festeté tele; azoknak a timbuctuk mind elcsúfíták arczaikat; a padlat
fekete volt a vértől, s a ki az ablakokból letekintett, az ott alant
fehérlő csontokból kitalálhatá, hogy a leölteket itt ez ablakokon
hányták alá: a fenevadaknak volt dolguk, míg széthordták őket.
Legszomorúbb látvány volt egy kisded kamara egy ablakkal a tenger felé.
Ez lehetett Diaz nejének hálószobája; a fal világoskékre festve s az
égszín alapon (bizonyosan atyjának ágya felett) két piczi gyermekkéz tíz
ujjának véres nyoma.
A padlón kitépett szőke fürtök, meztelen indián sarkak vérfoltjaiba
tapadva.
Hurtado Sebestyén nagyot sóhajtott. Ő is magával hozta ifjú nejét.
II.
Az új települők egész készülettel jöttek, volt közöttük mindenféle
kézmíves; a harczosok mindegyikének kellett valami mesterséghez érteni;
ki ács volt, ki asztalos, ki varga, ki takács, s a kard és muskéta
mellett magával hozta mestersége eszközeit. Nunjo rögtön neki állította
száz emberét a romnak, ötvenet a hajó védelmére hagyott s néhány hét
letelte alatt ismét födél alatt állt a váracs, szépen befödve
pálmakéreggel zsindely helyett; az égés, a pusztulás utolsó nyoma is
eltakartatott, az udvarról és környékről kiirták a bozótot, a szobákat
egyszinűre bemázolák, a kis gyermekkéz véres nyoma is eltünt a falról, s
a termek rögtönzött székekkel és ágyakkal rakattak meg, miket nádból
fontak. Nemsokára felvonatott a várudvaron álló póznára a spanyol
lobogó, s három lövés a várfalakra felvont ágyukból jelenté a hajó
népének, hogy a telep kész a vendégek elfogadására.
A hajón hagyott ötven harczos és a nők, gyermekek, kik a telepítők
családjához tartoztak, málháikkal együtt dereglyékbe keltek s
örömriadallal szálltak ki a partra. Ott mindenkire várt, a ki hozzá
tartozott, férj, apa vagy testvér s a vidám karaván derült kedvvel
vonult át a régi bambusz-hidon a helyreállított telepre. Mi borzalom
fogadta ott az első megjelenőket? azt a gyöngébb szivűek nem tudták meg
soha.
A gályáról azután kihordták még, a mi a telep lakosainak szükséges volt:
európai háziállataikat, s az ötven harczi paripát a lovas vitézek
számára; a hajó azután még egy napig ott czirkált az öböl előtt, akkor
ágyulövésekkel üdvözölve az ottmaradókat, eltünt a víz láthatárán. A
második telep magára maradt, ugyanazon a helyen, a honnan az elsőt
kiirtották.
A mint a vitorla letünt a sík tenger látköréről, előjöttek hosszú
dereglyéiken a timbuek.
Az újvilág őslakói; rézszin arczczal, réz fegyverekkel.
Talán épen ugyanazok, kiknek kezei Diaz de Solis vérében fürdöttek.
Nem jöttek sokad magukkal; nem is jöttek ellenséges indulattal; egy
küldöttség volt ez csupán a nemzet vezéreiből, kik a Tahu-tollat viselik
kontyukba tűzve; azok is lerakták ottkünn fegyvereiket s fonott
kosarakban gyümölcsöt, póznára kötött malaczokat és lőtt vadakat hoztak
saraglyákra téve; a vezérek mellett jöttek asszonyaik, nyakukba ültetett
kis gyermekeikkel.
A ki asszonyával és gyermekeivel jő látogatni, az nem jő harczoló
szándékkal.
A tisztelgők vezére volt Mangora, a timbuek fejedelme.
Mangora és követtársai a váracs nagy termében találták Nunjo de Larát,
Hurtadot és az előkelő spanyol vitézeket.
Az indus fejedelem valami tört spanyolsággal üdvözlé az új telepítőket,
mit még Diaz de Solis követőitől tanulhatott el.
– Jó fehér vitézek. A timbuek fejedelme Mangora. Mangora nem rossz
ember. Mangora nem ölte meg a fehér vitézeket. Timbuek nem rohanták meg
orozva az alvókat. A makhiaijik és a gujaczerek ölték meg őket éjszaka.
Timbuek nappal verekesznek. Timbuek jó barátai a fehéreknek, hoznak
nekik szelid állatokat élve, vadakat megölve. Hoznak nekik gyümölcsöt, a
mit egyenek; lent, a miből ruhát készítsenek; fák nedvét, a mitől
meggyógyuljanak, ha betegek. Timbuek szeretni akarják a fehéreket. Másik
fehér, a ki itt megöletett, Mangora apját sokáig itt tartotta magánál.
Mangora apja haza jött, ajándékot hozott fehér úrtól. Ajándékot viselte
holtig. Nem lehetett kezéről levenni. Holt ember kezéről levágta Mangora
a régi fehér ember ajándékát, visszahozta új fehér embernek.
Mangora czifra iszákjából egy vasbékót vett elő. Az volt, a mivel Diaz
de Solis megajándékozta a timbuek főnökét, úgy, hogy mikor az
megszabadult tőle, otthon nem tudták levenni a kezéről, míg csak meg nem
halt.
A kaczika oly jámbor, szelid arczczal mondta azt el de Larának, hogy az
nem vehette gúnyra az indus szavait.
– A mit a régi fehér ember vétett, monda Nunjo, azt az új helyre fogja
hozni. Az új fehér ember nem fog ilyen ajándékokat osztogatni
barátainak, s annak a zálogául, hogy igazat mond, ime ezt a karikát
ketté töri.
S azzal irtózatos markába fogva a kovácsolt vasbékót, úgy összeroppantá
azt, mintha csak sütemény-perecz lett volna, egyik darabját magánál
tartva, másikat a kaczikának nyujtva.
– Legyen egyik darabja tenálad, másik nálam, annak bizonyságául, hogy
közöttünk soha ellenségeskedés nem fog lenni.
A kaczika ez athletai erő láttára térdre ereszkedék de Lara előtt és
megcsókolta annak erős kezét, bámulva, sorba tapogatván minden ujját
külön s a tenyerét is megnézte belől, hogy hol lakhatik abban ily
ismeretlen erő?
– Mangora híved fog lenni örökre, rebegé alázatosan. Ily erős ember a
timbuek között nincs. A timbuek is erős emberek; de a fehérek minden
ujja egy olyan ember, mint egy egész timbue; egy ökle annyi, mint egy
sereg; ő maga annyi, mint egy néptörzs.
Nunjo a hatást, mit herkulesi erejének bizonyítéka tett az újvilág
lakójára, enyhíteni akarta, kellemes felfokozással. Nejét mutatta be az
induknak, Donna Dolorest, ezen szavakkal:
– Ime kedvesim, ő anyátok leend; a hozzánk híveknek jóltevő, gondos
anyja, mindnyájatok anyja, kihez úgy jöhettek, mind édes gyermekei.
És valóban Donna Doloresnek egészen olyan testi kinézése volt, a minőről
az indus elhiheté, hogy ilyenek azok a nők, a kiket egy egész nép
anyjának szoktak nevezni. Egy magának kellett egy csónak, a mikor
kihozták a hajóból, oly kövér volt.
Mangora elámulva csókolá meg az élő bálvány süppedő kezét. Valóban
ilyenek a bálványok Indiában, csakhogy kőből vannak. Az indus maga meg
nem hízik, kövér nőt nem lát faja közt, hanem bálványait oly vastagoknak
faragja, hogy két kezök ujjahegye elől össze nem ér. Ime egy ilyen
bálvány elevenen! Valóban a fehérek nemcsak azért tartoznak az istenek
sorába, mert mennydörögni tudnak; hanem, mert meg is tudnak hízni.
Nunjo, elkapatva a sikertől, melyet az első találkozásnál a vad
fejedelem előtt kivívott, az utolsó kegyelemdöfést akarta megadni a
meghódoltnak, s eléje vezette Hurtado ifjú nejét, Mirandát. Ifjú, húsz
éves volt a nő; fekete szempillákkal és kék szemekkel. Miért kellett e
kék szemeket Mangorának megmutatni?
– Itt pedig egy kedves testvért fogsz birni Mangora, ha hozzánk hű
maradsz.
Az indus fejedelem arczra borult a fölséges tünemény előtt s azután
ujjahegyétől fölfelé egész arczáig, ragyogó kék szeméig reszkető kéjjel
nézte őt végig. Miranda megérzé arczán az indus vad szemeinek égetését s
lesüté fekete szempilláit.
Mangora pedig térden állva, égnek emelt két kézzel kiálta ittasan:
– Esküszöm, hogy testvéred fogok lenni.
Tudni kell pedig, hogy a vad népek közt, a kik egymást szeretik,
testvérnek nevezik.
Nunjo de Lara el volt ragadtatva diplomatiai fogásának teljes sikerülte
fölött; hanem Hurtado is jelen volt, s nem lett volna spanyol, ha észre
nem vette volna az égető pillantást, mely előtt neje lesüté kék szemeit.
Hurtado kardja markolatát fogdosta ezalatt, és arra gondolt, hogy ő egy
csapással ebből a kétszinű indusból két embert tudna csinálni.
III.
– A míg kardom és kopjám van, nem koldulok. Ezt szokta Hurtado mondani,
midőn de Lara unszolá, hogy vegyék igénybe a timbuek ajánlott
barátságát.
Az élelmiszerek fogytak; az esőszak közelgett, az új telep még nem
láthatta el lakóit újan termesztett tápszereivel annyira, hogy szükséget
ne szenvedjenek s Hurtado nem engedte, hogy a timbuektől kérjenek
kegyadományt, kik barátságukat ajánlák.
– Inkább kérjünk azoktól, a kik ellenségeink.
A jó barátok ajándéka drága, az ellenségé olcsó; az csak vérbe kerül.
Ugy is régi számadások vannak a szomszédokkal, mik még nincsenek
kiegyenlítve. Hurtado maga mellé vevén ötven lovasát, útra kelt a
tartomány belsejébe.
Mikor lovára ült, megölelte szép nejét. Talán hosszabb is volt a csók,
mint más búcsúzáskor; talán jobban is dobogott a szív, mint egyébkor;
pedig hiszen mitől félthették volna egymást? Nem biztos helyen maradt-e
Miranda? s kellett-e Hurtadot félteni ott, a hol hárman voltak: ő,
kardja és paripája!
Hurtado két hétig járt a vidéken, ellenséges népek között, alkudozott
velök, beszerzett tőlük jó szóért, csecsebecsékért félévre való
füstölthúst, tengerit, liszt-adó gyökereket, pálmabort tömlőkben,
szelidített teheneket, bivalyokat, a mik a terhet hazáig szállítsák; s
végezte ezt a munkát anélkül, hogy kardját egyetlen egyszer kihúzta
volna hüvelyéből.
A hol csak megjelent, mindenütt eléje mentek a törzsek vénei, s mindenik
első dolgának tartá esküvéssel bizonyítani, hogy nem az ő törzse volt
az, mely a fehéreket leölte; más nép volt az, a mely az erdőn túl lakik.
Az erdőn túl lakó megint azt állítá, hogy ő is ártatlan; a folyón túl
lakók cselekedték azt. A folyón túl lakók meg a nagy Pampasz-pusztán túl
lakókra háríták a gonosz tettet; a hová azután Hurtado nem ment azt
tovább nyomozni.
Hisz oly ártatlan arcza, kinézése volt valamennyinek! Testük védtelen,
fedetlen; tagjaik oly lágyak, gömbölyüek, hogy a férfit alig lehet a
nőtől megkülönböztetni: félénkek, mint a madár és engedelmesek mint a
gyermek. Fegyvereiket látni nevetség. A vasat nem ismerik, ügyetlen
bárdalaku kardjaik vörös rézből vannak, nyilaik hegyei halcsont,
paizsaik nádból fonva. Mi volna félni ez arczoktól, e karoktól, e
fegyverektől a délczeg spanyol vitézeknek, a kiknek ruhája, kardja,
karja és szíve aczél?
Hurtadó egész nyugodtan tért vissza a rioterioi kastélyhoz rakott
karavánával.
Alkonyat volt, midőn az erdőből kiért, mely a tengerparton fekvő
váracsot szemei elől elfedte s midőn egyszerre maga elől látta azt, a
rémület és elszörnyedés hörgése fojtá el mellét. A várkastélynak nem
volt teteje. Épen úgy, mint midőn először meglátta azt. Az ablakok
redőnyök nélkül, a falak kormosan, az udvar közepéből, a romok közül,
valami vékony, kékes füst csavargott föl; régi égés maradványa. Nunjo de
Lara telepe el volt pusztítva.
Miranda! – ordíta magánkivül fájdalmas dühében a lovag, s azzal
sarkantyúba kapva paripáját, neki vágtatott a folyamnak, a híd le volt
égve; átusztatott a vízen s vágtatott a nyitott kapun át az udvarra.
Borzasztó látvány nyilt meg előtte.
Az udvar közepén halomra hányt gerendák üszkeiben hevertek a
meggyílkoltak korommá égett csontjai. A gyilkosok oda hányták őket, hogy
a visszatérők még csak ne is kereshessék közöttük ismerőseiket.
Hurtado őrjöngve rohant fel a lépcsőkön, miket a tűz épen hagyott.
Ugyanazon kép, melyet már egyszer látott; összetört butorok, vérrel
festett falak, a padlaton mezítelen lábak nyomai vérből, eltompúlt
nyilak, kitépett hajfürtök.
Mint a sebzett vad, rohant át Miranda szobájába. Üres volt az is, mint a
többi, a falakon golyók, lándzsafúrások nyomai, a padlaton vér.
És a mint megkövülve ott állt a szoba közepén, merev szemeit a vérfoltos
padlóra szögezve, úgy tetszék neki, mintha a kuszált csuszamlások között
betüket ismerne fel; igen, egy halállal küzdő irta azokat vérbe mártott
újjal, értesítésűl a hazaérkezőknek; a küzdelem nem tapodta el egészen a
betűket, el lehetett még olvasni:
«Timbue – Miranda!»
Hurtado ott leroskadt a földre, s összecsókolá e drága nevet, drága
vért.
Mik történhettek itt?
* * *
Az történt, hogy a mint Hurtado és lovas csapata eltávozott a
várkastélyból, egy indus küldöttség jelent meg a dobogóhíd előtt. Maga
volt annak élén Mangora, timbue fejedelem, és ő volt közte egyedül a
férfi, a többi mind asszony és leány.
Nunjo bebocsáttatá őket.
Mangora egészen fegyvertelenül jött, kisérete pedig csupa asszonyokból
állt, ki tartott volna tőle?
A timbue megtudta, hogy a fehérek éheznek, a timbue hozott nekik enni;
kosarakban édes gyümölcs, tömlőkben édes nedv; dobozokban só; a hús maga
lábán jött ide; egyetek, igyatok, vendégeskedjetek; timbue nem kér
fizetést, a timbue csak barátságot kér a fehérektől: jó szót és
atyafiságot. Atyafiak nemcsak enni adnak egymásnak, hanem szeretik
egymást. A timbue kiválogatta népe leányai közől a legszebbeket, elhozta
ide; fehérek, testvérek ismerkedjetek meg velük, ki melyiknek
megtetszik, azt válaszsza, azt szeresse. A szeretet összeforrasztja a jó
embereket és az erőseket: ti erősek vagytok, mi jók vagyunk. Ha tetszik
nektek, a mit mondtam, fogadjátok el.
Nunjo sokkal gyermetegebb lélek volt, mint hogy gyanakodni tudott volna
egy szelid képű ember szavában, a kit nem bántott meg soha.
Az élelmiszerek, a pálmabor kiosztattak, mennyi e napra való volt a
vitéz őrsereg közt, s hogy azoknak se maradjon semmi aggodalmuk az
iránt, vajjon nincs-e megmérgezve étel, vagy ital? a szelid, simulékony
indu hölgyek oda telepedtek melléjük, megoszták falatjaikat; az
ismeretlen gyümölcsbe, melyhez a spanyol kétkedve nyúlt, elébb ők
haraptak bele, s a poharakba töltött agaviszt elébb ők ízlelék meg;
piros nyelveikkel szájaikat is körűlnyalva utána, annak bizonyságául,
hogy abban nincsen semmi méreg.
Hanem elébb mondjuk el, hogy mi az az agavisz?
Van egy vastag, hosszas levelű növény Dél-Amerikában, melyet mi agavénak
hivunk. Nálunk is láthatni úri kertekben cserepekbe téve. Ott úgy terem
ez, mint a bogáncs. Nálunk ez nagyon sok időre virágzik, a mesemondók
épen száz évre teszik idejét. Mikor egy-egy ilyen ritka példány valami
fűvészi gyüjteményben virágzásnak indul, annak állványt készítenek, mert
bokrétája három ölesre megnő, annak kifejléséről bulletineket adnak, s
megszámlálják, hány ezer virágkehely termett rajta?
Dél-Amerikában ez úgy terem, mint nálunk a répa, s bár ott is évek
kellenek kifejléséhez, de egyik a másik után nő, az agave-erdő folyton
virágzik.
Ha egy ily óriás virágszárt, mikor első heti növésében van, felül élesen
lemetszenek, az abból kitóduló nedv pint számra tölti meg a tömlőt, s e
nedvet használják az indusok arra a czélra, mire mások a bort, sört,
égett vizeket.
Mert az emberi nyugtalan ész minden éghajlat alatt kitalálta azt, hogy
kell valami nedvnek lenni, a mibe a lelket belefojtsa, s az ég magas
adományát, a gondolatot, eltemesse a földbe. Az ember mindenütt a földön
rájött arra a tudatra, hogy milyen jó «állatnak lenni», csak érezni, de
nem gondolkozni.
Épen erre jó az agavisz.
Ize behizelgő, kesernyés édes, füszerillatú és erősen szeszes. Úgy hínák
nálunk, hogy «itatja magát».
Hanem amellett azon utóhatása van, hogy a ki először issza, az mély
lethargicus álomba sülyed tőle, melyet főfájás, émelygés követ; ha ezen
egyszer átesett, azontúl nem árt meg többet. Épen úgy tesz az
ismeretlennel, mint a dohány; a ki először élvezi, elkábul tőle, a ki
megszokta, annak élvezet.
A timbuek hozzá voltak már az agaviszhez szokva, nekik mindennapi italuk
volt az; a spanyolok pedig akkor ízlelték először, talán igen is nagy
mértékben: ha szép hölgyek töltik a poharat s szép ajkak édesítik a
bort, férfi szív nem állhat nekik ellent. Alkonyatra kábult volt az
egész spanyol telep, még a nők is hálószobáikba kényszerültek térni, kik
az agaviszt először izlelték; – csak a timbuek voltak ébren.
Mikor mindenkit elnyomott a bódult álom, Mangora az ablakon át
belopózott Miranda hálószobájába. Oly csendesen járt, mint a macska, de
közelléte még is fölébreszté álmából az asszonyt.
Miranda ismét látta maga előtt azt a két égető szemet, melynek sovár
tekintete előtt az első találkozásnál le kellett hunynia pilláit. Most
ugyanazon tekintet a rémület csillagaivá nyitotta fel szemeit.
– Mit akarsz itt király? – kérdezé a tolvajok fejedelmétől. Királynak
nevezte őt, hogy méltóságát eszébe juttassa. Pedig az csak ember volt
ebben a pillanatban; – nem, annyi sem; csak vadállat.
– Azt akarom itt, hogy téged szeretlek. Jer velem, minden alszik a
házban; jer hozzám, légy királyném. Én szeretlek, szeress te is. Ne
kiálts! Itt minden alszik; de künn a kapu előtt a timbuek ébren lesznek,
bárd a kezükben és mérges lándzsa. Ha egyszer sikoltasz, sípomba fúvok,
s ők berohannak, mindent leölnek, mint leölték azokat, a kik először itt
voltak. Nem segíthet rajtad senki, az agavisztól két napig halott, a ki
először iszsza. Nyújtsd kezedet; vagy kezednél fogva vezetlek haza
innen, vagy selyem hajadnál fogva hurczollak innen el.
Miranda mosolyra kényszeríte arczát; olyan volt e mosoly, mint egy
holdkóros kínvonaglása. Kezét nyújtá a timbuenak.
De csak azért nyújtá felé kezét oly mosolyogva, hogy mikor a felé
elragadtatva közelítő timbue ölelésére tárta karjait, hirtelen
leszakítsa a nyakában függő rézsípot s villámgyorsan kihajítsa a nyitott
ablakon.
Azzal a rémület kétségbeesésével sikolta fel:
– Nunjo, ébredj, ellenség a házon!
Mangora a jeladó síptól megfosztva, látta, hogy kelepczébe jutott; Nunjo
szobájában Miranda sikoltására nehézkes lépések kezdtek hallatszani, a
spanyol vezérnek erős feje volt, a kábító szer sem bírt annyira vele,
hogy a sikoltásra föl ne ébredt volna, s valami csörömpölt oda benn,
mintha kivont kard hüvelyét dobnák le a földre.
Mangora kiszökött az ablakon. Az erkélyről az udvarra vetette magát; a
nők felnyitották már a kapukat, a timbuek ott álltak a sötét folyosókon,
fegyverrel, paizszsal.
Nunjo megjelent a vár erkélyén; mámoros arcza előtt úgy tetszék, mintha
ördögök csapataival telnék meg az udvar. Kezében volt a kürt, melynek
szavára vitézei fegyver után szoktak nyúlni; azt háromszor erősen
megfútta.
A kürthangra csak egy pokoli kaczaj felelt.
És azután valami fájdalmas nyögések.
Az álomnyomta vitézek kezeit a timbue hölgyek összekötözték; még a ki az
álom bilincséből szabadulhatott volna is, fogva volt a Delila-tőrben.
A timbuek hahotáztak a vezéren, kinek nincsen katonája.
Nunjo pedig akkor egyet gondolt. Felölté pikkelyes bivalybőr pánczélját,
föltette sisakját fejére, kihúzta jó kétélű kardját és elhatározta
magában, hogy egyedül le fogja azt az ellenséget vágni mind.
Csak egy szük lépcső vezetett fel az erkélyhez; azon állva egy férfi,
mint Nunjo, addig vághatta volna az ellene jövő meztelen vadakat, a
meddig bennük tartott.
Elébb nyilakkal próbálták őt elözönleni. Az ostoba halcsonthegyü lövegek
elgörbülve pattantak le az egyetlen ellenség bőréről, mintha
rhinocerosra vadásztak volna.
Nunjónak pisztolyai is voltak, de azoknak tüzét nem vesztegette
támadóira. Szemeivel a sötétben Mangora tollkoronás fejét kereste. Annak
volt szánva a golyó; mert kardélre nem fog kerülni a gyáva álomgyilkos.
De Mangora másfelé járt: mig társai az udvaron Nunjo figyelmét
elfoglalva tarták, ő felkúszott a lőréseken, mint a kígyó,
keresztülcsúszott rajtuk, ott kötélhágcsót erősített meg; utána jöttek a
legbátrabbak; s mikor már sokan voltak együtt, Nunjo háta mögött
belopóztak az elhagyott termekbe, a mikben csak Nunjo neje és Miranda
voltak ébren.
A kövér termetü asszonyságnak azért kellett meghalni, mert a rablók
egyike sem birta volna magával vinni: őt leszúrták lándzsával. Miranda
fejére pedig egy hálót vetettek, minővel a jaguárokat szokták fogni s
mozdulatlanná tették.
Nunjo a nők sikoltására eszeveszetten rohant vissza a belső szobákba. A
timbuek ott várták emelt fegyverekkel az ajtó előtt.
A mint berohant, egyszerre tíz lándzsadöfést kapott testébe, azokkal az
átkozott fegyverekkel, a miknek fürészfoga benne akad az ütött sebben.
De mi a tíz halálos seb az oroszlánnak, abban a pillanatban, a midőn
ellenére rohan? Nem látott, nem érzett semmit, mint megölt nejét a
földön, annak iszamos vérét lába alatt. Miranda vonagló alakját Mangora
vállán s a halálos dühöt szivében.
Ordítva veté magát a rablóra, magával rántva a testébe ütött lándzsákat,
s fel nem tartva a bárd-csapásoktól, miket két oldalt fejére kapott. Egy
döféssel úgy szegezte őt a falhoz, mint egy nyomorúlt denevért!
A mik ezután történtek, azokról beszélnek a füstölgő üszkök, az
elhamvadt csontvázak az udvaron.
Hurtadoban felforrt a spanyol-vér; két tűz forralta azt, a bosszúállás
és a féltés.
Hova lett Miranda? ha meghalt, minden vércseppje, – ha él – minden
könycseppje bosszúért kiált.
– Akartok-e velem jőni? – kérdé elkeserült társaitól, kiknek e romok
közt úgy sem volt maradásuk többé.
Akár a világ végeig.
Vasemberek, vasöltözet, vasfegyverek, egy egész világon keresztül
járhattak, mely tele van olyan emberekkel, kiknek szine, kardja – réz.
Hanem a mit a rézemberek földétől és izmaitól megtagadott a természet
vasban, azt kipótolta náluk ravaszságban. Tudjuk, hogy a réz rozsdája
méreg. A rézszinű ember rossz gondolatja öl.
A timbuek jól sejték eleve, hogy a visszatérő lovagok bosszúálló dühvel
fognak a gyilkosok után nyomúlni, s gondoskodtak magukról. Az új világ
czivilizatiója előtt már ismeretesek voltak a csinált útak. La Plata
helységeit az ország belsejében rendesen kavicsolt ösvények kötötték
össze. Limában kővel kirakott utakat találtak a spanyolok.
A tengerpartokhoz ugyan még nem vezettek az utak, mert a tengerre a
folyamokon át csónakokkal jártak a benszülöttek, hanem a folyamok
melletti telepeknél végződött minden út. Ha tehát Hurtado csapata a
Rioterio partján fölfelé megindult, okvetlenül meg kellett azon útat
találnia, mely a timbuek fővárosába vezet, s ha az utat megtalálta, az
ország egész nyomorú hadereje nem lehete képes őt feltartóztatni.
Ez út, a mint a folyam partjától eltér, egy széles mocsáron visz
keresztül, melyet óriási magas fű takar, európai aquariumokban sokszor
megbámult hengerszálu gazdag vízi növény, mely gyökereit a vízbe ereszti
le, s fenn hajlékony bürüt képez. Ez ingoványon nagy fáradsággal
készitettek a bennlakók utat, levert karókkal, elsülyesztett kövekkel. A
spanyolok legyilkolása után a vert utat felszakgatták, s hogy semmi
nyoma ne maradjon, nagy, türelmes fáradsággal téptek fel a mocsár
széléről zöld zsombékokat, azokkal beülteték az elrontott utat;
egyenlővé vált az a mocsár többi síkjával.
Ez nem volt elég.
Ekkor egy széles utat vágtak a mocsár más tájékán, a zsombékok füvét
leégették, s azután apró kavicscsal behintették azt végig, hogy egészen
csalóka út lett belőle, mely egyes embereket, még lovagokat is elbirt,
de egész tömegek alatt könnyen leszakadhatott.
A csalódás nevelésére, még kémeket is állítottak ki az útfélre, kik a
spanyolokat lőtávolságra bevárják, s akkor előlük a cselúton
megfutamodjanak.
Hurtado a boszú vakságával rohant bele a kelepczébe.
A gyűlölt ellenség láttán neki sarkantyúzta paripáját s üldözőbe vette
őket a csalúton keresztül.
Egy ideig szikrákat hányt a lópatkó, később víz bugygyant fel nyomában,
utoljára csülökig esett a ló a dágványba.
A spanyolok még mindig nem akarták elhinni, hogy veszélybe jutottak,
előbb leszálltak lovaikról, s kantáron vezették azokat maguk után.
Egy-egy paripa megijedt, midőn lába alatt sülyedni érzé a földet, az ott
veszett, kínos vergődésével megrontva maga körül a lenge utat:
visszatérni sem lehete már az összetépett ingoványon. A vas férfiak
egyre növekedő dühvel üldözék meztelen ellenségeiket, azok könnyedén
futottak előttük.
Utoljára Hurtado oly mélyen szakadt bele az ingoványba, hogy sarkantyúit
nem birta a hinár közől kiszabadítani, társai, kik segélyére siettek,
csak növelték veszedelmét, mert a sokszorozott teher alatt mind jobban
engedt a bürü; az összetódult csapat egyszerre keresztül szakítá a
zsombékok gyökérszövedékét, s Hurtado a csaták leghősiebb vitézeit maga
előtt látta csoportosan, védhetlenül egy utálatos sárba elmerülni.
E látvány után nem akart többé semmit látni és behunyta szemeit. Még
hallotta sokáig a kétségbeesettek halálkiáltásait, a vergődő paripák
rémes nyerítését s érezé, mint sülyed alá maga is csendesen, izről-izre
a posványos degetbe.