hangok, de ismeretlenek, örömhangok és épen azért ijesztők: ellenségei
jöttek vissza. Ah, a rókáknak nem veszély az, a mi az oroszlánnak. Itt
kaczagtak már feje fölött, itt ropogott lábaik alatt a száraz fű, és
Hurtado most már óhajtotta, hogy bár sietne az a tengeri kobold, ki őt
lábainál fogva húzza lefelé; nehogy élve jusson ez utált ellenség
kezébe.
A zöld sás ajkáig ért már, egy utolsót sohajtott: «Miranda» s nem sokára
csak hosszú hajfürtei úsztak még fenn az iszapon.
Akkor ezeket a hajfürtöket hirtelen megragadta valaki, keze körül
csavargatá s az élettelen lovagot ismét elővonta a felvilágba.
Mikor Hurtado felnyitá szemeit, egy kőépületben találta magát, mely
hasonlít azokhoz, a minőket gyermekek építenek kártyából, alól széles,
hosszú sor, minden emelet egy szakaszszal kevesebb, a legfelső csak egy
szoba. Az inkák idejében így építettek.
Ő a legalsó osztályban lehetett, mert fektéből egy egész teremsorozaton
láthatott végig, minden terem nyilásánál lándzsás őrök álltak.
Körülötte nők jártak-keltek; idegen rézvörös arczu némberek, ifjak és
vének, szépek és rútak. Kezei le voltak kötve fekhelyéhez.
A mint szemeit felnyitá, a nők nagy zajt ütöttek s e zajra a legszélsőbb
teremből megindult egy csapat férfi, kiknek vezetője sokban hasonlított
Mangorához. Az ind arczok különben is nehezen különböztethetők meg:
Hurtado annak képzelte őt; s elgondolá, hogy milyen válogatott kinzás az
a pokolban, valakinek megmutatni halálos ellenségeit és kezeit lekötözve
tartani.
Az indusfőnök inte kisérőinek, hogy maradjanak a külső szobában; ő
egyedül lépett a lekötözött spanyol elé.
– Ellenség, – szólt hozzá tördelt spanyol nyelven; – meg vagy kötözve,
tehetetlen vagy, bepólyált gyermek vagy. Utolsó vagy a fehér férfiak
közől, a kiket a tenger hozott szárnyas úszó házban. Mi öltük meg őket.
Erősebbek voltak fegyverrel, megöltük csalfasággal; utánunk jöttetek
boszút állani, megfogtunk benneteket csalfasággal. Húsz társad élve
került kezünkbe; nekünk nem volt vasöltözetünk, nem is próbáljuk a
tieteket viselni; olyan az, mintha valaki magával hordaná a tömlöczét.
De azért mégis legyőztünk benneteket. Bátyád, a fehér oroszlán, megölte
az én bátyámat Mangorát.
E szóra elégülten sóhajta fel Hurtado.
– A megölt szellemének kiengesztelésére én is megölettem elfogott
társaidat. Mind megölettem őket. Válogatott kinzásokkal ölettem meg.
Egyet a vörös hangyák fészkébe kötteték ki. A hangyák ették meg élve.
Másikat nyers bivalybőrbe varrva a forró napra tétettem, a zsugorodó bőr
szorította agyon. Mást gyantával vonattam be s hagytam égni, mint a
fáklyát. Egyet lehajtott pálmasudarakhoz köttetve lábainál fogva,
lassankint hasíttattam ketté. Mind más meg más halál nemével ölettem meg
őket; mert a megholt szelleme az ilyenekben gyönyörködik s a megöltek
szellemeit engesztelni szükséges. Most csak te vagy még hátra. Te magad
a férfi, és egy nő: a feleséged.
Hurtado szívén nyilalt keresztül ez a szó. Miranda él! és itt van!
– Ti ketten vagytok az okai ennyi halálnak; mert hogy olyan nagyon
szerettétek egymást. Mangorát megrontották nőd szemei, hogy nem akart
mást szeretni, csak őtet. Nőd pedig nem akart mást szeretni, csak téged.
Ti vagytok a legnagyobb bűnösök; nőd, a miért olyan szép, és te, a miért
úgy szeret. Én felfogadtam Mangora szellemének, hogy titeket foglak
legjobban megkínozni. Jobban, mint társaidat, a kiknek némelyike egy
hétig kinlódott. A ti kínjaitoknak tovább kell tartani. Halljad, miként?
Hurtado arra gondolt, bár csak Miranda is meghalt volna.
– Sem téged, sem nődet nem öletlek meg, – folytatá az indusfőnök
kegyetlen nyugalommal. – Ti élni fogtok. Be sem záratlak benneteket;
járhattok, kelhettek szabadon. El sem választalak egymástól benneteket;
egy házat adok át számotokra, abban lakjatok tetszéstek szerint.
Mindennel el lesztek látva, a mi az életre kell; szolgálni fognak
benneteket cselédek, mint saját magamat, s jaj annak, ki egy hajatok
szálát meggörbiti. Az mintha csak a bálványisten szemébe köpött volna.
Hurtado bámulva nézett az indus főnökre, ki mindezt a legkegyetlenebb
hideg düh kifejezésével mondá el.
– Hanem egyet tudj meg, fehér ember. Együtt lakhatol, beszélhetsz,
járhatsz, együtt ehetel feleségeddel; de kettőtök közt fog feküdni az
éles bárd. Tudod-e mit jelent a közben fekvő éles bárd? Nem tudod. Én
megtanítlak rá. Szeretitek egymást? Nagyon jó. Lássátok egymást;
beszéljetek, sohajtozzatok; hizelegjetek egymásnak, epedjetek álmatlan
éjszakákon át egymásra gondolva, ez mind szabad: de egymást megölelni,
megcsókolni nem lesz szabad. Egy éber őr fog reátok mindenütt vigyázni,
ébren és aludva; otthon és odakünn; a házban és az erdőn.
Megvesztegetlen árnyék fog utánatok járni, a ki elárul, és ha egyszer,
egyetlen egyszer elhagynád magadat ragadtatni arra, hogy nődet
megcsókold, akkor egymás szemeláttára foglak benneteket halálra
kínoztatni. – Most tehát légy feloldozva és járj szabadon. Asszonyod
lakásodon vár reád. Ő is épen úgy tudja, hogy az ő csókja megöl téged,
mint te tudod, hogy a te csókod megöli őt. Most menj hozzá és élj, a
meddig akarsz… Sziripa király ezt itélte felőled.
Oh valóban Sziripa király legkegyetlenebb volt minden kaczikák között, a
kik valaha élni hagyták azt, a ki meg akart halni.
Milyen lehet két szerető szív viszonttalálkozása, kiknek csak közelíteni
szabad, de egymáson dobogni nem. Ifjú férj és ifjú nő, a szerelem
hevétől égve, mindennap láthatják egymást, járhatnak, kelhetnek együtt
virágos erdőkön, a hol fű, fa, madár, lepke, minden szeret; csak ő nekik
nem szabad szeretni egymást. Mondhatják egymásnak a leghizelgőbb
szavakat, de a két beszélő ajk között közbül fekszik az elválasztó bárd:
a mindenütt kisérő kém szeme.
A nő mindig forróbban szeret, mint a férj; de a nő mindig is jobban
félti kedvese életét.
Miranda szent regéket tudott mondani férjének nagy királyokról,
királynékról, kik Istennek tett fogadás szerint örök epedésben éltek:
szerettek boldogság nélkül. Rájuk is ily koronák várnak.
Majd az asmodái démonról, ki az ó-szövetségi férjeket nászéjeikben
megkinozá, s az angyalról, ki őket megszabadítá. Ez angyal védje őket
is.
Sziripa királynak volt egy neje, fiatal, bársonybőrű, koralajku némber:
ez beleszeretett az ifjú idegenbe.
Szerette is és szánta is.
– Hallod-e te fehér ifju – mondá neki, – szeress engem és én a kedvedért
megölöm Sziripát, téged teszlek helyébe királynak, s akkor leszesz
rabszolga helyett király, özvegy helyett két nő férje.
Hurtado undorodva utasítá el magától a rézkirályné vallomását.
A királyné ez időtől még jobban szereté őt és üldözé.
Ezentúl két kém leste az ifju párt, a királyé és a királynéé, s ha aludt
volna az egyik, ébren volt a másik.
Miranda és férje tudták azt jól, hogy az egész házban, mely lakásukra
van rendelve, minden szolga, cseléd, felügyelésökre rendelt őr, s
megszabadulásra gondolni sem lehet. Hova? Kihez?
Mindkettő tudta azt, hogy egyetlen csók hitvesének halála lenne, kínos,
gyalázatos halála s e csók bármi édes lehet is, nem lett kérve, nem lett
adva.
A pokol istene a pogány hitregében azzal bünteté az az elkárhozottat,
hogy az örökké éhezőt szüntelen előtte libegő s ajkaitól elfutó
lakomával ingerlé; – a chinai hóhérművészek a kínzás legfinomabb nemének
találták a halálraitéltet nem hagyni elaludni, szüntelen ébren tartva
ölni meg. Sziripa túltett rajtuk.
Van egy ananászfaju gyümölcse Dél-Indiának, melynek nedvéből csodaszerű
italt készítenek; a ki azt megkóstolja, szerelmes bódulat lepi meg
idegeit, szívén uralkodni többé nem bir; túlságos élvezet után meg is
öli az embert.
Sziripa oly kegyetlen volt, hogy e gyümölcsöt szüntelen föltéteté az
elitéltek asztalára s annak nedvét a számukra küldött pálmabor közé
vegyítteté.
Ők azonban soha sem nyúltak e haláladó édes méreghez; valami undort
éreztek iránta, mely éltüket őrizte meg.
Egyszer Hurtado egy ily gyümölcsről leszakított egy húsos pikkelyt, s a
kezére fecscsent nedv azon olyszerű lemoshatlan nyomot hagyott, minőt a
farkastej hagy a bőrön. «Ez méreg» mondá nejének.
– Nem jobb volna-e, ha meghalnánk együtt, mint hogy élünk így együtt?
És megoszták egymás közt a gyümölcsöt. Ezuttal nem Éva volt, ki az almát
kinálta férjének.
Az édes méreg eltöltött minden eret. Ez a halál. A halál nagyon édes.
«Ölelj meg, csókolj meg» rebegék egymásnak.
A kémek futottak hírt vinni a királynak, királynénak.
«A férj megcsókolta nejét!»
Jött a király és a bakó; a királyné és a kínzók.
Miranda ajka még akkor is férjéhez volt tapadva. A csók hosszú volt,
mert a túlvilágon végződött. Az öröm végtelen, mert a halálban múlt el.
Két szív szakadt meg egymáson.
Az angyal, ki Tóbiást megmenté a rossz szellemtől, ezeket is ki tudta
ragadni a vad ellenség kezéből s bizonyosan jó hely, a hova vitte.
A FEHÉR LAP.
Gaussin kisasszony fiatal szinésznő volt, Bouret úr pedig fiatal
boltossegéd, mikor egymással megismerkedtek.
Mikor megismerkedtek, még Gaussinnak nem volt híre, Bouretnek nem volt
vagyona: egyik sem adhatott a másiknak egyebet, mint saját magát. De hát
nem elég sok-e ez? Ha az ember a kedvesének úgy átad mindent, hogy
magának nem tart meg semmit.
Fiatalok voltak és szerették egymást.
Később Gaussin hírt szerze magának; a hír aranyat is terem (nem nálunk,
hanem másutt), hullott a koszorú, vers és louisdor a kedvencz művésznő
lábaihoz; hullottak hasonló mértékben sebzett szívek is lábaihoz. A
szíveket ott hagyta, a többit megosztotta Bouretval; a koszorúkon
pihentek együtt, a verseken nevettek együtt s a louisdorokat elköltötték
együtt.
Bouretnek ekkor sem volt még semmije, csak jó szerető szíve; hanem
hiszen ez is Gaussiné volt.
– Nem maradok én mindig ilyen szegény, mondá az ifju szerelmes
kedvesének; nekem álmaim vannak, a mik azt jósolják, hogy még egykor
milliomos leszek; oh az ilyesmit csak akarni kell. És ha egyszer én
nekem egy millióm lesz, akkor te neked meg egy milliód lesz és egy
sous-d. Egy sous-t tán érek magam is – ráadásképen?
A szerető megölelte s azt mondá rá, hogy ő ezt a «másik» milliót tartja
meg.
A fényes álmok nem hagyták nyugodni a nagyravágyó ifjut, egy napon
búcsut vett Gaussintól. Elindult a szerencsét üldözni.
– De nem akarok adósod maradni, im egy üres lapot hagyok nálad, nevemmel
aláirva, két tanú által előttemezve, felül a czimzet saját kezemmel:
«Gaussin kisasszonynak; kötelezvény: Én alulirott kötelezem magamat…» a
többit töltsd ki te, majd ha milliomos leszek.
Azzal megcsókolták egymást, Isten tudja hányszor és hányadszor? s
elváltak.
Ez elválás után Gaussin kedélye nem volt többé az, a mi eddig; valami
búskomolyság vett erőt rajta; ez átvonult szerepein is, ártott hirének s
lassankint elfogyasztá a koszorúkat, verseket és louisdorokat. Mert
ilyen a művész dicsősége.
Bouret pedig milliomos lett.
Merész vállalatok, előre tekintő lélek, jóltevők hátát kellő időben
zsámolyul használni tudó bölcseség, s hozzá egy kis háborús világ,
léggömb sebességgel emelék fel az óhajtott millióig.
Persze, hogy a mint az első milliója megvolt, a szegény Gaussin nem
jutott többet eszébe.
És azután jött a második millió, jött a tizedik, jött a századik,
utoljára hatszázezer livre évi jövedelme volt, a mi papirosra lefordítva
tesz a mi pénzünk szerint hat millió osztrák értékű forintot.
No akkor meg már épen nem gondolt a szegény kis Gaussinra.
Ah, hisz már akkor az udvarhoz volt bejárata; a hol a világ első
szépségei voltak egy kalitban, a kiknek nem is ő udvarolt, hanem azok
neki. Kinek jutott volna itt eszébe a régi Gaussin?
Azaz, hogy néha még is eszébe jutott ez a név, mikor a főkönyvében
lapozgatott s egy betöltetlen szám figyelmezteté, hogy van egy általa
régente kiadott charta bianca, még pedig egy könnyelmü szinésznő
kezében, a ki majd annyit irhat rá, a mennyit neki tetszik.
Többször fel is szólíttatá ügynökei által Gaussint majd barátságosan,
majd hivatalosan, hogy adja elő azt a fatalis fehér lapot, irjon rá
valami összeget, legyen az száz, vagy kétszázezer frank, szabja árát, de
ne tartogassa tovább magánál, mert az a magas financiér számításait
untalan zavarja.
Gaussin azonban nem egyezett. Minden barátságos és hivatalos
felszólításra azt felelte, hogy nem adja a fehér lapot, mert az neki egy
milliót ér.
Világos, hogy régi szaván akarja fogni a bankárt az impertinens creatura
s egy kerek milliót akar tőle facsarni.
Félmilliót már igért Bouret a fehér lapért, de Gaussin nem adta elő.
Egyszer nagy szüksége volt XV. Lajos királynak pénzre.
A bankároknak saját házaikban való meglátogatását nem III. Napoleon
találta fel; ezt tette XIV. Lajos Bernát Samuval, a kinek az apja
egyházfi volt, és XV. Lajos Bouretval; és e magas kitüntetés a
bankároknak mindig sok pénzükbe került. A Croix Fontaine-i pavillont,
melyben Bouret fejedelmét megvendégelte, négy millió bánta meg.
A király ép oly kegyelmes volt, mint Bouret engedékeny. A sok magas
kegyosztalék között az is előhozatott úgy «en passant», hogy jó volna
azt a hóbortos Gaussint törvényesen kényszeríteni, hogy bizonyos «fehér
lapot» a bankár aláirásával adjon elő, s egy megitélendő sommával
elégedjék meg, nehogy még zavarba hozza a nagy financiert, épen akkor,
midőn a fejedelem pénzügyeinek rendezésére áldozza fel tehetségeit. – Oh
hisz ezen legkönnyebb segíteni.
Gaussin kisasszony ellen rögtön kiadott egy lettre de cachet, ő egy kis
időre elvándorolt a Bastillebe; de zsöllyeszékben vitték, nem történt
semmi baja. Az alatt hivatalosan felnyitották fiókjait, meglelték a
lepecsételt levelet, melynek hátuljára volt irva «Bouret kötelezvénye»,
azt a törvényszék elé vitték; ott felbontották.
A fehér lap már be volt töltve.
És mi volt a kötelezett összeg?
«Én alulirott, Bouret János, kötelezem magamat – a szegény kis Gaussint
holtomig szeretni.»
Egyéb semmi.
… Tizenhét esztendő múlva Bouretnak nem voltak se milliói, se palotái;
hanem az adósok börtönében halt meg, s eltemettetett hitelezői
költségén.
MILYENEK A FÉRFIAK?
ELBESZÉLÉSEK.
A KARDVAS ÉS A VILLÁM.
I.
Köröskörül, a mennyire szem lát, egy bokor, egy kóró, egy pálma, egy
fűszál sem lepi a mezőt; a láthatár egyik szélétől a másikig nem vet
semmi árnyat a kelő nap előtt, csupán egy domb a puszta közepén, s egy
férfi, a ki a domb oldalán fekszik, könyökét azon négyszögű kőre
nyugtatva, mely a domb elejére van ásva.
A férfi most ébredt föl, vagy tán most hagyta el a reggeli imádkozást,
még térdelve fogadja a napot, s keze hosszú olvasója fekete gyöngyein
nyugszik.
Viselete olyan, mint keleten a koldusoké; durva daróczpalástja szőnyegül
alája terítve, szétnyitott ujjatlan inge naptól égett sebhelyes karjait
engedi láttatni; lábai fedetlenek, az egyik nyomorék, sánta,
megcsonkított.
A férfi haja és szakálla fehér, de arcza tagadja éveit, az még fiatal,
piros, életszinű; széles homlokán semmi ráncz, szemei fényesek,
villogók; ajkai teljesek, egész tekintete szelid, szilárd, komoly.
Valami kegyes zarándok, valami szent bölcs, valami nyomorék koldus.
A pusztaság keleti láthatárán, köves Szivász sík pusztája fölött, egy
magas, vörös pyramid állja a napsugarak útját; a hajnal ködében inkább
egy vörös árnyhoz hasonló. A nyugati határon pedig egy álló felhő
borong, mely mozdulni nem látszik; egy fekete, szegélytelen felhő,
melyet a hajnal szele meglebbenteni nem bir, a hajnalsugár megaranyozni
nem tud.
Az egész vidék felett emberhangtalan csend van; hanem e méla csenden
keresztül hangzik valami folytonos fájdalmas zengés, mely mintha a föld
alól jőne. Messze, messze, köröskörül, mindenütt, a merre a puszta
terül, hangzik az a vérfagylaló, szomorú, szívreszkettető hang; mintha
az élő föld siralma volna, mintha elkárhozottak nyögése, kiáltása
hangzanék fel onnan az alvilág boltozatai alól, tompítva a föld rétegei
által; mintha átkozott szellemek zűrdala töltené meg a levegőt, a miről
senki sem tudja honnan jön és hová megy?
A magános vándor arczán nem látszik semmi vonása a félelemnek; a puszta
rémképe, a puszta rémsírása nem borzasztja őt vissza.
Ha e puszta dombon, kisértetsóhaj közepett végig alhatta az éjszakát
egyedül, a napot sem fogja rettegni; – még egyszer leborul a halomra, s
homlokával a durva követ érintve, esküvő szóval mond, a pornak
beszélvén:
– Oh bölcsek bölcse! Hadd eltanulnom nagy tudományodat, hogy
bevándoroljam vele a világot és bevégezzem azt, a mit te félben hagytál!
És azzal feláll s nagy méltósággal körültekint a pusztán.
Az a puszta Iran boldog földe; még tegnapelőtt Ázsia negyedik
paradicsoma, ma sivatag.
Az a domb Abu Mozlim sírja, ki fél millió embert öletett meg hosszú
harczaiban.
Az a bölcs, az a vándor, az a koldus, ki a síron pihent, Timur, – a
kardvas. Rettentő gúnynevén Timur Lenk, a sánta; hizelgői nyelvén
Gurgán, a nagyúr; – Szahil Kirán, az idők ura; – Dsihángir, a
világfoglaló; a kilencz világhódító közül a legutolsó, kinek fején
huszonhét ország koronája nyugszik, kinek lábai alatt az Industól a
Volgáig huszonhét ország népei nyögnek; a rettenetes Tamerlan!
Az a veres gúla ott a keleti láthatáron, az a koponya-pyramid, melyet
kilenczvenezer hadi fogoly levágott fejeiből rakatott, – az a
mozdulatlan felhő a nyugati látkörön, az Szivász füstje, mely két nap
előtt még százezer lakos városa volt, és ma ugyanannyinak sírja.
Ez a félelmetes döngés, sírás itt a föld keblében: ez pedig négyezer
örmény harczos jajszava, kiket a győztes hódító élve behantoltatott,
deszkákkal falaztatva ki sírjaikat, hogy halálkínjaik sokáig tartsanak.
Azok sírnak fel a föld alól.
És a sánta ember, bivalycsont buzogányára támaszkodva, önelégülten néz
végig a pusztán, mely tegnapelőtt még paradicsom volt s melyet az ő
paripái tapostak ilyen sivataggá.
A mit lát, a mit hall, az lelkének gyönyör!
A puszta sír! A föld siratja önmagát!
II.
Timur tábora teli volt mindig tudósokkal, költőkkel, énekesekkel.
Mikor egy országot elpusztított, mikor egy várost földig rontott, élő
nem maradt nyomában, s a hol ő keresztülment, nem maradt utána sem
gyermeksírás, sem ebugatás, sem kakasszó, mindent kiirtott.
Hanem a tudóst, a költőt, azt megkimélte.
A dúlás napján sátora menhely volt számukra, testőrei azok kapuinál
álltak, hogy egy hajukszála meg ne görbüljön, s midőn odább ment, csak a
halottak kincseit vitte magával, a holt kincseket, az ezüstöt, aranyat,
gyöngyöt és az élő kincseket, a tudományt és a művészetet.
Táborában hemzsegett a csillagjós és bűvész, költő és utczai énekes,
népbölcs és kötéltánczos, festész és majomtánczoltató, orvos és
szemfényvesztő, mérnök és sólyomidomár; Timur mindezeket fényben
járatta, gazdagon fizette, bőven lakmároztatá, – és mindezeket
végtelenül megvetette.
Hordta őket táborával, hogy bolondítsák a népet; de őtet magát nem!
Mit törődött ő a csillagjóslatokkal, ki magánál fényesebb csillagot nem
ismert? mit tanult volna ő a történetiróktól, ki maga csinálta a
történetet? mit hallgatott volna ő a versekre, mik forró szerelmet
énekelnek, ki a rabnépek leányait díjban osztá zsoldosainak?
Megveté az egész tudós hadat. De felhasználta őket, hogy a népekre
hasson általuk.
A tábor hadd hallgassa a költők regéit, hősök viselt dolgairól; a
krónikások hadd jegyezzék fel pergamentjeikre azt, a mit ő parancsol,
hogy feljegyeztessék; a sok mindenféle komédiás hadd mulattassa a népet,
s hadd tudja az, hogy mind e mulatságot az ő urának köszönheti, az oszt
örömeket, tréfákat, látványokat az ő szolgáinak.
A hedzsref nyolczszázharminczadik évében történt az, hogy két hódító
birodalmának sarkai összeértek; az egyik volt Timur, a másik Bajazid,
kinek mellékneve volt Dsildirim, – villám.
Ugyanazon Bajazid, kinek neve egy más boldogtalan nemzet évkönyvébe is
vérbetükkel van beirva; a mely nemzetet, a kik nagyon kegyelmesek nevére
emlékezni, még ma is magyarnak neveznek, – a nikápolyi diadalmaskodó
Bajazid.
A hol két kard éle összeér, ott verekedés van. Két világfoglaló hogy
férhetett volna meg egymás mellett?
Bajazid három olyan tartományt hódított meg fegyverrel, mik Timur
védhatalma alatt állottak, s Taherten, Szaruchán és Aidin khánjait
városaikból kizavarta, Aidin khánját fogságra vitte, nejével együtt.
Aidin khánja pedig kegyencze volt Timurnak.
Timur e bántalomért követeket küldött a szultánhoz, kérve, hogy adja ki
védenczeinek tartományait, Aidint és nejét, valamint a menekült Taherten
khán háremét bocsássa szabadon.
A szultán a büszke szóval jövő követséget meg akarta öletni, csak
vezérei beszélték le róla; lám Timur, a puszták fia, ellenség követeit
meg nem öleti soha. Azonban azt mégis megtevé, hogy Timur követeit
tevefarkkal verette végig az utczán és tömlöczre vetteté. Timurnak pedig
azt üzente vissza, hogy ha még egy szót mer Aidin khánért emelni, azt
két darabban fogja megküldeni hozzá.
Timur hallgatott és készült.
Készületeinek helye volt a mező, eszközei a fegyverek.
Míg a táborok ortái rendre gyülekeztek, a harczi népet mulattatá költő,
dervis és kötéltánczos.
Egy napon Shacheddin, Timur történetirója, megszólítá a gondolataiban
elmerült Timurt.
– Világ ura; légy kegyelmes; egy bűvész kivánkozik színed elé.
– Miért? Ha pénz kell neki, megkaphatja a nélkül, hogy látnám.
– E bűvész nem pénzt, tetszésedet akarja megnyerni.
– S ha azt meg nem nyeri, akkor időmet lopta el; az idő pedig élet, s
így életemet lopja, s azzá lesz, a mivé a királygyilkosok.
Ily eszmejárást sokszor lehete hallani Timurtól, ki egy sophismáért
öletett, egy találó élczért megkegyelmezett.
Shacheddin nem tágított.
– A bűvész Damascusból való, Aidin szülővárosából.
– Aidin! sóhajta fel Timur s ez emléknél gondolkozóvá lett. Jól van,
jőjjön elém; de add tudtára, hogy én is bűvész vagyok, s megtörténhetik,
hogy lábaihoz fogom tenni a fejét, s azt kivánom, hogy tegye a helyére
ismét.
Shacheddin földre borult és eltávozott.
Perczek mulva Timur testőrei futva jöttek a bűvészszel Timur elé. A
tisztelet szabálya volt az, hogy mindenki, ki a hatalmas úr elé jön,
szaladva jőjjön és sebesen boruljon arczra; lassan járni kevélyek dolga.
A bűvész tarka tali ruhába volt öltözve, fején hosszú hegyes süveg,
körülfonva selyem szövettel; szakálla sárgára volt festve és szemöldökei
kékre; képe teleirva talikbetűkkel zölden és vörösen.
– Bűvész! szólt hozzá Timur, kegyetlen gúnyolódással; hol jártál
iskolába? Almanzor bolondjai közül vagy-e, vagy a chinai bohóczok
czéhébül? Tudod-e azt a mesterséget, hogy egy jelenlevő embert más
országba átvarázsolj, vagy egy más országban levőt ide varázsolj elém?
Értesz-e e tudományhoz?
– Értek hozzá uram, felelt a bűvész földig hajolva.
– Ha értesz, akkor tedd meg azt, hogy itt előttem álljon e pillanatban
Aidin khánja, az én szeretett szolgám; s ha ezt meg nem teszed, akkor
tedd meg azt, hogy te magad légy ezer mérföldre innen, mert ujjam hegye
ezer mérföldre ér, s ujjam hegyén van halálod.
– Parancsod szerint teszek, szólt a bűvész, hagyd meg szolgáidnak, hogy
hozzanak elém egy kádat tele vízzel.
– Igy tett Shachabeddin is, szólt hideg tréfával Timur. Hozzatok kádat a
bűvésznek.
A kádat tele vízzel letették a bűvész elé; az ruhástul belépett, s azzal
lebukott a víz alá.
Timur hitetlen megvetéssel nézett a szemfényvesztés műtételére, s a
halál nemeiben válogatott, melylyel az ügyetlen csalót megbüntesse.
Ekkor egyszerre kétfelé csapott a víz a kádban, s a tarkaképű bűvész
helyett egy férfias, deli ifju állt Timur előtt, vállig omló
szöghajakkal.
– Itt áll Aidin khánja!
Timur, mint a gyermekére találó oroszlán, szökött fel helyéről, s
odarohanva, karjai közé zárta az ifjut, s bár féllába biczegett, ölében
vitte őt sátoráig s ott leülteté párduczbőr fekhelyére maga mellé.
– Hogy jöttél ide?
– Mint bohócz, szólt mosolyogva Aidin khán. Egy szál kötélen tánczoltam
végig ellenséged birodalmán.
III.
«Egy fejedelem, mint kötéltánczos!»
Lehet-e lealázás ennél nagyobb? Lehet-e boszúra tárgy keserűbb?
– Merre jöttél? Mi városokon keresztül? kérdezé Timur a khánt, kit lábai
elé ültetett.