek!»
Ezzel a leleplezéssel új világításban látta a fiatal gárdista
bálványozott királyát. Közelebb jött hozzá. Hát fiatal korában az is
csak legény volt, mint ő. Hát ha még most is az? De mi oka volt ezt a
kényes adatot az udvari krónikákból épen ennek a hölgynek elmondani ő
előtte?
Trenk Frigyesnek éles fürkésző esze volt; hamar rájött a talány
nyitjára.
– Hát most a komédiásokkal kevesebbet foglalkozik Frigyes király, mint
az előtt, folytatá a hölgy. Pedig ezeknek egy hadvezér is vehetné
hasznát. Ez a czigányhad jobban van értesülve a hadseregek mozdulatáról,
mint a hadikormány. Nálam rendesen megfordulnak kóborlásaik alatt. Én
szeretem őket; jól mulatok velük. Aztán elmondják az utazásaik czélját.
A thábori komédiás-trupp egyszerre csak felkerekedik s utazik
Szászországba. Pedig Tháborban porosz ezred fekszik s a tisztek jó
szinházlátogatók. De ők már kanóczillatot éreznek s megtudták, hogy
Károly herczeg Szászországba siet. Más halandó fut a nagy hadseregek
elől: a komédiások eléje sietnek s ha egy városnak az egyik kapuján az
ellenség vonul be trombita, dobszóval, a másik kapuján a histriók
csapatja nyomakodik elő szintén dob, trombitaszóval. Ezektől tudom én, a
mit még Frigyes király nem tud, hogy a míg itt Prága körül a pandurok,
huszárok boszantják portyázásaikkal, az alatt Károly főherczeg
hetvenezer főnyi sereggel közelít feléje Drezda felől.
Frigyes nyugtalankodni kezdett: felállt a helyéről.
– Ne békétlenkedjék, kicsikém. Ezóta már a király is tudja azt: holnap
már nem fog ön neki ujságot mondani vele. Tegnap délelőtt hatalmas
janicsárzene riasztott fel. Azt hittem, megint komédiások jönnek:
kisiettem az erkélyre. Hát kicsiny külömbséggel ugyanaz a pereputy.
Csakhogy ezek nem a közönség megnevettetésére játszanak. Trenk Ferencz
jött a veres köpönyegesei élén. Egész török muzsika jár előtte, síp,
dob, trombita, réztányér, csinelli, fantasztikus jelmezbe bujtatott
czigánybanda. Ezzel hirdeti jövetelét. Egyenesen ide tartott az én
kastélyomba. Ellenállhatatlan vágya volt, hosszas távollét után, ismét
találkozhatni velem. Alig ismertem rá. Azelőtt sem volt valami szép, de
a lőporrobbanás óta össze-vissza van dulva az arcza veres forradásokkal
s tele szórva fekete pontokkal; egy-egy pamat szakáll, bajusz, mint a
jégverte vetés, berzed ki belőle.
«Megszépültem, ugy-e?» enyelgett, mikor rokoni öleléséből kibontakoztam.
«Mennyi szép időt elvesztegettünk azóta mind a ketten! No de a mi halad,
nem marad. Holnap meg fogja ön látni a szebbik Trenket, az
unokaöcsémet.»
– Ő már tegnap értesülve volt a kémei által, hogy ön egy
volontér-csapatot állít össze, a melylyel rekviziczióra fog kiindulni. S
megtett minden intézkedést, hogy akármerre veszi ön az utját, mindenütt
kész kelepczébe kerüljön.
Nekem természetesen, mint egy osztrák tábornok özvegyének, ezt a tervet
nagy helyesléssel kellett fogadnom.
«Hallom, hogy igen szép gyerek a ficzkó: monda Ferencz; csupa tej és
rózsa az arcza; még a szakálla sem ütközik. No, majd adatok rá szép
chlamiszt, a milyent Ganymedes visel a komédiában. Ezer ördög: a
szerezsánjaimnak kell egy Ganymedes, ez jó lesz annak.»
Frigyes most már dühösen ugrott fel a helyéről s a kardja tokjával
ütögette a padlót.
Miranda kaczagott rajta.
– No lássa ön! Ilyen atyafiságos tréfa várt önre ennél az
ekszpedicziónál. Én ma a kastély tornyáról néztem a távcsövemmel az ön
közeledését. Láttam, micsoda nagy ostobaságokat követ ön el. A csapatja
jobbik részét, a huszárokat felküldi a kolostorba, a gyöngébb
csapatjával közelít a kastély felé, a gyalogosokkal. Édeském! Az ilyen
taktikával nem lesz az ember hadvezér. Önnek az lett volna a feladata,
hogy azt az ötven huszárt szerte szét portyáztassa, kifürkészve, nincs-e
valahol a parkban, a templomkerítés mögött, az árokban elrejtőzött
ellenség? Én tudtam, hogy van. Itt lappangott a huszárcsapat a vadas
kertemben. Ön kész prédának hozta ide magát. Virgácsot érdemelne ezért a
könnyelműségeért, mint egy rossz gyerek. Én önt még nem láttam, csak a
Ferencz iránti gyülöletem sugallta, hogy megszabadítsam. Talán még egyéb
ok is. Egy inasomat parasztruhába öltözve, kerülő uton a kolostorhoz
futtattam, az ön altisztjének üzenetet küldve, hogy siessen rögtön a
hadnagya megszabadítására. De addig is ön a legnagyobb veszélyben
forgott. Arról bizonyos voltam, hogy egy gárdista kornet, ha egy
kastélyba szüleséget rekvirálni beront, el nem mulasztja látogatást
tenni a kastély uránál. Hanem az megint bizonyos volt, hogy a mint ön
meghallja, hogy az udvaron lárma van: verekednek, le fog sietni, s akkor
veszve van. Meg nem ölik, mert arra parancsuk van; de van egy
stratagémájuk, a mivel minden vitézséget csuffá tesznek, egy kerek hálót
hajítanak önnek a fejére, melybe gubanczolva, ha Herkules erejével bir
is, le kell fegyvereztetnie. Akkor aztán megkötözve, lóra dobják s
elvágtatnak. A megmentésére jövő huszárok nem érik ezeket utól. Én tehát
egy drasztikus eszközhöz folyamodtam önnek a megmentésére.
Tehát csak drasztikus módszer volt: semmi egyéb!
Miranda egész hideg vérrel nézett szét, valamit keresett. Frigyes
kitalálta: a szivarját, a mit a kerevet melletti polczkára tett le.
Sietett neki vele szolgálni.
– Köszönöm; másodszor nem gyujtok rá a szivarra ha kialudt.
Ez is napkeleti virágnyelv volt.
S uj szivarra gyujtott, annak a füstjét fujta az ifjú szeme közé.
– Már most még egy jó mappát kell önnek átadnom a melyben veres vonallal
megjelölve találja meg ön a kerülő utat, melyen a királyhoz egész
kényelmesen eljuthat a szénás szekereivel együtt; a huszárjait hadirend
szerint à cheval bocsátva az ut két oldalán az esetleges ámbüszkádok
felverésére. Az avantgárdáról és arriere gárdáról se feledkezzék meg. E
kerülő uton ki fogja ön játszani a pandurvezér minden kelepczéit s
holnap délig rátalál a király táborára. De semmiféle lövöldözés által ne
hagyja magát zavartatni.
Ez a hölgy úgy beszél, mint egy tapasztalt katonáné.
De Frigyes is úgy fogadta az utasításokat, mintha a generálisa szájából
jönnének.
– Grófnő! Én az örök hála érzetét fogom ön iránt megőrizni szivemben.
– Sohse hálálkodjék ön; én első sorban Frigyes királynak akartam jó
szolgálatot tenni. Az a bonne fortune, a mi önt érte, a királynak szólt,
nem önnek.
– Ah «Per procura!» szólt nevetve Frigyes.
A nevetést a hölgy is viszonozta.
– No lássa ön: ez jó bon mot volt egy gárdista kornettől. Hát per
procura…
Trenk Frigyes kezdette már egész közelből látni ezt a hölgyet.
Frigyes király mellé is oda illenék egy Chateauroux herczegnő.
Reasszumálva a látottakat, hallottakat és tapasztaltakat, ez a fantázia
nem is egészen ködfátyolképnek való.
Trenk Frigyes egy tiszteletteljes kézcsókkal vett bucsut
tündérasszonyától, ki őt, a hogy kitüntetett vendéget szokás, egész a
lépcsőtornáczig kikisérte. Ott is még gyönyörü büsztjével a
lépcsőkorláton keresztül dőlve, utána nézett.
Mikor már odalenn volt Frigyes a korridoron, megcsendült a delnő szava.
– Apropos! Trenk! Jőjjön csak vissza! Még egy mondani valóm van önnek.
Az ilyen visszahivás követte mondanivalók szoktak igen kellemesek lenni.
Frigyes négyesével ugorva át a lépcsőket, sietett Miranda előtt teremni.
A szép asszony akkor a két gömbölyü karját Frigyes két vállára téve,
olyan közel hajolt hozzá, hogy csakugyan azt hihette, hogy ebből egy
szívteljes bucsucsók lesz: pour la bonne bouche.
De bizony nem az lett. A hölgy azt sugta Frigyesnek a fülébe:
– Majd elfeledtem önnek a legnevezetesebbet elmondani. Az ön kedves
nagybátyja néhány nap előtt önnek igen jó szolgálatot tett. A
pandurjaival megrohanta Budweisst, melyet a porosz Walrabe ezred tartott
megszállva. A poroszok az első rohamra kapituláltak. Trenknek a
pandurjai aztán süveget cseréltek a poroszokkal. Csupa tréfa volt látni
a veres köpönyegeseket az önök granátosainak hegyes püspöksüvegforma
bonnetjeikkel a fejükön.
– S ezt nevezi a grófnő nekem tett jó szolgálatnak? szólt Frigyes
elkomorodva.
– Várja ön be a végét. Budweiss kapitulácziója után gyorsan, még az nap
feladták a poroszok Trenk Ferencz pandurjainak Thábor és Frauenberg
várait s ez utóbbiban foglyul esett a Walrabe és Kreuz ezredek
dandárparancsnoka, A.. Z. herczeg. Az isteni Amália herczegasszony most
már hosszú időre szalmaözvegy.
Ezzel a két ujja hegyét Frigyes ajkára nyomva, mint a hallgatás
pecsétjét, a szeme közé nevetett a hölgy s aztán elfutott, még egyszer
visszafordulva az ajtóban s egy daemoni incselkedő kacsintás nyilát lőve
a szivébe, a hogy a futó pártusok szoktak.
Frigyes elámulva állt ott, egészen buta képpel: egész darázsraja által a
legviszásabb érzelmeknek körülrajozva.
Két porosz ezred megadta magát egy pandurvezérnek! Minő szégyen, minő
gyász! S maga az ezredek parancsnoka, a vezérek kitünője, A.. Z. herczeg
elfogva. Minő szerencsétlenség!
De az imádott hölgy egyedül maradt! Minő öröm, minő szerencse!
Frigyes király elveszté ezt az egész hadjáratot! Minő siralom!
De most sietve fog seregestől Berlinbe visszatérni! Minő öröm!
Ezen az egy rövid délutánon Trenk Frigyes a paradicsom gyönyöreitől
kezdve a purgatórium kinszenvedéseig mindent megkóstolt.
Az alkonyat oltalma alatt utra kelt huszonkét megterhelt
szénásszekerével.
Egész éjjel folyton hallotta a puskalövéseket, melyeket Trenk Ferencz
pandurjai váltottak egyes porosz szénázó csapatokkal. Éjféltájban egy
erdőből negyven lovas vágtatott eléje, a kikben porosz ulánusokra
ismert. Azok is szénázni jártak. Saját magukat ki tudták vágni a
pandurok közül, de szekereik ott vesztek.
Most aztán ez a negyven lovas is szaporítá az ő csapatját, mely másnap
dél felé szerencsésen baj nélkül elért a király táborába.
Csak Frigyes szivének volt baja.