még elvesztett fiát sem siratja a szultán, hiszen Mária nem tudja azt,
hogy Bajazidnak még fiai is vannak, férfiak, mint ő, csak hogy nem ősz
szakállal.
A szultánnő a visszatérő férjben csak visszatérő örömeit leli s egy
boldog pillanatban emlékébe hozza, mit igért, mikor eltávozott?
«Bármit óhajtasz, teljesül».
– Tehát mit óhajtasz?
– Oh kedvesem, Dsildirim. Mikor fogsz ismét a dzsinek ellen menni?
– Még ez évben. Talán még e hóban.
– Oh mint szeretnék én egy dzsint élve látni.
– Az nem lehet. Az nem játékszer kedvesem; tudhatod a regékből, miket
asszonyaid mindennap mondanak: a ki a talizmánra lép, melyre a szellem
megjelen, ha nem tud parancsolni vele, a szellem összetépi.
Már pedig a nő ezt a gondolatot egyszer megragadta és többet el nem
ereszté.
Másnap azt kérte Bajazidtól:
– Hozz nekem ide egy dzsint és légy magad is itt, hogy tudj parancsolni
neki.
– Nem lehet az. A dzsinek nem tűrnek férfit asszony mellett.
– Oh be nagy bolondok azok a dzsinek!
Harmadnap így szólt Bajazidhoz:
– Villámom, szerelmesem, nekem van egy kivánatom, a mit óhajtok, hogy
megadj.
– Már meg van adva, ha kivántad.
– Én azt kivánom, hogy mikor ismét a dzsinek ellen mégy a harczba, –
vigy engemet is magaddal.
Oh kába asszonyi szív!
– Hajnalsugárom, kedvesem, mit keresnél te a csatában? Fergeteg az,
villám harczol benne; csillagfénynek nincsen ott helye. A te lelked
minden gondolatja csalogánydal; a csaták vad ordítása egetverő zaj, a te
lelkednek nincsen ott helye. Te, ha egy kaszált réten átmégy, megsiratsz
minden virágot, mely levágva lábad előtt fonnyad; a csatamező kaszált
virágaiból vér foly; hogy láthatnád te azt? meghalnál a látás miatt.
A nő pedig nem engedett.
– Én akarom látni, mint mulnak el tekintetedtől a dzsinek ezrével? Rájuk
pillantasz és ők a földre esnek. Nem így mondja-e a dal? Ők sokan
vannak, táborszámra jönnek, fenyegető ordításuk megrendíti az eget.
Dsildirim közéjök csap és ők elhullanak s jajgatásuk betölti a poklot.
Nem ezt énekli-e a dal? Érczbálvány az ellen vezére, de Bajazid a villám
s a villám megolvasztja az érczet. Nem valót mond-e dal?
Bajazidnak rá kelle hagyni, hogy az mind igaz, a mit a háremhölgyek urok
felől énekelnek.
– Én akarlak téged látni dicsőséged villámfényében. Én akarlak látni,
mint Dsildirimot, a villámot, mely ellenséget űz. Akarom bámulni
hatalmad nagyságát; akarok tapsolni, kaczagni, örülni diadalodnak. Ott
akarok lenni, hogy halántékod körül a győzelem koszorúját fonjam s
győztes arczod napfényétől elvakultan lábadhoz rogyjak. Nem akarsz-e
engem odavinni, Dsildirim?
A szultán azt mondta rá: legyen meg.
Őt magát is elvakítá már e gondolat. Hölgye szemei előtt harczolni!
Annak, ki őt földi Istennek képzeli, bebizonyítani, hogy valóban az. Ez
új ösztönné vált szivében. Most már kétszeresen szomjazta a boszút, a
diadalt, mert hölgye szemei fogják kisérni tetteit. Azok fényesek
leendnek!
X.
A keresztyén számítás ezernégyszáz és hatodik évében egy óriási üstökös
jelent meg az égen.
Az égi csodának hosszú arany lobogója fél évig látható volt a csillagok
között, s mikor legközelebb volt a földhöz, akkor az ég két negyedrészét
átérte rémalakjával.
Mikor a nap lement s feljött az óriás csoda, sápadt phosphorfényű
fejével, maga után vonva sírbolt világú üstökét, e csodafénytől minden
tárgy: erdők, hegyek és emberarczok valami kisértetes világítást kaptak
és a hegyek körül, mintha távoli égés fénye világítná be az eget,
csakhogy az égés viszfénye nem volt veres, hanem zöld s mikor aztán a
hold is feljött, félarczával, ezüstfényével, akkor mint két halott
csillag kisértete bámult egymásra a két égi vándor.
Egyszer épen belejutott a hold az üstökös sörénygőzébe, a csillagászok
kiszámíták, hány millió mérföldnyire terjed a csoda üstöke, mennyi
kellene hozzá, hogy farka helyett a fejével ütközzék a holdba, s azután
együtt lezuhanjanak a földre, s itt legyen az itélet napja?
Az ájtatosok búcsúkat jártak és várták a dies iræ eljövetelét, melynek
előhirnöke a Lampadias.
Igy nevezték el az üstököst a görög tudósok.
És e félemletes égi csoda ragyogása alatt, ez álomrabló éjjeli fénynél,
tán épen a földet elborító idegen légkörben járva s annak lélekfordító
mérgét belehellve, készült két szörnyetege a mozlim-világnak
élethalál-tusára egymás ellen.
Négyszázhúszezer embert állított fegyverbe Bajazid szultán.
Hétszáznyolczvan ezeret Timur Lenk. Egy millió kétszázezer harczos férfi
keresett magának Ázsia rónáin alkalmas csatatért, mely ily
tengertömegnek elég helyet adjon a vérontásra.
A két világhódító az égtől sem félt már. Nemcsak ezen a csillagon
osztoztak, mely őket hordta, hanem még azon is, mely oly rettegtetve
közelít, magán az üstökösön.
A Lampadias feje nyugat felé hajolt, hosszú sörénye mindinkább
vékonyulva kelet felé meredt. Bajazid azt állítá, hogy ez azon kard,
melyet a próféta számára leküld, az a fej a markolat, az a hegye arra
czéloz, hogy az eretnek Shiitát megölje vele.
Tamerlan pedig azt hirdeté, hogy íme ez azon buzogány, melyet a próféta
az ő kezébe ad, íme a buzogány feje az eretnek Szunnita felé van
fordulva, s az a csillag a végén, az a buzogány gombja, melylyel őt le
fogja sujtani.
És azzal elindultak egymást felkeresni, két roppant táborral, két
legnagyobb hadvezére a kornak s a mily gyorsan közelítettek ők
egymáshoz, oly gyorsan közelgett a fenyegető csillag a földhöz.
A két hódító arra gondolt, hogy melyik fogja közülök elébb e csillagot
üstökénél megragadni?
XI.
Bajazid és Timur Lenk! Mind a két világhódító azt tette, a mit sem
előtte, sem utána hadvezér meg nem kisérte. Mind a kettő magával vitte
az eldöntő ütközetbe kedvencz nejeit.
Mintha az csak egy nagy szinjáték volna, a melyben egy millió harczos
veti pánczélos mellét egymásnak s egy világrész uralma dül jobbra vagy
balra.
Ilyen szinjátékot nem mutogatott nejének hadvezér soha.
Bajazid neje öszvérektől emelt palankinban járt a táborral. Ezer
fegyveres nő lovagolt előtte, ezer utána, kik minden férfi alakot távol
tartottak tőle. Válogatott habeszi testőrség volt az; fejek
levagdalásához szokott kegyetlen nők, dárdavetésben, kardforgatásban
gyakorolva; olyan nők, a kiktől a férfiak undorodnak, európai eszmekör
nem birja azoknak fogalmát.
E nősereg előtt járt maga Bajazid, tízezer veterán jancsárjával, a régi
sebhelyes harczosok, a nikápolyi győzők válogatott hada volt ez;
mindegyik külön egy hős, s együtt is egyetlen kar, mely egyszerre sujt.
Máriától jobbra álltak a keresztyén segédhadak, Lazarevics István szerb
vajda pánczélos lovagjai, tizenötezer férfi; a szultán leghivebb serege.
A sereg többi részeit mind szultánfiak vezették. Maga Szolimán, az
elsőszülött, a tábor közepén; két szárnyon Isa, Múza parancsoltak a
turkomán és hódolt tatárhadaknak, azok között volt Aidin khán saját
népe. Mustafa szultánfi vezette baloldalon a hős Asáb hadat. A
tartaléknál vezényelt Mohammed.
Timur Lenk fiai is mind ott voltak az ellentáborban. Mirán shah, Chalib
shah, Mirza Mohammed: apa állt az apa ellen, fiak a fiak ellen, nő a nő
ellen.
Mirza Mohammed khánfinak magának egy külön lovasserege volt, melyben
minden ezred egy szinbe volt öltöztetve. Egyik ezrednek vörös ruhája,
vörös paizsa, vörös zászlója, vörös nyeregtakarója; a másiknál mindez
kék, harmadiknál sárga, negyediknél fehér, ötödiknél fekete. Mikor
négyszögben lovagoltak, mintha egyetlen sakk-koczka mozdulna jobbra
balra.
Csibuk-abád-nak híják azt a tért, a hol a két ellenség összetalálkozott.
Classikus hely; e téren vívott egykor Pompejus Mithridates ellen eldöntő
csatát, háttérben a czedruserdős Stella-hegy, elől a végtelen róna,
magas keleti náddal benőve pásztánkint, melyből a kereskedőnép
pipaszárakat készít; innen a vidék neve.
A keleti láthatáron Angora bástyatornyai látszanak; onnan jött elő
Timur, elébb azt ostromolta, ellenfele közeledtére hagyta abba a harczot
a hős Jakab bég ellen.
E két hely között van az egyetlen forrás, mely e tájat vízzel bőven
ellátja, a Miráli forrása. A népnek nagy oka van azt szent forrásnak
nevezni.
Bajazid sietett e forrást elfoglalni ellensége elől. Tudta jól, hogy a
ki ennek birtokában van, azé a várhatás előnye, támadni a pusztára
szorult ellenfél kénytelen.
Irzlán seik, vén dervis, volt a szent forrás őre, Timur Lenk régi hive,
mint a Shi követője és a nép előtt nagy varázsló.
Bajazid maga ellovagolt a szent forráshoz s egy ital vizet kért a
dervistől. Az megmeríté a korsót s átnyujtá a padisahnak, a szokott
áldással.
«Dicsőség annak, ki felhőt és forrást teremte.»
A szultán egy aranypénzt vetett le a dervisnek.
Irzlán seik felemelé a pénzt, megnézte rajta a képet s azután földig
hajolva nyujtá azt vissza a szultánnak:
– Oh uram, minek adsz nekem olyan pénzt, melyen Timur Lenk képe van?
A szultán boszúsan kapta el az aranyat a dervis kezéből, s undorodva
hajítá el a levegőbe. Hogy tévedhetett ellenségének pénze az ő
tarsolyába?
Azután kivett egy másik aranyat, megnézte jól, azon már az ő képe volt s
azt hajítá le a dervis elé.
Irzlán seik azt is fölemelé, s ismét nagy tisztelettel nyujtá vissza a
szultánnak:
– Ime uram, ezen is Timur Lenk képe van.
Valóban annak a verete volt azon is.
Bajazid boszúsan vett egy harmadikat elő. Midőn a dervis fölemelte azt a
földről, azon is Timur Lenk arczverete volt már.
– Czudar varázsló! ordíta ekkor magánkívül Bajazid. Ez a te
szemfényvesztő fogásod, – s korbácsával végig vágott a dervis arczán.
– Köszönöm kegyelmedet, nagyúr, szólt az, véres arczát a porba hajtva
előtte.
Ah, ezt Timur Lenk nem tette volna! Ő ontja a vért, mint a patakot, de
egy tudóst, egy dervist meg nem ütne soha. Mikor az őrült dervis
Chorazánban az utczán egy véres ürü-szügygyel mellbe hajítá, Timur Lenk
elmosolyodott és azt mondta: «Chorazan Ázsia szügye, íme ez arra mutat,
hogy Ázsia keble önként fog ölembe repülni.» És úgy is lett.
Bajazid oly bizton érezte magát a Mirali forrás birtokában, hogy
másnapra vadászatot rendezett a Stella-hegy rengetegeiben, Mária
mulattatására.
Hadainak fele szarvasokat hajtani ment, s íjászainak első munkája az
összeterelt vadak lelövöldözése volt; ő maga vad pávákra nyilazott
addig, míg ellensége egy kürtriadó-távolban sátora karóit verdeste le.
Midőn este a vadászattól kifáradt csapatokkal táborhelyére visszatért,
fia Szolimán, ki addig ott maradt a sereg többi részével, boszús
arczczal jött eléje.
– Holnap ütköznünk kell – szólt a szultánfi.
– Miért? kérdezé a szultán elbámulva.
– Mert nincs vizünk.
– Tán nem apadt el a forrás egy éj alatt?
– El nem apadt, de meg van fertőztetve; a dervis, kit tegnap arczul
vágtál, az éjjel nehéz követ hurkolva nyakára, a kútba veté magát, ma
reggel ott találták megfuladva. Azt pedig tudod, hogy az olyan kútból,
melybe ember halt bele, míg az uj hold ismét meg nem telik, senki sem
fog vizet inni. A tábor reggeltől fogva szomjazik.
– Oh átkozott dervis!
– A dervisek mind szeretik Timurt. Vigyázz, mert a ki képes megölni
magát, képes megölni téged. És most válaszsz, holnap hátrafelé akarsz-e
menni, vagy előre? mert e helyütt nem maradhatsz.
Bajazid haraggal mutatott Timur Lenk őrtüzeire, s hevesen kiálta:
– Előre!
XII.
Megtörténik, hogy két szerető egyet gondol, egyet álmodik, de hát mikor
két ellenség, két gyűlöletben elmerült szív egyszerre gondolja ugyanazt
az eszmét.
Ez éjjel sem Bajazid, sem Timur Lenk szemét nem zárta le álom. Mind a
kettő azon aggott, azon törte lelkét, hogy holnap ő legyen a támadó, ő a
győztes, ő semmisítse meg ellenfelét.
Alig várták a hajnal hasadását: mind a kettő első akart lenni a
csatatéren.
Még sötét volt, midőn Bajazid táborában a muezzimek a reggeli imát
elüvölték, s midőn a szultán kilépett sátorából, a harczrendbe állított
tízezer jancsár egy jeladásra kezdé rá azt a vérháborító dalt, melynek
végszava: «ne hagyd elveszni fiad!»
Ez jó reggeli köszöntő volt: Fiának gyilkosa szemközt áll előtte…
A tulsó táborban a félelmes Gurgeh hármas jelszava felelt az ének
harsogására, kisérve a sikoltó Kerenái recsegő riadójától. A Gurgeh volt
a nagy dob, a Kerenái a harsona, mely Timur ellenségét tudósítani
szokta, hogy a támadás indul.
A mint a nap kibukkant a Karadagh lilaszín hegyei fölött, mind a két
tábort csatarendben látta állani. A zászlók, a lófarkak a csapatok
közepén, a két veres lófark, az uralkodók jelvénye egymással szemközt.
Itt álltak Bajazid jancsárjai, amott Timur Lenk szamarkándi vértes hada,
és mögöttük két sor csata-elefánt tornyokkal, pikkely-pánczélba öltözve,
a tornyokban görögtűz-vető művészek és mesteri íjászok, kiknek parancsuk
volt nyilaikat csak fejedelmi főkre vesztegetni.
Timurt, ki a puszta földön hevert, összegyűlt vezérei üdvözlék,
kantáraiknál fogva vezetvén paripáikat.
«Raszti; – ruszti!»
E két históriai szó volt, a mivel e nap reggelén elbocsátá őket.
E két szó nyelvünkön annyit jelent, mint «igazság, – segítség!»
Az elefántok hadsorában volt egy hófehér, a legnagyobb valamennyi közt;
ezt a birmán fejedelem udvarából hozta el Timur, hol azt mint szentet
imádták; e fehér csodaszörny hátára volt csatolva egy torony, és e
toronyban ült a khán két kedvencz neje, Tumánaga és Csolpán: egyik
gyermekeinek anyja, másik legifjabb szerelme.
Timur odalovagolt hozzájuk a harcz kezdete előtt, s nejeit szerelmesen
üdvözölve, kivonta előttük kardját s azt az égre emelve, mondá:
– Most váljék el hát, melyikünk legyen nejétől háromszor elválasztva?
Szaid Bereke seriff ekkor lehajolt Timur előtt a földre s mindkét kezét
telemarkolva fövénynyel, átok és vereség jeléül a port Bajazid tábora
felé szórta s azzal Timurhoz fordulva rebegé, agg reszkető hangon: «Menj
és győzz!»
A tábori dob és trombitaszó követte szavait.
Túloldalon Bajazid egy magas fatornyot emeltetett hölgyei számára, a
honnan azok a rémületes, a szép játékot, a legnagyobbszerűbb drámai
szinjátékát két igazi hősnek, mint egy amphitheatrumi páholyból
nézhették.
Mi is lett volna ez Máriára nézve egyéb, mint egy új neme a
szinjátéknak?
Mily iszonyú sokasága a dzsineknek! vasba és sárgaréz-pánczélba öltözve,
a hogy nem öltözhetnek, csak földöntúli lények; milyen szörnyű két
tábor! Igy csak gonosz lelkek jöhetnek egy csoportba össze, a kik a
légben járnak, s nincs egyéb dolguk, mint egymást megöldösni.
Sekerbuli, a kedvencz énekesnő, ott ült Mária lábainál, s midőn a harcz
megkezdődött, koboza pengései mellett rögtön rímekre szedte a csatát,
mely szemük láttára folyt.
– Nézd, mint hömpölyögnek felénk az átkozottak; hét szín, hét sereg,
mint a szivárvány maga lovagol elől a vezér, Timur Lenk fia, az ördög,
kinek neve Abubékr Mirza, egész fegyverzete csupa rubin, csak úgy ragyog
a napsugárban. Az, a ki szemközt megy vele, sötét lovon, sötét ruhában,
az a mi hősünk, Istifán,[2] megismerni zászlójáról, kereszt van rajta.
Hallgasd, hogy dobog a föld paripáik robaja alatt, hallgasd hogy zeng az
ég csataordításaiktól. «Sűrűn, sűrűn!» kiáltja a gonosz ellenség;
«Allah, Allah!» kiáltja a mi seregünk; «Jézus, Jézus!» kiáltja Istifán
hada. Oh Allah, te halld meg azt is!
Mária titkon keresztet vetett magára s imádkozott a Jézushoz.
– Nézd! mostan összecsaptak, idáig hangzik a kardok pengése, a
harczbárdok ádáz csattogása a paizsokon. Nézd, Timur hétszinű hada
összebomlik, Istifán sepri őket maga előtt, mint forgó szél a kaszált
füvet, mint tengerhab a parti kagylót! Hah? Abubékr Mirza
összeválogatott lovashada nem különszinű már, fehér veressel, zöld a
sárgával foltonkint keveredik össze, mint tört edény cserepei, miket a
földön elgázolnak.
– Istifán, Istifán! Ő a mi seregünk első vitéze.
Mária maga is kihajolt erkélyéből, s úgy tapsolt e gyönyörű látványnak,
melyet nemsokára elfedett a felvert por, s a magas nádfű erdeje szemei
elől. Lazarevits vajda az első rohamra szétvert tatár lovasságot űzni
kezdte Angora falai felé.
Mária kiragadta Sekerbuli kezéből a lantot s diadalmámorában maga
kezdett el dicsőítő dalt énekelni Bajazidról és hőséről, kinek neve
«Korona» (Istifán).
A csata mámora az ő lelkét is megittasítá, ő is szítta a részegítő
pokolbeli gyönyört, a miért a férfi-szivek elkárhoznak és idvezülnek.
A harcz porfellegében az alatt Mirza Mohammed khán, testvére futását
látva, a szamarkándi vértes ezredekkel segélyére rohant s a csibukabádi
mély nádas közepett oldalt ütött az üldöző István vajdára, míg egyszerre
Mirón sah és Chalil íjászaikkal Mustafa herczeg hadaira vetették
magukat, kik közt István vajda túlzott rohama miatt hézag támadt.
Mohammed szultánfi pihent hadakkal állt a tábor mögött, de neki parancsa
volt Bajazidtól, nem mozdulni addig, míg ő nem hivja. A ravasz ellenség
kerülőt is tehet s akkor szükség van a tartalékra.
Hogy két fián könnyítsen, a balszárnyat vezető Szolimánnak parancsolá
meg, hogy egész erejével vesse magát Timurra.
Tizenötezer tatár volt Szolimán seregében, többnyire Aidin és Szaruchán
lakosai s azoknak vezetőjük Illisz bég. E tatárhad egy csoportban
indíttatott meg, két oldalt az anatoli hadaktól fedezve.
Timur ellencsapatjai csendesen léptettek a rohanó ellenséggel szemközt,
élükön Aidin khánjával, ki e napon sem pánczélt, sem sisakot nem tett, s
még csak kardját sem vonta ki hüvelyéből, pedig egyenesen Illisz bégnek
tartott.
Illisz bég szárnyas kopját csóválva kezében, vágtatott a khán felé s
midőn kopja-vetésnyire ért hozzá, reá kiálta: «bég! védd magad!» s azzal
mellének hajítá a süvöltő kopját.
Aidin khánja nevetett. Azért kereste volna ő egy évig a kenyerét mint
szemfényvesztő, hogy egy kopjától megijedjen?
– Védd te magadat! kiáltá Illisznek s a mint zúgva jött felé a kopja,
elkapta azt röptében s azon perczben visszahajítá Illisz bégre, hogy
annak homlokában állt meg a vas: úgy vitte tovább nekivadult paripája,
mint egy holt egyszarvút.
És akkor fölemelkedett nyergében Aidin khánja, lovát magasra
ágaskodtatva, s harsogó szóval kiálta a tatároknak:
– Én vagyok a ti khántok! Ide mellém; vissza az ellenségre!
Abban a nyomban az összes tatár segédhad visszafordult, egy irtóztató
nyilzáport ontott az utána tóduló török lovasságra, s azzal rést nyitott
a balszárnyon, Timur seregei előtt.
E fordulat dönté el a csata sorsát. Azt nem hitte soha Bajazid, hogy
tatár harczosai régi urok láttára, annak egy szavára egyszerre
elpártoljanak tőle, s a mit magáénak hitt, az ellenségének számítson.
Szolimán szultánfi e balesetre megfordítá lova fejét, oldalába vágta a
kengyelvasat, s első volt, a ki elhagyta a csatatért.
Még ugyan Mohammed szultánfi a tartalékkal megujítá a harczot, de a
győzelmet meg nem nyerhette többé.
Ez a nap el volt veszve Bajazidra nézve. A villám vesztett, a kardvas
győzött.
De még seregének javával menekülhetett volna, s európai várai mögött
visszaverhette volna ellenét, ha Bajazid nevéhez fért volna az a
gondolat: menekülni!
Köröskörül tombolt már a harczi zaj, és a portól nem lehetett látni
többé; és az asszonyok ott a bársonyos toronyban nem énekelték már
diadalról, hanem reszketve várták a nap kimenetelét.
Ekkor még egy reménysugár támadt. Délután, mikor mindenütt előre
nyomultak Timur hadai, hirtelen megjelent István vajda ismét a
csatatéren; a csibukabádi nádasból keresztülvágva magát Mohammed Mirza
vértesein, az egész csatarend hosszában utczát tört maga előtt egész
Bajazidig.
A szultán mozdulatlanul állt győzhetetlen veteránjai közepett.
István vajda kifáradt hős csapatja sebekkel borítva, ellenség vérétől és
portól feketén, tört kopjákkal, tépett zászlókkal jelent meg a szultán
előtt; Bajazid alig ismert rá.
– Te vagy, hű barátom? kérdezé érzékenyülten.
– Én vagyok, atyám. Menekülj. A csata elveszett.
– Akkor én is vesszek el, felelt neki a szultán. Te menj haza, otthon
nőd, gyermeked van; és élj sokáig.
– Istennél a segítség! mondá Lazarevits, s futott a vesztett
csatatérről.
Alkonyat volt már, mindenütt futó csapatok lepték el a mezőt, csak
Bajazid körül állt még a tízezer jancsár. Reggeltől fogva szomjan álltak
ott, és most már szomjazták a vért.
Lehetett volna idejük, alkalmuk elfutni, mert Timur késő estig nem
támadta meg őket.
– De késő este, mikor már a nap is lehaladt, s fennmaradt az eget és
földet fenyegető fény, a csodaüstökös, és e pokoli ragyogásnál még
mindig sziklaként látta maga előtt állni ellensége utolsó hadát, a ki
nem fél sem attól a csillagtól odafenn, sem Timur győzelmétől, hanem
mozdulatlan áll tízezer emberrel azon a csatatéren, melyről egy
félmillió már eltünt; akkor Timur fölemelé kezét az égre, mintha ama
fényes buzogány után nyujtaná ki azt, hogy ellenét lesujtsa vele: «Tehát
legyen meg!»
Azzal megindítá ostromhadait, a vasembereket, a dzsagatái lovasokat, s a
harcz-elefántok sorát Bajazid jancsárai ellen.
Mária reszketve hallgatá az elefántok pokoli bömbölését őrtornyából: ah,
a dzsinek, a dzsinek!
De Bajazid szét fogja őket verni: hisz ő a dzsildirim; ő a villám!
A görögtűz röppentyűi nyiták meg a viadalt: az elefántok tornyaiból a
vakító ragyogású koszorúk fényes ivekben repültek a jancsártömeg
négyszögébe, ezernyi égő nyil szállt az éjszaka kétes derüjében minden
oldalról reájok, s bántó fényt árasztott az éji harcz felé.
A jancsár szótlanul küzdött és hullt el.
Mintha éjjel nem is emberek, csak rémek küzdenének, kiáltozás nélkül
harczolt a két tábor, csak a kardok pengése beszélt. Oh a dzsinek! a
dzsinek!
Egyszerre egyike a lángoló nyilaknak a jancsárhadon keresztül egész a
hölgyek tornyáig repült, s ennek bársony függönyeiben megakadva, azt
meggyujtá.
A nők rémülten hagyták el az égő állványt, az erkélyről alárohanva, s
néhány pillanat mulva mint egy nagy fáklya égett az a harcztér közepén;
világítás az öldöklés látványaihoz.
A mint ezt meglátta Bajazid, elveszté lelke erejét, megfordult lovas
kíséretével, küzdő jancsárjait hátrahagyva s vágtatott hölgyeihez.
Mária arczát eltakarva feküdt a porban, oh a dzsinek, a dzsinek!
– Lóra gyorsan! Ide mellém. El a hegyek mögé! kiálta a levert villám,
hölgyét felkarolva a földről.
Azzal futott ő is.
Ezer lovas vitéz s kétezer harczos amazon kísérte nyomban.
Mahmud khán észrevette a szultán menekülését s négyezer dzsagatái
lovassal utána rohant.
Éjfélig elüldözte a hegy lábáig; a kik egymást közel érték, elmaradtak
verekedni; a szultán futott.
Dzsagatái khánja nem tágított nyomából. Ló és lovas kidült erre arra;
hajnal felé már csak negyvenen maradtak vele. A szultán egyedül volt
hölgyével.
Ekkor Bajazid megállt és bevárta üldözőit.
Fegyverjárhatlan pánczél volt rajta, jó damaszk aczél kezében és
szeretett hölgyét kellett védenie.
Tizen hullottak el üldözői közül, kard még sem fogott rajta, végre a sok
tompa ütéstől elkábulva, lebukott lováról Mária lábai elé, s ott
elfogták.
És Mária látta, hogy a félisten arcza sápadt és portól bekevert, szemei
töröttek és ajkai tehetetlen szitkokat szórnak.
XIII.
Timur Lenk kedves fiával sakkozott.
Az ifju herczeg népies neve volt Shach Roch. Ezt a nevet azért kapta,
mert a shachjátékban ő találta fel azt a fogást, mely által a király a
toronynyal egyszerre helyet cserél.
«Shach roch!» mondá Timur Lenk s abban a pillanatban, midőn ezt mondta,
szétnyiltak sátorai függönyei, s ott állt előtte az elfogott szultán,
Bajazid.
Shach roch!
Egy király, ki trónját elcserélte a toronynyal, – a fogság tornyával!
Timur felállt helyéről s legyőzött ellenének kezét nyujtva, odavezette
divánjához és maga mellé ülteté.
– Bajazid! A szerencse ellened fordult, de nem az én szivem. A sors
fogolylyá tett, én fejedelemnek hagylak. Sátorod készen áll, nem őriz
benne senki. Ott megtalálod nődet és Múza fiadat, kiket elfogtak, ők is
veled legyenek. Csupán egyet kivánok tőled: fejedelmi szódat, hogy tőlem
ravaszul elszökni nem fogsz, míg fiaiddal harczban állok. Ha békét
köthetünk, ismét térj vissza békén országodba, mert nem kivánja Allah,
hogy két igazhivő szultán egymás fejét megalázza: tehát add fejedelmi
szódat.
Bajazid szíve meglágyult ellenfele nagylelküségétől. Fejedelmi szavát,
fejedelmi kézcsapását adta, hogy nem fog alattomos szökést tervezni
Tamerlan táborából.