visszabocsátalak benneteket élve, hogy nézzétek meg őt holdtölte három
napján éjszaka, mikor sátrában fekszik; akkor látni fogjátok, hogy az
ördög mint kényszeríti őt. Mire kényszeríti őt? Mind azoknak a lelkeit
eladni, a kik mellette a csatában elesnek. Sigebert titeket a pokolra
juttat mind. Ha nem mondtam igazat, akkor az én veszteségem lesz, hogy
titeket szabadon eresztettelek; de ha igazat mondtam, lássátok, hogy
megmentsétek lelkeiteket. Én fogadást teszek, hogy azon a helyen, a hol
az ördöngőst meg fogják ölni, kolostort és templomot építtetek, azoknak
lelkéért, a kik vele a kárhozatra mentek eddigi csatáiban.
Az akkori idők babonás hajlamai érthetővé teszik, hogy Sigebertet
diadalmas serege közepett a legelső holdtöltén orozva meg lehetett ölni.
És ez is Fredegonda munkája volt.
A vezértelen sereg vert hadként futott haza, a megölt király neje,
Brunehaut és öt éves fia, Childebert, Fredegonda kezébe estek.
A halál kezébe estek akkor.
Ha nem volna egy nemtő, mely még a halálnál is diadalmasabb: a szerelem,
ki szabadításukra jött.
Brunehaut szép volt, még szebb, mint meggyilkolt testvére; Chilperic
legnagyobb fia, Merovée, már férfi volt; a fogolynő szépsége,
szerencsétlensége meghatotta szivét; az anyján Andoveren elkövetett
gyalázat tanácsot adott, mit tegyen: egy éjjel a szép özvegygyel és
annak kis fiával a város bástyáin át megszökött. A ki Brunehaut-t
szerette, annak gyűlölnie is kellett Fredegondát.
Csakhogy Fredegonda gyűlölete messzire hatott.
A roueni püspök, Pretextas, összeesketé a menekülőket; hanem Chilperic
kiátkozá fiát, megtagadta beleegyezését e házasságtól; az ifju
templomból templomba menekült az atyai harag üldözése elől, míg az
orgyilok utolérte, melyet Fredegonda külde utána.
Követték többi testvérei: négynek rejtélyes halála volt már. Azt hiszik,
hogy megmérgezték őket. Fredegonda saját gyermekeit óhajtotta a trónra
juttatni.
Ekkor a fátumnak egy rövid villámsugára csapott közbe.
Egy délután Fredegonda három kis fia: Clodobert, Samson és Dagobert
együtt játszottak a kertben, a legkisebb azon éjjel torokgyíkba esett,
reggelre meghalt, utána való nap a másik és utána a harmadik. Három nap
alatt üres volt az az egész világ, melyet koronás gyermekeivel
népesített meg jövendőt látó lelke.
Ennek az asszonynak a fájdalmát nem oltotta el köny, ennek vér kellett.
Fizetett bérenczek egy mesét mondtak el a királynak, melynek vége halál
volt.
Csak egy fia volt még Andoveretől: Clovis, alig tizenhét éves. Ártatlan
gyermek még.
Ennek volt egy fiatal kertészleány játszótársa, az is tizennégy éves
gyermek, a neve Viomara.
Mit tudtak ezek még, hogy mi a szerelem? Csak annyit tudtak, hogy
egymást látniok jól esik, hogy arra a helyre leülhetni, a honnan a másik
fölkelt, boldogság, s hogy azontul, ha egymás hangját hallhatták, nincs
semmi kivánni való a földön.
Tehát a bérelt rágalmazók arra esküdtek a király előtt, hogy fia Clovis
rábeszélte Viomarát, hogy mostoha anyja gyermekeit mérges illatú
virágokkal rontsa meg. Ez a leány ölte el őket Clovis iránti bűnös
szerelemből.
A király Fredegondára bizta a leányt, ő maga vetteté tömlöczre fiát.
A gyönge leánygyermek kínzott tagjai, mint a bimbójából kitépett alvó
rózsa hullottak el a kegyetlen nő parancsára; de azért a gyönge leány
egy hazug szót nem vallott szeretett játszótársára; még mikor utoljára
kivitték is a máglyára, s meggyujtották körüle a rőzsekötegeket, az
Istent hítta fel tanunak, hogy Clovis ártatlan.
Azon éjjel Clovist a noisy-i várkastélyból a vizbe hajítva, megfojták; a
királynak azt mondák, hogy a kertészleány utáni keservében maga ölte el
magát; épen úgy, mint a hogy elhitették vele, hogy első fia Merovée maga
verte szivébe a kést, nem birva apja átkát tovább viselni lelkén.
S hogy senki ne maradjon élve a nagy királyi családból: az elvált
királynő Andovere és leánya Bazine, egy napon haltak meg a kolostorban,
nagyon hirtelen.
A király már ekkor öreg ember volt és Fredegonda még mindig fiatal.
A király már csak vadászatban találta szórakozását, Fredegonda talált
mulatságot még másban is.
És a királynak volt bátorsága nyugodtan aludni oly nő karjai közt, a ki
minden gyermekét megölte. És volt hite egy nőben, a ki mindenkit
megcsalt. És tudott szerelmet keresni ott, a hol oly mérhetlen volt a
gyűlölet.
A király öreg ember volt már és vadászni járt; egy reggel, midőn az
elindulásra már trombitáltak az udvaron, a király lova, mikor eléje
vezették, megbotlott és kitörte a lábát. Chilperic ezt rossz előjelnek
vette, s e napról elhalasztá a vadászatot.
Azzal visszatért palotájába, s a más mulatságra szánt reggeli időt azzal
vélte jobban eltölthetni, ha felkeresi Fredegonda hálószobáját.
Még homályos volt a szürkület ideje, a nehéz selyem függönyök
lebocsátva, Fredegonda bársony nyugágyán aludt, háttal a belépő felé
fordulva.
Hófehér karjai és válla ki voltak takarva, arany hajfürtei elömölve
pihegő keblén.
A király a kezében levő lovagostor gombjával gyöngéden érinté Fredegonda
vállát.
A királyné felébredt, s szerelmes mámorral suttogá:
– Már ilyen korán jösz, Landry? Hát elment már a király vadászni? Oh
Landry, kedves Landry, illik ez? Így megháborítani álmomat.
Ezzel szemközt fordult Fredegonda. A királyt látta maga előtt.
Egyik sem szólt egy szót is a másiknak; a király sietve távozott el
Fredegonda hálószobájából.
Rögtön összetrombitáltatta a vadászcsoportot, paripát hozatott elé s
ment vadászni.
A míg a vadkant, a bölényt üldözé, végig gondolta magában, hogy emelte ő
ezt a nőt, szurtos parasztleányból, a trón magasságáig fel? hogy űzte el
érte igaztalanul első szerető nejét? hogy ölte meg érte a másodikat?
hogy áldozta fel neki testvérét és hat gyermekét? s hogy kaczagott e nő
buja szeretőinek ölelése között a király fölött, kinek koronáját a
cselédek gúnyolják, a kik vele osztoznak, a kiknek elsőbbségük van
fölötte! – És azután végig gondolta azt, mi volna ennyi bűnnek megfelelő
büntetése? hogyan lehetne megtorolni ezt, hogy élők és halottak
megnyugodnának rajta?
Valamit gondolt ki, a mi visszatéríté a vadkanok, hiúzok üldözéséből, de
ezt a gondolatát nem mondhatta el senkinek; mikor kastélya parkján
lovagolt, egy orozva ellőtt nyíl keresztül fúródott torkán s befejezte
földi napjait.
Fredegonda tudta azt jól, hogy ily titok felfedezése után az a
boldogabb, a ki a másikat hamarább megöli.
A király halála után fia született Fredegondának, kit Clotairnek
kereszteltek.
Fredegonda háromszáz tanut esküdtetett meg rá, hogy az elkésett fiu még
Chilperic ivadéka.
Hogy ily esküre szükség volt, jellemzi a nőt, s hogy ily esküdt
elfogadtak, jellemzi a századot.
Az ifju királyfi mellé Landryt nevezte ki a királynő kormányzóul. Azt a
kedves Landryt, ki majordomus volt Chilperic idejében.
Sigebert fia Childebert, az ausztrásiai király, a ki tagadta Clotaire
törvényes születését, haddal támadta meg Fredegondát.
Fredegonda maga állt hadseregei élére, Childebertet leverte, s fiát
egész Frankhon királyává tette.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kár érte, hogy asszony volt; ha férfi lett volna, nagynak neveznék.
A KALIFA PAPUCSA.
Egyszer Abderam kalifának, ki Szaffi uralkodója volt, az a különös
ötlete támadt, hogy kedvencz leányának, a szép Zehirának egyik nap hideg
a keze, másik nap meleg, midőn estenden atyjának kezet csókol.
Feljegyzé magának a melegkezű napokat és a hidegkezű napokat; azután más
körülményekkel összeveté s azokból valami felfedezésre jutott; hanem azt
nem mondta senkinek.
A kalifa öreg ember volt már, hanem azért három dolgot szeretett még: a
mákonyt, az ezeregyéjszakai meséket és a leányát.
A szép Zehira Abdallának, a cordovai mór fejedelemnek volt eljegyezve s
erre Abderam nagyon büszke volt.
Estenden, midőn a kalifa a mákony édes álmait szivogatta fel tekervényes
nargyle szárából, felváltva egy-egy nemes ifju apród mesélt neki
Sheherezáde tündérregéiből, mind addig, míg a kalifa elaludt, s azután
mellette maradt reggelig és őrizte az alvót, ki a mákony-álomból csak
reggel szokott felébredni; ekkor elmondá az apródnak, hogy mit álmodott?
az apród azt tartozott felirni egy nagy könyvbe.
Az a nagy könyv tele volt azzal, a mit Abderam kalifa éjről-éjre álmodni
szokott.
Abderam rájött arra, hogy valahányszor az ifju Aliben kerül a virrasztás
sorába, olyankor forró Zehirának esti kézszorítása.
Egy este egy pár aranynyal hímzett papucsot ajándékozott a kalifa
Alibennek. A papucs sarkára aranyfejű szegekkel volt kiverve szép arab
betűkben e mondás: «Kerüld a nőket».
A kalifa hálószobájából egy hosszú folyosó vezetett azon zárt termekig,
mikben a rabnők és rajtuk túl Zehira herczegasszony laktak.
A folyosót és a hálótermeket magas lábakon álló mécsek világították meg,
miknek gyapot-kanóczába ambra volt keverve, hogy az olajfüstöt kellemes
illatával enyhítse és lángja kékes legyen, ne háborgassa a lehúnyt
szemeket.
Mikor a kalifa a második ezeregyéjszakai mesénél elaludt, Aliben végig
lopózott e hosszú folyosón, keresztül az alvó odaliszkok szobáján Zehira
hálótereméig; és nem vette észre, hogy a folyosó és a terem fehér
tafotával van bevonva, s a kalifa hálószobájának küszöbére finom
miniompor van elhintve.
A szeretők szemei mindig rosszul látnak. A csillagokat nézik, a kik
pedig ő rájuk nem leskelődnek s az emberi szemek csillagaitól nem
tartanak.
– Kedves Aliben, ha atyám megtudná, hogy a te fejed most így az én
ölemben nyugszik, mi lenne ebből a te szép fejedből?
– Fej, – nálam nélkül.
– Nem félsz-e fejedért?
– Akkor is a tied fog az lenni.
– Aliben, tudod-e, hogy mi a halál árnyékában csókolozunk?
– Akkor meglopjuk a paradicsomot. Az is a haláltól betakart csók.
– De minket nem véd a halál, hanem fenyeget. Lásd, én sokszor gondoltam
arra, hogy ha atyám megtudná szerelmünk titkát, téged megöletne.
Titokban öletne meg, mert azt nem volna szabad megtudni senkinek, hogy
Abdallah szultán jegyesének szeretője volt, a kit kivégeztek. Ezt még a
néma hóhéroknak sem volna szabad tudni. Tégedet saját kezével fog csak
megölni atyám; és azt én meg fogom tudni, mert akkor engemet saját
kezével fog bezárni az ezüst ajtaju palotába, hogy neked hírt ne
adhassak. De én mégis tudósítani foglak téged arról, ha veszélyben
forogsz, ha nem szólhatok is veled. Nézd ezt a kis üvegcsét itt az
övemben, ebben egy illatszer van, a mit nálunk még nem használt senki. A
fürészorrú hal beleiben találják ezt apró gyanta alakban, nagy ritkán,
minden tizediknél. Szagold meg. Sajátszerű illat; a ki egyszer érzi, el
nem felejti többé. Egy csepp belőle kézre, vagy ruhára egész napra
áthat. Tehát erre figyelj. Ha atyám felfedezi titkunkat, engemet
elhurczol, elzár; én esdekelni fogok előtte s míg kezeit csókolnám, egy
cseppet ez illatszerből rájuk dörzsölök. Ő azután tégedet fog hivatni és
nyájasan beszélget veled. De midőn kezet csókolsz neki és megérzed kezén
ezt az illatot: tudd meg, hogy halálangyalod kezét csókoltad akkor és
menekülj.
– Bohóság, szólt az ifju; a többit elmondták a csókok.
Reggel kora hajnalban felébredt a kalifa s vallásos mosódásaihoz
kezdett. Aliben már akkor ismét mellette volt s ő töltötte fejére a
kristályvizet, ő nyujtotta neki a törülköző kendőt és segített turbánja
tekercseit ismét sipkája körül fonni.
A kalifa ezután szokása szerint elküldé, hogy ő is végezze a thüharet
szerinti mosakodást és azután jőjjön vissza.
A mint Aliben eltávozott, Abderám félrevonta a szőnyeget, mely a keskeny
folyosót elzáró ajtót fedezte, s vizsgálva tekinte a selyem szőnyegre a
padozaton.
És ime ott voltak a fehér tafotán piros betűkkel az Aliben papucssarkára
kivert betűk, visszafelé fordítva: Kerüld az asszonyt!
Egyik nyom, úgy mint a másik, tisztán kivehető betűkkel mondta utána:
Kerüld az asszonyt! és ő még sem kerülte az asszonyt.
Abderam felgöngyölíté az egész tafotát, melynek tulsó vége leánya
hálótermében ért czélt s belépett vele hozzá.
– Szeretett leányom; szólt ott szelid hangon Zehirához. Tegnap reggel
egy fehér selyem szövetet húzattam végig termeiden és folyosódon. Tegnap
délben miniomporral hintettem be ajtóm küszöbét, mely hozzád vezet.
Tegnap este legkedvesebb apródomnak, Alibennek, egy pár papucsot
ajándékoztam, melynek sarkára gyöngyfejü szögekkel volt kiverve e
mondás: kerüld az asszonyt. És ma reggel, nézd, tele van nyomtatva ez a
tafota vörös betűkkel, a mik mind azt mondják, hogy «kerüld az
asszonyt».
Zehira felsikoltott.
– Kedves leányom. Palotám előtt harmincz teve áll készen, megrakva
nászajándékkal; ötszáz jó lovas ül nyeregben, a ki azokat kiséri.
Holnapig a tengeren leendesz, ott vár vőlegényed Abdallah – szivesen
üdvözlöm őt. Erről a történetről nem fog beszélni senki, senkinek
semmit.
Zehira kétségbeesetten veté magát atyja lábaihoz.
– Atyám! bocsánat, irgalom.
Abderam mosolygott.
– Hát haragszom-e én? Nem küldöm-e veled áldásomat. Bántottalak-e?
Fenyegettelek-e?
– De Aliben?
– Alibent nem fogja az én parancsomra bántani senki.
– Fogadod ezt nekem?
– Allahra esküszöm.
Zehira jól tudta már, mit tesz ez esküvés? Abderam parancsára nem fogja
bántani Alibent senki; – csak Abderam maga, ki magának parancsolni nem
tud.
– Nyujtsd kezedet nekem e fogadásra.
– Kezemet adhatom rá.
És mialatt Zehira össze meg össze csókolta hálatelten Abderam kezét,
azalatt ujjai hegyével belédörzsölé azt az illatszert, mely úgy áthat a
többieken.
Abderam visszament szobájába.
Aliben ott várt reá már, szolgálatára készen.
– Jó szolgám, jőjj közelébb.
Aliben odalépett hozzá.
– Régi fogadásom, hogy azon a napon, melyen leányom vőlegényéhez
elindul, azt a kardomat, melylyel Tanger alatt harczoltam, azon
szolgámnak ajándékozom, ki az nap este mellettem virrasztott. Jőjj és
cseréld fel a magadéval.
Aliben tudott uralkodni magán. El sem sápadt, midőn azt hallá, hogy
Zehira ma indul Gibraltár felé, hol Abdallah vár reá.
Odament és megcsókolá Abderam kezét.
Akkor aztán végig futott egész testén a borzadás.
Megérezte rajta az áruló illatot, mely tudtul adá, hogy a halál
angyalának kezét csókolta most.
Abderam pedig jóságos szelidséggel veregeté meg Aliben ifjú orczáját,
mint a kit nagyon kényeztetnek.
– És most vedd fel a Koránt és hozd utánam: imádkozni megyünk Amadin
sirjához.
Alibennek megrendült minden idege.
Ő már tudta azt, hogy mit tesz «Amadin sírjánál imádkozni», Zehira egy
félelmes éjjel reszkető suttogással elmesélte azt neki:
Amadin nagybátyja volt Abderamnak s ő előtte uralkodó Szaffiban. Abderam
nagybátyját megölte orozva s úgy foglalta el trónját; a megöltnek
valahol síremléke volt a palotában, de azt senki sem tudta: hol?
Mikor Abderámnak egy-egy ifjú apródjára gyanúja volt, hogy rabnőinek
valamelyikével édes pillantásokat váltott, azt különösen ki szokta
tüntetni. Volt olyan balga közöttük, a ki ezzel társainak eldicsekedett.
Legnagyobb tisztelet volt a kalifával együtt imádkozhatni egy
láthatlanul eltünt, prófétának hírlett szent sírjánál, melyről senki sem
tudta: hol van?
Hanem Amadin sirjától nem jött vissza egy is.
Aliben követte a kalifát, ki előtte ment, s kardját próbálta kihúzni,
melyet tőle kapott. Annak a kardnak pedig az a szokása volt, hogy nem
járt ki a hüvelyéből. Bele volt szegezve.
Az ifju látta, hogy ő fegyvertelenül maradt, a kalifa kardot visz
magával.
Az ifju gyönge alak volt még, a kalifa egy óriás. Fegyvertelenül is
szétzúzhatná emezt.
Kilencz tömör oszlop tartotta a hálóterem boltozatát; a legszélső
jaspisból volt, a többi mind különböző színű.
Abderam parancsolá Alibennek, hogy a jaspis oszlopot taszítsa félre.
Az oszlop engedett, s arra az oszlop alatti széles márványtábla rejtett
rugókon felemelkedék. Alatta tíz márványlépcső látszott.
A kalifa Aliben vállára tette kezét s végig haladt vele a lépcsőkön.
Midőn leértek egy sötét boltozatba, melyet egyetlen örök lámpa
világított meg a naphta lángjával, parancsolá neki, hogy keresse föl a
halálra menendők szúráját.
Így szokta mindig azokkal, a kiket elemésztett: előbb imádkoztatá őket.
A sötét rejtek közepén volt egy nagy vas pinczeajtó, mely egy mély
nyilást rejtett, e mély fülkében feküdt Amadin és még mások.
Abderam felnyittatá Alibennel a vasajtót. Folyvást kedves gyermekének
nevezte őt és szülőiről kérdezősködött. Azután inte neki, hogy menjen
utána a sirboltba.
A koporsó Aliben számára is készen állt már. Abderam pallosa ki volt
fenve hozzá. Az ima végeztével, midőn áldozata lehajol az alkoránra,
hogy azt megcsókolja, akkor szokta annak egy ütéssel a fejét lecsapni.
De abban a perczben, a mint a kalifa elől belépett az üregbe, Aliben
rácsapta a vasajtót, s keresztül tolta előtte a nehéz reteszt. Azután
fölsietett az üregből, s a félretolt jaspis-oszlopot ismét helyére
tolta.
* * *
A szép Zehira menyegzőjéhez készült; rabnői gyöngyöket fűztek hajába;
kezében két kis üvegcsét tartogatott; az egyik szerelmi bájital volt,
melytől a vér sebesebben lobog, a másik halálital, melytől a vér megáll.
Amaz piros volt, emez zöld.
Künn a palota udvarán nagy zaj támadt; reszkető eunuch rohant be, arcza
fekete, ajka fehér az ijedelemtől s rémülten rebegé:
– A kalifát elragadták az angyalok az égbe; Alibent élteti a nép új
kalifa gyanánt.
Zehira felugrott, elhajítá a zöld üveget s kiüríté a pirosat.
– Éljen az új kalifa!
MIRANDA.
Csak hat hónapja mult, hogy Diaz de Solis telepítvényeit leölték a
rézszinűek, s a rioterioi váracs omladékait úgy benőtte fű és folyondár,
mintha ezen a vidéken még a természet is vissza akarná foglalni, a mit
tőle az óvilág lakói elvettek.
Pedig Solis valódi égetett téglákból rakatta a kastély falait, erős
czölöpzetet veretve a földbe alapzatnak; két oldalt a Rioterio folyam
keríté el, harmadikon a tenger. A folyam keskenyebb alján dobogó-hid
vezetett keresztül, felvonó csapdával a kapu felől; a bástyák lőrésekkel
voltak ellátva, az árkok sánczkarókkal kitűzködve, a hid védelmére két
ágyu szolgált; a falakat háromszáz pánczélos vitéz védte; és a meztelen
barbárok mégis leölték őket, felgyújták a várat, éjjel, zivatarban
megúszták a folyamot, felmásztak a csupasz falon, orozva veték magukat
az alvókra, s ott elnyomták őket tengersokaságukkal.
És azután ott hagyták a puszta romokat a három víz között, s hat hónap
mulva vad bozót volt az egész telep helyén; útat, kertet ismét benőtt a
vad növényzet, csupán azt a különbséget tevé, hogy a hol az ásó
felforgatta, vagy a lópatkó letaposta a földet, ott egy addig ismeretlen
vereshátú tövislapu burjánzott fel. A fehérek, az idegenek lábnyomán
nőtt fel az.
Hat hónap mulva a véres éj után egy új hajó érkezék Paraguai partjaihoz,
mely a rioterioi öböltől egy mérföldnyi távolban, épen a kastélyrommal
szemközt horgonyt vetett.
Miért nem jött közelebb? Miért maradt oly messze láttávolban? Arra tán
igen jó okai voltak.
Rögtön két dereglye közelített a hajó felől, mindegyiken husz-husz férfi
ült, mellvértes, muskétás alakok, oldalt felcsatolt széles karamu
kalapokkal, mikről nagy fehér tollak lengtek alá; őveikben pisztolyok,
oldalukon széles, egyenes kard.
A dereglyék közeledtére a Rioterio bokros partjai mentében hosszú,
keskeny pirógok sikamlottak tova: leskelődő indiánok csónakjai,
hasonlatosak azokhoz a kajmánokhoz, mik előlük a víz alá bukdosnak.
A megölt fehérek testvérei jöttek!
A dereglyék földet érnek, két férfi lép legelőször a partra, kiknek
vállukon átkötött széles kék szalagja rangot tanusít; az egyik piros,
telt arczu férfi, vidám, derült homlokáról hátracsapva a tollas kalap;
lépései, fejhordozása, mintha csak otthon, ismert város utczáin járna. A
másik férfi sokkal ifjabb, szép, szabályos, de sötét szellemű arcz, sűrű
szemöldökkel, s még alig hamvadzó bajuszszal és szakállal.
Az első Nunjo de Lara, Cabot Sebestyén vállalatának kapitánya, az utóbbi
Hurtado Sebestyén, első hadnagy és a spanyol lovasok vezetője.
Utánuk a többi vitézek is kiszálltak a partra, kik közül tíz a dereglyék
fedezetére hagyatott, harmincz a főnököt követé a romok felé.
– Kedves öcsém! szólt nevetésre hajló hangon Nunjo, úgy látszik, hogy a
te távcsövednek volt igaza, ez csakugyan rom.
– Ugy-e? Te erővel pompás tetőt akartál rajta fölfedezni.
– Az ám. S utoljára azt akartam veled elhitetni, hogy itt az az
építészeti rend, hogy a házaknak ne legyen tetejük. Hanem biz ez le van
égve. És így nagyon jó gondolat volt tőled, hogy a hajóval ne jőjjünk
közelébb, nehogy a nők is meglássák, mi van itt előttük? mielőtt mindent
rendbe hozhatnánk.
– Mindent?
– No természetesen, a mit lehet. Innen úgy látszik, hogy azokat, kiknek
bennünket vendégül kellene elfogadni, egy lábig kiölték. Nem is
csodálkozom rajta. Diaz bolond volt. Mindjárt mondtam neki, a hogy
hajóra ült, hogy így fog járni: hüvelykszorítóval, meg forró olajjal
akarod te a vadakat meghódítani? vigy nekik üvegklárisokat, tarka
szalagokat; bánjál velük szépen, s a tieid lesznek. De nem! neki más
eszméi voltak, ő a bálványimádást akarta kipusztítani. Szegény,
nyugodjék békével a másvilágon. Mi azon leszünk, hogy ezen a világon
nyugodhassunk békével.
– Igen, karddal a kezünkben és félig nyitott szemmel, míg alszunk.
Eközben a váracs kapujáig ért a kis fegyveres csapat, melynek udvarát
úgy tele nőtte már valami magas czikkes nádalaku növény, hogy a
férfiaknak karddal kellett maguk előtt útat nyitni.
Hurtado elől ment, nyomában de Lara.
A mint az udvar közepéig haladtak, hirtelen gyanus morgás üté meg
füleiket.
– Ez itten fenevadak tanyája is lehet; szólt de Lara könnyüvérű
kedélylyel.
Hurtado egyet lépett a morgás helye felé, s a szétváló nád között egy
jaguár otthonos fészkére bukkant, hol a nőstény fenevad épen két kis vak
kölykét szoptatá.
Hurtado kirántá övéből egyik pisztolyát, de Nunjo visszatartá kezét.
– Ne lőjj kérlek, a hajón meghallanák s az asszonyok megrémülnének. Nem
bánt ez a vad, ha te meg nem támadod, hagyd futni.
S a jaguár valóban a helyett, hogy a jövevényekre rohanna, hirtelen
fogai közé kapta az egyik kölykét s nagy morgás és hátratekintgetés
mellett a rom egyik tört bástyáján át eltünt vele. A másik fia ott
maradt. Azt a katonák el akarták taposni. Nunjo nem engedte. Minek
bántanák meg azt az állatot, mely őket kikerülte? anyja bizonyosan
vissza fog jönni az itt maradt kölykéért; tegyék ki neki a kapuba, hadd
találjon rá.
S valóban úgy lett. A jaguár az első kölykével átúszta a folyót, aztán
ismét visszaúszott: ordítva, szökellve a várfalig jött, ott meglelte
porontyát, szájába vette s azt is átvitte a tulsó partra.
– Látod, hogy még az sem bánt, ha te nem bántod.
Azonban jött mindjárt valaki, a ki nem birt ily nemes elismeréssel a
békeajánló jövevények iránt. A nád közt recsegő léptek egy nagy fekete
kigyót riasztottak fel fektéből. A kigyónak nagy pápaszeme volt, mintha
ő foglalkoznék legtöbb tudománynyal; csúnya nagy fejét magasra emelte,
karikába tekert farkán akként forogva, mint egy eleven gyertyatartó. Két
méregfoga messzire kinyult felső állkapcsából s szemei zöld tűzszikrákat
löveltek Hurtado felé.
– Nem mérges az, sietett de Lara hadnagyát megnyugtatni, de már későn
jött beavatkozása, mert Hurtado a rárohanó kigyóhoz csapott kardjával s
a jó toledói oly szerencsés volt, hogy a czudar cobra feje a földre
esett; a kigyó dereka azonban rohamában fel nem tartva, a lovag lábaira
tekergőzött, azokat összefonódó gyűrűivel egymáshoz szorítva s fekete
vérét szerteszét fecskendve; míg a levágott fő mérges fogaival a szájába
akadt nádszálakat harapdálta ketté, s ókuláros szemeivel most is dühösen
pislogott fel megölőjére.
Hurtado lehányta magáról a halála után is erőszakoskodó dögöt s nem is
beszéltek róla többet.
Most a vár üres szobáiba felvezető nyilást kelle megtalálni.
A lépcső le volt égve; hanem kötélhágcsót hoztak magukkal,
elővigyázatból. Azon Hurtado ment fel legelőször.
A mint feljutott és egy pillantást vetett maga elé: félre fordult és
eltakarta szemeit.
Egy korommá égett csontváz hevert előtte. Mellette voltak sarkantyui és
ércz-olvasója, annak bizonyítványaul, hogy spanyol volt.
Azután üszkök, szenesült gerendák, összetört alabárdok vasveretes
nyelei. A falak egészen feketék a füsttől. Ez lehetett az őrtanya, mely
gerendázatra levén építve, beégett; a többi szobák boltozatosak voltak,
azokat nem pusztitá el a tűz, hogy annál szomorúbb látványul hagyja meg.