gyors lábikráimat, míg egyszer aztán elvesztem szeme elől. Aleppóban
majmokat tánczoltattam, Bagdadban bukfenczet hánytam, Damaskusban egy
kötélen felmásztam a minareh tetejére; Angorában éles kardokat dugtam le
a torkomba, Szivászban a szultán fia előtt égő parázsokat nyeldestem.
Timur Lenk ujjaira szedte a városok neveit, a miket Aidin khán előtte
sorra számlált: Smyrna, Aleppo, Damaskus, Bagdad, Angora, Szivász.
Egyik kő nem marad a másikon belőlük, és a bámész nép, mely egy
fejedelem bohóczugrásain kaczagott, meg fogja azt siratni majd és a
sirásra nem lesz sok ideje.
– Hát gyermekeid? kérdé Timur kegyenczét.
Aidin felsóhajtott.
– Azok Bajazid rabszolgáinak korbácsát csókolják.
– Nem fogják csókolni sokáig.
Timur hivatá Shacheddint, s új levelet iratott vele a szultánhoz. Gondja
volt rá, hogy midőn saját nevét a levélre irja, az a szultán nevével
egyenlő sorban álljon; ne is legyen nagyobb betükkel irva, mint az övé,
se más szinű festékkel. Timur nevét nem alul, hanem felül szokta irni a
levélre.
A levél szavai nem voltak szenvedélytől sugallva, de azért tele
kevélységgel.
«Nem tudod-e, hogy Ázsia legnagyobb része fegyvereimnek s törvényeimnek
hódol? nem tudod-e, hogy hadseregem egyik tengertől a másikig ér, s a
föld fejedelmei sort állnak kapum előtt? S mi a te büszkeséged? Az
anatoli keresztyének fölötti szegény diadalok? Azok felett győztél, mert
a próféta kardja volt kezedben, s azt megáldá Allah. De ki véd meg én
ellenem? Egyedüli védelmed a korán, melynek parancsait teljesíted, mint
én. Légy bölcs és ne vesd meg ellenségedet azért, mert valaha kicsiny
volt. Mikor a sáska megnő, hogy szárnyai megveresednek, akkor szembeáll
a verébbel, mely őt meg akarja enni, és megverekszik vele.»
A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve vitték Timur hirnökei
az izenetet Bajazidhoz, melyben a khán még egyszer fölszólítja a
szultánt, hogy elfoglalt városait adja vissza békén, elűzött khánjainak
családjait bocsássa szabadon s azután menjenek seregeikkel Allah nevében
keletnek, nyugatnak, egyik a bálványimádókat kiirtani, másik a
keresztyén világot letörni.
A milyen gyorsan arab mén száguldhat, oly sietve jött vissza Bajazid
válasza Timurhoz, ki azt még mindig táborában várta.
Timur alig nyitá fel a levelet, már a harag pirja futotta el arczát. A
mint felül a nevek egymásután irva voltak, Bajazid neve egy hüvelykkel
magasabban állt, mint Timuré, s míg ez feketével volt irva és apró
betükkel, mint a többi irás: a szultán neve talikbetükkel és aranyos
festéssel pompázott.
A szöveg sem volt engesztelőbb.
Nem olvasá a hizelgő neveket Timur, nem nevezték őt Gurgánnak,
Dsihángirnak, hanem nevezték országok rablójának, pusztai tolvajnak,
féregnek, nyomoréknak, félembernek, ki egyik lábára sánta. És olvasá
híre ócsárlását, fegyverei gúnyját, kérelme kicsúfolását, fenyegetései
megvetését.
«A mit elfoglaltam, az az én országom; a kit elfogtam, az az én
rabszolgám».
«Ha el akarod venni, jőjj érte».
«Jőjj és hozd magaddal milliónyi hadaidat, a nyomorult nyíllövőket, kik
edzett vitézeim előtt mint polyva fognak szétszóratni.»
«Jőjj és szemközt fogsz találni».
«Jőjj és háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél
előttem!»
IV.
«Háromszor légy nődtől elválasztva, ha meg nem jelennél!»
Kelet minden történetirója az irtózat visszatiltó remegésével jegyezte
fel e bántó mondást! Ibn Shunah Arabshah, Sherefeddin, a persa
Khandemir, mind borzalommal irják le e szókat, s a keresztyén
történetirók, Phranzas, Chalcondylas, maguk is bevallják, hogy muzulmánt
nagyobb káromlás ennél nem érhet.
«Háromszor légy nődtől elválasztva!»
A ki egy nőt szeret, imád, becsül; hű társat, gyermekei anyját,
királynét a világ előtt és királynét otthon.
És a ki tudja, hogy az alkorán parancsa szerint férj könnyen elválhat
nejétől; de ha ujra vissza akarja azt venni, akkor e nőnek előbb egy új
férj karjába kell vándorolnia, e férjnek kell őt újra eltaszítani s csak
úgy lehet ismét első férjeé.
Oh az borzasztó szidalom egy muzulmánnak: «háromszor légy nődtől
elválasztva».
Ez több az arczulverésnél, ez több a kard-kettétörésnél, ez több az ősök
sírjainak bemocskolásánál! Ez halálsérelem egy muzulmánon!
És ha e muzulmán egy fejedelem? – És ha e fejedelem egy Timur?
Timur Lenk nem sírt, nem ordított, nem dühöngött. Némán felemelkedék, s
két kezével kiterjesztve, feltartá az égre a végzetes irást, mintha
mondaná ott valakinek: «im olvasd te is».
És vezérei, fiai, a vazall fejedelmek borzadva látták őt sátora közepén
állni, a mint ajkai némán beszéltek, valami olyan beszédet, a miből nem
hallott senki semmit, hanem ha azok, a kik magok is láthatatlanok.
És azután összehajtá a levelet csendesen, s eldugta keblébe, hogy ott
viselje azt, míg megboszulva nem lesz e bántás.
És azután nem látszott arczán semmi harag.
Timur nem verette lánczra a sértő izenet hozóit, mint tett Bajazid az ő
követeivel; nem vágatta le orraikat, füleiket: aranysüvegeket, hímes
köntösöket ajándékozott nekik, s lóra ültetve valamenyit, kiséretébe
bocsátá, s körülhordozá őket táborában; meghagyta nekik számlálni
zászlóit, seregeit; előttük gyakoroltatá harczelefántjait, mik neki
mennek a görögtűznek, s megismerteté velük, hogy lovasainak dolmánya
alatt pánczél, turbánja alatt aczélsisak van. – Menjenek vissza urukhoz
békén, mondják el neki, hogy Timur készen áll, meg fog jelenni előtte;
meg is várja őt, ha előbb érkezik s nem sietteti; készüljön el jól,
szedje össze derék hadait; s hogy ideje legyen, Timur ellenségéhez
méltón megjelenhetni, addig Timur Szivász várát veszi ostrom alá, mely a
szultán legerősebb védbástyája.
V.
A Taurus hegytetőről nézett végig Timur Lenk boldog Anadoli völgyein.
Egy új világ, egy új paradicsom terült lábai előtt; zöld mezők, zöld
ligetek között száz helység fehérlett távol és közel; és a merre zöldet
látott a szem, ott mind az ő hadseregei tanyáztak.
Előtte, a völgytorkolatban, feküdt Szivász, tömör bástyákkal kerítve
minden oldalról, s körülfogva mély vízárkokkal, miket három oldalon
süppedékes mocsár tesz hozzáférhetetlenné, csak a negyediken van szabad
tér, mely kapujához vezet, s azt háromszoros fal védi, magas
őrtornyokkal.
Ez azon hely, a melynek jajkiáltása hírül viendi Bajazidnak, hogy Timur
megindult a hadba.
Előre meg volt az izenve Bajazidnak, készülhetett reá.
Százezer lakója volt Szivásznak, közte húszezer harczos férfi; ezekhez a
szultán még tízezer örmény vitézt küldött, hadai javából, s vezérül
Ertogrult, másodszülött fiát.
Harczkészlet, élelem egy évi ostromra volt felhalmozva a várban, melynek
kérkedő mellékneve volt: a megvíhatlan.
Egy év! Akkorra már az árpát is lekaszálják Szivász palotáinak udvarán,
a mivel azokat Timur Lenk gúnyra bevetteti.
Timur hadseregében a huszonhét szolganép hajlamai szerint volt
osztályozva. A tatár és persa alkotta lovasságát, a bányászatban
gyakorlott mandzsu építé földalatti aknáit, a hajlékony indu fajból
válogatta csapatait, miket «falmászóknak» nevezett.
Mindegyik egy-egy bűvész, ki egy kötéllel derekán, egy hegyes vassal
kezében, fogai között a jatagán, egész testén semmi öltöny, éjszaka az
ellenséges falhoz mászva eljut, nesztelenül, mint a kigyó, a téglák
közeibe fogózva, félig a síma falhoz tapadva, félig alant álló társa
vállára nehezülve, a bástya párkányáig felkapaszkodik, míg az eleven
lábtó, ember ember vállán, a szédítő magasságban a falhoz tapadva, egész
a bástyafal párkányáig fölér; s ez eleven hágcsón, társai testén
felkúszik a többi; ha leesik egy, összezúzza magát, fogait összeszorítja
s hangtalanul meghal, hogy nyögése el ne árulja társait. Az első
felmászók csendesen odakúsznak a gyanútlan őrhöz, mint a párducz, a
földhöz meglapulva; mikor az hátat fordít, hirtelen nyakára vetik a
hurkot s lerántják, – egy szó sincs, az meghal. Azután ha ezeren,
kétezeren feljutottak a bástyára, akkor lesuhannak az őrtornyokhoz,
megfojtják a vigyázókat, elvagdalják a hidak lánczait, kitárják a
kapukat; akkor aztán rajta! jöhetnek Timur vasemberei, a kiknek mind a
két kezükben kard, ölni, vágni, pusztítani!
Sokszor sikerült már ez orozva támadás a falmászókkal Timurnak. Erős
sziklavárak, mik hosszú ostromra voltak készen, egy éjjel, lopva,
álomban, estek a hódító kezébe. E sors volt szánva Szivásznak is. A
kapuk fekvése, a sánczok belseje kémek által el volt árulva jól.
Csak egyről nem tudósíták Timurt; arról, hogy Ertogrul mellékneve «az
éjmadár»; a szultán másodszülötte soha sem alszik éjjel, mindig nappal;
éjjel a falakat járja, mint a bagoly.
Timur várta éjfélig, várta hajnalig a jeladást a kapuk felől; katonái
kardmarkolaton a kézzel, szemeikkel a várfalon lesték a roham perczét. A
gönczöl körül is fordult már az égen, a hajnalcsillag is feljött és még
semmi nesz sem volt a várban.
Mikor aztán kivilágosodott, a várfalakon felállított huszonnégy óriási
vetőgép elkezdett egyszerre megmozdulni, s a mint az érczrudak süvöltve
ellökék tekéiket, Timur Lenk a táborába lehulló lövegekben saját indus
vitézeinek göndörhajú fejeire ismert.
Reggeltől késő estig hajigálta Timur táborát az ostromlott várnak minden
balisztája tulajdon legjobb vitézeinek koponyáival.
Timur tizével, huszával látta e drága főket a légből aláhullani. Mind
válogatott athleták, kitanult erőművészek, kik Delhiben végezték
tanulmányaikat, kik Georgia sziklaoduiból köteleken alábocsátva verték
ki az ellenséget. Mind levágattak!
Késő estig hullottak a véres tekék a hódító lábaihoz; összegyűjthette
őket. Neki sok ily gyűjteménye volt már; de ezek az övéi voltak.
Ertogrul úgy tett, mint a ki az oroszlánt korbácscsal üti meg.
Timur ekkor nyolczezer aknaásót állított munkába. Csak egy helyen volt
hozzájárulható a várlak, azon helyhez egy széles alagútat vágtak a föld
alatt, azt kiboltozták gerendákkal, azután megtölték kénnel és földi
gyantával s akkor meggyujtották.
A megszállás tizenheted napján a szivászi őrsereg valami nehéz, fojtó
gőzt érze a légben, mely a szívre nehezült, a bátorságot lohasztá, a
föld forró volt és veres színt öltött, fű, fa kiszáradt a bástyák körül
s nyiladozó repedések hasogatták meg a tömör falakat párkánytul talapig.
A hőség elviselhetlen lett, a földbe vert korlátok szenesülni kezdtek, a
bástyafenékbe rejtett gabona korommá vált, a boros tömlők szétpukkantak
s a tizennyolczadik napon a bástyafalak vaskapuikkal együtt leomlottak
az alattuk égő pokolba.
És ekkor hallatszott a «Sűrűn!»
Ez volt a tatárhad csatakiáltása.
Szivász bástyarése egy nyitott kapu lett az ozmán birodalom falán; az
ellen elözönlötte a várost; sem férfi, sem asszony, sem gyermek nem
maradt ottan, a ki Szivász bevételének napját tegnapnak nevezhesse.
Csak négyezer örmény harczosnak hagyta meg Timur az életét.
Elég kegyetlen volt Ertogrulnak megigérni, hogy élve hagyja őket s a
szultánfit sem öleti meg, a míg ő maga nem fogja kivánni.
És szavát tartá.
A négyezer örmény vitézt eltemetteté élve, kifalazott sírokba; Ertogrult
pedig átadá rabszolgáinak, hogy fején koronával, nyakán aranyörvvel
hordozzák körül a táborban s mutogassák a bámész sokaságnak, mint egy
ritka vadállatot, mint egy csodaszörnyet. Harmadnap maga kérte a
szultánfi, hogy öljék meg. Timur megadta, a mit kért.
És a mely napon ez történt, ő maga táborától távol, azon pusztaságon,
melyet tábora letarolt, abban a temetőben, a honnan ellenségeinek átka,
kétségbeesése még fölzengett, azon a síron, melyben Abu Mozlim, a
kegyetlen, számol a sír férgeivel, aludta át az éjt és a midőn
megvirradt, táborának vezérei kijöttek hozzá a szivász sátrak közül,
hogy az elfoglalt vár pompás rézkapuját lábaihoz tegyék.
A rézkaput Szamarkándra küldé, birodalma székvárosába. Ott voltak
kirakva mind hosszú sorban az elfoglalt, az elpusztított városok kapui:
– egy rémemlékű muzeum, – melynek küszöbét a delhii Brahma-isten óriási
jáspis-szobra képezé, odafektetve az útba, hogy minden igazhivő lábával
taposson a szomszédország istenképén.
Azután előjöttek az asszonyok, a szentes Tumanaga, Timur gyermekeinek
anyja és Csolpán (a hajnalcsillag), legifjabb kedvencz neje, kik a
hódítót hadjárataiban kisérték s míg ő várakat ostromolt, azalatt ők a
szentek s próféták sírjaihoz jártak búcsúra, azokra mosékat építtetve,
kerteket ültetve, s midőn Timur egy győzelmet bevégzett, akkor megáldák,
aranyat és gyöngyöket szórva fejére.
És utoljára előjöttek a tudósok; Shacheddin, a történetiró kibontatá
pergameneit, felolvasá Timur előtt az utókor számára feljegyzett
adatokat, mik szóltak ekép:
«A Hedsret nyolczszáz és harmadik évében, Omár próféta halálának napja
utáni pazárgün napon, az ellenállhatatlan Dzsihangir, a világhódító egy
tekintetére leomlottak a meghódíthatlan Szivász falai, miket Aladdin
épített húsz singes magasságban; – százezer pánczélos vitéz, ki e várat
védelmezte, a hatalmas Szahil Kirán egy kiáltó szavára földre borulva
megadta magát, a miért is a kegyelmes Gurgán irgalmat ismertetett
mindenkivel; kegyelmet adott az élve maradtaknak és megtiltá vért
ontani. Legyen dicsőség és magasztalás lábai nyomdokán.»
Timur Lenk megdicsérte, megajándékozá a krónikást s azután buzogányát
kezébe véve, indult más városok kapuit döngetni.
… A puszta még azután is sírt, – ki tudja, mikorra hallgatott el?
VI.
Milyen lehet egy szív ábrándvilága, mely ez élő világot még nem ismeri.
Minők az álmok, miket egy nő lelke ébren teremt, ki félig gyermek, félig
asszony; félig rabnő, félig királyné; félig lelketlen tárgy, félig
angyal?
Mária, Eleázár bolgár király leányának születése napján, a bölcsek által
felállított horoscop azt a jóslatot adá, hogy e nő leend okozója egy
nagy uralkodó halálának.
Eleázár király azt gondolta, hogy ez a nagy uralkodó ő maga lehet; a
mely nap megkeresztelték leányát, mindjárt ott is hagyta abban a
zárdában, a melyben a szertartás végbe ment; s szándéka szerint e zárdát
soha sem kelle elhagyni Máriának.
Az ozmán császárok ez idő szerint kezdtek tért foglalni Európában,
Eleázár is elbukott előttük; s mint akkor sűrű szokás volt, azzal váltá
meg uralkodása további szolgaidejét, hogy leányát nőül ajánlotta a
győzelmes ellenfélnek.
Még akkor a török császárok törvényes feleségnek nevezett nőket vettek.
Mária volt az utolsó szultánnő az ozmán trónon. Az utána következők már
csak kegyencznők s a zsámolyon ülnek.
Mária tizenhat éves volt akkor, midőn a kolostor falait az edrenei
szeráljjal fölcserélte. Zárt fal ez is, mint amaz.
A szűzek hajlékában arra taníták, hogy ez a világ három osztályból áll,
a felső a menny, azt lakják az angyalok; az alsó a pokol, annak lakói az
ördögök; a középső a föld, azon laknak nők s lelketlen állatok, semmi
más. A felvilág és alvilág lakói szüntelen harczban vannak egymással; a
földön lakóknak, a nőknek hivatásuk az, hogy szüntelen imádkozzanak az
angyalok diadaláért s énekeljék azok dicsőségét.
Midőn azután a fedett palankin eljött Máriáért, melyből csak az edrenei
smaragdszobában lépett ki, háromszáz ifju lánykától üdvözölve, akkor
megtudta azt, hogy még «egy» férfi is van a világon; és az Bajazid.
Csupán egy férfi; a többi, a mi rajta kívül él, dzsin: jó és rossz
szellem, a ki egymással szüntelen harczban él. Bajazid a jó dzsinek
parancsolója, ki őket csatára vezeti a rosszak ellen.
Tehát Mária tizenhat éves volt és nem tudta, hogy egy férfinál több él a
világon, s az az egy férje volt, Bajazid császár, a kit szeretett,
imádott, bámult; a kiért elfeledte mind azt, a mit a hűs kolostorban,
márvány arczú szent leányok, csillagsugártól fényes és hideg
mennyországról beszéltek előtte.
Mária boldog volt és boldogított.
A szeráljban, mint a zárdában, nem látott mást, mint női arczot; de itt
fény, pompa, mosolygó zaj vette körül, amott rideg, szigorú egyszerűség;
itt változékony élv, ott örök lemondás; itt a vőlegény élő, mosolygó
arczú férfi, ki szerelemmel, hizelgéssel halmoz: ott a vőlegény egy
szomorú Isten, ki töviskoszorút visel és halott arczát keresztfára
csüggeszti le.
Ibrahim nyert csatáit ott pihente ki ifju hölgye keblén, kinek jól esett
elmondania: ime ennyi és ennyi ellent öltem meg ma; míg a hölgy fehér
szakállát símogatta és csókolta ránczos homlokát és örült neki, hogy
annyi ezer dzsinnel kevesebb van ismét a világon. Nem tudta, hogy a
dzsinek az ő saját rokonai, a végharczaikat küzdő Paleologok vert
táborából.
Az odaliszkok énekelték a dalokat Bajazid diadalairól s Mária
gyönyörködött azokban.
«Mint seregélyek a jégesőben, hullottak a hitetlenek!»
«Mint pozdorja a tűzben, égtek meg saját városukban!»
S Mária tapsolt a daloknak: nem tudta, hogy azok testvérei voltak.
Dzsinek!
– Ha megölöd a dzsinek királyát, hozd el nekem annak a szemeit.
Ezt kérte egyszer a szultántól.
A szultán gyöngéd férj volt és bölcs mesemondó, másnap két gyémántot
ajándékozott Máriának, akkorákat mint egy emberi szem; azt mondta, ezek
voltak a dzsin király szemei.
A szép szultánának tetszett az ilyen diadal.
A többi rossz szellemek szemei ophirból, smaragdból, rubinból voltak;
ezeket Bajazid harczai után medenczékkel tölték Mária lábaihoz; köntösei
nehezültek a gyöngysoroktól, miket elesett dzsinek fogak helyett
viselnek. Szép dolog az a háború.
– Mikor kelsz új harczra ismét? Mit fogsz nekem onnan hozni? Magam
fontam meg csojtárodat, magam himeztem ki nyeregtakaródat, a mit lovad
fog viselni, mikor ismét csatába visz.
Bajazid akkor a görög császár ellen volt indulandó.
Görög császárnak egész birodalma odáig tartott már csak, a meddig
Konstantinápoly falai terjedtek, azokat vítta már Bajazid.
Mikor a reggeli csalogányszó fölébreszté Bajazidot, ágya előtt látta
térdepelni Máriát, lehajtott fővel, mellén összetett kezekkel.
A szultán sokáig elnézte a szép gyermeteg alakot és nem tudta, hogy mit
csinál az most?
Végre megszólítá:
– Hajnalsugár! Mit cselekszel?
A nő fölrezzent. – Imádkozom.
Bajazid nem látott még ilyent.
– Kihez imádkozol? kérdé bámulva.
– Az Istenhez.
A szultán fejét csóválta; – nem szokás az mozlimeknél, hogy a nők
imádkozzanak.
– És miért imádkozol?
– Azért, hogy legyen veled az Isten, midőn csatába indulsz és adja neked
a diadalt…
A szultán magánkívül volt az örömtől. Mária az ő Istenéhez imádkozik,
midőn férje csatára indul: csatára, mely az ő Istenének oltárát fogja
ledönteni.
Ez a gondolat édesebb minden kiontott vérnél!
– Imádkozzál tehát értem. Imádkozzál forrón, erősen, minden kényszerítő
mondásokkal, a hogy szoktatok; én nem tudom, a ti bölcseitek tudják,
hogyan kell kényszeríteni a jó és rossz sors vezetőjét, hogy most így
cselekedjék, ne úgy, a hogy ő akarja, a hogy ő elhatározta ezelőtt egy
millió esztendővel, hogy történni fog. Mondd el a nagy mondásokat, én
annak örülök. Nem hiszem; de te hiszed s én annak örülök. S ha e
hadamból visszajövök, épen, a hogy te imádkozol érte: esküszöm neked
Allahra és a te Istenedre, az én prófétám és a tied nevére, hogy a mi
kivánságod lesz, azt megadom. Azalatt gondolkodjál rajta, mi kivánságod
van még betöltetlen? a mi még tán csak határozatlan vágy, tán csak
sejtelem, ébreszd fel, kivánd meg és én teljesítem.
Azután nem sokára elment Bajazid Byzanczot ostromolni.
Hanem bizonyára igaza volt benne a szultánnak, hogy a világtörténetet
asszonykönyörgés anachronismusra nem birja.
Millió év előtt el volt az határozva, hogy egy rothadt országnak össze
kell omlani, de annak napját és esztendejét siettetni nem adatott emberi
erőnek.
Mikor az ostromzár már be volt fejezve, jön Nikomedia felől a rémhír,
hogy a boszúálló Timur kihivását meg is pecsételé már. A dönthetetlen
Szivász elesett s a szultán legjobb, legvitézebb fiát leölte a győztes
ellen.
Bajazid rögtön felhagyott Byzancz ostromával.
Nem volt idő, nem volt harag a keresztyén templomok ellen menni. A
náluknál hatalmasabb ellenség közelített; s Byzancznak meg kelle rövid
időre menekülni azon végzetétől, hogy neve Stambullá változzék, mint a
hogy megmenekült négyszáz és ötven évvel később attól, hogy
visszaváltozzék Byzanczra… Pedig az már a légben függött.
VII.
Bajazid oly bizonyosnak hitte azt, hogy Byzanczot ez évben be fogja
venni.
Álma volt ez, melytől nem tudott menekülni, míg nem teljesül.
Pedig mindenki ellene volt e hadjáratának. Csillagászai rossz jövendőt
jósoltak, vezérei óvták, ne fogjon az ostromhoz, míg Tamerlannal nem
végzett; de ő nem engedte magát lebeszéltetni. A ki előtte arról
beszélt, hogy előbb menjen Timurra és azután Byzancz ellen, azt száműzte
köréből.
Midőn aztán Timur közelgett már Szivász felé, országa bölcsei mindennap
megujíták előtte könyörgésüket:
«Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
Ne hagyd elveszni fiad!»
Mikor megunta, egy párt levágatott közülök.
De az intés azzal nem halt meg.
Midőn a bölcsek nem mondhatták, a táborban a katonák között kelt egy
dal, búskomor, síró dallammal, melynek ez volt a végsora:
«Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
Ne hagyd elveszni fiad!»
Sátorában kellett azt a szultánnak minden éjjel hallani s midőn megtiltá
e dal éneklését a táborban, akkor az izmidi hegyeken legeltető pásztorok
tárogatóiba ment át a dallam s csendes éjszakákon a távolról hangzó
pásztorkürt sírta át a Pontuszon a szultán sátoráig:
«Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
Ne hagyd elveszni fiad!»
Végre Bajazid hajtó-vadászatot tartatott a hegyeken s a pásztorokat
elűzette, levágatta, hogy ez átkozott dalt ne hallja többet.
Meghallotta azután, a mit nem akart elhinni, hogy elveszett a vár és a
hős; a megvetett ellenség eltiporta mind a kettőt.
Bajazid port hintett fejére. Az ő hibája volt ez!
Nem vívta tovább Byzancz kapuit, ott hagyta a megkezdett alagutakat,
átkelt seregeivel a Pontuszon s maga körül gyűjté vezéreit, hadait,
ostromszereit, egyetlen nagy csapásra, egy boszúálló harczra.
Midőn az izmidi hegyeknél kikötött, egy pásztor nézte a hegyoldalból,
hosszú tárogató-tülkére támaszkodva.
Bajazid rákiáltott:
– Most fujd el kürtödön azt a dalt:
«Oh ne hagyd elveszni Szivászt,
Ne hagyd elveszni fiad!»
A pásztor megfogadta a parancsot, s a mélabús dallamot viszhangozák a
hegyoldalak s viszhangozá a szultán lelke, ki sírt keserű bánatában,
hogy legjobb fiát elhagyta veszni.
S azontul az egész úton ezt kellett előtte játszani a kürtösöknek, a
szivászi szomorú dalt.
VIII.
Timur Lenk nem sietett.
Ráért előbb sorra látogatni a városokat, mikben Aidin khánja bukfenczet
hányt s kötélen tánczolt.
Egyiptom szultánjával is volt számadása: rövid és véres.
A városoknak csak érczkapuit vitte magával; a többit ott hagyta romban,
követ kövön nem hagyott; hanem a lakosok fejeit egymásra rakatta: így
épített.
Mikor Damaszkuszt leégeté, a lángoló czédrus- és cyprus-tetők, a szumah
és szandarach-gyantával bevont házak füstje az egész pusztát tíz
mérföldnyire eltölté oltárillattal.
A szent városból épen csak egy minaréh maradt meg épen: az Ommiádok
mecsetének tornya; a mecset ólommal volt födve, az megolvadt; az ólom
patakként folyt az utczán végig; a minaréh teteje fa volt, az megmaradt.
E toronyra hágott föl kifeszített kötélen Aidin khánja; e toronyról
tartja a török népmonda, hogy midőn eljön az idők teljessége, itt fog
leszállni a Krisztus, itélni eleveneket és holtakat.
Tamerlan ráért azalatt, míg ellenfele, a Villám, erejét összegyűjté, ő,
a Vas, három birodalmat és annyi hadsereget törni össze; Egyiptom
mamelukjai, Syria vitéz emirjei annyit sem tarták fel útjában, mint a
légben tánczoló szúnyograj a fecske röptét.
Királyok multak el előtte; csak egy menekült meg, Ferudzs, egy jó ötlet
által. Hódolata jeléül ajándékokat küldött a nagy sahnak, a tatár szent
szám szerint mindenből kilenczet: kilencz paripát, kilencz tevét,
kilencz rabnőt, de rabszolgát csak nyolczat. Timur elérté; a
kilenczedik: a küldő maga; ez kegyelmet kapott.
Boszútól és diadaltól ittasan, kincsekkel terhelten tért vissza Syriából
Timur, legnagyobb ellenfelét fölkeresni, kinek elég időt adott a
készületre; s a Hedsret nyolczszáznegyedik évének derék nyarán átlépte
az Araxes folyamát.
IX.
Bajazid, a villám, szép hölgye ölében altatá álmatlan boszúját,
ellenének közeledtét várva, és hadait az eldöntő világcsatára gyűjtve.