szemekkel nézett azon tájra, merre kedvese előle eltünt.
– Még ma is sírhatsz, mondá Káled.
Harmadnap is azt mondá Kaled elbúsult bajtársának, hogy keseregni jó;
negyednap hajnalban azután riadót fuvatott s kijelenté Abu Obeidahnak,
hogy a menekülőket üldözni fogja négyezer lovassal.
Az ősz vezér fejét csóválta.
– Nem vagy gyermek, Kaled, hogy képzeleted után lovagolj s a napot akard
elfogni, mikor a föld szélén feljön. Tudod, hogy három napi földdel
előztek meg a menekülők s ha te jól futsz utánok, ők is jól futnak
előtted. Utolérned őket lehetetlen. De még nyomukba is találnod
kétséges. A Libanon erdőnél elveszted a nyomot és csatangolhatsz
bizonytalanra s ha elvégre reájuk találsz, azok egy ellenséges városba
beveszik magukat s te nézheted annak a kapuit kívülről s örülhetsz, ha a
mindenünnen ellened zendülő ellenség közül valahogyan kiszabadulhattál.
– Ne legyen arra gondod, felelt Kaled; a mit megmondtam, megmondtam; a
mit megigértem, azt megtartom. Te megigérted a hitetleneknek, hogy
megszabadítod őket, megtartottad, megszabadítád; de én is megigértem,
hogy kiirtom őket, én is szavamnak állok.
Azzal Derár béget hivatá.
– Menj, válaszsz ki négyezeret lovasaink közül, a kiket
legmerészebbeknek ismersz, a kik a legmerészebbek a viadalban,
legkitartóbbak a futásban, legtürelmesebbek az éhségben. Mindegyik
hozzon magával egy kardot, egy lándzsát és egy zsák borsót, a mivel az
úton fog élni. Én magam is veletek megyek, mint közvitéz, ezúttal Jónás
bég lesz a csapat parancsnoka. A menekülők után megyünk.
Derár is fejét csóválta. Még Derár is.
– Kétkedel tán?
– Ez lehetetlen!
– Te is azt mondod, hogy lehetetlen?
– Ezóta a görögök a tengerparton járnak.
– A tengerben is üldözni fogjuk őket.
– Lóháton?
– Lóháton. Küldd hozzám Jónást.
Jónás bég is megjelent a vezérek tanácskozmányán.
– Jónás bég! Néztél-e ma is azon hely felé, a hol az ég és a puszta
összeolvad?
– Néztem.
– Láttad-e még ma is azt az arczot, a mi előtted eltünt s mégis előtted
áll?
– Láttam.
– Három nap, három éjjel távozott az előled, utolérnéd-e még?
– Utolérném, bizonynyal!
– Akkor ülj lovadra és vezess.
A négyezer lovas arab keresztyén ruhába volt öltözve, mint szoktak
jámbor karavánok messziről nagy csoportban eljárni, távol pusztákban
lakó csudatevő remetékhez.
Kaled megváratta, míg a napóra árnyéka azt a perczet mutatja, melyben a
görög várőrség három nap előtt útnak indult.
Mikor a percz eltelt, ekkor azt mondá Jónásnak:
– És most fuvasd meg a trombitát s a míg őket utol nem érjük, te
parancsolj velünk, te mondd hová, merre menjünk, mikor pihenjünk, mikor
harczoljunk?
Egy óra mulva a puszták porfellege elnyelte az üldöző csapatot.
Az üldöző csapat csak annyit pihent útközben, a mennyit az órákból a
rövid éj eltakart. Naplemente után, napfelkölte előtt végezte imáját s a
nyeregben étkezett.
A Libanon hegyeinél elveszett előttük a menekülők nyoma. A
hegyszakadékok görgetegei, a czédruserdők hulló levelei eltakarták a
futók lábnyomait.
De Jónás ott is utánuk talált.
Az egész szaraczénhadtól megmenekülhettek a damaszkusziak, ha egy őrült
szerelmes nem lett volna üldözőik között, kinek kedvesét magukkal
vitték.
A Libanonhegy útjait maguk a menekülők tették járhatlanokká, levágott
fatörzseket, roppant kősziklákat hengerítve a mély utakba. Az arabok
vergődtek, fáradtak, de nem maradtak vissza.
Pedig hát mire való volt e fáradság?
A hegylánczon túl már román hadak tanyáznak; a menekülők jó védelemre
találnak ott, a láthatáron Gabola és Laodicea városok tornyai látszanak,
azokban hatvanezernyi görög-román táboroz, Tamás vezért ki üldözné el
odáig?
Bizonyára csak egy őrült szerelmes.
– Mégis el kell őket fognunk, mondá Jónás a tétovázó araboknak s Kaled
helybenhagyta, a mit mondott. Ilyen ember kellett neki, a ki még hisz a
vitézség csodáiban.
Az erdőben találtak egy favágót, attól kérdezősködtek a damaszkuszi
menekvők felől.
A szerencse egy kézre játszott az arabokkal.
A keleti császár parancsa útban találta Tamás vezért s arra utasítá,
hogy rögtön változtassák meg útjuk irányát s a tengerparthoz siessenek,
ott hajókra fogják őket rakni. Nyilván attól félt a császár, hogy a
menekülők látása megháborítja Antiochia védőinek bátorságát.
Tamás vezér és társai tehát még mindig a szabad ég alatt voltak.
Ez ország azonban egészen ellenség földe volt már; erős hadakkal,
kerített városokkal ellátva.
Az üldözőknek úgy kellett martalékjuk után csuszamlani, mint a kigyónak;
nesz nélkül, bújva saját veszedelmük elől.
Most már többet utaztak éjjel, mint nappal. Jónás helyismerete végzetes
volt a menekülőkre. Éjjel viharban, felhőszakadás között vezette el
Laodicea vár falai alatt a szaraczén dandárt; a villám-lobogásnál
lehetett látni az őrszemeket a falakon, míg az arabok kendőket tűztek
dárdáik hegyére, hogy a vas ne villogjon. Késő éjfélben egy mély völgybe
jutottak, mely úgy elzárta előttük az utat, hogy a sötétben nem mehettek
tovább. Itt pihenőt kelle tartani.
Kaled lefeküdt egy fa sátorernyője alá és elaludt.
Mikor hajnal előtt a mindig éber Jónás felébreszté, haraggal fogadta a
költögetést; azt mondá: rossz álmom volt; azt álmodtam, hogy csatában
voltunk, s kardom nem tudott sebet ütni, hajlott kezemben, mint a
sásliliomlevél. Ez rosszat jelent.
Jónás kinevette vele: «álom esős időt jelent».
Azzal parancsot adott, hogy induljanak neki az erdős meredélynek.
Senki sem hitte már, hogy a menekvőket utolérhessék, még Kaled sem, de
hatalmát átruházta Jónásra, s a míg ez azt mondta: «előre!»
engedelmeskedni kellett.
A nap delelt már, mire a hegytetőre fölértek, s a mint Kaled Jónás
nyomában léptetve lovával, megpillantá az előtte elterülő látványt,
kezeit égre emelve ordíta fel: Allah!
Gyönyörű vidék terült el lábaiknál. Pompás fensík, melynek üde rónája
hajló pálmacsoportokkal volt beárnyékolva, s túl a rónán a végtelen
éggel összefolyó tenger.
De a mi a leggyönyörűbb volt e látványban ama tengerparton, a hajló
pálmák alatt az üldözött damaszkusziak sátorai!
Itt telepedtek le, annyi fáradságos nap törődései után magukat
kipihenni. Teljes biztosságban hitték már magukat, előttük a tenger,
melynek öblében a görög vitorlás gályák lebegtek, dereglyéik a partra
húzva, a menekvők elfogadására készen, mihelyt a tengerdagály emelkedni
kezd; hátuk mögött az erdős hegyláncz és azontúl két erősített város. Ki
ne hitte volna, hogy itt e pálmák árnyékában pihenni jó?
Kaled bevárta, míg csapatai mind beérkeztek, akkor leszálltak lovaikról
és imádkoztak. Minden támadást imádság előzött meg e rajongó népnél.
Akkor háromfelé osztá csapatát. Az előhadat bízta Jónásra, a tartalékot
maga vette át. Derárra bízta, hogy a harmadik csapattal fogja el a
dereglyéket.
A két első csapat egyszerre rohant elő az erdőből, a gyanutlan pihenő
damaszkusziakra. Azoknak egy része az első ijedelemben a dereglyékhez
futott, a tengerre akarva menekülni. A dereglyék hirtelen a vízbe
taszíttattak s az apály ellenére a mély vízbe vádoltattak; akkor az
eszeveszett Derár, a harczok bohócza, azt a merész ötletet örökíté meg,
mely egyedül áll a hadak történetében: lóháton indult meg a hajókat
üldözni. Az arab történetirók Allah csudájáról beszélnek, ki parancsolt
a tengernek, hogy a dereglyék alól kifusson, a lovas hadnak adván
martalékul a vízen evezőket. Derár lovasai nyeregből ostromlák meg a
flotillát, s egyetlen járművet sem engedtek a tengerre kimenekülni. Az
egy óra mulva visszatérő dagály csak a véres hullákért jöhetett már.
A második csapat, melyet Jónás bég vezetett, keményebb munkára talált.
Tamás vezér román harczosai nem értek már rá lerakott pánczélaikat
felölteni: de egyre mégis volt idejök. A kétségbeesés harczaiban
találjuk e szép eszme ismétlődését. Mikor a vitézek látták, hogy
túlnyomó erő jő ellenük, hármas sorban kört képeztek a körbefogott nők,
gyermekek és aggok körül; és akkor mindegyik hozzákapcsolta az övéről
lefüggő lánczot a szomszédja övéhez, hogy egy se futhasson el, hanem ott
legyen kénytelen elveszni, a hol megállt: így mint egy hármas érczöv
állt a kis csapat a támadó elé.
Jónás bég azt hivé, hogy ismételheti, a mit Damaszkuszban tett Abu
Obeidah. Kaled teljes hatalmat adott neki. «Adjátok meg magatokat és
életben maradtok!» kiáltá rájuk messziről. «Átok rád, hittagadó!»
kiálták azok vissza. «Adjátok ki kedvesemet!» kiálta másodszor. Most
csak egy hang kiáltott vissza: «Átok rád, hittagadó!» S az a hang
kedveséé volt.
Ekkor vad dühhel veté magát az őrült szerető honfiai lánczsorára s első
volt, ki azt áttörte. A román had kétségbeesve védte magát, mindig
összébb-összébb olvadt. Csak ketten-hárman küzdtek már Eudocia körül,
azokat is lefekteté az ádáz szerető karja; csak Tamás vezér egyedül állt
még közöttük; az ő érczmellén is átrontott kedveséig a renegát; ekkor
maga a leány kapta fel nagybátyja elesett kardját s maga harczolt
egykori jegyese ellen; Jónás kiüté kezéből a kardot, hozzárohant,
keblére ölelte a leányt: «enyém vagy!» Az pedig kirántá övéből tőrét s
saját szivébe verte. Jónás bég ott tartá harczainak jutalmát karjai
között – halottan.
A VAKMERŐ.
III. Péter czár idejében volt egy titkos társulat Szentpétervárott,
melynek czíme volt: «a névtelenek».
Egy Jelagin nevű orosz nemes házában jöttek össze, ki egyedül maga
ismeré névszerint minden látogatóját, azok egymást nagyon ritka esetben.
Előkelő urak, herczegek, udvarhölgyek, gárdatisztek és kozák közkatonák;
kereskedő legények, zenészek és utczai énekesek; szinészek, szinésznők
és tudósok, papok és státusférfiak, egymástól nem ismerve, szoktak itten
összegyűlni; szépség vagy ész: ez volt a jog, mely e társaságba utat
nyitott akárkinek. Jelagin válogatta őket össze.
Ott mindenki tegezte egymást s csak keresztneve volt mindenkinek: Anna,
Alexandra, Katalin, Olga, Péter, Alexis, Iván, Te és te!
S mi czélra gyűltek össze?
Fesztelenül mulatni.
Kiket a társadalmi előitéletes rangkülönbség egymástól végtelen távolba
vetett, egymás uraivá, szolgáivá rendelt, azok itt széttépve minden
korlátot, felkeresték egymást, hogy együtt mulassanak.
Meglehet, hogy a kivel az a közgránátos sakkot játszik, épen az a
tábornok, ki száz kancsukát veretne rá holnap, ha a díszszemlén parancsa
nélkül előre lépne, s kivel most versenyt vív, hogy egy parasztból
hogyan csináljon királynét? S az is hihető, hogy az a szép delnő, ki egy
balalaika-verő zenéjéhez hamis szövegű franczia dalt énekel, egyike a
császárnő udvarhölgyeinek, ki az utczán hintójából fél rubelt szokott a
zenésznek vetni: tán egy herczegnő, tán az udvarmesternő maga? – Vagy
még annál is több?
Az orosz társadalom szine és feneke, virága és gyökere mind összekerült
Jelagin kastélyában s ott élvezé az egyenlőséget – a legszélesebb
értelemben.
Csodálatos tünemény, hogy ez épen Oroszországban történhetett így, a hol
nemesi rangra, egyenruhára, külső pompára olyan sokat adnak, a hol az
alárendelt tartozik leszállni lováról, ha előljárójával találkozik; a
hol az alsóbb tiszt leveti köpenyegét, így üdvözli a felsőbb rangút; a
hol a tábornok kezet csókol a pópának, s a főnemes arczra borul a czár
előtt. Itt pedig együtt dalol, tánczol, elménczkedik, tréfát űz a
kormányból; élczeket mond a főpapokra, nem fél és nem tiszteleg.
Talán épen az ellentét miatt?
A rendőrségnek számtalanszor fel volt jelentve e titkos társulat
létezése; annak nem is vethetni szemére, hogy lépéseket ne tett volna a
följelentések nyomán; hanem a megkezdett eljárás rendesen elszivárgott a
homokban s nem jutott eredményhez. A vizsgáló kiküldöttek nem találták
meg a gyanus tényeket, vagy megtalálták, de ismét elszalasztották; a
kiket tetten kapva befogtak, azokat szép csendben valaki ismét
kieresztette, s utoljára minden irott okmány, mely idevonatkozott,
megégett, elsikkadt, lepecsételt irattárak ládáiban csodamódon tiszta
papirossá változott, s mikor végre egy nagy befolyású tisztviselő
erélyesen hozzáfogott a névtelenek üldözéséhez, azon vette észre, hogy
nagy hirtelen elküldték valami fontos megbizással külföldre, a honnan
sokáig nem kerülhetett vissza.
A névtelenek társulatának igen hatalmas pártfogókkal kellett birnia.
Egy ilyen szabadelvű mulatság végeztével egy fiatal kozák hetman
legutoljára maradt az eltávozó vendégsereg közül s mikor egyedül volt a
házigazdával, azt mondá neki:
– Te Jelagin, láttad azt a szép asszonyt, a kivel ma este a mazurkát
tánczoltam?
– Láttam. Tán neked is megtetszett?
– Azt az asszonyt nekem el kell vennem feleségül.
Jelagin nagyot ütött a kozák vállára, s a szeme közé nevetett.
– Azt ugyan, Jemelján öcsém, nem veszed el feleségül.
– De elveszem, mert felfogadtam.
– De nem veszed, mert nem megy.
– Ha nem jön, viszem akarata ellen.
– Nem veheted el, mert férje van.
– Ha férje van, viszem férjestül együtt.
– Nem viheted, mert nagy palotában lakik, sok katona őrzi, és kocsin
jár, fullajtárok kisérik.
– Elviszem őt, szent Györgyre esküszöm, palotástul, katonástul,
hintóstul együtt.
Jelagin gúnyosan nevetett.
– Jó Jemelján. Eredj haza. Aludd ki a mámorodat. Az a szép asszony – a
czárné!
A hetman egy perczre elsápadt, lélekzete elállt; a másik perczben
szikrázó szemekkel mondá Jelaginnak:
– Azért mégis – a mit mondtam, megmondtam!
Jelagin kilökte vendégét az ajtón.
Pedig Jemelján nem volt részeg; – ha csak annak a szép asszonynak a
szemétől nem.
Nehány év mult el ez idő óta; a «névtelenek» társulata feloszlott vagy
más alakot öltött. Katalin megölette férjét, a czárt, s maga tette fel a
koronát a fejére.
Sokan azt mondják, hogy ő ölette meg, sokan védelmezik. Mondják, hogy
tudott felőle, de nem akadályozhatta meg. Mondják, hogy kényszerítve
volt rá s nagy lelki küzdelmébe került, hogy elnézze, mint készítik
férje számára a mérget. Mondják, hogy jól tette, úgy kellett a czárnak,
gonosz ember volt, megérdemelte. Azt is mondják, hogy nem igaz, nem ölte
meg Péter czárt senki, meghalt heves gyomorgyulladásban: sok pálinkát
ivott. Ez utóbbit épen a halhatatlan Voltaire mondja ekkép.
Akárhogyan történt, Péter czár el volt temetve; és Katalin czárnő akkor
látta át, hogy a meghalt férj azon halottak közé tartozik, kik nagyon
nyugtalan alvók; föl-fölkelnek, kezeiket kinyujtják takarójuk alól s a
róluk megfeledkezőket megfogják vele; egyet-egyet fordulnak a sírban s
olyankor az egész föld megmozdul az odafenn levők lábai alatt.
A sok ellenmondó hír között egy volt, melyet legnehezebb volt elaltatni
s melyet legörömestebb hitt a nép s melyet az emlékezetből letörölni
annyi vérbe került; ez a hír az volt, hogy Péter czár se magától, se más
kezétől nem halt meg, hanem most is él: helyette egy hozzá arczra
hasonló ragyaverte képű közkatonát mutogattak a pompás halotti szekéren
Szentpétervárott; ő maga pedig ugyanazon katona köntösében kimenekült
börtönéből, s visszatér még trónját elfoglalni, nejét meghódítani,
ellenségeit lenyakazni.
Öt ál-Péter czár támadt elő egymás után a nagy Orosz-birodalom távol
tartományaiban; egyik a másik után jött azzal a jelszóval, hogy «boszú a
hitszegőkre!» fellázított majd északon, majd délen egy tartományt;
hadsereget gyűjtött, városokat foglalt, hivatalnokokat kergetett el s
újakat tett helyeikbe; mindegyik ellen hadat kelle küldeni; s ha egy le
volt verve s kiűzve a jeges pusztákba, vagy elfogva s a legelső fára
felakasztva, már tulsó oldalon jött a másik Péter czár; az is újra
lázított, sereget gyűjtött és riasztotta az udvart mulatságai közepett s
ez így ment folyvást, folyvást: a megölt férj eltemethetetlen maradt, ma
itt elásták a földbe, holnap száz mérfölddel odább újra feltámadt és
kiáltotta: «még élek!» – ott is megölték; – ismét kidugta fejét a föld
alól: «még élek!» – Száz élete volt!
Mikor már öt ál-Péter elment azon az úton, melyen az igazit elküldték,
támadt egy hatodik: ez volt a legrettentőbb, a legmerészebb valamennyi
között, kinek neve örök időkre be lesz irva az orosz nép krónikáiba,
iszonyú tanulságul azoknak, a kik soha sem szeretnek tanulni.
E név Pugacseff Jemelján.
Közönséges donmelléki kozáknak született, s mint katona résztvett a
porosz hadjáratban, eleinte mint orosz zsoldos, később mint a czár híve.
Bender ostromakor már kozák hetman volt.
Rendkívüli testi erő, sok természeti ész és találékonyság tünteték már
ki akkor is; a bekövetkezett béke azonban elzárta előle a tovább
hatolhatás útját; őt is hazaküldték a Don mellé, a leszállított hadsereg
több tisztjével együtt. Menjenek újra a mezei munkák után látni.
Pugacseff feje azonban már akkor egészen más eszmékkel volt tele, mint
hogy nyugodalmasan hozzáfogjon a sajtkészítéshez, a mitől azelőtt tíz
évvel fölkeltették.
A czárnőt gyűlölte – és imádta.
Gyűlölte a büszke asszonyt, kinek minden orosz férfiak fején gázolni
semmi joga nincs és imádta a szép nőt, kinek minden joga van az orosz
férfiak szivén taposni.
Az az őrjöngő gondolata támadt, hogy ezt az asszonyt trónjáról lerántsa,
– és aztán karjaiban fogja fel.
Volt neki kész terve hozzá.
Elment a tervével a Volga mentébe, ott laknak a roskolnikok: az orosz
uralkodó hit eretnekei, az üldözött vallás vakbuzgó hívei, kiknek apáit,
nagyapáit folyvást irtotta a pallos és bitófa, – csak azért, mert nem
alulról fölfelé vetik magukra a keresztet, mint Moszkvában, hanem a
balvállukon kezdve. Ezért érdemes két millió mindig kész ellenséget
tartani a birodalom határán belül.
A roskolnikság mindig készen volt a lázadásra, csak ürügy és vállalkozó
akadjon hozzá. Pugacseff ezekkel akarta megkezdeni tervét.
Hanem korán elárulták; a rendőrség kezébe jutott s azután elvitték a
kazáni börtönökbe s ott lánczraverték, hogy álmodozzék tovább.
Pugacseff egy éjjel azt álmodta, hogy letörte lábáról a nehéz vasat,
keresztülásta a vastag kőfalat, leugrott a legmagasabb sánczról,
keresztülúszta a sánczárkot, melynek feneke hegyes ví-karókkal volt tele
s aztán neki vágott az Ural-Sorodoki laktalan pusztának, egy falat
kenyér nélkül, egy jó darab ruha nélkül.
Az Uralszk puszta egyedüli lakosai a Jakics-kozákok: Oroszország
legféktelenebb néptörzse, egyikén azoknak a határoknak, a mik csak a
térképen festve léteznek, de a pusztán nem ismeri azokat senki;
évről-évre változik az, a mint vagy egy kozák-csapat rohan át egy télen
a kirgizek földére s elégeti azok fakunyhóit, vagy egy kirgizcsorda tesz
más évben hasonló szolgálatot a kozáknak. Télen azért jobb a hadakozás,
mert nyáron úgyis az ég alatt lakik minden ember s nem sokat törődik a
házával. Ezek a kedves népek is a roskolnik sectához tartoznak.
Épen azelőtt kevéssel követték el azt a mulatságot, hogy az orosz udvar
biztosát, Traubenberg tábornokot, ki odajött, hogy kiszabja előttük,
meddig szabad nekik a Jaik vizében halászni? egész hadi pereputyjával
együtt kardra hányták, s ezzel világosan bebizonyítottnak hivék, hogy a
kormánynak semmi köze az ő csukáikhoz.
Pugacseff épen akkor menekült oda hozzájok, mikor az orosz lovasok
fegyverein osztoztak s tanakodtak, hogy mit tegyenek már most odább?
Egy szép tavaszi éjszakán érkezett meg a szökevény rab, hosszas kóborlás
után az Ural hegység legvadonabb vidékének legnyomorultabb völgyébe, a
mit Jeremina Kurizának neveznek. A nyomorult vidéknek még nyomorultabb
városában, Jaiczkoiban, a legelső kozák házához bezörgetett s megmondta
neki, hogy ő szökevény.
Szivesen fogadták; – a hogy épen lehetett. Jó szóból sokat, kenyérből
keveset. Maga a gazda is szegény volt: juhait elhajtották a kirgizek;
egyik fia buzgó pópa volt a roskolnikok hitvallásán, azt elvitték
valahova az ólombányákba; másikat elhurczolták katonának, ott elveszett,
a harmadikat felakasztották, mert lázadásba keveredett; az öreg
Kocsenikoff maga maradt otthon, fiak nélkül, család nélkül.
Pugacseff végig hallgatta öreg házigazdája panaszait s azt mondta rá,
hogy ezen segíteni lehet.
– Ki támasztja fel nekem megölt fiamat? szólt az öreg elkeseredetten.
– Az, a ki maga is feltámad, hogy öljön.
– Ki lenne az?
– A czár.
– A megölt czár? kérdé elbámulva a vén harczos.
– Még csak hatszor ölték meg s most is eleven. Az egész úton, a hol csak
emberrel találkoztam, mind azt kérdezte tőlem, igaz-e, hogy a czár nem
halt meg, hanem börtönéből megmenekült? Én azt feleltem nekik: igaz.
Épen ide vette útját, s nem sokára meg fog közöttünk jelenni.
– Azt mondtad? De hát hogy jönne ide a czár?
– Már itt is van.
– Hol van?
– Én vagyok az.
– Jól van, jól van; szólt az öreg roskolnik; értem, hogy mit akarsz
velem. Ott leszek, ha akarod. Nekem mindegy, csak legyen valaki, a ki
vezessen. De ki fogja elhinni, hogy te vagy a czár? százan meg százan
látták őt színről-színre, mindenki tudja, hogy Péter arcza szörnyű
himlőhelyes volt, a tied pedig sima.
– Azon segíthetünk; nem halt meg e napokban valaki fekete himlőben ezen
a tájon?
– Mindennap. Ezelőtt két nappal halt meg saját utolsó béresem.
– Jó, tehát belefekszem annak az ágyába s felkelek belőle, mint Péter
czár.
És megtette, a mit kimondott. A ragályos ágyába lefeküdt, két nap mulva
kiütött rajta a fekete himlő s hat hét mulva oly éktelen arczczal kelt
elő, mint minőnek magát a szerencsétlen czárt látták.
Kocsenikoff átlátta, hogy az az ember, a ki ily borzasztóan mer játszani
a halállal, nem játszani jött ide.
Olyan ország ez, a hol tiz ember közül kilencznek van valami késő időkre
eltett boszúja.
Kocsenikoff az első tiz ember közül, a kivel tervét közölte, kilenczet
talált, ki életre-halálra elszánta magát a legnyaktörőbb merényre. Hanem
a tizedik áruló volt. Az fölfedezte az őrjöngő összeesküvést Jaiczkói
város parancsnokának, Simonoff ezredesnek. A parancsnok rögtön elfogatta
Kocsenikoffot; hanem Pugacseff az elfogatására rendelt kozák lován
megmenekült, még pedig úgy, hogy a kozákot is magával vitte; felkapott a
háta mögé a nyeregbe, átnyalábolta, megsarkantyúzta a lovát s
elvágtatott vele az erdőbe.
A história feljegyzé az utókor számára a kozák nevét, kit Pugacseff
lovastul együtt elragadt. Csikának hitták a jámbort.
Ez történt szeptember 15-én.
Két nap mulva Pugacseff visszajött az erdőből Jaiczkói városa alá.
Már akkor volt saját lova, nyusztprémes skárlát bekecse és háromszáz
lovas vitéze.
A város alá érve, megfuvatta a trombitát, s felszólítá Simonoff
ezredest, hogy adja meg magát és a várost s jőjjön kezet csókolni az ő
törvényes urának, III. Péter czárnak.
Simonoff ötezer lovas kozákkal és nyolczszáz muszka sorkatonával vonult
ki a lázadó felé. Pugacseff egy percz alatt körül volt fogva.
Akkor elővont kebléből egy függő pecsétes levelet s az ellenséges tábor
közepette harsány hangon olvasá fel azt a kiáltványt, melyben III. Péter
czár hű kozákjait felhívja, hogy trónját visszanyerni, a bitorlókat
elűzni segítsenek; halállal fenyegetve az árulókat, a kik parancsának
ellenszegülnek.
Erre fölzendült a kozákhad; a kiáltás szájról-szájra terjedt: «a czár
él, ott van a czár!» A tisztek hasztalan iparkodtak katonáikat
lecsendesíteni, azok egymás közt kezdtek el harczolni; a zavar késő
estig tartott, s estére az lett a vége, hogy nem Simonoff fogta el
Pugacseffet, hanem az fogta el annak tizenegy tisztjét s midőn
visszavonult a térről, háromszáz embere nyolczszázra szaporodott. Nagy
bajjal birta az ezredes a többit visszaterelni a városba.
Pugacseff éjszakára a város alatt táborozott egy urasági kertben s annak
a fáira a tizenegy elfogott tisztet felakasztatá.
Ellenfele annyira meg volt rettenve, hogy nem merte őt megtámadni, hanem
oda várta sánczai alá, ágyui torkába.
A vakmerő mégsem volt egészen olyan őrült, hogy azt tegye. Neki több
sikerre, könnyű harczra, ágyúkra volt szüksége.
Megindult az apró városok ellen, miket a kormány bölcsesége a Jaik
mentében építtetett a kozákok félelmére.
A roskolnikok mindenütt őrjöngő lelkesüléssel fogadták az ál czárt, ki a
moszkvai papok uralmát megalázni halottaiból feltámadt s az uralkodó hit
helyébe az üldözöttet fogja felemelni.
Harmadnap már ezerötszáz harczos kisérte a harczba.