legelébb kezét; pedig jobb szeme akkor is be volt még kötve attól a
hatalmas ökölcsapástól, melyet Jónás öklétől az éjszakai tusában kapott;
– jó ököl volt érdemes volt, hogy egy muzulmán vitéz megszorítsa.
– Üdvözöllek Jónás bég. Nagyon örülök, hogy Damaszkuszból elszökni nem
engedtelek. Egy ütést kaptam tőled, a mi nagyon jó volt. Ezt szeretném
megszolgálni. Azzal szeretném megszolgálni, hogy téged Damaszkuszba
ismét visszavigyelek, s szökevény társadat, ki megmenekült, számodra
visszakerítsem. Te ismered Damaszkusz titkos bejáratait, tudod, hol
legalkalmasabbak a bástyák a megostromlásra; parancsolj velem, veled
fogok menni s úgy harczolok melletted, mikor kivánni fogod, mintha saját
két kezed volnék.
Jónás bég visszaszorítá a szaraczén kezét.
Ez valóban nagy veszély volt Damaszkuszra! Két ilyen kéz egymást
szorítása.
Mert ha Jónás bégnek volt akarata az ostromlott város gyöngéit elárulni,
Derárnak volt merészsége azokat az ellenség vesztére fordítani.
Épen így esett el Damaszkusz ostroma előtt Bosra, épen így árulta el
városa titkos földalatti kijáratát Románus, épen így vezette Derár
vakmerő száz vitézét a sötétségen keresztül a város falai mögé s az
éjszakai roham után épen így esküdte el magától régi hitét, a béke és
szeretet vallását az egybegyűlt arab vezérek s egész fogolylyá esett
hitsorsosainak közönsége előtt, miként Jónás bég, ki vitéz volt és áruló
lett, hittagadó lett és esküdött:
– Én – Jónás bég – lemondok a közösségről veletek mind ezen, mind a más
világon. Én megtagadom őt, ki keresztre feszítteték és mindenkit, a ki
őt imádja. És választom Allaht az én urammá, az Izlámot az én
vallásommá, Mekkát az én templomommá, a muzulmánokat testvéreimmé s
Mohammedet az én prófétámmá; ki elküldetett, hogy bennünket az igaz
ösvényre térítsen s az igaz hitet azoknak daczára fölemelje, kik az
Istenen kívül bálványokat imádnak!!
És mindezt egy halavány hölgy két szép szeméért.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint Damaszkusz kormányzója megtudta Jónás lovag hittagadását,
átlátta, hogy a bosrai végzet közeleg a föld alatt a város ellen. A
renegát a leggonoszabb ellenség, mert a renegát a megtagadott testvérek
titkait ismeri.
E végzetet meg kelle előzni.
Azon éjjel, hogy Jónás bég Damaszkusz kapui előtt nyílt téren avattaték
fel szaraczénnak, ünnepélyes mosódás szertartásával, Tamás vezér
kivilágíttatá a várost; a tornyokat, a templomok kupoláit színes bengáli
fény ragyogtatá s a város Kaizán kapuja fölött egy óriás kereszt volt
emelve, mely körül a püspök és az egész papság díszruhában énekelték a
szent zsolozsmákat.
Ekkor kinyittatá a kapukat Tamás vezér és görög harczosai élén a város
éjféli világítása mellett kirohant az ellenségre.
A szaraczén had készen várta a rohamot, egyenlő vitézség mérkőzött
egymással a síkon; kardnak kard felelt meg s egyik félnek sem volt oka
magát a másik előtt szégyenleni.
Tamás vezér hirhedett íjász volt; maga és paripája pikkelypánczéllal
fedve, a csata legnagyobb hevében ott nyargalt s jaj volt a szaraczén
vitéznek, ki lőtávolába jutott; azt nem védte meg izmos karja, hősi
merészsége, a görög vezér nyila messziről átszegezte. Ha óriás volt is,
egy vékony nyilvessző elég volt alá paripának, hogy elvigye a holtak
országába.
A csatazaj, a tombolás közepett, a Kaizán kapu fölötti keresztnél egyre
hangzott a szent férfiak, a szent szűzek éneke, buzdításul a híveknek,
ijesztésül az ellenségnek.
Igy tartott a csata másnap délig.
Délben Kaled uj csapatokat rendelt Tamás ellen; de Jónást nem engedte a
harczba vegyülni. Tudta jól, hogy azt az egy embert várja mindenki, s ha
száz élete volna, száz nyíl volna számára, mely egyszerre kioltsa. Rá
más küldetés várt.
Az uj hadcsapatnak Abán volt vezére. Fiatal, deli hős; csak egy asszonyt
ismert még: nejét, a szép Almedát, a leghívebb, a legbátrabb asszonyt. –
Almeda a «szent harcz» minden csatájában ott lovagolt férje oldalán s ha
jó vitéz volt az a dárdavetésben, Almeda sem volt rosszabb a
nyíllövésben.
Ők egyenesen Tamás vezérre rohantak.
Abán ezüst pánczélt viselt, ezüst sisakot, lecsüngő lánczokkal. Épen
csak egy helyen volt sebezhető: torkánál, a hol a pánczél végződött.
Egy nyíl épen torkán szegezte át. Abán halva bukott le lováról.
Almeda látta a nyíllövőt; felemelte férje holttestét, kivitte a harcz
tombolásából; sátorában megmosta, felöltözteté; azután megcsókolta,
megölelé, egy köny, egy sóhajtás nélkül:
– Te boldog vagy, oh én drágám! Te már Istenedhez tértél, ki bennünket
egyesített s aztán ismét elválasztott. De én megboszúllak téged, hogy
érdemes legyek odajutni, a hova te elmentél!
S azzal visszament a csatába. Az első nyilat íjjára fekteté s a
zászlótartó karját lőtte vele keresztül, ki Tamás vezér mellett a
lobogót hordta. A zászló aláhanyatlott.
Akkor a másik nyilat röpíté útnak s az Tamás vezér szemét ütötte ki.
Egy nagy jajkiáltás zendült fel a damaszkusziak harczsorában, midőn
zászló és vezér egymásután leomlott. De percz mulva ismét fölemelkedék
mindkettő. Tamás vezér bekötteté kilőtt szemét s maga emelte fel a
zászlót; s így sebesülten, végső erőfeszítéssel rácsapva az ellenre,
visszaűzte azt, míg Kaled tartalékjai előjöttek. Csak az est vetett
véget a csatának.
Az éjféltől estig tartott dühös harcz után az arab vitézek aludni
mentek. Bizton hiheték, hogy a visszatért ellen, a kifáradt keresztyén,
a sebesült hadvezér, szintén örülnek az éjszakának, mely sebeket
hegeszteni, ernyedt izmokat fölüdíteni jő. Alusznak azok is.
De azok nem aludtak.
Az előálom idejében, mikor minden élő halott, megkondult a harang, s
egyszerre mint a felhőtlen zivatar, rohant elő a görög sereg az alvó
szaraczénokra.
Most nem várták őket kész hadsorok, mint a mult éjjel, most nem állt
pánczél pánczél ellen, lovas lovas ellen; álmaikból felugráló
félmeztelen alakok kapkodtak elszórt fegyvereik után, s gyalog maradt
vitézek kerültek a görög pánczél-lovak patkói alá; a kaszás
harczszekerek odarohantak a vezértelen hadgomolyok közé s a kétélű
pallos nem harczolt, hanem aratott közöttük.
A hadi csel kárhozatos volt a szaraczénokra nézve. Legjobb vitézeik
védtelen hullottak el a mészárlásban; Tamás vezér kegyetlen árt vett
elvesztett szeméért, ezrek friss vére fizetett meg érte.
– Oh Allah! ki soha nem alszol! kiálta Kaled kétségbeesetten, ne hagyd
el álmukban meglepett szolgáidat! Csak egy gyapot-kaftán volt rajta,
csak egy kard volt a kezében, úgy rohant nyergeletlen lovon oda, hol
legnagyobb volt az öldöklés. Nem volt vele több, mint vagy négyszáz
lovas.
Hanem a maroknyi had csodatettei, az Isten kardjának legyőzhetetlen
harcza megállítá Tamás vezér rohamát, s míg e kis csoport az egész
haddal elfogadá a csatát, azalatt a bölcs Abu Obeidah rendbeszedé a
szétzavart hadsorokat; az őrjöngő Derár oldalt furta magát a kitörők
hadoszlopába s fél óra mulva megfordult a hadszerencse. Mire a gönczöl
az égen elérte a láthatárt, Tamás vezér serege is vissza volt verve
Damaszkusz bástyái mögé, csak a kővető gépek a falakon feleseltek még az
üldöző szaraczénokkal.
A meghiusult kisérlet utolsó erőfeszítése volt Damaszkusznak. Tamás
vezér vert hadaival a balsors itélete tért vissza a kapukon. Hosszú
védelemre kevés volt már az élelmi szer, gyors diadalra a férfi-erő.
Tamás vezér tudhatá, hogy elvesztegetni való nap nincs hátra többé; az
áruló Jónás, ki testvéreit megtagadta, el is fogja adni őket. Ő védte
legerősebben a város falait, ő tudja, hol leggyöngébbek azok?
Következő éjjel száz választott küldötte a városnak, élén a papsággal,
teljes ornátusban, lépett ki a kapun s ment ünnepélyes rendben, az
urnapi lámpások világa mellett a szaraczénok táboráig.
Midőn a szabad ég alatt voltak, a püspök egy rövid imát mondott társai
előtt; utolsót, melyet keresztyén püspök e helyen Istenhez emelt. E
végima azért szólt, hogy lágyítsa meg az Úr a kegyetlen ellenség szívét.
Az Úr! A mindenható Úr! A világszellem, ki küld harczot és háborút a
béke és öröm országaira és az ő bölcs lelke tudja azt, hogy miért?
Teheti-e, hogy saját kardját, az «Isten kardját», Kaledet, kit maga vert
aczéllá és tűzben megedzett és vérben megfestett, hajlékonynyá, olvadóvá
tegye, kit könyörgés meghajt, köny megolvaszt?
Az Úr tehette azt.
Midőn a küldöttek megjelentek az arab táborban, Kaled, az Isten kardja,
nem volt sehol. Nem találták, titokban ment el, senkinek sem mondta,
hová? és vele együtt eltűnt Jónás, a renegát, Derár, a bőszült és
Alméda, a boszúálló özvegy; mindazok, a kik a damaszkuszi keresztyének
halálára esküdtek, a kiket boszú, szerelemféltés, dicsszomj, sötét gyász
kérlelhetetlenné tett, a kik vért szomjaztak; mint egy leheletre el
voltak tüntetve az arab táborból és hírt sem tudott róluk mondani senki.
Ott maradt pedig helyökben a kegyes Abu Obeidah, a második fővezér, ki
csak azért járt Kaleddel, hogy a mi sebeket az Isten kardja üt, azokat
bekötözgesse.
Midőn az őrök tudatták a püspökkel, hogy Kaled nincs jelen s helyette
Abu Obeidah, a vele egyrangu vezér sátorába vezették őket, a püspök égre
sóhajta: «meghallgattatánk».
És valóban meghallgattatának.
– Mi kivánságtok van keresztyének? kérdé az ősz Abu Obeidah a püspököt
és az is olyan ősz ember volt, mint ő.
– Kivánságunk az, hogy Isten végzése beteljesüljön rajtunk. Ő végezte,
hogy Damaszkusz kezetekbe essék; mi nem tarthatjuk fel súlyos újjának
intését. Legyen a tietek.
– Allah oltalmazza a meghódoltakat. Mit kivántok tőlünk?
– A mit adni akarsz.
– Itt a pergamen. Az irnok jegyezze fel. Ha nem fog tetszeni a mit
mondok, ints fejeddel tagadólag s mást iratok oda.
A püspök helybenhagyólag inte.
– Tehát – e percztől fogva Damaszkusz népe és az ostromló sereg között
minden harcz megszűnik.
A püspök helybenhagyta.
– A Kaizán kapu megnyittatik a szent hadak előtt s annak őrizetét
muzulmán őrség veszi át. – A keresztyén lakosok, kik Damaszkuszban
laknak, hitüket megtartják és senki abban őket meg nem háborítja;
mindenkinek háza és földe az övé marad és attól a kalifán kivül senkinek
semmiféle adót, sarczot és harácsot nem fizet.
A püspök helyeslően inte.
– Hét templomukat szabadon használhatják.
A püspök szemei megteltek könynyel.
– A kik pedig nem akarnák magukat a kalifa hatalmának alávetni s
készebbek lennének házaikat, hazájukat elhagyni s választani a bujdosást
és tisztes szegénységet inkább, hogysem a megaláztatást és nem tudnának
élni a diadalmas ellenség orczája előtt, azoknak szabad elvonulás
engedtetik.
A püspök zokogott. Ő is egy volt azok közül.
– Fegyverükkel, lovaikkal, zászlóikkal együtt.
Ez több volt, mint a mennyit reményleni mertek.
– Vagyonukból pedig annyit vigyenek magukkal, a mennyit elvinni birnak.
A küldöttek kezeit csókolák az ősz ellenségnek.
– Meg vagytok-e föltételeimmel elégedve?
– Kivánhattunk volna-e többet?
– Úgy erősítsük meg a szerződést, neveink aláirásával és pecsétjeinkkel.
A meghódolási okmányt ott rögtön aláirta mind a két fél, le is
pecsétlék; egyik példányt a görögök, másikat a szaraczénok tették el.
– És most váltsunk kezeseket a szerződés biztosítására, hogy egyikünk
sem fogja azt megtörni. Ki marad itt közületek túszúl?
– Én magam leszek az, szólt az ősz püspök.
– Ha te magad, úgy én is magam; felelt rá Abu Obeidah, s míg a püspök
három paptársával a vezér sátorában maradt, addig Abu Obeidah három imám
kiséretében a damaszkuszi küldöttekkel személyesen vonult be a városba,
a béke olajágát vivén kezében.
Hová lett azalatt Kaled, míg a békealku megtörtént? Hova lett Isten
kardja a föld szinéről, míg az éj titokban megnövelte a béke olajágát?
Kaled valóban a föld alatt volt akkor és vele együtt a keresztyének
legfélelmesebb ellenségei, mint Derár és Jónás, a hitehagyott.
Jónás fölfedezé előttük a földalatti titkos alagutat, mely a sánczok
alatt az őrtorony pinczeboltjáig vezet; nehány száz szaraczén, a
legvakmerőbbekből válogatva, csupán karddal fegyverkezetten, áthatolt a
földalatti sötétségben s az éj csendjében a föld alól megrohanta az alvó
őröket a toronyban, legyilkolá, a mi útját állta s azután kinyitá a
kaput künn a sáncz alatt lesben álló szaraczénok csapatjai előtt.
A városban a kifáradás, elcsüggedés nyugalma fedett be minden házat.
Tudta már mindenki, hogy több harczra nincsen remény; a védő sereg
feladást ajánl az ostromlónak s a vitézek nem virrasztottak fegyvereik
mellett többé. A balistáriusok ott aludtak a katapulták mellett, s a
harczos polgár, ki ellenségijesztőnek magát és feleségét is férfinak
öltöztetve, állt ki a falakra, a békehír után haza ment, levetkőzött s
lett feleségestől együtt asszony.
E lankadt álom közepette rohanta meg Damaszkusz utczáit Kaled és
vérszomju csapatai.
Az első riadalra futó népséggel teltek meg az utczák; öltözetlen,
fegyvertelen alakok rohantak a piacz felé, a rémületet hordva magukkal a
még fegyverben álló görög csapatok közé.
A betóduló arab seregnek nem állott ellent senki. A kinek ölni volt
kedve, ölhetett; a ki rabolni akart, rabolhatott; a gyujtogatást
halaszthatták utoljára.
Jónás bég a kolostornak vezette Kaled harczosait.
A rémület, mely a népességet utjokba torlasztá, a vak kétségbeesés,
melylyel a fegyvertelen alakok utjokba veték magukat, hogy meztelen
testükkel tartsanak gátat a fegyveres rohamnak; nehány elszánt férfi
dühös küzdelme az utczák szögletein, kiket tagonkint kellett
szétdarabolni; az anyák őrült sikoltozása, kik a lovagok kengyelébe
kapaszkodtak, tanusítá, hogy Jónás bég jó uton vezeti őket. A kolostor a
város kincstára. Ott van arany és drágakő felhalmozva és a mi
legdrágább, legaranyabb, ott vannak a város hajadonai, szépei, szűzei, –
ott van Eudocia is.
Hogy a kolostor birtokáért kétségbeesett küzdelem fog vívatni, arra
előre készen lehettek. Mindenkinek mindene az.
Jónás úgy gázolt saját honfitársai vérében, mintha az csak olcsó iszap
volna. Akárhányat ismert személy szerint azon fedetlen fők közül, miket
kardjával ketté hasított s nem egy, kit utjában átdöfött, kiáltá nevén,
midőn haldokló kezével kardját megkapta középen. Jónás nem érzett
irgalmat irántuk. Lelkét csak Eudocia képe tölté be és az őrjöngő
szerelem; angyal, ki megbukott s lett belőle dæmon.
Kaled nem birta utolérni az előrerohanót. Derár nem tudott vele lépést
tartani. Mindig előtte járt az egész rohamcsapatnak egy dárdavetéssel; ő
tört utat valamennyi előtt; ő szegezte az ártó vasat mindig mélyebben,
mélyebben hazája szívébe, míg a kard hegye elvégre a templom ajtajában
állt meg.
Mindenki elhullt, a ki a kolostorajtót Jónás ellen védni merte, ifjak,
öreg emberek, régi ismerősök, fegyvertársak egymásután elestek csapásai
alatt. Átok volt kardján. Minden ütése talált.
Jónás ittas volt honfiai vérétől. – Őrjöngött.
– És ha Isten egy arkangyalát küldené is ez ajtó védelmére, berontanám
azt! kiáltá kevély dühhel s megragadva vaskezével az ajtó kilincsét,
megrázta azt, kiszakítá záraiból és belökte.
És akkor megdöbbenve tántorodott vissza a küszöbről.
Nem Isten arkangyala állt előtte, hanem csak Abu Obeidah, a nagyvezér.
– Vakmerő! kiáltá rá az ősz hadvezér; mint merészeltél fegyverrel törni
egy városra, mely magát Allah prófétáinak oltalma alá helyezte? Fejedre
szálljon a vér, a mit béke éjszakáján ontottál és sülyedj el abban!
Mintha harczi buzogánynyal sujtottak volna Jónás bég fejére, úgy roskadt
meg térde e szavak alatt. Ott lebukott, elszédülve a templom küszöbén.
Benn a kolostorban nyolczszázötven szűz ájtatos zsolozsmája hangzott,
mint tulvilágról jövő zengzet, mely bocsánatot kér az égtől a föld
rémeiért.
Most érkezett meg oda Kaled.
Vér folyott kardján, könyökén, s vért okádott még szája is, midőn Abu
Obeidaht megpillantá, ki az aláirt szerződést felmutatá előtte.
– Nincs irgalom Allah ellenségeinek! ordítá tajtékzó dühében, halál
mindenkire, a kiben vér van!
– Csendesülj Kaled, szólt az ősz vezértárs. A vérontásnak órái elmultak.
Béke van. Allah ingyen adta kezünkbe a várost, s az igaz hívőket
fölmenté a harcz fáradalmaitól.
– Nem igaz, nem igaz! dühöngé a kegyetlen. Allah nekem adta az ő
vérüket. Én ostrommal foglaltam el a várost, a karddal kezemben törtem
be zárt kapuján.
– De én előbb jöttem be irott szerződéssel az önként megnyitott kapun.
– Ne állj elém! Mindenkit ketté vágok, a ki közém és a hitetlenek közé
áll!
– Vágd ketté hát legelébb Isten nevét, ki e szerződésre irva áll! Szólt
Abu Obeidah s két kezében föltárva maga elé tartá a pergamentet, melyen
legfölül arany betükkel ragyogott Allah neve.
Kaled a granit oszlopokon verte ki kardja élét dühében, mikor ez
ellentállást látta. A kolostor ajtajából tizenkét imám lépett elé
egymásután, Kaledet és Abu Obeidaht körülfogva s a tóduló harczosokat
hangos kiáltozással intve békére.
– Verje meg a próféta minden ártó angyalaival a csalfa görögjeidet,
átkozódék az Isten kardja. A fejükre lecsapó kardnak útközben így
kiverni az élét! Itt békét kötnek a balkézzel, mialatt a jobb kéz
torkukat szorítja. Mutasd a békeszerződést. Ha akarom, megtartom, ha nem
akarom, nem tartom.
– Allah tart meg téged is, engem is, meg az ellenséget is, s ha nem akar
megtartani, döglött eb lett mindegyikből. A békét én kötöttem meg, a
békét te nem oldhatod fel.
– Jól van, szólt Kaled, kardját visszataszítva hüvelyébe. Én nem
harczolok hát, de próbáld feltartani az ostromlókat, kik az utczákon
elszéledtek, kisértsd meg rábeszélni őket, hogy ne öljenek, ne
pusztítsanak.
– Már megtettem, szólt Abu Obeidah rendíthetlen nyugalommal. A tulsó
kapun át, mely nekünk az éjjel átadatott, a testőrsereg bevonult a város
védelmére s pusztítóid azóta minden úton szemközt találkoznak saját
hadainkkal, a kik őket fel fogják tartóztatni.
Kaled nem akart hinni vezértársának.
Azonban egy csoport delir, ki nagy zajjal jött vissza a piaczról,
lármázva hirdeté, hogy előbbre nem lehet hatolni, mert Abu Obeidah
testőrei elálltak minden utczát.
– Lásd Kaled, szólt nyugalommal az ősz, ha te Allah kardja vagy, én meg
Allah paizsa vagyok, s hiába volna döngetned a paizst, csak rossz hangot
adnál vele, de át nem lyukasztanád.
Kaled visszanyerte nyugalmát, lecsendesült; ilyenkor szokta
legkegyetlenebb terveit kifőzni.
– Jer. Menjünk a kolostor udvarára, ne lássa itt tulajdon népünk
viszálykodásunkat.
Azzal beléptek a nyitott kapun Kaled, Abu Obeidah és az imámok.
– Olvasd fel, kérlek, mi van a békekötésben? szólt ott vezértársának.
Távol állj tőlem s ne add kezembe, hogy én olvassam, mert meglehet, hogy
összetépném, s az szégyen volna rád nézve is, rám nézve is. Olvasd.
Hallgatom. Hiszem, hogy a mit kötöttél, jól csomóra van kötve. Hiszem,
hogy fogát húztad a patkánynak, mielőtt nyakát eleresztetted volna.
Megtörted őket, a mint illett.
Abu Obeidah olvasni kezdé a békepontokat.
Kaled dühe nőttön növekedett.
Nagyokat kaczagott minden újabb pontnál, hogy kaczagása behangzott a
templomba, s zűrhangot képezett az éneklő szűzek zsolozsmáival.
– Még ezt is? Még szabad birtokot nekik! A hitetleneknek, a lázadóknak
még hét templomot, a hol Allaht káromolhassák? Őrült voltál-e Obeidah?
Éjszaka volt, álomból keltél, nem láttad, mit irsz alá…
Most jött a java.
«A ki pedig nem akar a városban maradni, szabadon költözhessék,
kincseivel, lovával, fegyverével.»
Kaled, mint a veszett tigris, kapott az okmány után, s még összetépné,
ha a dervisek mellének nem rohannak s elől-hátul vissza nem
tartóztatják.
– Allah verjen agyon, ha ezt megengedem! Te őszszakállú bolond, arczul
akarsz-e köpni engemet? Vagy azt hiszed, hogy a mennykő meg hagyja magát
hajigálni poronddal? Fegyverestől bocsátod el az ellenséget, kit én
fegyverestől elgázoltam? Kardot, lovat, kincseket neki, még zászlót is?
Abu Obeidah nyugodtan hajtogatá össze az iratot s öve mellé dugta.
– A mit irtam, megirtam; a mit megigértem, megtartom.
Az ősz hadvezért méltóságteljes magaviselete a durva harczos fölé óriási
magasságba emelte. Kaled mindennapi verekedővé lett lealacsonyítva e
bölcs előrelátó férfiuval szemben. Ezt ő jól érezé.
Mikor látta, hogy heveskedése semmit sem használ, csak tekintélyét
rontja vele, megszünt vezértársára dühöngeni, hanem abba az aprólékos
ravaszkodásba ette be boszúját, a mit újabb nyelven kapczáskodásnak
neveznek.
– Jól van hát, a mi irva van, az meg van irva. Tehát menjenek a
hitetlenek; hadd menjenek ki a síkra. De az irásban az áll: fegyvert
vihetnek magukkal. Tehát csak egy fegyvert vihet mindegyik: egy nyilat,
ha nyilat visz, egy kardot vagy kopját, de semmiből se kettőt.
Abu Obeidah vállat vont.
– Legyen úgy, ha neked úgy tetszik.
– S csak hadd legyenek egyszer kinn a pusztán, hadd legyenek egyszer
Damaszkusz határán túl, majd az én dolgom lesz őket utolérni.
– Nagy dolgod lesz vele. Ha türelmed eltartott volna odáig, míg az
utolsó pontra érek, megtudtad volna, hogy a szabadon bocsátott őrségnek
általunk három napi előny engedtetik s három nap előtt üldözésükre senki
meg nem indulhat közülünk.
Kaled közel volt hozzá, hogy sírjon dühében.
– Igazán jól gondoskodtál róluk, Obeidah. Igazán jól. Elláttad őket
minden jóval. Ők sok derék igazhivő muzulmánt korán elküldtek a
paradicsomba. Mohamed nem gondoskodott azoknak szerencsés útjáról
jobban, mint te az ő gyilkosaikról. Hanem még egyet mondok. Irásodban az
van, hogy elvihetik magukkal kincseiket. Jól van, vigyék. Aranyat,
gyöngyöket, prémes ruháikat, a mennyit elbirnak; de átkozott legyen
minden harapásom, ha e mellett egy falat kenyeret engedek nekik magukkal
vinni, mert az nincs a szerződésben kikötve.
Kaled aljas nevetéssel kísérte ez ötletét. Abu Obeidah arcza nem
változott meg.
– Csalatkozol, Kaled. A próféták történetében meg van irva, hogy mikor
Mohamed üldözői elől futott, egy özvegy asszony utolsó darab kenyerét
adá neki a pusztában és e darab kenyér volt a legnagyobb kincs, mely a
földi jók között a prófétának adatott. Tehát a kenyér: kincs, meg van
irva.
Kaled elsárgult boszújában.
– Azért mégis el fogom őket pusztítani, hörgé dührekedt hangon s ott
hagyta Abu Obeidaht.
A szent szűzek éneke odabenn egy percz mulva Istent magasztaló, hálaadó
hymnusra változott. Damaszkusz meg volt mentve. A ki élni akart,
élhetett s folytathatta örömeit.
Hanem azok a hősök, kik Damaszkusz falait védték, azok a nők, kiknek
férjei Damaszkusz védelmében elestek, azok a szűzek, kik Istennek
jegyzék el ifjuságukat, inkább választák a szabad nyomort, mint a
rabszolganyugalmat.
A város alatti mezőn összegyűltek Tamás vezér egyetlen zászlója alá hű
harczosai, a papok, az előkelő polgárok, nők, gyermekek és a zárdák
szűzei, kik vele akartak kiköltözni.
Abu Obeidah testőrsége képezett közöttük és a többi szaraczen sereg közt
válaszfalat, midőn lovaikra ülve szent énekszó mellett vettek búcsút a
szép Fárfár pálmaligetes partjaitól.
A hitehagyott látta őket maga előtt elhaladni, látta a büszke,
megtörhetlen arczokat bátran szeme közé tekinteni s a legyőzöttek
látásán remegett.
Következett a zárdaszűzek hosszú sora, kik fehér ruhában, pálmaággal
kezükben ültek fehér öszvéreiken – és énekeltek.
Az ének bántotta a renegát szivét, de midőn kedvese arczát meglátá a
zárdaszűzek között, szenvedélye föllángolt s elnémítá lelkiismeretének
minden szavát.
– Eudocia! kiáltá rá, szerelmes, szenvedélyes hangon.
A szűz nem emelé fel tekintetét az énekeskönyvből.
– Eudocia! Én vagyok itt, kedvesed.
A szűz elhaladt előtte, a nélkül, hogy rátekintett volna.
A hitehagyott arczát elborította a köny. A bánat és düh vére volt e
köny.
A díjat, melyért hitét megtagadta, a jutalmat, melyért hazáját elárulá,
a szerető leányt, kiért honfitársai vérében gázolt, most a győzelem
perczében látja maga elől eltünni, mint egy álomképet, melynek azt
mondjuk: megfogtalak s felébredünk rá.
Kaled látta, hogy bajnoka könyezik.
– Te sírsz, monda neki. Csak sírj. Az nagyon jó nekem.
A menekülők éneke még vissza-visszahangzott; Jónás bég a vár bástyáiról
nézte, míg beláthatta őket s mikor már nem láthatott belőlük mást, mint
az utánuk keletkező port, még azt is sokáig elnézte – és a köny nem
száradt fel szemében.
– Csak te sírj. Az nagyon jó. Mondá Kaled, ki vele a bástyán
találkozott.