verstnyi távolban. Nyilt kapuval és énekszóval fogadták, az őrség
csatlakozott hozzá. Itt már ágyukat és lőszert is kapott s azokkal
folytathatá hadjáratát.
Következett Kaziznája erőd. Ez nem adta fel magát, hanem bátor
védelemhez kezdett. Pugacseff kénytelen volt ostromolni. Az ostrom
hevében átkiabáltak a lázadó kozákok a várbeliekhez s egyszer csak azok
is az őrsereg ellen fordíták fegyvereiket; a ki még ellentállt,
felkonczolták, az ezredest foglyul hurczolták Pugacseff elé.
Pugacseff senkinek sem irgalmazott, a ki hosszú hajat viselt. Ez divat
volt akkor az orosz katonatiszteknél. Ezért a divatért az ál-czár
felakasztatott minden tisztet, a ki kezébe került.
Innen, ágyúkkal ellátva, Nisnája Osfernája erőd ellen fordult; azt is
rövid roham után bevette. A kit meg nem ölt, az vele ment tovább.
Most már négyezer embere volt, meg merte támadni a talitsevai erődöt, a
mit két hős, Bilof és Jelagin védelmeztek. Az orosz fegyelem erősen állt
a lázadók dühével szemben, s tán itt legyőzik Pugacseffet, ha a várban
meg nem gyuladnak a szénaraktárak. A tűz jött segélyére a lázadónak.
Bilof és Jelagin, várukból kipörkölve, a síkra szorultak ki s ott
összekonczolák őket.
Mikor Nisnája Osfernáját bevette az ál-czár, a piaczon egy csodaszép
fiatal hölgy veté magát lábaihoz:
– Kegyelmet, én uram!
A hölgy igen szép volt s egészen a győztes hatalmában. Könyei,
felindulása még csábítóbbá tették.
– Kinek kérsz kegyelmet?
– A férjemnek, ki ellened harczolva, megsebesült.
– Hogy híják férjedet?
– Chaloff őrnagy, e vár volt parancsnoka.
Egy nemeslelkű hős azt tette volna, hogy szabadon bocsássa mind a
kettőt: legyenek boldogok, szeressék egymást; egy közönséges ember azt
tette volna, hogy felakasztassa a férjet s megtartsa szeretőnek az
asszonyt, – Pugacseff megölette mind a kettőt.
Nagyon jól tudta, hogy vannak sokan, a kik emlékeznek rá, hogy III.
Péter czár nem találta örömét asszony szerelmében. Az iszonyatig hű
maradt felvett álarczához-A lázadásnak szárnyai voltak. Talicseva után
következett Csernojecsinszkaja, a honnan a várparancsnok a lázadó vezér
közeledtére megfutott, kapitányára bizva a védelmet.
Nilsajeff kapitány egy lövés nélkül feladta a várat; Pugacseff egy
«köszönöm» szó nélkül felakasztatta a kapitányt. Nem hitt az áttérő
tisztekben; csak a közkatonát tartá meg, annak is lenyiratta a haját,
hogy ha szökni talál s ismét kézre kerül, ráismerhessen.
A következő reggelen megadta magát a lázadóknak az utolsó erőd,
Precsisztenszka, mely még az ország fővárosa, Orenburg előtt van; s
estére az ál-czár Orenburg falai előtt állt, harmincz ágyúval és
csatakész hadsereggel.
És mindez – tizenöt nap alatt történt.
Kocsenikoff lovászlegénye attól az órától számított két hét alatt, hogy
az elfogatására kiküldött kozákot magával ragadta, hat várat foglalt el,
egy hadsereget semmivé tett s egy másikat előteremtett s a tartomány
fővárosát ostrom alá vette.
Az orosz birodalom városait nagy távolság választja el egymástól; a míg
Szentpétervártt határoznak, azalatt Pugacseff marquis a félbirodalmat
elfoglalhatja.
Maga Katalin nevezte el a lázadót Pugacseff marquisnak s nagyon sokat
tréfált udvari köreiben a sajátságos férj felett, ki nejét, a czárnőt
visszavívni készül.
A menyegzői ágy készen is várta: – a vérpad.
Orenburg kormányzója, Reinsburg, még Pugacseff közeledtének hirére eléje
küldé hadserege egy részével Bilof ezredest, hogy a lázadót támadja meg.
Az el is indult a vadászatra, de úgy járt, mint sok oroszlánvadász: az
üldözött vad ette meg; egész seregéből egy ember sem tért vissza
Orenburgba.
Helyette Pugacseff serege jelent meg a várkapunál.
Reinsburg nem akarta bevárni az ostromot; legbiztosabb seregeit kiküldé
Naumoff őrnagy vezetése alatt a lázadók megtámadására.
Az ál-czár engedte őket közelíteni egész a hegy oldaláig, mely Orenburg
fölött uralkodik s ott rejtett ágyútelepeiből oly pusztító tüzelést
kezdett ellenük, hogy az oroszok véres fejekkel kényszerültek a várba
visszamenekülni.
Pugacseff aztán leszállt a síkra s tábort ütött a város előtt.
A két ellenség azzal hozzáfogott, hogy melyik birja a másikkal a
várakozást előbb megunatni? Pugacseff kinn volt a havon. Októberben
Oroszország síkján már nem zöldül a fű; sátorok helyett fenyőgallyakból
csináltak kunyhókat. Az ostromlottaknak pedig nem volt mit enni. Az
egyiket a fagy, a másikat az éhség ostromolta.
Utoljára is az éhség volt a legtürelmetlenebb.
Naumoff újra kitört a várból s ezuttal gondja volt rá, hogy a
magaslatokat, a mikről a minap őt lövöldözték össze, most ő foglalja el.
Sikerült neki: ütegei rombolva dúltak a zendülők soraiban; hanem
egyszerre Pugacseff megfordította a csatarendet, kozákjaival
megtámadtatá az ellenfél lovasságát. Az megfutott: a győzelem kiesett
Naumoff kezéből; kénytelen volt ágyuival együtt maga is menekülni,
karddal kezében törve útat a kozákok sorain keresztül.
Ekkor kezdett Pugacseff is az ostromhoz; negyvennyolcz ágyuja volt már,
azokkal elkezdé a falakat lövetni. November 9-ig folyvást tüzeltek,
akkor rohamra vezénylé csapatait. A roham nem sikerült, az orosz hősien
védte magát.
Pugacseffnek rá kellett szánnia magát, hogy az orosz téli éjszakák hideg
csillagos ege alatt folytassa azt a munkát, a mit elkezdett, ellensége
kiéheztetését.
Köröskörül hótól fehér volt már a róna és bércz, a zuzmarától fehérek az
erdők, mintha ezüstből volnának, a hosszú éjszakákon át a hóvilág és az
északfény derengett; s a sivatag kietlenben egy vakmerő ember álma ébren
tartá az emberek ezreit; az az álom, hogy ő a minden oroszok czárnéjának
férje fog lenni!
* * *
II. Katalin szenvedélyes tarokkjátszó volt. Különösen kedvelte azt a
nemét az elmés mulatságnak, a mit később egy hires orosz hadvezérről
csakugyan Paskevicsnak neveztek el.
E játékhoz mulhatlanul négy résztvevő kell; a czárnőn kívül Daskoff
herczegnő, Orloff herczeg és Karr tábornok ültek a játszóasztalnál.
Ez utóbbi kitünő jeles hadvezér volt – in petto. Mint tarokkjátszó épen
ritkította párját. Mindig nyereséggel kelt föl az asztaltól. Semper
victor! Még őt nem látta fizetni senki. A czárnőnek azért volt különösen
kedvelt embere. Azt mondta, hogy ha egyszer sikerülne neki csak egyetlen
egy rubelt elnyerni Karrtól, annak fület csináltatna s a nyakában
hordozná.
Az is meglehet egyébiránt, hogy Karr tábornokot az ellenfél hibái
segíték szüntelen győzelemre; a két magas hölgynek sokkal több baja volt
Orloff szép szemeivel, mint hogy figyelmét egészen föladatának
szentelhette volna; Orloff pedig annyira szerencsés volt a szerelemben,
hogy nem lett volna igazság a földön, ha a játékban épen olyan
szerencsétlen nem lett volna.
Egyszer úgy mellesleg – kártyakeverés közben – előfordult a szó, hogy az
mégis szégyen, gyalázat, hogy egy ilyen szökevény kozák, mint ez a
Pugacseff, képes lehet az orosz birodalom európai negyedrészét maga
számára meghódítani, az orosz seregeket rendre megpiszkolni, a
legderekabb tiszteket gyalázatos halállal kivégezni s most még
Orenburgot ostromolja, mint valami igazi potentát.
– Pedig ismerem azt a ficzkót! Jól ismerem, monda Karr; míg a fölség
élt, kártyáztam is vele Oranienbaumban; ostoba kölyök az, valahányszor
«carreau»-t hivtam, mindig «cœurt»-t adott bele.
– Úgy látszik, most még rosszabb játékos, monda a czárnő, most a
«cœur»-t üti «pique»-el.
Divat volt azon időkben az orosz udvarnál franczia szójátékokat
ejtegetni: «cœur» pedig francziául szivet is jelent, «pique» pedig
döfést.
– Igen, mert hadvezéreink tehetlenek. Volnék csak én ott!
– Ugyan legyen olyan jó, menjen oda; mondá gunyosan Orloff.
– Ha ő felsége parancsolni fogja, készen vagyok rá.
– Ah, a tarokkparthie csorbát szenvedne ön miatt, mondá tréfásan
Katalin.
– Hiszen azalatt vadászatokat tarthatunk Petershoffban; vigasztalá a
czárnőt Orloff.
S ez nagyon kedves czélzás volt Katalinra nézve. Petershoffban élte ő
legvidámabb napjait. Ott ismeré meg Orloffot. Kegyteljes mosolylyal inte
Karr tábornoknak.
– Nem bánom, de két hét alatt visszatérjen.
– Ah, mit két hét! dölyfösködék Karr. Ha felséged parancsolja, ma, még
ez órában szánra ülök; három nap három éjjel odaérek Bugulminszkába,
negyednap rendbeszedem a kártyáimat, ötödnap megüzenem a ficzkónak, hogy
én vagyok a kihivó s hatodnap «volat»-ot adok a gazembernek s heted,
nyolczadnap őt magát mint pagát ultimót teszem lánczrakötve felséged
lábaihoz.
A czárnő felkaczagott a tréfás hadvezéri műszavakon s Orloffra bízta,
hogy lássa hát el a szükségesekkel a hires pagátfogó tábornokot s aztán
készüljenek Petershoffba.
A dolgot komolyan vették s Orloff kiadatta a czári parancsot, mely
szerint Karr bízatik meg a déli orosz hadsereg fővezérségével. Egyuttal
tudatá vele, hogy micsoda haderőkkel rendelkezhetik? Bugulminszkában áll
Freymann tábornok huszezer gyaloggal, kétezer lovassal és harminczkét
ágyuval, hozzá csatlakozhatik még Csernicseff ezredes, Szinbirszk
kormányzója, a ki másfél ezred rendes lovasságot vezet tizenkét ágyuval;
s útközben fogja találni Naumann ezredest két zászlóalj
testőr-gránátossal. Ezeket okvetlenül magához vegye, mert ez lesz
seregének a magva.
Karr még azon éjjel elutazott. Főtaktikája volt a gyorsaság a hadi
mozdulatokban. Hanem ezt a pontot, úgy látszik, hogy rosszul
tanulmányozta; mert nagy előképei: nagy Sándor, nagy Fridrik, Hannibál
stb. szinte gyorsan utaztak ugyan, de hadseregeikkel együtt, míg Karr
elégnek tartá, ha ő maga siet.
A két zászlóalj testőr-granátost elő is találta az útban, kiket Orloff
megindított s azt parancsolta ezredesöknek, hogy csak siessenek utána.
Minden csárdánál megállt és kérdezősködött Pugacseff felől; mindenki
rémes csodadolgokat beszélt neki felőle. Karr mindenkit megnyugasztalt,
hogy csak várjanak, egy pár nap mulva kötözve fogja erre hozni a
szörnyeteget.
Karr azt hitte, hogy gyorsabban már nem lehet utazni, mint ő szánkázott
Bugulminszkáig. Pedig lehetett.
Egy kozák lovas, ki vele egy időben indult el Szentpétervárról,
harminczhat órával hamarább érkezett meg Pugacseffhez, Karr tábornok
jövetelét és seregeinek állását tudatva vele.
Pugacseff legelébb is kétezer kozákot indított el, hogy a tábornok háta
mögé kerüljenek s a hozzásiető granátos zászlóaljakat tőle elvágják.
Karr senkivel sem állt tanácskozásba. Bugulminszkában félretolta maga
elől Freymann kollegáját, engedje őt végezni egyedül. Itt nem ütközetre,
de vadászatra kell készülni. El kell fogni a fenevadat.
Csernicseff útban volt már ezerkétszáz lovassal és másfél üteg ágyuval,
midőn azt a parancsot kapta Karrtól, hogy vesse át magát a Szakmara
folyón s állja el Pugacseff háta mögött a visszavonulási útat, míg ő a
derékhaddal szembe nyomuland rá s akkor majd fogják egyszerre két tűz
közé.
Csernicseff azt hitte, hogy okos emberekkel van dolga; mint egyszerű
osztályvezető, sem a tábornokában nem képzelt annyi ügyetlenséget, hogy
az ellenség derékhadát ő rá, magára engedje rohanni, sem Pugacseffben
annyi taktikátlanságot, hogy a míg a derékhadat maga előtt látja,
mindenestől egy kis hadosztály elpusztításához fogjon.
És ez mind a két részről megtörtént.
Pugacseff engedte ellenségét szépen átjönni a befagyott folyón, akkor
egyszerre minden oldalról rárohant, a jeget letörette a háta mögött s az
egész hadosztályt leapríttatá.
Maga Csernicseff harminczöt tisztjével foglyul esett. Ezeket Pugacseff
mind az út melletti fákra sorba felkötteté.
A tizenkét ágyút is elfoglalta.
Ekkor aztán győzelemittasan indult egész seregével együtt Karr ellen.
Az is sietve közelített felé, Bugulminszkán innen harminczhat verstnyire
találkozott a két tábor egy kis kozák falu alatt.
Karr tábornok elbámult, midőn a képzelt gyülevész helyett egy rendes
hadsereget látott maga előtt, ezredekre osztva s ágyúkkal ellátva.
Freymann azt tanácsolá neki, hogy, miután Csernicseff megbízható
ezredeit elküldte magától, most a lovassággal ne sokat működjék; hanem
iparkodjék a falut elfoglalni működési alapul s gyalogságát használja a
lázadók ellen.
Az elbámulás sora még csak azután következett Karr tábornokra.
Látta a megvetett gyülevészt rendes hadcsapatokban, szuronyszegezve
közelíteni ezredei felé, látta a hidegvérrel kivitt mozdulatokat egész
ezredektől a legnagyobb ágyútűz ellenében, látta a vakmerő elszántságot,
a mivel védett állásaira rohantak; látta, hogy itt hősökre talált –
zsiványok helyett.
De a mi a legjobban boszantá, az volt, hogy azok az ostobák milyen jól
tudnak ágyúzni.
Hiszen Szentpétervárott elővigyázatból nem vesznek fel kozákot a
tűzérség közé, hogy ne legyen, a ki e fegyver kezelését megtanítsa
nekik, s ime azok a tudatlanok a tegnap rablott ágyúkkal úgy lőnek, mint
a ki egész életében azt tanulta; granátjaik már több helyen felgyujták a
falut.
Ennek végét kell vetni. A lázadóktól vissza kell foglalni az ágyúkat.
A tábornok rohamra vezényelte egész csatavonalát s tartalékát magához
vonva, azzal az ellenség dereka ellen intézett egy eldöntő csapást.
Gyalog ezredei szuronyszegezve indultak a tűzokádó telepek ellen, míg
ugyanazokat másfélezer lovasnak oldalba kellett venni. E másfélezer
lovas között nem volt több kozák, csak háromszáz.
A harcz legnagyobb hevében egyszer csak külön vált ez a háromszáz kozák
s átnyargalt az ellenséghez.
Karr tábornokot, a mint meglátta, hogy kozákjai elpártolnak, oly rémület
szállta meg egyszerre, hogy rögtön elhagyta a csatatért, maga adva
példát seregeinek a futamodásra.
A csatarend egyszerre felbomlott; az előre tolt csapatokat ott hagyták
veszni s menekült, ki merre tudott.
Pugacseff kozákjai harminczöt verstnyire üldözték az oroszokat, de a
tábornokot nem tudták utolérni, a rémület szárnyakat adott neki.
Bugulminszkába érve, tudta meg, hogy Csernicseff lovasságát
leaprították, hogy a testőr-granátosokat elfogták a háta mögött s
huszonegy ágyúja a lázadók kezébe esett.
Ezekre a rossz hírekre rögtön olyan kegyetlen grippet kapott, hogy
kénytelen volt vánkosokba pakoltatni magát s hazaszánkázni
Szentpétervárra, hol ott épen várt reá már a négyes játszó társaság; a
midőn is este még az a fátum történt vele, hogy játékközben a XXI-sét
elfogták, melyre a czárnő azt a bon mot-t csinálta, hogy Karr egymásután
kétszer engedte elfogni a huszonegyesét (értve az első alatt a 21
ágyút), mely bon mot nagy derültséget keltett az udvarnál.
* * *
Pugacseff csillaga (ha ugyan a dæmonoknak is vannak csillagaik) e diadal
után délpontjára jutott. Tán még magasabbra is ment volna, ha szörnyű
küldetéséhez hű marad; ha nem felejti el két nagy szenvedélyét, mely
idáig oly bámulatos gyorsan elhozta: egyik az, hogy a czárnőt nejévé
tegye, másik, hogy az orosz nemességet letörje.
Melyik volt a két eszme közül a vakmerőbb?
S mindkettőtől csak egy átlátszó hártya választotta már el. Karr
veresége után nyitott útja volt Moszkváig, s Moszkvában százezer
rabjobbágy várt megjelenésére, hogy a főnemesek jármát lerázza nyakáról
s egy új orosz birodalmat alkosson a régi romjaiból.
Negyven millió helota várt szabadítójára a lázadóban.
Ekkor egyszerre kifordította a sarkából eddigi eszét – egy pár szép
szem.
A bugulminszkai diadal után a baskirok vezérei nagy küldöttséggel jöttek
eléje s hódolatukkal együtt hoztak neki egy szép leányt feleségül.
Uljánka volt a hajadon neve, ki Pugacseff szivét elrabolta a czárnőtől.
A kalandor már akkor jobban bízott csillagzatában, mint hogy ascetai
szigorát megtartotta volna! Uljánka kedvencze lett s a szerető apját,
Salavatkát, megtette a kalandor vezér a baskir föld fejedelmének.
És akkor elkezdte magát grófokkal és herczegekkel körülvenni. A
kirablott kastélyok ruhatárából magára szedte a legpompásabb
díszöltönyöket s a csatában elhullott orosz vezérek rendjeleivel
felcziczomázta saját hadvezéreit, azokból tett tábornagyokat,
ezredeseket, grófokat, herczegeket, a kozák Csikát, legelső katonáját
kinevezte generalissimusnak s rábízta hadseregei felét.
Még rubeleket is veretett saját arczképével, III. Péter czár neve alatt,
e körirattal: redivivus et ultor; s minthogy ezüstbányái nem voltak, a
rubeleket verette rézből; ez pedig volt sok, s ezt a jó példát az orosz
vezérek is követték, millió és millió ezüst rubelt veretve rézből, s
fizetvén vele bőkezűen.
Pugacseff így változtatta át lázadása regényét az uralkodás parodiájává.
A helyett, hogy az orosz birodalom nyílt fővárosainak indult volna, a
védett erősségek ostromlásához fogott, s a helyett, hogy azt az álmodott
tündérképet üldözte volna, mely idáig elvezeté, leheveredett a sárba,
egy nagyon is földi nő oldala mellé.
Generalissimus Csika azzal volt megbízva, hogy a rábízott hadsereggel
menjen elfoglalni Ufa várát, míg Pugacseff maga Orenburgot ostromolta.
Az idő 1774-iki január volt; oly kegyetlen hideg tél, a minőre még az
orosz krónikákban sem emlékeznek. Az erdőkön, mintha csata lett volna,
oly dörögve hasadoztak végig a fák, s a bozóti vad fagyva hullt el az
útszélen, a mint préda után látott.
Várakat vívni ilyen időben nem lehetett. A kemény föld megtiltott minden
sánczvetést s a fagyon nem lehetett sátorozni.
A két lázadó vezér a szomszéd városokat szállotta meg s azt követte,
hogy minden élelmi szert elzárt a körülfogott erődöktől.
Orenburgban már az őrség lovait ették s valami Kicskoff nevű élelmezési
biztos azt találta ki, hogy a levágott barmok bőreit megfőzette, apróra
vágatta s lisztbe hengertetve, kenyér helyett osztá a katonáknak; a
mitől aztán oly süly ütött ki a várban, hogy az őrség fele
harczképtelenné lett általa.
Január 30-án megkisérté Vallenstierna ezredes kétezer ötszáz emberből
álló hadoszloppal keresztültörni a lázadók során; alig hetvenedmagával
tért vissza, a többi, mintegy kétezer ott veszett; – legalább ezek nem
kértek többet enni.
Pár század huszár azonban keresztülvágta magát s ezek hírt vittek
Szentpétervárra, minő garázdálkodást követ el az a III. Péter czár, ki
most hetedszer támadt fel sírjából.
A czárnő kezdte unni imádójának hódításait, összehivatá igazi
hadvezéreit s megkérdezé tőlük, melyik találja lehetőnek egy hadjáratot
elkezdeni az orosz tél derekán az orosz hósivatagok között?
Ez nem hadjáték, nem diadalmenet; ez harcz az elemek legdühösebbikével,
mely negyven évvel később Európa legbüszkébb hadseregeit tiporta lábai
alá.
Négyen váltak ki, a kik azt felelték, hogy minden lehet Oroszországban,
ha lenni kell.
E négy férfi neve volt: Galiczin herczeg, Bibikoff tábornok, Larionoff
ezredes és Michelson, svéd tiszt.
A négy közül kettő a vállalat elején kidőlt. Larionoff visszatért Bozali
vára alól a legelső csata után, melyben a lázadók győztek, Bibikoff
pedig belehalt a téli hadjárat viszontagságaiba.
Maradt csak Galiczin és Michelson.
Ez a svéd már a török hadjáratban hős nevet szerze magának gyors és
merész vállalataival, s mikor Bozali várából kiindult a lázadók ellen,
egész hadserege állt négyszáz huszárból és hatszáz gyalogból, négy
ágyúval.
Ezzel a kis csapattal indult meg Ufa várát felszabadítani.
Bármilyen gyorsan járt is, Csika kémei még gyorsabbak voltak, a lázadó
vezér megtudta, hogy egy kis csapat közelít s nem várt tőle egyebet,
mint hogy az Ufa helyőrségét akarja szaporítani. Eléje küldött háromezer
embert kilencz ágyúval, hogy foglalják el a hegyszorosokat, a miken át
kell mennie, ha Ufához akar közelíteni.
Michelson azonban nem ment Ufa várának, a merre várták, hanem szánakra
ültette embereit s a síkon keresztül egyenesen nekivágott Csika derék
táborának.
Oly váratlan, oly vakmerő, oly hihetlen volt e mozdulata, hogy mikor
éjfél után egy órakor rajta ütött Csika előtáborán, senki sem állt
ellene; a felriadt lázadók futottak át a táborba hanyatthomlok s ott
hagyták két ágyújokat Michelson kezében.
A svéd hős tudta jól, hogy az a háromezer ember, a ki őt a hegyek közül
várja elő, az ágyúszóra majd előjön s két tűz közé szorítja. Hirtelen
sánczot alakított egy mély útban szánjaiból, a sáncz védelmére ott
hagyott kétszáz gyalogot két ágyúval, a többivel ment Csernakuka város
felé, a honnan Csika hadserege bontakozni kezdett már kifelé.
Tízannyian voltak azok, mint az övéi. Borzasztó ütegeik felállítva
szemben és kétoldalt. Csika azt a ravasz tervet gondolta ki magában,
hogy néhány ezer emberének deszkákat köttetett a talpára, hogy így az
embermagasságnyi havon kerüljenek az ellen háta mögé; agyon akarta azt
szorítani.
Michelson látta, hogy itt nincs vesztegetni való idő. Huszárjai élére
állt, riadót fuvatott s nekivágott az ellenség derekának. Erre nem volt
az készen. A merész támadás megzavarta őket, néhány percz alatt össze
volt törve a tábor közepe; az első ütegek elfoglalva s rögtön a tábor
két szárnya ellen fordítva. Erre aztán általános lett a futás. Csika
serege, mint a szunyogtábor szétrebbent s ott hagyott negyvennyolcz
ágyút és nyolcz mozsarat.
Ekkor a győztes visszafordult kis csapatával elhagyott szánjaihoz, s az
odaérkezett háromezer lázadót most ő szorította közre; a kit le nem
vágott, az foglyul esett.
A diadalmas hős csak beizent Ufa várába, hogy szabad már a tér, ott az
ellenség ágyui: vontassák be; ő maga meg sem pihent, hanem üldözte,
verte ellenségét, a ki mindenütt véres nyomait hagyta a havon.
Százhusz verstnyire Ufától érte be a futó Csikát. Csak negyvenkét
tisztje volt még a generalissimusnak; a közkatonák eltüntek a szelek
minden irányában. Valamennyit elfogta Michelson, s azért nem akasztatá
fel őket, mert azon a pusztán hat napi járó földön nem látni egy szál
fát.
Ezalatt Galiczin herczeg Pugacseffet kereste fel. Az ő serege hatezer
emberből állt. A keserves úton csak márczius elején birt összetalálkozni
az ál-czárral.
Pugacseff Taticseva erődben várt közeledő ellenére. Ennek az úgynevezett
erősségnek csak fából voltak a falai; valami régi modorú palánk, elég jó
a baskirok portyázásai ellen megvédni a lakosok birkáit, de háborúba nem
való.
A lázadó vezért nem hagyta el találékonysága, tudott segíteni magán. A
palánk körül vastag hósánczot hányatott fel s azt megöntözteté, úgy,
hogy az összefagyott, mintha kőből lett volna rakva s a mellett oly sima
volt, hogy embernek nem lehetett rá fölmenni.
Itt várta be seregei egy részével Galiczint, míg a többi Orenburgot
tartá megszállva.
Az orosz hadvezér óvatosan közeledett az ál-czár rejtekéhez, a sűrű köd
kedvezett neki, a két ellenség csak akkor látta meg egymást, mikor
lőtávolságra állt egymás puskája előtt. Dühös csata fejlődött ki,
melyben férfi férfi ellen küzdött; a lázadók legjobb csapatai voltak
együtt; Pugacseff maga mindenütt ott járt, a hol legnagyobb volt a
veszély; de végre is az oroszok felmásztak jégbástyáira, elfoglalták
ágyuit s ezzel kiverték az erődből.
Ezer jó orosz vitéznek került életébe ez a diadal; – hanem azért aztán
tökéletes volt. Pugacseff négyezer emberrel és hét ágyuval menekült a
csatatérről, s a mi több volt elvesztett seregeinél, elfoglalt ágyuinál,
az a babonás fény, mely őt eddig körülvette, a legyőzhetlenség hite, ez
is el volt veszve.
A boszúálló czár, ki tegnap még ostromolt, ma élelmi szerek, lőkészlet
és visszavonulási pont nélkül futott el a pusztába.
És akkor kezdődött el aztán a hadjárat rémségesebb fele, olyan
hadművelet, a milyen csak Oroszországban képzelhető; a hol ezer meg ezer
négyszögmérföldnyi határtalan pusztákon gyéren elszórt, egymást nem
ismerő néptörzsek tanyáznak, a kik mind gyűlölik az orosz uralmat, s a
kik mind fegyverrel kezükben nőttek fel; Pugacseff ezek közé menekült.
Még egyszer szemközt fordult Galiczinra Kargozkinál, ott újra megverték,
elvették utolsó ágyuit, még kedvese, Uljána is foglyul esett; – ha ugyan
nem árulója volt.
Innen aztán futva menekült lovasságával a Mjæs folyón keresztül: ott
kezdődik már – Szibéria.