Még azt is megtette, hogy őt küldte el a társalgási kajütbe, hogy
keresse elő számára azt a számát a Timesnek, melyben táviratozva van,
hogy Tinple Richard lord Londonból hirtelen eltünt, hitelezői minden
kikötőben táviratoztattak, hogy tartóztassák le.
Az emberek az ő hallatára beszéltek e botrányos szökés részleteiről.
Athalie maga is beleszólt a beszédbe, s pompásan tudta az értesületlent
játszani. Néha egy pár lopva súgott szóval értesíté mylordot az őt
közelebbről érdeklő vélemények felől; nevezetesen, hogy az a bizonyos
dr. Mac-Fellen, ki oly barátságosan tudakozódik mindenkinek hogyléte
felől, nem annyira orvos, mint rendőrügynök, ki különféle
megbizatásokban utazik New-Yorkba: tehát ez előtt óvatosan viselje
magát.
Az utazás hatodik napján zivatar érte útban a hajót. Nagy baj nem lett
belőle, csakhogy az utasok nagy része tengeri betegséget kapott; azok
közt volt Richard is.
Mylord először érezte e betegséget életében; eddigi útjaiban
szerencsésen kikerülhette azt. Egészen kétségbeesett vele. Azt hitte, a
világ vége érkezett el. Átkozta magát, hogy minek ült hajóra, miért
iparkodott Amerikába, miért nem vándorolt inkább Chinába, vagy
Oroszországba, a hol száraz földön lehet utazni? Mikor enyhébb
pillanatai voltak, tudakozódott Athalie felől, s megtudta, hogy annak
semmi baja sincs; állja a zivatart, mint a szikla; kinn jár a födélzeten
s nevet más emberen, a ki szédelegve keresi a szögletet.
Az a bizonyos doktor gyakran meglátogatá őt is; de Richard óvakodott
tőle valami szivességet elfogadni. Ha közelített hozzá, még jobban
fejére húzta gyapot fövegét, hogy álhaját leszorítsa vele.
A zivatar a hatodik napon még erősebben elővette a hajót, Richard már
akkor ki sem birt mozdulni függő ágyából, s úgy fájt a feje, hogy a
mellette lótó-futó alakok beszédét értette is, nem is. Annyit sejtett
belőle, hogy többen nógatják, keljen fel, a mylady kivánja. De iszen
beszélhet most a mylady! Ma nem játszunk komédiát.
Utóbb aztán maga Athalie jelent meg előtte.
– Nos, Jemmy. Keljen fel ön, mert különben itt vész. A hajó sülyed.
Ez varázshatású szó volt.
Richard azonnal talpra tudott állni; az ijedtség erőt kölcsönzött neki.
– A hajó rést kapot a vízvonal alatt, éjfél óta szivattyúzzák a vizet. A
kapitány titokban közölte velem, hogy nem birják a hajót megmenteni s
már oldozzák a mentődereglyéket. Támaszkodjék rám, hogy jókor
menekülhessünk, ne majd az általános kapkodásban.
Richard reszketve támaszkodott Athalie karjára; hanem a mint a
födélzetre feljutott, s meglátta a háborgó tengert, a mint a hajó
keresztben-hosszában hánykódott alatta, ismét felfordult vele a világ;
ha Athalie meg nem ragadja karját, a vízbe esik.
A kapitány esőtől fényes kaucsuk-köpenyben odajött hozzájuk s mondá
nekik, hogy szálljanak le a nagy dereglyébe, mely már a vizen van.
Annyi bizonyos, hogy Richard soha sem jutott volna el abba a dereglyébe,
ha Athalie nincs mellette. Minden lépésnél elszédült, elcsúszott, ha ez
a nő nem fogja egyik karját, ő rég a tengeré lett volna.
– Ah Athalie! Ah Athalie! nyögé félelmesen.
– Ne híjon ön nevemen! súgá az ráförmedten. Nem látja, hogy mögöttünk a
doktor?
Erre aztán Richardot még jobban elővette az ijedtség, a mi nem is hagyta
el elébb, mint mikor Athalie, ki félkezével a kötélhágcsóba
kapaszkodott, a másikkal az alant hánykodó dereglyébe lökte reszkető
útitársát, a hol az aztán végig terűlt.
– Ne féljen ön, súgá fülébe Athalie; szerencsénk van a
szerencsétlenségben; a doktor a másik dereglyére került, a vihar szét
fog terelni bennünket egymástól. A két dereglye nem maradhat egy nyomon.
Nagyon köszönte Richard az ilyen szerencsét.
Pedig hát ezúttal még is egész szerencse volt rá nézve a hajótörés. Az
első dereglyén levők estig elveszték szem elől a hajót és a másik
dereglyét; éjfélre lecsillapúlt a szél s reggel felé egy New-Yorkba
evező gőzös fölvette a menekülőket; egy hajszáluk sem veszett oda.
Pár nap múlva megérkeztek New-Yorkba. A másik dereglyén menekültekről
semmi hír sem volt.
Athalie azt kivánta, hogy New-Yorkban maradjanak. A kik elfeledve, nem
ismerve akarnak maradni, azokra nézve legjobb erdő a nagy város. Itt a
szomszéd bokor sem ismeri egymást.
Athalie kibérelt egy magánházat, misztresz Saylor név alatt, olyant,
mely már be is van bútorozva idegenek számára. Néhol egész ellátást is
ád a házigazda, mint akármely közvendéglős. Ott nem szégyen a
pénzkereset, s a vendégszeretetet szintén gyakorolják, de illendő
remuneratióért.
– Kiván a misztresz itthon ebédelni? kérdé a szállásadó, midőn Athaliet
saját szobájába bevezeté.
– Jó lesz biz az, sire; én hat órakor szoktam ebédelni, az inasom,
miszter Jemmy, két órával hamarább.
Miszter Jemmy ott állt háta mögött.
– Nagyon jól van, misztresz. Kiván ön az ebédhez alet vagy portert?
– Egyiket sem. Én sherryt szoktam inni.
– Az nálam nincs; de van itt az utcza végén a kék hattyúban. Kivánja,
hogy onnan hordassak? A háziszolga félpenceért megteszi.
– Szükségtelen. Mr. Jemmy, az inasom majd érte megy.
Richard lord már sokalta ezt az alakoskodást s a másodszori
hivatkozásnál hátat fordított Athalienak s az ablakon kezdett
kinézegetni.
– Nem kiván, misztresz, a ház körül felszolgálást?
– Szükségtelen; – inasom mindent elvégez.
A szállásadó eltávozott.
Richard kedvetlenül fordult vissza az ablaktól.
– Mylady.
Első eset volt, hogy Athaliet myladynek szólítsa, mikor egyedül vannak.
– Nos?
– Úgy gondolom, hogy szükségtelen már a komédiát tovább folytatnunk,
miután már Amerikában vagyunk, s nincs mitől félnünk.
– Miféle komédiát?
– Hát azt, hogy ön itt engem még folyvást inasának ad ki.
– Nem értem. Hát mi ön én nekem?
Richard meg volt állítva e kérdéssel.
– Hogy mije vagyok én önnek? – Inasa semmi esetre sem.
– Az igaz, hogy ön fölmondhat és elmehet tőlem, a mikor akar; de
útlevelem csak nekem van, s abban ön úgy van bejegyezve, mint inasom, s
egyéb minőségéről én nem adhatok bizonyítványt.
Richard némán bámult a hölgyre. Mit akarhat ez?
– Én egyébiránt meg nem foghatom, folytatá Athalie hidegvérrel, mi
kifogása lehet önnek helyzete ellen? Nálam külön szobája van; livreeje
télre nyárra; reggelit, ebédet, vacsorát kap; akkor mehet ki a mikor
akar; tisztességes havi fizetést is adok; s az egész szolgálat abból
áll, hogy szobámat tisztán tartsa, s az asztalt fölterítse.
Richard lord még mindig nem tudott tisztába jönni a felől, hogy ébren
van-e, vagy álmodik?
– Higyje el ön, hogy ennél kedvezőbb állomást alig fog ön magának
szerezhetni; Amerikában dolgozni kell, a ki élni akar, s ön semmi
munkához nem ért. Mihez akarna ön fogni törött lábával s elkényesült
idegeivel? Ön nem lehet itt más, mint inas. Nálam, vagy más valakinél.
Most már kitört a mylord.
– Meg van ön tébolyodva?
– Nem vagyok megtébolyodva, sire; – értem én önt. Ön még nem birta
elfelejteni, hogy ön valaha Tinple lord volt. A férfiak ilyesmiben
nagyon érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják
önnek, hogy «lord Tinple», akár azt, hogy «miszter Jemmy.»
Richard kezdett most megdöbbenni. Valami emlékezet, mint a villanyütés,
rendült végig idegein.
– De hátha ön ezt elmondhatná is, mit nyerhetne vele? Visszamenne
Angliába? Legfeljebb is azt érné el vele, hogy ott kinevetnék, s mint
szökött adóst becsuknák.
Richard lord hirtelen kebléhez kapott. Megnyugodott. Tárczája ott volt.
– Kisasszony, szólt vállat vonva. Ön szép eszét a tengeren túl feledte.
Nagyon jól tudhatja, hogy nekem elég vagyonom van. Ön maga adta kezembe
váltóimat, s azok most is itt vannak.
– Az igaz, szólt Athalie meg nem zavarultan; hanem én nekem egy
scrupulusom van a dologban. Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy
ezek a váltók nem abból a gyárból kerültek-e, a melyből a black-hilli
eskető-könyv?
– Mit mond ön?
– Azt, hogy a Robin zsiványballadái épen olyan jók voltak az oltárnál,
mint az ön váltói a törvényszék előtt.
– Mit tett ön pénzemmel? kérdé Richard dühtől tajtékozó ajakkal.
– Önnek pénzét, szólt Athalie magas megvetéssel, átadtam a
«szerencsétlen nők» lazaretumának; azok a váltók pedig, a miket ön
magánál tartogat, csak arra valók, hogy a hol ön azokat előmutatja, ott
elítéljék önt váltóhamisításért.
A férfi dühvel rohant Athaliera.
A hölgy kinyujtá kezét, s a férfi e kinyujtott kéz mutató újja hegyénél
megállt, mintha oda volna bűvölve.
És sírva fakadt.
Arczát kezébe temetve, fuldoklá:
– Mit tett ön én velem?
– Azt, a mit ön én velem! Ön engem szolgálójává tett; – én önt inasommá
teszem!
És e szónál megragadta a férfi kezét, oly erővel, mintha vaskapocs
szorítaná össze.
Richard sápadtan hátrált vissza e pokoli szép tünemény elől. A hölgy
arcza égett, szemei villogtak, szétnyilt ajkai összeszorított fényes
fogsorát engedék láttatni, hajfürtei, mint fekete kigyók vonaglották
körül villanyos dühvel bosszúálló arczát. Olyan volt, mint egy dæmon, ki
a határidőre eljött a kárhozatra eligérkezettért.
– Borzasztó nő! lihegé Richard, egy szék támlájába fogózva. Rettentő
gondolatom támad! Ön volt az, ki kétszer felgyújtá vagyonom!
A hölgy magasan fölemelé fejét, büszkén lenézett rá; lehetett volna e
tekintet mosolygás is, és azt felelte:
– Én!
LUCRÉTIA.
Nem Collatin megszentelt emlékű Lucrétiájáról regélek, miután megigértük
egymásnak, hogy adatokat nem fogunk előkeresni a magas történetből,
miket már minden ember ismer.
Ezért viszont az ellenvélemény is elengedi nekem azt a másik Lucrétiát,
ki amannak ellentéte, a Borgiák családjából.
Ez is egy példányképe volt az előbbi Lucrétiának s e nevet még
fényesebbé tette.
Belemélyedve abba a rendszerbe hozhatlan tömkelegbe, melyet a középkori
apró olasz fejedelemségek háborúi nyújtanak a kétségbeeső történetiró
elé: találunk benne egy gyöngyöt: Mazan Lucrétia történetét.
Mi baja volt V. Károlynak VII. Kelemen pápával, miért és hogyan foglalta
el Bourbon connetable Rómát, hogy raboltatott benne, hogy békültek aztán
ki a verekedő felek egy harmadik rovására? az minket most mind nagyon
kevéssé fog érdekelni.
Hogy ez a harmadik Florencz volt, melyben az orangei herczegnek a
Mediciek trónját újra fel kelle állítani a köztársasági takaréktűzhely
helyébe, az is mellékes körülmény ránk nézve.
Fődolog az, hogy a florencziak, azon hírre, hogy ellenség közelít,
szekerekre rakták gyermekeiket, asszonyaikat, s átküldték az Arnón, hogy
mikor verekedni kell, ne legyen más a városban, mint a ki verekedni
akar.
Mazan Richard, Lucrétia férje, ezredes volt a köztársaságiak
szolgálatában; neje hirhedt szépség és erényére büszke.
Mazan nem akart azzal a gondolattal szívében hadsereget vezényleni, hogy
szép nejét van-e a ki védelmezze otthon? Inkább elküldé őt rokonaihoz a
biztos Mantuába.
Azonban az orangei herczegnek egyik portyázó csapatja, mely napi járó
földdel megelőzte a derék sereget, az Appeninek szakadékaiban
észrevétlenül előre nyomúlva egyszerre a menekülők előtt termett.
Nők voltak, nem védték magukat. A portyázó csapat kapitánya, Orcenis
lovag, drága foglyaival iparkodott az orangei herczeghez visszajutni,
mielőtt azokat a florencziak ismét kiszabadíthatnák.
Orcenis lovag nem jött zavarba azon, hogy mit csináljon ennyi
nőfogolylyal? Váltságdíjt fognak a férjek és apák fizetni, a hölgyek
addig várakoznak a lovag sátorában, s mikor hazatérnek, nem fognak
semmit kibeszélni abból, a mik az alatt történtek.
A lovagnak ez volt az általános fogalma a nőkről.
Mindazok közt, a kik szépségükre büszkék, legszebb volt Mazan Lucrétia.
Orcenis lovag, ki őt reggel foglyul ejté, délben már foglya volt szép
rabjának s lábainál hevert.
Hanem az oroszlán azért, hogy gazdája lábát fejére hagyta tenni, még is
csak oroszlán. Lucrétia tudhatá, hogy a férfi, ki előtte térdel, ha nem
hull ölébe a virág, azt le is tudja majd tépni.
A nők mind egyformák, ez volt Orcenis lovag jelszava; Frankhonban úgy,
mint Arragoniában, az Appenineknél, mint a Kárpátok alatt. A győzhetlen
nőkről való hír csak mese.
Lucrétia mosolyogva hallgatá a lovag hízelgő szavait, s ha kezét
megszorította, ő visszaszorítá.
A nők mindenütt egyformák!
Estefelé egy kis kerek tó partján telepedtek le a lovagok foglyaikkal;
ott felüték sátoraikat.
A tó az Arno folyam egyik szakadékából képződött, melytől zsilippel volt
elzárva, s ilyformán a tó és a folyam között egy kis félsziget
képződött, melyet a lovag éji nyughelyül választott.
Kalandjának kedvezőbb tanyát nem is kivánhatott volna, szép foglyai igen
biztosan elzárva lehettek e félszigeten, míg csapatja a sziget szorosa
előtt ütött tanyát, a nélkül hogy a szép hölgyeket alkalmatlan
őrködéssel háborította volna valaki.
A kik egyébiránt nem is érezték magukat nagyon szerencsétleneknek a
regény új fordulatánál; szőnyegeikből sátrakat rögtönöztek, tüzet
raktak, sütni, főzni kezdtek, csintalan kaczaj hangzott beszéd közben s
egy-egy könnyű vérű úrhölgy mandolinját is elővette, s vidám énekhanggal
verte el aggodalmait.
Hiszen a franczia lovagok igen kedves ellenségek, szép hölgyek mit
félnének tőlük?
Lucrétia adta a legjobb példát; ha a hűvös esti szellő meglebbenté néha
sátora szőnyegét, ott lehetett látni a kapitányt, lábainál ülve: a szép
hölgy hallgatta szavait és nevetett rajtuk.
A min a szép hölgy nevetett, az szerelemvallomás volt.
Miről beszélhetett volna a lovag egyébről? Csak nem diadalairól?
Nyomorult vitéz az, ki hölgyek előtt férfiakon nyert győzelmeiről, s
férfiak előtt hölgyeken vett diadalairól beszél.
Azonban a szerelem csillaga is feljött már az égre, a szép piros
alkony-égen ragyogott a gyémánt Lucifer.
– Nézze lovag, mennyi csillag néz reánk, mondá a hölgy elpirulva; ideje,
hogy elhagyja e sátort.
Értette azokat a csillagokat, a mik mindenünnen rájuk voltak szegezve,
utitársnéi szemeit. Sötét van, mit mondanak a csillagok, ha férfit és
nőt látnak ily közel egymáshoz?
A lovag szót fogadott, fölkelt és meghajtá magát.
– De ha még több csillag fog lenézni?
A hölgy elérté és mosolygott.
Azok nem szólnak senkinek.
A lovag elérté, megcsókolta úrnője ujjai hegyét és eltávozott.
Az éj meleg volt, olaszországi nyári éj. Egész napi menekülés, futás,
hajszolás után a por égette az ember tagjait. Az Arno tava ott susogott
álmában a tamarind bokrok alatt a hölgyek sátorainál; az árulkodó hold
sem jött még fel; Lucrétia azt mondá kis leánycselédjének, hogy meg akar
förödni, menjen le vele a tópartig.
Hiszen nem látja senki most. S talán ha látná? Talán ha bánná?
A hölgyek nem haragusznak azért.
Azt hitte a lovag is, s midőn sötét lett, visszalopózott foglyához, kit
kétszeresen rabjának hitt már, s hogy amazokat a csillagokat kikerülje,
a kik szólnak és megszólnak, a tópart mentében lopózott előre, a
tamarind és gránátalma bokrok rejtekében, hogy észrevétlenül juthasson
Lucrétia sátoráig.
Ott meglopta azt a látványt, melyre a hajdankor istenei is oly
kiváncsiak voltak. Meglátta imádott hölgyét, midőn a tó vizébe lép. Csak
egy csalán-szövet ing volt rajta; többi öltönyeit oda adta a kisérő
leánykának.
A kis leányhoz hajolt, valamit sugott neki, mire az csendesen elkezdett
zokogni; ujjával inte, a kis leány elhallgatott.
Azután a vízbe lépett; keblén összeszorítá a vékony patyolatot s hosszan
felnézett az égre.
Szebb szobrot művész nem álmodott soha.
Lassan alább merűlt gyönyörű termete. A lovag irígykedett a vízre!
Már keblét is eltakarta a hullám, már sima vállait csókolta körül. Ekkor
egyszerre kiemelkedett újra a fürdő hölgy. A leskelődő azt hitte
megőrül! Lucrétia kiránta egy aranytűt hajából s az egész arany fonadék,
mint tündéri vízomlás borult tagjain körül. Így újra visszaereszkedék a
vízbe.
A víz szinét a fehér vízi nimféa széles levelei, kövér rózsái lepték el.
Ennyi virág között, mint legszebb virág uszkált a legszebb női fő.
Egyszer ez a fő is eltünt, s csak a himbálózó vízi rózsák maradtak a
hullám színén.
A lovag várta, hogy hol fog ismét a szép fő felbukkanni? várt tíz
perczig, várt húszig, várt százig; – a víz színén csak a vízi rózsák
himbálóztak.
«Menekülni akarna tán előlem?» e gondolatja támadt. Az nem lehet, a tó
zsilippel van lezárva, innen az Arnoba jutni nem lehet; a túlparton
pedig lovas őrök czirkálnak.
Mikor száz percz elmúlt, Lucrétia kis szolgálója letérdelt a tóparton és
elkezde imádkozni.
«Ave Maria».
A lovag odarohant hozzá, rárivallva: – miért imádkozol?
A gyermek nem hagyta magát megzavarni. Elmondá az üdvözletet. Azután
elmondá még a mit tudott, a pater nostert és a credot; a lovagnak várnia
kellett az utolsó amenig, a míg kérdésére választ kapott.
– Miért imádkozol itt?
– Úrnőmért, a ki meghalt; felelt a gyermek s azután úrnője ruháira
borult s elkezde hangosan zokogni; most már szabad volt.
A lovag hirtelen a vízbe veté magát; gyors úszó volt, gyakorlott buvár;
leszállt a tó fenekére elmenekült kedveséért, s sok percz múlva feljött
újra – egyedül; nem találta meg.
A víz színén csak a vízi rózsák ingatták felé fejeiket.
Másodszor is alábukott; víz alatt járt, tó fenekén, idegen állatok,
növények között; egy sem mondott neki hírt eltünt kedvese felől.
Mikor aztán harmadszor is lebukott, hogy Lucrétiát felkeresse, akkor
megtalálta a szép hölgyet a tó fenekén, lábaival mély hinár szövevényébe
keverőzve, s hogy annál biztosabb legyen halála, szép arany hajának egy
tekercse oda volt kötve hurokra egy csomó nád gyökeréhez.
A lovag csak holtan nevezheté őt magáénak.
Másnap szabadon bocsátá a többi hölgyeket mind, kik annyire nem értik a
szerelemben a tréfát.
Ez történt 1528-ban, az örömre született Mediciek szerelemtudó
korszakában.
FREDEGONDA.
Sokan tulzásnak hiszik, a mit a nagy britt költő lady Macbethről irt;
ime az évkönyvek egy nőjellemet örökítének meg, a ki több volt annál.
Szép, magas, szőke hölgynek irják le Fredegondát, ki egy paraszt
kunyhóban született, királynői termettel és királynői büszkeséggel.
Már maga a természet is aranyat termeszte fején, gazdag aranyvörös
hajfürteiben, mikkel, mikor fürödni ment, egész márványtermetét körül
betakarhatta.
Nagyon fiatal korában mint cseléd jutott be Chilperic király udvarába.
Francziaország akkor három testvér közt volt felosztva: I. Chilperic
volt Páris és Soissons fejedelme.
A fejedelem nejét Andovere-nek hítták; jó, szelid, hű nő volt; gyöngéd
és halovány, jótékony és házias. Egy nő a trónon, ki azért ül olyan
magasan, hogy nők, anyák példányképül vehessék.
Öt gyermeke volt a királynak Andoveretől. Ez a szó megmondja, mennyire
boldog lehetett.
Ekkor a lakomán a felszolgáló nők között meglátta a király Fredegondát.
És ennek a látásnak szomorujáték lett a következése.
E pillantás óta a szép parasztleány a királyné udvarhölgyei közé
vétetett föl; a királyné kedélye oly szűz volt, hogy még csak magában
sem kérdezte azt, hogy «miért?»
Még ő halmozta el Fredegondát legjobban kegyével, vele közlötte örömeit.
Bánatot nem ismert még; hiszen azt hitte, hogy férje szereti.
A király pedig már akkor őrült volt Fredegonda piros ajkai miatt.
Andovere királyné veszte már el volt határozva; csak mód és alkalom
hiányzott hozzá. Válóperre semmi okot nem lehete kigondolni: a királyné
hű volt, a királyné türelmes volt, a királyné anya volt. Valami
ravaszságnak kelle segítségül jönni.
Andovere ekkor szülte hetedik gyermekét, az leány volt. Mindig óhajtotta
titokban, hogy bár egy leánya lenne. A fiak nem anyjuké, ha megnőnek;
azokat elviszi a hír, a dicsvágy, de a leány anyjáé marad és tovább
szeret.
Most, hogy óhajtása teljesült, azon tanakodott udvarhölgyeivel, kik
legyenek gyermekének keresztszülői?
Fredegondának volt egy ötlete.
– Ha oly kedves a legújabban szülött: hol lehetne annak jobb
keresztanyja, mint maga a királyné és jobb keresztapja, mint maga a
király?
Andovere oly kedvesnek találta az ötletet, oly hamar beleegyezett: ő és
a férj legyenek gyermeküknek lelki atyja és anyja is.
Úgy is lett. A leányt, ki Bazine nevet kapott, a király és a királyné
tartották a keresztvízre.
Aztán meg is indította mindjárt a király a válópert hat gyermekének
anyja ellen.
Az volt a válóper alapos indoka, hogy a keresztkomaság által lelki
rokonságba jött a király a királynéval s igy a közöttük létező házasság
lelki vérfertőzésnek volt tekinthető, mely szörnyű bűnnek vezekléseül
Andovere a poitiersi kolostorba záratott el.
De még ezzel Fredegonda nem jutott czélhoz. Chilperic testvérei, a másik
két király, számadásra vonták testvérüket, miért taszította el
Andoveret, s Chilperic azzal menekült meg előlök, hogy nőül kérte
Galszuintát, egyik királyi testvére nejének hugát.
Az nem volt olyan közel rokonság rá nézve, mint a keresztkomaság.
Galszuinta nem hasonlított eltaszított nejéhez semmiben; büszke, heves,
indulatos véralkatu volt; féltő és gyanakodó, a ki osztozni nem
szeretett senkivel.
Az új királyné hamar észrevette a szerelmes pillantásokat, miket
Fredegonda és a király váltottak egymással, s az elégtétel-vevésben sem
volt késedelmező. Egyszer, mikor a kegyencznő nagyon is merészen vitte
az udvar előtt közlátmányra a szégyenletes kitüntetés játékát,
Galszuinta sem volt tartózkodóbb, s saját királynői kezeivel felpofozta
férje kegyenczét, ott a király és udvaronczai előtt.
E bántalom nem lett megbocsátva neki.
Fredegonda egészen birta már akkor a király szivét, a mi neki fájt, az
fájt Chilpericnek kétszeresen.
A király azonban úgy tett, mint a ki megtért. Még azon este, hogy ez
történt, megjelent neje hálószobájában s elkezde neki hizelgő szavakat
mondani. Magasztalá fekete szemeit, fehér vállát és különösen
hollófekete hajtekercseit, miket arany diadém szorított össze.
– Királyném, szép kedvesem, milyen szépek lehetnek e sötét hajtekercsek
hosszan lebocsátva.
A királyné el volt bűvölve férje gyöngédsége által; azt hivé,
diadalmaskodott a pór eredetű vágytársnő fölött, s hogy diadala
tökéletes legyen, lebontá hajtekercseit, engedte azokat térdig leomlani;
hadd lássa a király, ki a rabnő kecseibe szerelmes, hogy a királyné még
ebben is gazdagabb, mint az.
És, a mint hosszú két hajfonadéka leomlott, a király kezébe vette
azokat:
– Milyen sima, mint a selyem, milyen fekete mint az éjszaka.
S azzal hirtelen nyaka körül csavarta a királynénak azt a sima selyem
hajtekercset, s megfojtotta őt tulajdon szép hajával.
Ekkor aztán nem tétovázott tovább, nőül vette Fredegondát; a
parasztleányból királynét csinált.
Brunehaut, a megölt királyné testvére, boszúra hivta fel férjét
Sigebertet, a harcz kitört a két testvér között; Chilperic csatát
csatára vesztett utoljára; győztes ellensége beszorítá Tournaybe s a
várost ostrom alá vette.
Egy ára volt csak a váltságnak: a nőt, kinek tanácsára a gyilkosságot
elkövette, kiadni a megölt testvérnek. És Brunehaut nem volt kevésbbé
irgalom-ismeretlen, mint maga Fredegonda.
Menekülés nem volt már semerre; mindenütt győztes ellenség őrizte a
város kapuit; de Fredegonda mégis tudott egyet: az üldöző király
holttestén keresztül.
Férjétől hallotta egyszer titokban, hogy testvére Sigebert azon
betegségben szenved, melyet ördöngösségnek neveztek azon időben; minden
holdtöltekor rájön az, három éjjel egymásután, a mikor arcza eltorzul,
szemeit elforgatja, ajkai tajtékot túrnak. Ezt a titkot testvérein kívül
nem tudta senki. Sigebert, mikor rossz napjai közeledtét érzé,
bezárkózott, nem bocsátott magához senkit, titokban szenvedett.
Egyszer két fogoly kémet hozatott maga elé Fredegonda, s így szólt
hozzájuk: