A királynak legbizalmasabb embere volt a lengyel eredetü Jasinszky, a
testőrcsapat parancsnoka. Ez hordta neki a tudósitásokat a tisztek
köréből. Egy napon a király A. Z. herczegnek megbizást adott, mely azt
huszonnégy óráig távol tartá a fővárostól. Annak a napnak az estéjén ezt
az utasitást adta Jasinszkynak:
– Kegyelmed most ide plántálja magát az én udvari szobámnak az ablakába
és egész éjfélig és azután ismét az alarmtrombita szóig figyelemmel
observálja azt a két szemközti ablakot. (A király jól tudta, hogy melyik
Trenk ablaka s melyik a komornáé). Én nekem aztán hűségesen referál
arról, a mit animadvertálni fog.
Jasinszky ott maradt a lesben.
Nem soká tartott az unatkozása. A mint a váróra elkongta a tizenegyet s
az őrtállók: «Halt! Wer da? – Patrol vorbei!» kiáltása elhangzott:
felnyilt a herczegnő lakosztálya felőli ablak. Egy fehér alak jelent meg
egy pillanatra; de rögtön visszahuzódott.
Arra tüstényt felnyilt az átelleni ablak s ott meg egy férfialak lett
látható.
Ez azonban kilépett a párkányra s valamit hajitott a hársfa felé. Az
udvari lámpa gyönge fényénél nem lehetett kivenni, hogy mit? A következő
mozzanatból azonban kombinálni lehetett, hogy az egy kötél, melynek
végére valószinüleg nehéz gömb van megerősitve, a minél fogva az, mint a
«lasso» a fa ága körül tekeredik. A férfi alak mind a két karját magasra
nyujtva, előre dült, elrugta magát a faltól s aztán egy merész
lódulással ivben repülve átjutott a hársfára. Ott eltünt a sürü lombozat
között.
Rövid vártatva előkerült a fa másik oldalán. Ott megkötötte a zsinórt a
fa ághoz s a gömbös végét behajitá az átelleni nyitott ablakon. Azt
odabenn feszesre huzták.
Akkor aztán a kezein függve végig kapaszkodott a faágról az ablakig. Az
ablak bezárult utána.
Jasinszky, utasitásához hiven, tovább is a kémszemlén maradt. Irigyen
számlálta az óranegyedeket, a miket a kastély órája elkongott. Már az
éjfélt is elütötte. Ez a kisértetek és szerelmesek órája.
Ekkor hangzott a fegyverbe hivó trombita szó.
Két percz mulva már nyilt az ablak.
A férfialak ugyanazzal a merész ivrepüléssel áthajitotta magát az
ablakpárkányról a hársfára s a tulsó oldalon a lombok közül előkerült.
Itt azonban már nem ismételheté a kötéllel való átrepülést, mert akkor
az ághoz tekert kötél ott maradt volna s árulójává lesz. Mit csinál hát?
Kiállt az ág közepére s nehányszor meghimbálva magát, a hajlós
hársfaágat rugantyunak használta s egy vakmerő szökéssel átugrott az
ablakába. Ha a trempolinnak használt ág letörik alatta, agyonzuzza
magát.
Lenn az istállók udvarán már jártak-keltek a lámpásokkal, de épen a fény
miatt nem vehették észre oda alatt, a mi a fejük fölött történik.
Mikor ezt a tapasztalatát elmondá Jasinszky a királynak, ő felsége
elszörnyedve kiálta fel: «ezt a gamint a bolondok tornyába kell
záratnom!»
Hiszen más is volt szerelmes! De hogy mindennap a nyaktörést
koczkáztassa a szerelmeért: az több a megengedett könnyelmüségnél.
A király föltette magában, hogy a védenczét ki fogja gyógyitani ebből a
nyavalyából.
Jasinszkynak ugyan szigoru titoktartást parancsolt; de föl lehetett
tennie, hogy más tiszttársa is észrevette már ezeket az éjjeli
tornagyakorlatait Frigyes kornetnak. S abból aztán egyszerre ki lesz
találva az enigma.
Az ablak ugyan a szobaleányé; de az a feltünő pazarlás, az nem a
cseléddel való szerelmes viszonyra vall.
A király most már világosan tudott mindent.
Ennek az idyllnek véget kell szakitani.
Jasinszky utasitva lett, hogy szép szerével figyelmeztesse az urfit
játékának veszedelmes voltára.
A fővárosba olasz kötéltánczosok vetődtek, a kik merész erőművészeti
mutatványaikkal gyönyörködtették az udvart és a teljes czimü közönséget.
Volt köztük egy pojácza, a ki a lóbált trapézról elhajitotta magát hat
öles magasban, s a kit egy fejével lefelé csüggő akrobata hölgy kapott
el röptében a két kezével.
Este a vacsoránál a tiszt urak is e bámulatos salto mortaléról
beszéltek.
– Ez mind semmi; mondá Jasinszky. De én láttam egy olyan saltimbanqueot,
a ki a királyi palotának egyik ablakából a másikba átrepült, a nagy
hársfán keresztül, s ott akadt fenn, a szemközti hölgy karjai között.
Trenk Frigyes elsápadt erre a szóra.
A tisztek kaczagtak és protestáltak Jasinszky ellen. Ekkora medvét nem
szabad felkötni gavallér embereknek.
– Parole d’ honneur, hogy láttam ezt a productiót, szólt Jasinszky.
Erre Trenk Frigyes fölkelt az asztaltól s a pohara tartalmát a háta mögé
öntötte.
– Én olyan emberrel, a ki egy lehetetlenségre a becsületszavát teszi
fel, egy asztalnál nem iszom.
Ha ez a gorombaság más tiszttel szemben történik, okvetlenül párbaj lesz
belőle, azonban Jasinszky parancsnoka volt Trenknek s az alsóbb
tiszteknek tiltva volt az előljáróikkal verekedni. Trenk Frigyes kapott
egy heti árestomot Spandauban.
Mikor visszakerült Berlinbe, szomoruan tapasztalá, hogy a gárdisták
szobáinak ablakai vasrácscsal lettek feldiszitve. Vége volt a
saltomortaléknak. Mást kellett kigondolni.
A tavasz megnyiltával a király, tiszti környezetével együtt átköltözött
Charlottenburgba; a királyné és a herczegasszonyok Berlinben maradtak:
ott még akkor az opera-évad tartott.
Charlottenburg azonban nincs oly messze Berlintől, hogy egy szerelmes
gárdista este későn oda ne vágtathasson, s korán reggel ismét ott ne
legyen a reveillenél.
Trenk Frigyes azt irja a memoirejában, hogy a béke esztendejében két
paripát agyon lovagolt. Ilyen módon ez könnyen megeshetett.
Néha az is megesett rajta, hogy nem volt ott pontosan a szabott időben.
Azzal vágta ki magát, hogy vadászni volt. A király fölmentette a
büntetés alól. Maga II. Frigyes gyülölte a vadászatot, de tisztjeinek
elnézte. Azt tartotta, hogy az megőrzi őket a kártyázás szenvedélyétől.
S minthogy Trenk rendesen a vadászat trofeumait is magával hozta,
vadásztáskáját teletömve szalonkával (Oculi és palmarum között volt az
idő), hát igazolva is volt a holjárása.
A szalonkákat a királyi asztalra servirozták, az ebédhez rendesen A** Z*
herczeg is hivatalos volt, a ki nem győzött eléggé csodálkozni a fiatal
gárdista vadászszerencséjén, a ki egy éjjel tiz-tizenkét szalonkát tud
összeszedni, holott ő neki hat vadásza van, s azok együtt sem viszik
többre egy tuczatnál. Azt nem találta ki a serenissime, hogy ezt a másik
tizenkettőt is az ő vadászai lőtték.
A király sem tudhatta meg az igazat. Egy szalonkavadászt nem lehet
rendőrkémekkel kisértetni a kokojszásban.
Trenk Frigyes vadászöltözetben, mint a herczegi erdőszerhez tartozó
jáger, jött-ment minden feltünés nélkül a herczegi palotában. A városon
kivül volt egy határkocsma, ott levetette a livrét s fölvette a
gárdista-dolmányt.
Azt irja ezekről a napokról maga a regény hőse, hogy charlottenburgi
hadgyakorlatok alkalmával nyolcz nap alatt nem aludt többet ugyanannyi
óránál. Így van az, a ki a szalonkákra cserkészik.
Azonban, – a hogy a Jägerlatein mondja a szalonkáról: «palmárum!
trallárum!» a huzásnak vége van s azzal együtt megszünik minden
vadászati ürügy, kezdődik a vadakra nézve a kiméleti idő. Valami mást
kell kigondolni a paradicsom tolvajának. Mert az a mindent tudás tiltott
almafája olyan csodálatos fa, hogy minden évszakban érik a gyümölcse.
Más akadályok is halmozódtak össze. A király és a testőr-csapat
Potsdamba költözött át. A gárdisták ott tanitották be a lovas ezredeknek
a hadfordulatokat. Trenk Frigyesre volt bizva a sziléziai lovasság
betanítása. Nagy tisztelet, de nagy fáradság.
Azt a bizonyos frajt, a ki a tündéri találkozásokat közvetité, férjhez
vitték. A király szerzett számára egy erdőmestert, a ki elvitte magával
Lithvániába.
Amália herczegnőt pedig átköltöztették a Spree szigetére. Ott volt a
herczegnek egy pompás nyaraló kastélya. De oda már igazán nem lehetett
ellenőrzés nélkül bejutni a szerelmes urfinak.
Pedig hát tizenkilencz éves korában nem lehet az embernek a szivét jégre
tenni.
Hiszen a király nem is követelte a testőrtisztjeitől, hogy ascétai
életben gyakorolják magukat.
Mikor hirül hozták a királynak Jasinszky kémei, hogy Trenk urfi a
fáradságos hadgyakorlatok után, a helyett, hogy testét a megérdemlett
pihenésnek adná át, gyorsan átöltözik az inasa ruhájába s a vezeték lóra
ülve, galoppban elvágtat a Spree partjára; ott van egy hires csárda,
annak egy még hiresebb korcsmárosnéja; szép, mint az ördögök leánya:
annál szokott az urfi vigasztalást keresni; hát arra azt mondta a
király, hogy jól teszi. Azt már homoeopathia nélkül is tudták, hogy a
szerelmet szerelemmel szokták gyógyitani.
A szép Annamidinek azonban volt egy halászlegény szeretője, a kinek a
gunyhója oda át volt a Spree szigeten. S az minden alkalommal rajta
kapta az érzékeny találkozón a gárdistát a kedvesével; s abból nagy
veszekedés támadt a zárt szobában, a minek azonban rendesen az lett a
vége, hogy Trenk Frigyes jól eldöngette a féltékeny vetélytársat s
kidobta az ajtón. Ez aztán, a betört orrát a markában tartva, bömbölve
ment a ladikjához s átkozódva, fenyegetőzve evezett vissza a szigetre.
Azért másnap megint csak ott volt s ismét kidobatta magát. De rendesen
még az nap is visszaevezett a csárdához s aztán a még ott talált lovas
katonával szépen kibékült és együtt megitták a békepoharat.
A kémkedők egyet mulasztottak el apróra megfigyelni, azt, hogy vajjon a
betört orrát tenyerével takargató legény ugyanaz a halász-e, a ki a
korcsmárosné szobájába betört? hátha az maga ott maradt? S a kit az
ajtón kitaszigáltak, az a Frigyes kornet úr volt; a ki aztán szépen
átevezett a halászcsónakon a szigetre.
Ez a gyanu nem csirázott ki.
Annyival kevésbbé lehetett aggódni, mert a herczegnő nyári kastélya
nagyon jó őrizet alatt volt tartva. Hatalmas palánk zárta el a sziget
többi részétől, s a kapu előtt katonaőr állt.
Hát még belül. A herczegnőnek volt egy vén duegnája, a kinek az úrnőjét,
mint az árnyéknak, úgy kellett mindenüvé követni.
Amália herczegnő szenvedélyes sólymász volt. S erre a sportra különösen
kinálkozott a Spree-sziget, melynek zátonyos oldalát ellepték a gémek és
kócsagok. A duegna oda is mindig vele ment. Majd meg madárfogásra adta
magát a herczegnő s az udvarhölgynek ott kellett vele naphosszant ülni a
bokorban, lélekzetét visszafojtva s lesni a csapóhálóba kerülő
pintyőkéket. Máskor meg végig járták a nagy pázsitot, négylevelű lóherét
keresve. A herczegnő talált is néha egyet-egyet. Mint tudva van, a
négylevelű lóhere szerencsét hoz, de nem annak, a ki találta, hanem a
kinek a találó ajándékozza (természetesen nő férfinak.) A herczeg nem
igen kapott a négylevelű lóherékből. Az udvarhölgy pedig soha sem
talált; meg is lett volna verve a szerencséjével, a kinek azt ajándékba
adja.
De mindenekfelett nagy szenvedélyt mutatott a herczegnő a fürdés iránt.
A herczegi kastély parkja a sziget egyik oldalán egész a partig nyult
le, a hol vén szomorú füzfákkal volt szegélyezve. A folyam fölé egy
deszkapavillon volt építve, annak a belsejében volt az uszómedencze, két
oldalt öltöző szobákkal.
Már ezt a gyönyörűséget csak a korlát mellől nézte a duegna, ő nem
szerette a hideg fürdőt. Kettőjükön kívül senki sem volt jelen. A mi
arra bátorítá a herczegnőt, hogy lubiczkolásai közben az úszóruhát is
mellőzze. Hisz nem láthatta más istennői termetét, mint asszonyi szemek.
A fürdő-pavillonhoz száz lépésnyire közelíteni tiltva volt minden
halandónak, vizen és szárazon. A vízben fehér-fekete zászlós karók
jelölték a tiltott részt s a parton ott állt a faköpönyeg előtt a
strázsáló vadász, a ki mindenkire rálőtt, a mint a tilos határt átlépte.
Itt is tökéletesen biztosítva volt Amália herczegnő a meglepetéstől.
Csak egy dolog nem bizonyos. Az, hogy hátha akadhat olyan gyakorlott
úszó, a ki száz lépésnyire el tud úszni a víz alatt egy
lélekzetvétellel; ennyi a távolság a halászgunyhó és a pavillon között.
S valamelyik öltöző szobának a padlóján lehet egy fölemelhető deszka.
Maga Trenk Frigyes ennyit mond sejtetőül:
«Talán megirom egyszer azt a regényt, mely Robinson lovagnak három évi
élményeit a berlini Spree szigeten, átöltözött alakban elmeséli.»
Három év a paradicsomban! S még most csak az elsőnél vagyunk.
Nem ér-e ez meg tíz esztendőt a pokolban?
Hogy valamennyi Argus-szemek elől el tudta rejteni Spree-szigeti
boldogságának titkát Trenk Frigyes! S az alatt minden nap szemtől
szemben állt azzal a királylyal, a kinek kertjéből lopta a virágot s
szelid nyugodt arczczal, ábrándos kék szemeit félig lezárva, tűrte el
annak vizsgáló tekintetét.
S ha egyszer – évek után – rájön ez a király – ez az ember, hogy őt a
legkedvesebb védencze folyton csalja és meggyalázza s teszi ezt a
lángész találékonyságával, a gonosztevő raffineriájával s az őrült
szenvedélyével! Mit fog tenni vele ez a sértett ember? A ki azonfölül
még király is?