emelve, hallgatózott.
Nem érthetett semmit.
Egyszer aztán elhallgattak a szörnyű beszédhangok, jöttek helyettük még
szörnyebbek, néma lábdobogások, küzdő, dulakodó emberek dübörgése, s
nagy sokára egy tompa zuhanás; melyre aztán csend következett.
Athalie még mindig térdelt és hallgatózott, mintha a csend értelmesebben
beszélne, mint az előbbi zagyva zsivaj.
S a mint így térdelt és hallgatózott, fölemelt kezeit feje fölött
tartva, egyszerre keze fejére cseppent valami. Oda nézett: egy csepp vér
volt.
Riadtan tekinte föl; a plafond freskó-festésének égszínkék talapján egy
nagy vörös folt tünt elő; a fölötte levő szobában kiömlött vér átázott a
tetőzeten.
Athalie összeborzadva húzta fejét karjai közé. A hideg rázta minden
tagját.
Kinek a vére az ott?
Közeledő léptek hallatszottak ajtaja előtt.
Lélekjelenlét, tettetés! újra elő!
A hölgy felszökött térdéről, kendőjével letörlé kezéről a vércseppet; s
midőn az ajtó nyilt, már tükre előtt ült és szemöldökét simítá le vékony
krémmel.
Richard lord jött.
– Tehát, kedvesem, ön kiadta neki az utat?
– Ki biz annak. Szegény bohó. Mire mehettem volna vele? – Visszament
azután önhöz?
– Vissza.
– Tehát ő volt, a ki olyan fenhangon beszélt?
– Lehallatszott ide?
– Csak a zaj. Szavakat nem vehettem ki. Utoljára párbajra került önök
között a sor?
– Oh velem nem. Én csak nem verekszem egy emberrel, ki a királynő ő
felsége shillingjeért lett katona.
– Hát ki vívott vele?
– Azt is hallotta ön?
– A nagy lábdobogásból kivehetém.
– Sammy birkózott vele.
– Az nem birkózás volt; az vívás volt. Fegyverrel.
– Honnan gondolja ön ezt?
– Nézzen fel a plafondra.
Richard lord most látta csak, hogy a plafondon egészen átázott a vér.
– Igen. Késsel rohant rám, Sammy közbeveté magát, s minthogy neki két
keze van, annak pedig csak egy, hamar felülkerült és megsebesíté.
– Megölte?
– Azt nem tudom. A kórházba vitettem innen, törvényszék elé kelle adnom
az esetet, mint orv megtámadást. Ha érdekli önt, majd tudakozódtatok
utána, hogy nem veszélyes-e a sebe?
– Köszönöm, nem vagyok rá kiváncsi.
– Ebből a szobából pedig költözzék ki ön, rögtön küldök szőnyegészért, a
ki azt a vérfoltot ottan elfedezze.
– Ne fáradjon érte. Hadd maradjon az ott. Ez egy új érdekes darab lesz
az ön muzeumában; egy felhő a kék festett égen, mely igazi megölt ember
véréből támadt oda. Hagyjuk ott. Csengessen inkább szobalányomnak, hogy
küldje a fodrászt, hajamat újra diszíteni.
És aztán jött a szobaleány, jött a fodrász; Athalie engedé szép fekete
haját végig fésültetni, mely ültében a földig ért le, s tanakodott
divatképekről, melyik hajfonadék illenék jobban arczához?
Richard lord szemközt ült vele és bámulta a szép hölgy pompás márvány
arczát, s hosszú hajfürteit; egész fekete hullámzuhatag az!
* * *
Tinple lordnak rossz éjszakái voltak olyankor, mikor szeles, esős idő
támadt; csontforradása s örökölt köszvénye elővették, egész éjjel nem
hagyták aludni. Nappal aztán, a reggelizés után, földszint levő
könyvtárában lelt néhány órát, melyben kínosan el tudott aludni. A
könyvtár különösen áldott hely erre a czélra. Vannak olyan derék
könyvek, a mik az álmatlanságot sikeresen elűzik. Az ilyen könyvtári
álmokat mylord «studium»-nak szokta nevezni.
Aztán ide a szél sem hat be, a falakon kívül még a nagy falszekrények is
gátolják a légvonatot.
E könyvtár egyik szegletéből nyiltak a muzeum helyiségei.
Sammy elkészíté mylord fekhelyét; villanyos tigrisbőrt terítve a
pamlagra.
– Itthon van Athalie? kérdé a mylord.
– Itthon van. A kertben sétál.
– Erős egy némber. Ilyen időben a szabadban sétálni. Igazi asszony
meghűtené magát s görcsökről panaszkodnék. Az ilyen nőnek semmi sem árt.
Sammy, ne felejtse el aztán a katakombában a lámpát megtölteni és
felcsavarni; már egy hete mult.
– Nem szoktam elfelejteni soha, mylord.
Mylord aztán lefeküdt és valahogy talált nagy próbálgatás után olyan
fekvést, a melyen el tudott aludni.
Hanem az alatt folyvást gonosz álmai voltak.
Mindig azzal az utolsó gondolattal vesződött, a min az ébrenlétet
elhagyta. A katakomba lakóival álmodott.
Azok most mind éltek és ébren voltak.
A mumiának élő arcza volt, szemei úgy forogtak, ajkai úgy nyiltak
beszédre, mint az élőké, s az egész arcz Athaliéhoz hasonlított.
A mumiának jó kedve volt, fecsegett; elbeszélte, hogy az ő atyja, Farao,
milyen nagy király, hogy menyasszony, hogy milyen szép ékszereket kap
menyegzőre.
Dagon király koponyája nagyon rázta e szóra a fejét; krákogni kezdett,
mint a ki a torkát köszörüli. A mumia kaczagott azon.
Erre Dagon király koponyája megharagudott, legurult helyéről s oda
gördült a mumiához, hogy megharapja a lábát.
A mumia felsikoltott és ijedtében vonaglani kezdett; de nem futhatott el
sokrétegű pólái miatt.
Most Ludimer lovag kezdte rá.
Azon csont alakban, a hogy megpirítá iszonyú meztelenségével Athaliét,
elkezde most neki szerelmet vallani; a mumia borzadva, szégyenkedve
fordította el tőle arczát; a csontlovag erővel azt követelte, hogy
mindjárt meg fogja csókolni; míg a mumia jobbra-balra kapkodta a fejét,
iszonyattal és borzalommal s segítségért kiabált.
Ekkor felállt a pánczélos lovag a megtámadott védelmére.
Felemelte kardját a csontlovagra.
A csontlovag neki sarkantyuzta csontlovát.
Azután elkezdtek viaskodni; hosszú kardjaikkal csapkodtak egymásra,
egymás körül, – csont csörgött, vas csörömpölt, kard csattogott.
A mumia rémülettől kidülledt szemekkel sikoltott: «a lámpa, az örök
lámpa!»
Ha az örök lámpa összetörik, az egész világ lángba borul s itt lesz a
végitélet.
Az alvó lord homlokáról csorgott a hideg veríték.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Sammy szivarozva ment végig a muzeumon. Nem szerette a dohos illatot,
melyet a régiségek lehelnek ki magukból.
Hat itczés palaczk volt kezében, tele naphthával. Ezt vitte «megitatni a
kisérteteket», mint pályatársai előtt szokta mondani nagy tréfásan.
Mert Sammy igen tréfás kedély, mint azt már néhányszor vettük észre.
Az az esketési tréfa, azzal a foltos reverendával, meg a
zsiványkalandokból rögtönzött imádságos könyvvel, különösen sikerült
élcznek találtatott még eddig mindenki által, a kinek azt Sammy
kegyeskedett bizalmasan elmesélni.
Sammy nem fél a kisértetektől; inkább komázik velük.
Mikor a katakomba lépcsőin leér, a balról álló mumiát megszólítja:
– No, galambom, megint itt vagyok. Gondoltál azóta rám sokat? Adj egy
csókocskát!
Azzal megcsókolja a mumia hideg ajkát.
– Teringettét. Ez nem mindennapi gyönyörűség! Egy király leányát
megcsókolni. Egy háromezer, meg még egynehány száz esztendős szépséget.
Hányadik embernek jut ilyen szerencse? Már nekem kijárja. Ez egyszer az
én szeretőm. A Faraó király leánya. Goddam! Ha meg akarnék házasodni,
király lehetne az ipam. De nem akarok. Az urammal tartok: «a lány csak
szeretőnek való!» No ne haragudjál kincsem; ha én nem, a jövő ezer
esztendőben majd elvesz még valaki más. Látod, a myladymet is elvette
volna még a régi szeretője, ha szerencséjére le nem szurtam volna. Fog
az még engemet áldani azért, hogy megöltem!
Ludimer lovagnak is kijutott.
– Héj csontvitéz, ott kellett volna lenned a tegnapelőtti trialstakesen:
fogadok tizet egyre, hogy minden díjat te nyertél volna el, mert ugyan
kevés teherrel futtatsz. Átkozott jó jockey lenne belőled; izzasztani
sem kellene, hogy lefogyj.
Hanem hát dologra. Meg kell tölteni az öröklámpát, mert biz az mese
beszéd, hogy láng égjen táplálék nélkül; akármit álmodozzanak is felőle
a bölcsek és poéták.
Azonban olyankor, mikor az ember naphthával bánik, jó nem tartani a
szájában az égő szivart, mert abból baj lehet. Tudta ezt Sammy jól, s
mielőtt a naphthás üvegből kihúzta volna a dugaszt, kivette a szájából a
szivart s oda dugta Dagon király koponyájának fogai közé.
– Nesze, öreg, szívd te addig!
Úgy tetszett neki ez az ötlet; egy megkoronázott koponya, fogai közt égő
szivarral; kétszer is visszabólintott rá fejével, nagyon mulattatónak
találta. «Szívd addig öreg!»
Azzal felvette a naphthával tölt üveget s az öröklámpa emelvényéhez
közeledett vele.
A mint az első lépcsőre hágott, az érczbajnok felállt székéről.
– Servus pajtás; jó napot. Látod, hogy én jövök. Ne félj semmit. Hozom
az abrakot. Te ördögadta, nem hiszem, hogy mikor magadra vagy, meg ne
iszogasd ezt a szeszfélét, mert nagyon hamar elfogy.
Azután a második fokra lépett.
Az érczalak felemelte pallosát.
– Jól van, Patrik, jól. Bolondulsz már megint; azt hiszed, hogy
megijesztesz valakit a fenyegető jegyzékeiddel? Hahaha! De jó volnál
külügyminiszternek. Egy ember, a ki mindig emelgeti a kardját, de soha
sem üt le. Hahaha!
Azonban, hogy a lámpát meg lehessen tölteni, elébb el kell oltani a
lángját. E végett Sammynak fel kelle lépni a harmadik lépcsőre is, a
mint már százszor, meg százszor tevé, mert e szolgálat soha sem volt
másra bizva; tudta már jól, hogy azzal a fenyegető karddal soha sem üt
le a vasvitéz, hanem ismét csendesen visszavonul.
A mint aztán a harmadik lépcsőre lépett, az érczkisértet úgy csapott
maga elé a kardjával, hogy égő lámpa, naphthás palaczk mind ezer darabra
törött, s egy percz alatt lángban állt az egész katakomba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Mylord még egyre álmodá a rémeket; hogy hadakozik csontvitéz és vasvitéz
villámló kardcsapásokkal, hogy sikoltoz a mumia, a sikoltások egyre
közelebb jőnek, egyszerre felpattan az ajtó; Richard fölébred s egy
pokoli alakot lát maga előtt végig rohanni.
Mi az?
Egy futó rém, ki tetőtől talpig lángban áll, s kezeivel lángrongyokat
tép le magáról és a merre fut, minden lábnyoma, mint lángfolt marad
utána, felgyujtva padlót, szőnyeget; és így fut kétségbeesett
ordítással, melyben nincs semmi emberi hang, végig, maga után nyitva
hagyott ajtókon keresztül s lángot, gyulladást hagyva minden nyomán.
A kik szemközt találkoznak e lángrémmel, mind eszeveszett futással
menekülnek előle; senki sem áll eléje, hogy segítsen rajta, hogy oltani
kisértse, hogy lélekborzasztó segélykiáltásaira helyt álljon. Űz maga
előtt mindenkit.
Kirohan az udvarra; mint a fáklya, úgy ég minden tagja; ujjai hegyeiről
lángoló cseppek hullanak alá, a mik nem alusznak el, a mint lehullottak,
hanem tovább égnek, terjednek, harapóznak mindenre, a mi éghető.
A pokoli rém a kert felé rohan. Ott van egy vízmedencze, szökőkuttal;
abba akarja magát belévetni, hogy a kínhaláltól szabaduljon.
A kert ajtaja be van zárva.
Mikor az égő ember ki akarja nyitni, a kilincs nem enged.
Belül a rácson keresztül egy nő alakja látszik, ki hideg kegyetlenül néz
a küzködőre.
– Az irgalom Istenére, asszonyom, nyissa ki az ajtót, bocsásson a
vízhez, sikoltoz a lángba borult ember, kezeit átnyujtva felé a rácson
keresztül.
A hölgy odalép hozzá s villogó tekintettel mond neki:
– Úgy kell neked, kutya! itt most rajtad a papi talár, viseld! Itt van
rajtad Lyonel vére, mosd le! Ordíts czudar! rágd előttem a földet; az
nekem a gyönyörűségem. Fetrengj! verd magad a földhöz. Úgy! Ugorjál
magasra megint; vonagoljál! Üvölts! Ezzel fizetsz meg nekem ma. Érezd a
poklot még ezen a világon, s lássalak benne még ezzel a szememmel.
Folytasd így a más világon is, a hol légy elkárhozott…!
Hogy miket beszélt a hölgy a vasrácson belül a kínhalállal vívónak, azt
nem hallgatta ki senki, mert már akkor a ház minden lakójának saját
veszedelmével volt dolga. Az egész palota fel volt gyujtva. Ki merre
menekülhetett, menekült. Maga a ház ura hálóköntösben, fél öltözötten
ugrott ki ablakán, mert a szőnyegek már égtek a folyosókon végig, s
nehány percz mulva az egész muzeum egy tűz-láng volt; egy darabot nem
lehetett, nem is kisérte meg senki belőle, megmenteni. Minden ott égett,
ott veszett. A gyulladás a legalsó boltozatban kezdődvén, az egész ház
menthetlenül a lángok martaléka lett; semmi erőfeszítés nem volt képes a
vész urává lenni.
Csak órák mulva, mikor már az egész épület hamuvá roskadt, jutott
eszükbe az ismerősöknek, hogy egymást keressék.
Sammyt, a komornokot az udvar egyik szegletében találták meg korommá
égve.
Athaliet pedig a szomszéd utczában lelte meg lord Tinple Richard, egy
bérkocsiban ülve.
Mylord egykedvűen vette a veszteséget; kár a szép gyűjteményért, mely a
tűz martalékául esett, de elvégre nem olyan lesujtó ránézve a csapás; a
muzeum biztosítva volt különböző társulatoknál kilenczvenezer fontig.
Így legalább meg van a pénz.
IV. szakasz. SZEMET SZEMÉRT.
Két hónap mult el a muzeum leégése után. Ez idő alatt a szokottnál több
időt töltött Richard Athalienál. Nem örömest járt ki szokott mulatságai
után, s elárulta, mennyire jól érzi magát otthon.
Athalie gyöngédsége a lord iránt elég indok lehetett volna magában is e
ragaszkodásra, ha száz más oka nem lett volna rá.
Egyszer aztán azt mondta a hölgynek:
– Athalie, én gyűlölöm a világot.
– Annak én örülök.
– Miért?
– Azt ön kitalálhatja.
– Richard azt hitte, hogy kitalálta. Érzékenyülten nyujtá kezét a
hölgynek.
– Egyedül ön maradt hű hozzám. Az egész világ ellenem fordult. Tudja ön,
hogy én most harmadszor is leégtem.
– Hogyan?
– A füstje nem látszik; de valóban porig égtem. A biztosító társulatok,
miknél muzeumom tűzkármentesítve volt, pört kezdtek ellenem, s
megnyerék.
– Micsoda alapon?
– Azon az alapon, hogy műkincseim nem birtak azon értékkel, a miben
biztosítva voltak; sikerült néhány adathoz jutniok, a mit csak hozzám
legközelebb álló barátaim árulhattak el, hogy némely historiai
nevezetességű tárgy nem volt az igazi. Bolond hiuságom megengedte, hogy
ilyesmit fölvegyek a tárgyjegyzékbe. Szerettem dicsekedni vele. S most
ezt ellenem fordították. Hiába ismertem el, hogy igen is, egy pár
műtárgy nem volt az igazi, de a többi régi, hiteles okmányokkal
bizonyított ereklye; nem használt. A törvényszék a társulatok részére
dönté el az ügyet, s nekem az egész muzeum szenvértéke helyett csak az
általános értéket itélték meg; a mi aranyból volt, mint aranyat, a mi
vas volt, mint vasat, a mi butor volt, mint butort, akármelyik fejedelem
használta is trón helyett. Barátaim elárultak, ellenem bizonyítottak, a
törvényszék égrekiáltó igazságtalanságot követett el rajtam, a pénz
emberei kiraboltak; s én gyűlölöm most barátaimat, intézményeinket,
Angliát, – az egész világot.
– A mit gyűlöl az ember, azt könnyen elhagyhatja.
– Valóban kedvem volna hozzá. Egy golyó hamar megszabadítana tőle.
– Oh én nem azt értettem. Nem a más világot; csak az új világot. A
tengeren túl is van még világ.
– Ön azt véli, hogy elhagyjam Angliát?
– Miután gyűlöli.
– Erre még nem gondoltam. Folyvást azt hittem, hogy rendbehozhatom
vagyoni ügyeimet. Ez a gondolat foglalt el egészen. Szándékom volt a
csatatéren maradni, élve, vagy halva. Adósságom körülbelül annyi van, a
mennyit birtokaim érnek. A míg gyémántjaim és muzeumom kincsei
megvoltak, könnyen vehettem a dolgot. Minden tartozásomat fedezhettem
velük. Most ezeknek vége. Kilenczvenötezer font helyett kaptam csak
tizenötezeret kárpótlásul. Ez minden rendelkezhető összegem. Nagy
takarékossággal még tán jószágaim jövedelméből törleszthetném
adósságaimat; de a hitel nem alku tárgya. A mint észrevennék rajtam,
hogy eddigi életmódomat nem folytatom, mindenki iparkodnék darabokra
törni fölöttem a házat, hogy egy-egy téglájával biztosítsa magát.
Bukásban levő embernek hátralépni nem szabad.
– Annyival több ok elhagyni a sülyedő hajót.
– Míg az utolsó tizenötezer font a kezemben van, ugy-e?
– Nekem is van ugyanannyi összegem, Crowndale lord hagyományából. A
kettő együtt százötvenezer dollár Amerikában.
– Csakhogy nekem még itthon becsületbeli tartozásaim is vannak. Közel
tizezer fontra mennek a fogadások, miket a Derby-versenyen legutóbb
vesztettem. Ott is szerencsétlen voltam.
– Barátai nyerték el?
– Értem az ironia nyomatékát a «barátaim» szóban. Hanem gentleman ebben
nem ismer különbséget. Egy angol lordnak nincs más választása, mint
fizetni és főbe lőni magát.
– Pedig bizony többet ér egy élő amerikai yankee, mint egy megholt angol
peer, akármilyen szépen halt is meg.
– Ah, Athalie, ez kínos választás. Élhet-e az ember becsület nélkül?
Athalieval szemben rossz helyen volt elejtve ez a kérdés. A hölgy nem
felelt semmit, csak felállt fájdalmas arczczal a férfi előtt, s néma
lemondással szétterjeszté karjait és aztán lecsüggeszté fejét, s kezeit
ölében összefonta; mintha szótlan mondaná: «példa vagyok én, hogy
élhet».
Richard nagyon jól elérté a szemrehányást. Ő maga tanítá meg e hölgyet
arra, hogy – – hogy a teknőczök agyvelő nélkül is elélhetnek. És most ő
maga is azon a ponton áll, hogy saját testén tegye meg azt a kisérletet,
vajjon a becsület olyan-e, mint a levegő? ha hermetice elzárják a
bőrtől, az élet utána vész?
Még határozatlanul vált el hölgyétől, de a legközelebbi napok Athalie
részére dönték el a kérdést.
Tinple lord hitelezői hamarább kezdték el a hadjáratot, mint várta
volna.
Zárt kértek ellene oktalan pazarlásaiért.
Maga is elszörnyedt, mikor megtudta, mennyivel tartozik? Sokkal
kevesebbnek hitte az összeget. A fején túlcsapott az ár.
– Most már nincs választásom Athalie. A szégyen megvan így is, úgy is.
Nem elég, hogy mindenem elvesztém, az adósok börtönét sem fogom
elkerülhetni. Leghívebb embereimből lettek legmakacsabb üldözőim. Egy
elveszteni való napom sincs; menekülnöm kell, vagy ide, vagy oda.
Az «ide» szónál lába alá mutatott: ott van Amerika; az «oda» szónál fel
az égbe.
– «Oda» semmi esetre sem, válaszolt Athalie; «ide» minden bizonynyal.
Csakhogy ott alant nem egyedül Amerikát hiszszük lenni.
– Most már a menekülés is nehéz, mert hitelezőim vigyáznak rám.
– Könnyű lesz őket kijátszani. Én szerzek útlevelet családi nevem alatt;
ki ismeri azt? beleiratom inasom nevét; ön álarczozza magát, s mint
szolgám velem jön New-Yorkig; ott azután ki üldözhetné tovább?
– Ön okos leány, Athalie; de azon esetben még egyet kell elvégeznie. Itt
van utolsó összegem, melyet pénzértékben nem vihetek magammal; menjen ön
ezzel Sheriff és Johnson bankárházhoz és adasson érte New-Yorkba szóló
váltókat. Egyúttal az útlevél ügyét is végezze el.
– Jól van, uram; utazzék ön rögtön a legelső vonattal Southamptonba; én
holnap reggel utána megyek. Rendeljen számunkra helyeket, s ha nem volna
indulókész hajó a kikötőben, béreljen ki számunkra egy külön gőzöst. Ily
elhatározásnál gyorsaság a legfőbb kellék.
Richard annyira meg volt riadva ez egymást követő csapásoktól, s aztán
azoktól, a mik még a távolban tornyosulnak, hogy mint gyakorlatlan
csaló, csak a futás közben vette észre, minő nagy hibát követett el!
Hisz az a hölgy, kire utolsó összegét rábizta, hogy váltókat vegyen
rajta, bár elválásukkor búcsúcsókját elfogadta is, neki nem neje. Hátha
e némbernek most tetszeni fog egyszerűen elfelejtkezni arról, hogy van
egy ember a világon, a kit neki meg kellene szabadítania? Mije ő e
némbernek? Mi hűséget követelhet tőle?
Ez bizony esztelen elhamarkodás volt; de utoljára is másra nem lehetett
bizni, mert idő előtt elárulta volna futási szándékát.
Richard az előre meghatározott fogadóba érve, szobát nyittatott magának
s egész éjjel le nem feküdt.
Elgondolta magában, ha most Athalie megcsalja: a szégyen is megvan, a
veszteség is megvan. El is itélik, ki is nevetik.
Ha holnap délig Athalie utána nem jő, akkor csakugyan nem marad hátra
más, mint főbe lőnie magát.
Tinple Richard megtanulta ezen az egy napon azt, hogy mennyire szereti
az életet, s mennyire fél a haláltól?
Míg gazdag volt, míg kéj, öröm, élvezet volt ránézve az élet, annyiszor
koczkára vetette azt gondatlanul, nem törődve vele; és most, mikor a
jövendő képe nem más, mint egy határozatlan aggodalom, úgy ragaszkodik
hozzá, úgy fél azt elveszteni.
Még hordárnak lenni is jó!
Szobáját elhagynia nem volt tanácsos; ott kellett várakoznia türelmesen.
Minden női hangra, minden hölgyruha-suhogásra, mely a folyosón
közeledett, odament az ajtóhoz hallgatózni: nem az jön-e, a kit vár? s
minden csalódás után csüggedten feküdt le nyugágyára.
Így várva nem volt még «asszony» férje által!
Mentül jobban közeledett a másnap est, Richard nyugtalansága annál
jobban nőtt. Szemére hányta magának mostani helyzetét. Ha e nő igazi
neje volna, most nem kellene miatta aggódnia; bizton várhatna rá, hogy
hozzá hű marad. Mivel tartozik így neki? Csak egy rút csalással. S azt
most visszaadhatja bőven.
Csak egy hite, egy reménye tartja fenn még: «ez a leány engem szeret». A
szerelemben bizik; a kigunyolt, a beszennyezett szerelemben. Azt várja,
hogy a leány, a ki szeret, elfeledi azt, a mit gyűlöl.
A szorongattatás tetőpontján az a gondolat veszi elő, hogy talán egy
fogadással meg lehetne vesztegetni a sorsot.
Felfogadja magában, hogy ha ez a leány még most is hű marad hozzá, ha
utána jő, ha megszabadítja, első dolga lesz Amerikában az, hogy őt
valóban nőül veszi.
Oh be rosszul ismerte ezt a némbert!
Oh be rosszul tanulta ki szivét, a midőn azt hitte, hogy az híve fog
maradni mind végig és vele megy, utána jő, azért, mert szeret.
Az a hölgy – igen – híve marad, vele fog menni; – de azért, mert gyűlöl.
Kopogtatnak az ajtón.
Richard siet felnyitni a zárt. Athalie jött meg.
Richard nem állhatja meg, hogy a megjelenő nemtőt karjai közé ne zárja.
«Tehát mégis eljött, tehát még sem csalt meg!»
– Viselje ön magát óvatosan; szólt Athalie. E percztől fogva önnek azt a
szerepet kell játszania, a mi útlevelembe van ön számára bejegyezve. A
míg Amerika földére nem lépünk, el ne árulja magát.
– Nehéz lesz szerepem; mert én önt most jobban imádom, mint valaha.
– Nem arról van most szó. Váltott-e ön jegyeket a gőzösre?
– Igen. Holnap reggel indul egy.
– Úgy adassa fel málháimat rögtön. Itt vannak váltói, vegye magához. Az
escomptért félperczentet fizettem rájuk a magam pénzéből, azt majd
New-Yorkban összeszámláljuk; ön gondoskodjék az úti kiadásokról.
Richard tárczájába tette a váltókat. A legjobb hitelű londoni bankárház
papirjai voltak azok; egyenértéküek a vert aranynyal.
Ez a leány mégis derék leány. Nem szökött el ennyi pénzzel.
Richard úr azt hivé, hogy nagy tanulmányt végzett a nők ismeretében.
Életében sok szerelmi viszonya volt, úrnőkkel és szegény leányokkal,
könnyelmű és mély kedélyüekkel; kit ő hagyott el, ki őt hagyta el
hamarább; vizbe nem ugrott bánatában egy is.
Volt olyan myladyje, kit nőül akart venni, s ki a lakodalom napján
másnak adta kezét.
Volt kedvese, kire százezreket pazarolt, s ki ott hagyta, mikor akadt
más, a ki két annyit igért.
Találkozott elcsábított ártatlanságokkal, kik untalan sírtak,
panaszkodtak, szemrehányásokat tettek; egészen megkeseríték diadalát.
Voltak vidám, ördögien jó kedélyű szeretői, kik mámorba birták
fullasztani lelkét, hanem a kikről aztán kitudta, hogy kegyeikben nem
ismernek kizárólagosságot.
Mindent megpróbált; pazarlás, hizelkedés, mámor, még a felajánlott
büszke kéz, a férfi czím sem kötelezi az asszonyt. Ez mind gyöngeség. Az
erő az, a mit az asszonyok imádnak a férfiban. – Ime a hölgy, kit oly
súlyosan megbántott; kit hizelgésével, ajánlataival el nem csábíthatott,
kit még az oltár elé is, melyet ámítás díszített fel arra, erőszakkal
kellett hurczolnia, – most, balsorsa napján, midőn mindenki tépi a
fonalat, mely emlékét az övével összefűzi, egyedül marad hű, ragaszkodó,
mint az eb, mely védi gazdáját, ki őt megveri.
– Talán ha nőül vettem volna, nem volna hozzám olyan hű.
Azt már kezdte feledni, hogy szorongattatása óráiban felfogadta
valakinek, hogy ha a hölgy, most is hű marad, hitvesűl fogja venni.
Betegségében sokat felfogad az ember, a mit egészséges korában elfelejt.
Hiszen most már biztos váltói zsebében voltak.
Másnap kedvező idővel, útnak indultak az új világba.
Richardnak hozzá kellett szoknia, hogy az egész úton a hátsó fedélzet
alatt lakjék, s Jemmynek neveztesse magát, Athalie előtt tisztelettel
viselkedjék, s nagy kendőjét vigye utána, ha a födözeten sétál.
Athalie szabadon társalgott az együtt utazó férfiakkal, mint a kinek
kisérőjére semmi egyéb gondja, mint hogy ha megszomjazik, vizet hozasson
magának vele.
– Remekül tudja játszani az úrnőt, az már igaz.