Tanulmány, fegyvergyakorlat, fárasztó táborozás tölté be az első
esztendőt, mely alatt minden bajtársa megszerette a gyermek-hőst. Irigye
nem volt, sem vetélytársa. Még nem ismerte a szenvedélyek napját, a
szerelmet.
A következő télen nagy ünnepségek következtek a berlini udvarnál.
Frigyes király nővérét, Saroltát, nőül vette a svéd király, Gusztáv;
annak a nászát ülték meg a királyi udvarban. Az ifju Trenk ez alkalommal
abban a kitüntetésben részesült, hogy a király őt bizta meg az udvari
bálban a felügyeléssel. Óriási tolongás volt a termekben. Nemesség,
polgárság, minden fegyverzetü katonatisztek, idegenek tolongtak egymást
szorítva, s a lakomaasztalokat prédálva, melyeket az udvari lakájok
újból megterítettek és étkekkel megraktak. A publikum szokás szerint az
abroszokat is felszabdalta ünnepi emlékül. Valamelyik vendég magának a
felügyelő tisztnek a kabátszárnyát is elvitte magával souvenir gyanánt;
Trenk egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a szép piros bársony
szupervesztéjének a krepin himzésü jobb szárnya hiányzik s azzal együtt
arany óráját is ellopták.
S a hogy a német példabeszéd mondja: «a kit a kár ért, az a csúfságot is
megkapja», a fiatal testőrtisztnek még azt a boszúságot is el kellett
viselni, hogy akármerre ment az ünneplő sokaság közt, mind azt mondták:
«nini, a félszárnyú gárdista.» Láthatta, hogy még az udvarhölgyek is a
legyezőik mögé takarják az arczaikat, hogy nevetésüket elrejtsék. Kedve
lett volna sirni, mint egy gyermeknek! Utoljára egy sötét zugot keresett
fel, a díszbokrok között, hogy elrejtse magát: az épen a női
toilettszobának a szőnyegajtaja volt. Egyszer kinyilt az ajtó, s
kilépett rajta egy ifju hölgy. A szépek közül a legszebb. Rangban a
legmagasabbak közül való.
Az úrhölgy néhány szót sugott az ifjú Trenk fülébe.
«Ön kárpótolva lesz a veszteségeért: látogasson meg holnap este.»
Azzal elsietett a társaságba.
A szónál még többet mondtak a szemek. Ez a tekintet egy világot gyújtott
föl az ifjú szivében.
Megtudta, mi a szerelem.
És a hölgynek is ez volt az első szerelme.
Az a hölgy már egy év óta férjnél volt.
Trenk Frigyes, emlékiratában következetesen elhallgatja első szerelme
istennőjének a nevét. Titoktartása nemes és helyes. Az a hölgy még élt:
köztiszteletben élt. Trenknek sirjába kellett vinni a titkot. Ezért,
mint maga is elismeri, egész élettörténete egy megérthetetlen chaosz
marad, melyben ő maga és a király ferde világításba kerül; az indulatok
elképzelhetlenek, a helyzetek megfoghatatlanok, összefüggés, vezéreszme
hiányzik az egész meseszerű történetből.
Ámde az utókor kiméletlen; a sirba temetett titokzatos nevet manapság
már minden Conversations-Lexikon kifecsegi. S a mint az ki van mondva,
egyszerre világossá és érthetővé lesz mind az, a mit Trenk maga
önéletirásában homályba burkol. Első szerelme hölgyéről mindenkor úgy
beszél, mint őrangyaláról, imádott bálványáról, ki őt balsorsában sem
hagyta el soha.
S a szerelmi mámor nem volt az egyedüli öröme e titkolt
szivtalálkozásnak. Az úrhölgy gazdag is volt, s jövedelméről szabadon
rendelkezett. Azt kivánta, hogy választott ifja ragyogjon. Trenk Frigyes
fényes öltözetével, pompás paripáival kitünt a többi tisztek közül.
Bőkezű volt, jó czimbora: tiszttársait pazarul vendégelte.
Ez a fényűzés feltünt a királynak. Négyszem közé fogta az ifjut, egy
hires dáridó után:
– Hallja maga! mondja csak: csupa sáfrányt terem a scharlaki uradalom?
Mennyi magának a jövedelme hazúlról?
– Ezer tallér, felség!
– És maga egy hónap alatt elkölt ezer tallért. Bizonyosan tudom. Azt
tudja maga, hogy én az adósságcsinálásért rögtön elkergetem a tiszteket?
– Egy tallérral sem tartozom senkinek, felség.
– Hát talán az aranycsinálás titkát találta fel. Alchymistákkal dolgozik
egy műhelyben?
– Annyit tanultam a fizikából, hogy az alchymiában nem hiszek.
– Akkor hát a bockritterekkel van maga szövetségben, a kik a vásáros
kereskedőket kifosztogatják.
– Felség! Bűnt nem lehet rólam föltenni.
– No, már pedig kivert tallérok és aranyak nem hullanak az égből! Én nem
tűrök olyan embert magam körül, a ki miszteriozus úton jut a pénzhez.
– Felség! Annak a forrása nem földi eredetű!
– Mit mond maga? Hát talán vannak a világon még jótevő tündérek?
– Vannak, felség; szólt Trenk szemét lesütve.
Erre a király elnevette magát.
– Értek mindent! Asszony van a kabálában! Jól van jól, nem kérdezősködöm
tovább. Az ilyen dolgokra boldogult atyám is szemet szokott hunyni. Azt
mondta: szeretem, ha a gárdistáimat nagyra becsülik az asszonyok! Hadd
legyenek a szegény generálisnék is boldogok vénségükre. Reménylem, hogy
a maga szeretője is vén asszony.
– Nem felség: az egy tündér.
Ezt a szót nem lett volna szabad Trenk Frigyesnek kiszalasztani a
száján. Ez lett egész balsorsának az enigmája.
– Ejh! Tündér? Tehát fiatal nő? A ki a bájait még kincsekkel is tetézi?
Én eddig úgy tanultam, hogy a szép asszony pénzbe kerül.
Trenk megint hibázott, a midőn bizalmaskodni kezdett a királylyal.
– Igen. Egy princznek, meg egy feleséges embernek.
Ezt a ripostot nem felejtette el Frigyes király.
Hja, bizony ő is Ádám fia volt. Eszébe jutott a szép danczigi énekesnő,
a kit atyja, a «nagy Kurfürst» a pellengéren korbácsoltatott meg, a
miért a Kronprinczet «élek-e, halok-e?» virágot tépni tanította.[1]
Aztán meg a többi. A szép Frigyes nem utálta a szép asszonyokat. Mikor
az atyja kiszemelte számára a fejedelmi menyasszonyt, a kiről azt irta a
fiának, hogy «se nem szép, se nem rút», akkor azt mondá a princz, hogy
«Isten neki! Legyen hát feleség belőle. Akkor aztán szabad leszek!» És
tudta használni a szabadságát, a mit a házasság ad a megnősült férfinak.
Oh annak már minden szabad. Azért Frigyes király a legnagyobb
tisztelettel viselkedék a királynéja iránt. «Tisztelet» házastársak
között! Ez az a gyümölcstelen fügefa, melyet a Messiás megátkozott a
pusztában.
Most már csipkedve volt a király s végére akart járni a titoknak.
– Van férje a szép tündérnek?
– Nagyon öreg.
– S ez elég ok arra, hogy a homlokán szarvakat növeszszen?
– Eltakarják azt a babérai.
– Tehát katona? Hadvezér?
– Azt én nem mondtam. Lehet államférfi is.
– Ah, azoknak a feleségét mind ismerem. Tisztességes asszonyok. Egy
szeretőnél többet nem tartanak. Előttem nincsenek boudoir-titkok.
– Ez az egy az fog maradni, felséges uram.
– Maga nagyon elbizakodottan beszél.
– Felséged jósága bátorit rá. Tudom, hogy a mit a sziv vétkezik, azt
kegyelmesen szokta megitélni.
– Ezt helyesen mondta maga. Szerelmi kalandokat nem úgy itélek meg, mint
király, nem úgy mint atya; hanem mint testvér. De van egy biró, a ki nem
ilyen kegyelmes: az a férj.
– Az nem tudhat meg semmit.
– Jól van, ne mondjon neveket, se a személyeket ne irja le, a kaland
szinhelyét se mappázza le előttem; de a többit mondja el őszintén, hogy
megtudjam, bolondság-e az, vagy okosság, a mit tesz. Nem szeretném, ha a
férj egyszer rajta kapná magát a tête-á-têten; mert az rögtön főbe lőné.
– Az bizonyos. De a meglepetés lehetetlen. Tündérnőmnek a titkába csak
egy fraj van beavatva, a ki él-hal az asszonyáért, s olajba hagyja magát
főzetni, még sem vall ellene. Az öreg úr ebéd után elmegy a klubba s ott
kártyázik éjfél utánig, ezek az én üdvösségemnek az órái. Ezalatt
találkozom szívem bálványával. Higyje el, fölséged, hogy a legideálisabb
gyönyöröket élvezzük egymással: Plátó sem álmodott égibb szerelemről.
– Elhiszem: ha akarom. Magától szép, hogy mondja. De hát van magának
olyan mesebeli köpenyegje, a mit ha fölvesz, láthatlanná lesz, hogy egy
nagy úr cselédjei észre nem veszik, mikor jön és megy a palotában?
– Van ilyen köpönyegem.
– És nem is hallanak meg semmit?
– A komorna szobája a találkozónk helye, melynek szomszédja nincs. Ez
pedig egy dupla szőnyegajtóval van elválasztva az urnő boudoirjától. Az
alatt, a mig mi e szerény kis szobában az olymp örömeiben osztozunk –
testvériesen, a bizalmas fraj az urnő helyét foglalja el az alkoven
fekhelyén. Mikor aztán künn az utczán a strázsa elkiáltja magát
«fegyverbe!» s a nehéz karoszsz begördül a kapu alatt, akkor a fraj
tudatja velünk, hogy a paradicsom kapuja bezárult s a megérkező férj ott
találja a helyén a hitvesét – jó éjt kiván neki s aztán megy aludni.
– De hátha egyszer eltalálna maga az őrtálló – (azaz fekvő) fehér cseléd
is aludni s ugyanakkor a hazatérő férjnek eszébe jutna – jó éjszaka
helyett jó reggelt kivánni az asszonyának?
– Már egyszer megtörtént ez az eset. A frajt elnyomta az álom, nem
hallotta meg sem az őr kiáltását, sem a kocsigördülést, az öreg úr az
escalier derobéen jött fel. A fraj csak akkor vette észre, mikor föléje
hajolt. De hirtelen feltalálta magát. Gyorsan az arczára rántotta a
takarót s azt kiáltá: «ah vous sentez du pipe.» Erre az öreg úr,
kötelességét tudva, átment a toiletteszobába, alaposan kimosdott a
pipafüstből s kellőleg beotkolonozva tért vissza. Ez alatt végbement a
személycsere. Azóta Menelaus mindig előbb az eau de Cologne-os flaconnál
tesz látogatást, mielőtt Helena álmát megzavarná.
– Maga csakugyan az ördögökkel játszik. No még egyet mondjon meg. Én
több izben alarmot fuvatok éjfél után. És maga még egyszer sem maradt el
a megjelenésről. Hogyan lehet nyolcz percz alatt fegyverbe öltözni, a
szép tündértől a királyi palotáig jönni, az istállóban a lovat
felnyergelni s a vártéren megjelenni? Van magának egy olyan tevebőre,
mint az ezeregyéjszakai tündér herczegnek, a mire ráül s azt mondja:
«hipp, hopp! ott legyek, a hol akarok?»
– Van, fölség.