az Ural hegyláncz hosszában, az úgynevezett «gyárak». Egymástól napi
járó puszták, irtatlan erdők által elválasztva, tünedeznek elő a
woszkrezenszki gyár, a szimszki gyár, mindkettőben czinóbert és
ónfestékeket készítenek; az usiskai lőporgyár, a szatkini golyógyár,
mikben az orosz elitéltek száműzöttei dolgoznak; a vizek összefolyásánál
pedig apró városok vannak, Stepnája, Troiczka, Uszt, Magitnája,
Petroluskája, Kojelga, melyet kozák benszülöttek őrzenek, a többiben
kegyvesztett fegyszázadok vannak őrségül bezárva.
Ide vetette magát Pugacseff serege romjaival. Galiczin sokáig üldözte,
de utoljára átlátta, hogy a lakálytalan földön, hol egyedüli út a hóval
fedett vizmosási árok, rendezett seregével utól nem érhet egy ellent, a
kinek egyedüli csataterve: mentül messzebbre futni.
Pugacseff az Ural mentében minden közbeeső néptörzset maga mellé vett;
azok ott hagyták hajlékaikat üresen s követték a lázadót.
A tél hirtelen elmult s már áprilban elkezdődtek azok a rövid hő napok,
mikről csak Szibériának van fogalma, a midőn éjjel még befagy a víz,
nappal már elborítja a hóolvadás a rónát, minden hegyi patak zuhataggá
válik, minden kis folyam helyén tengert talál maga előtt az utazó, s a
hol a menekülő még szánnal utazott, ott az üldöző már feneketlen mocsárt
talál útjában.
Csupán egyetlenegy vezérnek volt még bátorsága Pugacseffet e téren is
üldözni. Ez volt Michelson.
Mint a szibériai farkas a sebesült vadkannak, melynek vérébe már
belekóstolt, nem marad el nyomából, üldözi bozóton, mocsáron keresztül,
úgy kergette sivatagról-sivatagra ellenfelét a vakmerő csapatvezér.
Soha sem volt több ezer emberénél, lovas, gyalog, tüzér összevéve.
Mindenkinek magával kellett hordani két hétre való kétszersültjét és
száz töltényt; a lovasnak puskája, szuronya volt, hogy gyalog is
harczoljon, a gyalognak szekerczéje, hogy ha kell, ács is tudjon lenni,
s valamennyinek készen kellett arra lenni, hogy a hol vizet talál, ott
úszni fog.
E kis csapattal utána eredt Pugacseffnek, a fellázadt néptörzsek
tömkelegébe. Ellenség előtte, mögötte, minden oldalán; népek, a kiknél
irgalomra nem számíthat, a kiknek nyelvét nem érti, a kik halálára
esküdtek; – ő pedig járt közöttük hidegvérrel, mint a tengerész az
oczeán rémei között.
Május hetedikén a szép Uljána apja támadta meg a szimszki gyár mellett
kétezer baskirral, a kik Pugacseffhez igyekeztek: Michelson szétverte
őket s elvette ágyúikat, itt megtudta fogoly baskiroktól, hogy
Beloborodoff, egyike a Pugacseff által teremtett herczegeknek, nagy
csapat fellázadt orosz katonát vezet hozzá; ezeket utolérte a Jeresen
patak mellett, s a szatkini gyárba szorította, a hol aztán egyes egyedül
odalovagolt a gyár elé, oly közel, hogy beszédét meghallották, s
elkezdte őket szólongatni, hogy térjenek vissza a czárnő zászlójához;
többet lőttek reá kétezernél a gyár ablakaiból, s mikor látták, hogy
ezen semmi fegyver sem fog, kinyitották a kapukat és áttértek Michelson
zászlója alá.
Ezektől aztán megtudta, hogy merre van az ál-czár?
Ez már akkor újra hatalmas emberré lett, három erődöt elfoglalt,
Magitnáját, Stepnáját, Petroluskáját s most Troiczkát ostromolja.
Ezt is bevette, mielőtt Michelson találkozhatott volna vele. Ez nem
talált a várak helyén egyebet, mint romokat, hullákat s a fákra
felaggatott orosz tiszteket.
Pugacseff is megtudta, hogy ellensége közelít s az üldözött vad
ravaszságával tőrt vetett számára, melyben vakmerő üldözőjét megfogja.
Fegyvereseit mind felöltözteté a megölt orosz katonák ruháiba s akkor
futárokat küldött Michelson elé, Colon orosz ezredes nevében, hogy
siessen hozzácsatlakozni Varlamora alatt.
Michelson csak akkor vette észre a cselt, mikor előcsapatát megtámadták
s két ágyúját elfoglalták. Körül volt véve.
Ekkor hirtelen összeszedte lovasságát s neki vágott Pugacseff válogatott
kisérőinek, egyenesen arra törve magának utat, a merről legerősebb volt
az ellenség. A háló szétszakadt, nem volt elég erős, Pugacseff megfutott
Michelson előtt s néhány század magával Szibéria belsejébe menekült az
Arga tó mellé.
Ekkor Michelson háta mögül támadt elő újra a baskir hadakkal Szalavatka.
Már elfoglalta a szimszki gyárt s ott férfit, asszonyt, gyermeket
kardélre hányt, s a szatkini gyár felé közelített.
Michelson hirtelen visszafordult s a baskir tábort az Áj folyam mellett
találta erősen elsánczolva. Az ellenség lerontotta a hidakat a folyón, s
elbizakodva várta a császáriakat. Michelson hajnalban negyven lovas háta
mögé egy-egy vadászt ültetett a nyeregbe, s azt parancsolá, hogy
kapjanak át a tulsó partra, s ott védjék magukat addig, míg a többi
utánuk mehet.
A rendelet az ellenség legdühösebb tüzelése közben pontosan végre lett
hajtva: az orosz sereg átkelt a vizen hid nélkül. Az ágyukat fákra kötve
vontatták keresztül.
A csata azon végződött, hogy a baskir had szétfutott; de a míg azt
üldözte lovasságával Michelson, hirt vesz, hogy gyalogságát egy új
hadsereg támadta meg az erdőben. Most újra vissza kellett fordulnia,
hogy azt kiszabadítsa. Pugacseff maga volt az, a ki támadott. Már ismét
kész hadsereggel állt a síkon.
Késő éjig tartott a harcz az erdőben, végre a lázadók visszahuzódtak s
Michelson megtudta, hogy ellensége Ufa várát akarja most meglepni. Erre
ő gyorsan utat vágatott az erdőkön keresztül, s midőn Pugacseff azt
hitte, hogy napijáró földre megkerülte ellenségét, azt épen Ufa vára
alatt ismét szemközt találta maga előtt; Michelson ismét győzött. Hanem
már akkor sem egy darab ép ruha nem volt a katonáin, sem egy viselhető
saru, s egy-egy embernek nem volt már több két töltényénél. Kénytelen
volt Ufába vonulni új lőszerekért.
Ugy látszik, hogy Michelson volt az a félelmes ellenfél Pugacseffre
nézve, a ki volt Macbethnak az anyától nem született ember. A mint ez
eltünt látköréből, mindenütt újra emelkedett; a mint ezzel
összetalálkozott, mindenütt elbukott benne.
A mint Michelson elverte Ufától, a más oldalról jövő orosz vezéreket
Pugacseff mind sorra tönkre verte. London Melgunoff, Duve, Jakubovics,
egymásután pusztultak el előtte; szemük láttára égette fel Birszk
városát, s karddal kezében foglalta el Ossa erődöt, ott ismét ágyúkra
tett szert s villámgyorsan ott termett Kazán előtt.
Ez a tartományi városok egyik legnevezetesebbike; érseki székváros, s a
kazáni korona őrhelye, melylyel az orosz czárokat meg szokták koronázni.
Erre a koronára volt szüksége az ál-czárnak. Ha ezt kezébe kaphatja, ha
ezt a kazáni érsek fejére teszi, ki tagadhatja, hogy ő a megkoronázott
czár?
Brand és Banner tábornokoknak nem volt több emberük Kazán védelmére
ezerötszáz vadásznál, azonban a polgárság is fegyvert fogott a város
védelmére, melyet ódon bástyafalak fogtak körül. Az ostrom előtti napon
érkezett meg Potemkin tábornok Larionoff tábornokkal Kazánba. A
császáriak részén annyi volt a tábornok és ezredes, mint Pugacseffnél a
szökevény káplár.
És mégis e szökött káplároktól vezetett gyülevész összetörte a
tábornokok seregét, Pugacseff maga mászott föl legelől a falra, saját
zászlójával kezében, mire a tábornokok bemenekültek a fellegvárba,
Larionoff elfutott és Nisney Novogorodig hátra sem nézett.
Pugacseff elfoglalta Kazán várost, és szabad rablásra bocsátá. A kazáni
érsek a templom előtt fogadta, s félmillió rubel értékű arany pénzt
adott át, azt igérve neki, hogy fejére fogja tenni a koronát, csak
szerezze meg azt, itt van a várban.
Pugacseff köröskörül fölgyújtatta a várost, a fellegvár őrségét így
akarván feladásra kényszeríteni.
Ekkor – jött Michelson.
A hős hadvezér alig engedett seregének pihenést, s újra elindult
Pugacseffet fölkeresni.
Hirt nem lehetett hallani felőle, csak nyomait lehetett követni.
Burnovánál megtámadta egy sereg lázadó, azokat szétverte; – de az még
nem volt Pugacseff serege. Azután Brajevánál vert föl egy csapatot. Az
sem az volt, a kit keresett. Majd Ossa vára felé fordult, ott egy
csoport baskir lovast talált, azokat levágta, elfogta; azoktól tudta
meg, hogy Pugacseff átment a Kuma folyón.
Most már tudta, hogy Pugacseffet Kazán előtt fogja megtalálni. Sietett
utána. Jobbra balra kalandozó ellenséges csapatokkal szóba sem állt,
hagyta őket maga körül csatangolni; ment egyenesen az ellenség nyomán. A
Kumán nem talált hajót, átúsztatott rajta, még két folyó állta azontul
útját, egyik sem tartóztatá fel, s midőn Arkszba megérkezett, már
hallotta az ágyúzást Kazán felől. Egy órát engedett csak pihenni
seregének, aztán egész éjjel ment előre, s midőn megvirradt, a sűrű
fekete füst a láthatáron tudatá vele, hogy Kazán ég!
Annál inkább sietteté kis csapatát. Csak annyi ideig pihentek, míg a
lovakat abrakolták, aztán sietve előre ismét.
Pugacseff futó előörsei megtudatták vezérükkel, hogy Michelson ismét itt
van. Megismerték a sokszor látott piros csákós, kék dolmányos
huszárokat, a kik előtt annyit futottak már.
Az ál-czár átkozódott e hír hallatára. Ördög-e ez? hogy ismét nyakán
van, mikor háromszáz verstnyire hitte a háta mögött.
Ezt nem szabad megtudni a fellegvárba szorult helyőrségnek!
Hirtelen összeszedte hadaiból, a kiket a vár ostrománál nélkülözhetett s
rettegett ellenfele útját elállta velük hét verstnyire Kazántól,
Taziczin város előtt.
Mikor Taziczin város piaczán a nép előtt magát, mint Péter czár
kikiáltatá: egyszerre csak egy halvány nő rohant oda hozzá s először
lerogyott lábaihoz, azután átölelte erőszakosan és csókjaival halmozta
el.
Ez a nő Pugacseff hitvese volt.
Egy hű, jámbor asszony, ki férjét rég elveszettnek hitte, még nagyon
ifju korukban adták őket össze és Pugacseff is azt hitte, hogy neje már
nem él. A szegény asszony pedig ráismert hangjáról.
Pugacseff nem vesztette el lélekjelenlétét. Szeliden emelte fel a nőt s
azt mondá tiszteinek: «viseljétek e nőnek gondját, férje igen jó barátom
volt; sokat köszönhetek neki».
Hanem ebben a városban már széltére tudta minden ember, hogy az ál-czár
nem más, mint a Marianka egykori férje; s a felkelő sereg hangulatára
aligha nem volt befolyása a parasztnő megjelenésének.
Itt várta a lázadás legelkeserültebb döntő harczát. Késő éj választá el
a vívó feleket, a lázadók hat ágyút és nyolczszáz halottat vesztettek
idáig. Csak reggel birt Michelson a városba hatolni, onnan izent
Kazánba, hogy jőjjenek segélyére. Pugacseff elkeserült dühvel támadta
meg és azután, hogy nem birta helyéből kiverni, kivonta Kazánból többi
seregeit s tábort ütött a síkon. A harmadik napi csatában a szerencse
egészen Pugacseff részére fordult, négy óra hosszat verekedtek már, s
Michelson egész serege körül volt véve, midőn az oroszok hőse, halálra
elszántan kis csapata élére állva, végső kétségbeeséssel Pugacseffnek
rontott s még egyszer sikerült neki, a mi annyiszor részére hódítá a
győzelmet, az ellentábor derekát ketté törni. A felkelő sereg
szétrebbent, a háromnapi csata után háromezer halottat hagyva a
csatatéren, s ötezer foglyot a győztes kezében.
Kazán meg volt szabadítva, de az orosz birodalom még nem.
Pugacseff százszor a földre sújtva, százegyedszer is talpra állt.
A kazáni vereség után ismét megmenekült; ezuttal épen ellenkező
irányban, mint először. Most nem kifelé tartott Szibériának, hanem
egyenesen az orosz birodalom szívének, be Moszkva felé. Hadseregéből,
melyet Kazánnál szétvertek, száz apró csapat lett; egy ilyen kicsiny
csapattal Pugacseff átkelt a Volgán s új országokat ment föllázítani.
A mint a Volga túlpartján megjelent, egyszerre lángbaborult az egész
tartomány, a parasztság fellázadt s a nemesség kiirtásához fogott, száz
mérföldnyi kerületben minden kastélyt leromboltak s egyik város a másik
után nyitotta meg kapuit az ál-czár előtt.
Mentől előbbre haladt, annál nagyobbra nőtt hadserege, mely a lázadás
veres zászlóját Moszkova kapui felé vitte, útközben várakat foglalt el,
városokat pusztított rommá s ellene küldött hadcsapatokat fogdosott el.
Zariczin vára előtt egy császári hadsereg állta útját: a csatában minden
orosz tiszt elesett s az egész gyalogság foglyul maradt; Pugacseff útja
szabad volt egész Moszkováig.
Huszonötezer embere volt ismét és tömérdek ágyúja.
Ha a mesés Michelson nem lett volna a háta mögött! Ez a regék hőse, a ki
nem rettegi ellenségét, akár sokaság az, akár óriás. A párducz, ki
bivalycsordát kerget.
Pugacseff futott roppant táborával a kis üldöző csapat előtt, érzé, hogy
ennek bűbája van fölötte; ennek a nevével jár az ő balvégzete.
Nagyon biztos helyen akarta Michelsont bevárni.
Végre Sareptán túl, hol a kálvinista atyafiak telepei vannak, talált egy
alkalmas helyet, melyben bevárhassa ellenfelét.
Egy magaslat az, melyet mély hegyi út választ kétfelé s a mély útat
ismét egy keresztút szeli át.
Pugacseff e mély útba helyezé el java seregeit, a csőcseléket a két
szárnyra hagyva. Ha Michelson, szokott rendszerével a bikát szarvainál
ragadja meg: először is a mély útba elhelyezett ütegeken kell
keresztültörnie s ha az sikerülne neki, akkor a keresztútba elhelyezett
hadak kereszttüzébe jut bele, a miből azután ki nem menekülhet.
Hanem Michelson ezúttal kivételképen megváltoztatta támadási rendszerét.
Míg ágyuival szemben ostromoltatott, az alatt ő maga és Melin ezredes
két felől a felkelők táborszárnyait rohanták meg, a rendezetlen
gyülevészt hömpölygetve a táborderék felé.
Pugacseff saját vermében látta magát megfogva, a mint a felvert
népfölkelés rémült diadallal rohant két oldalról főtábora felé. Tulajdon
seregei rohantak ágyúi torkába; tulajdon csapatain keresztül kellett
magának utat vágnia, hogy e kelepczéből kimenekülhessen.
Ez volt utolsó csatája.
Hatvanad magával menekült át a Volgán s ott egy emberlaktalan puszta
berkeiben vonta meg magát.
Az orosz hadseregek körülfogták a pusztát, sehova sem menekülhetett ki
belőle.
És még mindig álmodozott jövendő nagy napokról. A sivatag közepett
legtöbbször elővették régi álmai; a Kreml arany kupoláiról, meghódított
császári asszonyról való csábító álmok.
És ez álmok mellett a kinzó éhség.
Napok óta nem volt más tápláléka, mint lóhus nádtöreknél megsütve, s
perjével behintve só helyett.
Egy este épen a tűz mellett ült, fanyárson sütve sovány estebédét, midőn
három kozák testőre közűl az egyik így szólt hozzá:
– Elég régen játszod már e komédiát, Pugacseff!
A kalandor felugrott helyéből.
– Szolga! Én czárod vagyok! S azzal főbe lőtte a megszólítót.
A többiek erre megrohanták, leverték a földre, megkötözték s ló mellé
kötve hurczolták Ural Sorodokig s ott átadták Szuvarof tábornoknak.
Ugyanazon Ural Sorodokban, a honnan vakmerő vállalatára kiindult.
Innen elvitték Moszkovába.
Az itélet az volt rá, hogy apró darabokban metéltessék szét elevenen.
A czárnő helybenhagyta az itéletet. Pedig az ő szép szemeinek nagy része
volt a szegény bűnös sorsában.
A hóhér irgalmasabb volt. Nem lévén az itéletben kitéve, hogy hol kezdje
el a széttagolást, ő mindjárt a fejénél kezdte. – Ezért a tévedésért a
hóhérnak Szibériába kelle menni.
Katalin épen akkor változtatta kegyenczét; Orloff helyébe a szép
Potemkin következett.
EGY CSÓK, EGY SZÓ.
I. Katalin czárnő udvaránál egy új szépség jelent meg, Serbatoff herczeg
kisasszonya, Alexandra. Akkoriban két embernek volt legnagyobb befolyása
az udvarnál, egyik volt a nagyhatalmú miniszter Potemkin, a másik a
szépszemű herczeg Momonoff, a czárnő kegyencze. A rossz világ azt
mondja, hogy Momonoff szép szemeinek aligha nem volt olyan nagy
befolyásuk az ország sorsára, mint Potemkin nagy eszének.
Azonban Momonoff szép szemei épen úgy nem találtak hivatalos állásukban
akadályt arra, hogy a szép udvarhölgy bájait megpillantsák, mint
Potemkin országos elméje az állam bonyodalmaiban, hogy e bájak elnyerése
végett egy új diplomatiai cselszövényhez kezdjen.
Momonoff szép szemei azonban elég jókor észrevették, hogy Potemkin abban
fárasztja országos talentumait, mint csábíthassa el az ifju
herczegasszonyt, s hogy az ártatlan ellen vetett ármányt meghiusítsa, –
ő maga csábítá el az ártatlant.
Katalin nem sokára megtudta ezt, s minthogy egész Európaszerte el van
fogadva az az elv, hogy két hivatalt egy ember nem viselhet, Momonoff az
egyikből elbocsáttatott és a másikba akként helyeztetett be, hogy nőül
kellett vennie Alexandrát, ki különben nem csak szép, de gazdag is volt;
s azonfelül Momonoff úrnője kegyéből nyolczszáz negyvenötezer rubel
értékű ajándékokkal lőn elhalmozva, ide számítva azokat a drága
ékszereket is, miket menyasszonya számára kelengyéül kapott.
Azok között volt egy csodaszép tüzű brilliánt. Nem annyira nagysága,
mint színtelen tisztasága, szép köszörülése határozá meg értékét a
műértő szeme előtt.
Egy jókedvű órában azt a furcsa kérdést intézé Alexandra férjéhez:
– Ugyan kedvesem, mondd meg igazán, miért kaptad te e szép gyémántot
Katalintól?
– Megmondhatom, de úgy őrizd meg ezt a titkot, mint a mely mind a
kettőnk fejébe kerülhet.
– Esküszöm, hogy nem mondom senkinek.
– Én is esküdtem a czárnénak, hogy nem mondom senkinek, s látod: neked
mégis megmondom. Egy csókért.
Alexandra adott neki kettőt, hogy legyen nyeresége rajta. S aztán
felfogadta minden szentekre, hogy ezt a szót titokban fogja tartani.
Meg is tartotta – egész a legközelebbi udvari bálig, a mikor a szép
brilliántot homlokkötőjén viselte.
Ott találkozott Orloff herczegnővel; ez volt legbensőbb barátnéja.
Orloff herczegnő magasztalá a szép brilliántot s kérdezé, mi volt az
ára?
Momonoff herczegnő mosolyogva súgá neki:
– A férjem kapta egy csókért, én kaptam tőle kettőért. De senkinek ne
mondd, mert ebből baj lehetne.
Hiszen nem is mondta Orloff herczegnő senkinek, csak épen Romanzoff
tábornoknénak, ki igen bizalmas barátnéja volt, ez ismét oly híven őrzé
a titkot, hogy Korzakoff herczegnőn kívül egy léleknek sem szólt felőle,
míg Korzakoff herczegnő oly discrét volt, hogy Daskoff herczegnőt
kivéve, mindenki előtt elhallgatá a mit tudott; mely barátságos
titoktartás mellett úgy került a dolog, hogy éjfél után már Potemkin
herczegnő is birtokában volt a hitbizománynak, ki tudná hanyadik
bizalmas barátné traditiója nyomán. Potemkin herczegnő pedig nem volt
Momonoff herczegnőnek barátnéja, hanem a czárnénak első és
legcselszövőbb udvarhölgye.
– Milyen gyönyörű gyémántja van Momonoff herczegnőnek, szólt,
figyelmeztetve a czárnét Potemkin herczegasszony.
– Az ám, szólt Katalin közönyösen, ráismerve ajándékára, – drága
lehetett.
– A herczegnő azt mondja, hogy a férje kapta egy csókért, ő a férjétől
kettőért.
* * *
Az udvari bál után Momonoff herczeg és herczegnő szokás szerint aludni
mentek, meghagyván pitvarnokaiknak, hogy déli két óra előtt őket fel ne
lármázzák.
Hanem biz azok hamarább fellármázták a nyugvó herczegi párt, alig egy
órai pihenés után pokoli dörömbözést mívelve az ajtón.
– Mi az? Ki merészel?
– Ő méltósága a rendőrfőnök kivánja tiszteletét tenni – tíz asszonyság
kiséretében.
Már erre a szóra fel kellett nyitni az ajtót.
A rendőrfőnök igen udvarias volt.
– Bocsánatot kell kérnem, hogy ily órában alkalmatlankodom. A czárnőnek
van egy kis rendelete herczegségtek számára. Tudva, hogy ily órában
férfi női hálóterembe be nem léphet, ezen asszonyságokat hoztam magammal
a szükséges szertartáshoz.
Momonoff ijedten nézett a mondott asszonyságokra; öles nagyságú dámák
voltak, sűrűn lefátyolozott franczia hölgykalapokkal, iszonyú öklökkel,
a miken szétfeszült a finom svéd kesztyű s rettenetesen tudtak egymás
mellett glédában állni; hanem legyező helyett mindegyik egy-egy
nyirfa-galyat tartott a kezében.
A rendőrfőnök egy rózsaszínű levélkét nyujtott át Momonoffnak, melyben
ez volt irva:
«Egy csókért, egy szóért, – tíz asszony, száz vessző.»
Az udvarias hivatalnok illedelmesen visszahúzta magát, a tíz asszonyság
előlépett, kettő karon ölté Momonoffot, a többi becsukta maga után az
ajtót s hogy azután minő szertartást hajtott odabenn végre, azt
bizonyára senki sem tudta; annyi bizonyos, hogy mikor visszajöttek,
sajátságos legyezőik nagyon el voltak kopva. A rendőrfőnök igen
udvariasan vett búcsút a herczegtől, a tíz asszonyság ismét glédába állt
s egyszerre induló léptekben eldefilirozott.
A főhivatalnok jónak látta Momonoff biztatásául felhozni, hogy olyan
asszonyságokat hozott magával, a kiknek titoktartásáról kezeskedik.
Hanem azért ezt a történetet is csak megtudta a világ.
A TUDTÁN KÍVÜL FÉRJ.
Gróf B. a múlt század közepén fiatal segédtiszt volt a porosz udvarnál,
a hol erősen beleszeretett Anhalt Zerbst Zsófia herczegnőbe; de ezt nem
merte neki megmondani.
Ha azonban a férfiak félénkek, a hölgyek annál bátrabbak, a míg a fiatal
segédtiszt kerülgette a szerelmi vallomást, az óhajtott «igen» a kérdést
megelőzve, helyébe jött, illatos levélke alakjában, mely finom női
kézvonásokkal tudtára adá, hogy egy szerető szív áttörve minden gátló
akadályon, a legmerészebbre vállalkozik; Sans-Souciban van egy szegény
pap, az összeesketi őket.
A gróf repült a találkozóra. A rendelt helyen lefátyolozott hölgyet
talált, a fátyol azonban nem gátolá, hogy az imádott kedves termetéről,
hangjáról rá ne ismerjen. Ott megesküdtek, gyűrűt cseréltek s az első
boldog ölelés után elváltak, azzal az erős igérettel, hogy mihelyt
alkalom nyilik rá, házasságukat nyilvánossá fogják tenni.
Pár nap múlva Zsófia herczegnőnek el kelle hirtelen utaznia, messze,
nagyon messze: egész az orosz birodalom fővárosáig.
Gróf B. vágtatott utána.
Ott azután megtudta, hogy Zsófiának rendeltetése czárnévá lenni; az
orosz trónörökösnek van szánva feleségül.
A gróf kétségbe volt esve. Hogy lehessen azt férjhez adni, a kinek már
egyszer ő férje s a kitől nincs kedve elválni? A kétségbeesés vakmerővé
tette, a herczegnőt a szerelemféltés dühével kezdte kerülgetni, a minek
aztán az lett a vége, hogy egy szép téli éjszaka galléron ragadták s
elszánkáztatták Szibériába.
Ott aztán vadászhatott nyargalóczokat és murmutérokat egynéhány
esztendeig s ábrándozhatott elhagyott jegyeséről.
Egyszer híre futamodik, hogy a czár meghalt, neje lépett a trónra utána;
a Szibériába száműzöttek mind engedélyt kapnak a visszatérhetésre.
De mennyire tetézte ez örömhírt a czárnénak egy sajátkezű levele, melyet
lovas futárok adtak kézről kézre Szibériáig, míg B. grófig eljutott s
melybe ez volt irva:
«Kedves régi barátom! Örömmel hívom önt vissza, kit oly nehezen
nélkülöztem. Siessen. Biztosítom önt hajdani kegyemről.»
Gróf B. elfeledte minden eddigi szenvedését ez egy édes pillanatért.
Imádottja, ki most már a világ első uralkodónéja, megemlékezett róla,
hívja, hogy siessen, biztosítja hajdani kegyéről! Ezzel a levéllel
zsebében minden szerelmesnek gyorsabban kelle utazni, mintha a gőzerőt ő
találta volna fel. Gróf B. még gyorsabban visszaszánkázott
Szentpétervárra, mint a milyen gyorsan elszánkáztatták onnan.
Sietett a czárnőnél kihallgatást nyerni.
A czárnő, mint régi németországi ismerősét, igen nyájasan fogadta s
kérdezé, – honnan jön?
– Felséged legjobban fogja tudni, miután sajátkezű soraival hivott
vissza: Szibériából.
– Szibériából? szólt a czárné elbámulva. Hanem én nem irtam önhöz
levelet.
Gróf B. mosolyogva vevé elő a keblében tartogatott levélkét és átadta a
czárnőnek.
A czárnő fejét rázta.
– Hiszen az nagyon jó, hogy visszajött ön Szibériából; hanem ez a levél
Bestuseffnek volt irva, hajdani miniszteremnek. Megfoghatatlan, hogy
jutott az ön kezébe?
A gróf meg volt zavarodva. Nem tudta, most mit mondjon a czárnénak?
Megkérdje-e tőle, hogy hát holmi korábbi barátságos viszonyokra nem
emlékezik-e? Mutassa meg a jegygyűrűjét.
A czárnő kisegíté zavarából.
– Önre nézve, úgy látszik, hogy szerencsétlen éghajlat ez. Rokonai sokat
tudakozódtak utána; rég nem látták. Jól tenné, ha megvigasztalná őket.
Ez formaszerű kiutasítás volt. A gróf nem birt magához térni
bámulatából.
Kénytelen-kelletlen visszautazott Németországba.
Szülői rég meghaltak; kastélyában csak a régi komornyikot találta meg, a
ki nagyon örült ura visszatértének. «De hát még a grófné hogy fog
örülni!»
– Miféle grófné? kérdé B. elbámulva. Anyját még gyermekkorában elveszté.