hol a muzeum, – midőn első látogatását a régiségekbe szerelmes Crowndale
lordtól nyeré. Az utóbbi mylord nagyon köszvényes volt már és csak a
kétezer esztendős egyiptomi kisasszonyokba volt szerelmes.
Richard bemutatta őt Athalienak. Úgy látszott, hogy már beszélt a
lordnak ritkaság-gyüjteménye ez új szerzeményéről. (Igazán ritkaság: egy
nő, ki százezer font értékü gyémántokat veszni hagy, s egy olyan kis
hitvány bábot ment meg helyettük, a milyet kilencz shillingért lehet
kapni a gyermekjátékos boltban.) A lord egytárgyú kedélyek szokása
szerint, igen szórakozott volt; s azért valahányszor Athaliet
megszólítá: «Mi – Mylady» mindannyiszor elárulta magát, hogy elébb
«Miss»-nek akará szólítani, s csak azután igazítá nyelvét Myladyre. Sőt
azt is elvété egy párszor, hogy a muzeum teremein végig sétálva, az
ajtóknál a hölgyet előre bocsássa; a mit a világ minden myladyje
megbocsáthatlan figyelmetlenségül róna fel, az olyan mylady tudniillik,
a ki nem miss.
A mylord azért különben igen nagyon nyájas volt Athaliehoz; mert hiszen
nevelt férfi egy szép szobalányhoz is nyájas lehet, ha mindjárt nem jön
is a felett zavarba, hogy jobb, vagy balfelől bocsássa-e maga mellett?
Megmagyarázta neki a látott ritkaságok kitünő jelességeit; az
érczsodronyra fűzött ős csontvázakat, állatok maradványait, a mik még a
nemes embereknél is régiebb eredetüek; a mindenféle népek
bálvány-gyüjteményét, az ind Trimurti háromszögének titkát, a Lingámot
imádó elefánt értelmét; az Óm mélységes mysteriumát; urát adta, honnan
került ide az a négyfejü mongol isten? hol faragták Wiswamitra tevéjét,
melynek minden tagja más apró eleven állatból van képezve? Óra hosszat
regélt neki a csodahirű Ninifo bálvány felől; a japán
oltárszekrényekről, a chinai votiv-táblákról; az egyiptomi kanopokról,
az emberfejü köcsögökről, az Oziris hajójáról; összehasonlításokat tett
előtte a mexikói naptárpénz és a skandináv runanaptár között, a miben
nagy tanulmányt tündököltetett; elolvasá előtte a Tlascallan romok
között kiásott aztek camæak föliratait, megmagyarázta az Astartepénzek,
az Agathodæmon érmek jelvényeinek értelmét, a kopt fogadási-kezeket, a
runaemlékek titkos ákombákjaiból neveket csinált, s bámulatot követelt
tőle azon találmányáért, hogy ő fedezte fel, miért van e pogány őskori
emlékeken a kereszt?
A fegyverek teremében elmondta: ez a kerekes puska kié volt, hol
vesztette el, ki találta meg? ezt a rozsdás kardot hány lábnyi
mélységből ásták föl? kit vágtak le hajdan vele? Ezzel a bőrágyuval minő
szaraczén várat ostromoltak a lőpor első korszakában? ez a nyereg melyik
hires angol keresztes vitézt hordta? ez a zászló, hogy szakadt el Jaffa
ostromában? e szeges vértek közül miért angol-szász az egyik, miért
angol-dán a másik?
A festvények termében épen ragyogó volt a mylord; ott már minden egyes
darabot az utolsó guinéeig meg tudott becsülni, mit ér? kitől van?
eredeti-e, vagy a mester másod műve? vagy tanítvány másolata?
– Ebben a teremben rendesen összeszoktunk máskor perelni Richard
lorddal, mert én azt állítom, hogy ez a József és Potifárné itt nem
Carlo Cignani eredetije, hanem másolat; de ezuttal a mi – mylady iránti
tekintetből nem fogok veszekedni. Úgy is kipótolják a helyét a többiek.
Egyébiránt e csarnokban a faragványok legbecsesebbek: különösen
Donatello faragványai puszpángból. Ezeket Richard lord úgy összeszedte,
hogy más muzeumnak alig maradt belőlük.
Most egy zárt ajtóhoz értek.
Itt meggondolta magát a mylord s mutatóujját felemelve, aggályos
arczczal kérdezé:
– Megmutassuk-e a mi – myladynak a katakombákat is?
– Oh kérem, szólt Athalie. Miért ne?
Richard lord is helyeslé.
– Mylady nem szokott megijedni csekélységektől.
– Valami rémületes van ott?
– Nagyon réműletes, bizonyítá lord Crowndale. Ne mondanók meg előre a mi
– myladynak, hogy mi lesz ott? E kérdést Richardhoz intézte.
– Szükségtelen. Úgy is meg fogom látni.
– Úgy legyen szives felnyitni az ajtót mylord, ha tetszik.
Richard lord felnyitá kulcscsal a vasajtó zárját, mire ez halkan eltünt
a falba, s Athalie előtt egy szűk, sötét üreg nyilt meg, mely
pinczetorkolatként több lépcsőfokon keresztül vezetett egy mélyen fekvő
boltozatos oduba.
A kriptaboltnak nem volt ablaka és még is volt benne világosság. Egy
bronz asztalon kristálylámpa égett tiszta fehér világgal.
– Ah itt valaki lakik, hogy lámpa ég? kérdé Athalie meglepetve.
– Laknak ám: Kétezer éves halottak, mylady; állítá ünnepélyesen lord
Crowndale.
– S az ott az örökké égő lámpa?
– Igen is, az.
Lord Crowndale ezt oly nyomatékkal mondá, mintha a tárgy azonossága
fölött minden kétkedő mosolyt el akarna pusztítani a könnyelmű hölgy
arczáról.
Athalie, asszonyok szokása szerint, a kik szeretik bátorságukat
fitogatni, a mivel végtére is nem birnak, itt e sötét oduban kezdett el
fecsegő lenni: mindenhez hozzá nyúlt, kezébe vette az ibis mumiákat;
fölemelgette a hamuvedrek födelét, mikben valóságos hősök porából volt
még valami s borzalom nélkül merte előre hátra forgatni Dagon király
koponyáját, mely arany abroncsokból fűzött kalitkába volt szorítva.
Lord Crowndale pedig annál inkább ingerelve érzé magát e hölgyet
félelemre tanítani, s regényes részletességgel magyarázá neki az
ezredéves maradványok történetét.
– Nézze mylady, ez itt Pseudosmerdis síremléke; Ninive romjai közül
ásták ki, mr. Layard ott léte alatt; látja az ornamentumokon a szokott
bukraniák, a faragott ökörkoponyák helyett emberfők vannak alkalmazva;
ezek valódi koponyák, mikor Pseudosmerdist megölték, hadvezéreit is
kivégezék s koponyáikat az álkirály síremlékébe ékelték be.
– Tehát ez Pseudosmerdis, az összes miniszteriumával, szólt nevetve
Athalie.
Ez a hölgy még sem akar félni.
– Látja mylady az egyptomi mumiát. Nagyon szép darab. Egyike a legszebb
példányoknak. Cheops katakombáiban találták, a mi arra mutat, hogy a
Faraók családjából való. Gondolja csak mylady, ez a hölgy, mert hölgy
volt, ezelőtt háromezer évvel épen olyan szépen tudott mosolyogni, mint
ön; és azóta mindig hallgat és komoly.
– Sajátságos főkötője van, szólt Athalie, ez nem rosszul illhetett az
arczhoz, a mi így lecsüng; az jó gondolat. Nem volna kár utánozni.
Lord Crowndale vállat vont; «asszonyféle!» még a mumiánál is a fejdísz
ötlik fel neki, s azon töri a fejét, hogy magyarázza ezt majd meg
piperésznőjének, a helyett, hogy lelkére venné, mi szörnyű gondolat az,
háromezer évig változatlanul megmaradni s el nem múlhatni soha.
Azért mégis megmagyarázott neki annyit, hogy azt a főkötő formát a
rómaiak idejében calasticanak hitták, s csak Egyiptomban viselték, a
hajadon leányok; még akkor a nők és hajadonok között szokás volt
különbséget tenni külső megjelenésükben is.
– Hát ettől nem fog-e borzadni, a mi most jön?
Ludimer lovag lóháton ülve.
Ludimer lovag nagy vitéz volt; végrendeletében meghagyta, hogy ha
meghal, az ahhoz értő tudósok præparálják őt és lovát műértőleg
csontvázakká, s így állítsák fel a család czímerteremében.
Ime most itt ül a vázlovag, vázlován; koponyáját födi az érczsisak,
állkapczáját szorítja a vas álltartó; tíz csontújja kardja markolatán
nyugszik; alatta a vázló csupasz fogaival harapja a zablát.
– Nem borzad ránézni mylady?
Athalie a helyett mulatságos pruderieval vonta fátyolát arcza elé;
(angol hölgyek szobában is viselnek fátyolt) s azt a megjegyzést tevé
rá, hogy ez a mister nagyon kevéssé van felöltözve.
– Damned! Egy csontváz! Dörmögé Crowndale lord Tinple fülébe. Szégyenli
magát egy férfi előtt, a kin nincs sem ruha, sem hús.
No majd meglássuk, meddig tart ez a vitézség?
– Akarja mylady megnézni az öröklámpát? E gyűjtemény legbecsesebb
kincsét?
– Valóban arra vagyok legkiváncsibb.
Az öröklámpa egy bronzasztalon állt, melynek csak egy öblösen alakított
lába volt, alul három tigristalpba végződő.
Ez asztal előtt volt egy bronz támlásszék; abban ült egy
pikkelypánczélos lovag, alakjára a közönséges emberi mértéknél valamivel
nagyobb; pánczélja sötétkékre volt aczélozva s azokhoz hasonló, a minőt
a cæsarok idejében a parth segédcsapatok vitézei viseltek; tetőtől
talpig pikkelylyel fedve, mint a gyík. Jobb keze a lovagnak le volt
eresztve maga mellé, s abban egy hosszú, kétélű pallost tartott.
– Szabad azt a lámpát kezembe vennem? kérdé Athalie Richard lordtól.
– Oh igen. Hanem előbb engedje egyik kezét megfognom.
– Miért?
– No, ha valami történhetnék önnel.
– Köszönöm; vigyázok magamra.
Lord Crowndale még is inte szemével lord Richardnak, hogy tartsa magát
készen a mylady háta mögött, ha majd elájul; mert e vállalatnak rendesen
az szokott a vége lenni.
A bronzasztal emelvényen állt, melynek három lépcsője volt.
Mikor Athalie az első fokra föllépett, a néma lovag csendesen
fölemelkedett ültéből.
Más hölgy sikoltva szökik vissza, midőn a vas kisértet ijesztőn
megmozdul előtte, Athalie elismerően bólinta neki fejével: – God by! a
lovag udvarias; mikor hölgy közeledik, feláll.
Mikor Athalie a második lépcsőre állt, akkor az érczalak hirtelen
megsuhintá a jobbjában tartott fegyvert s feje fölé emelte azt,
fenyegetően hajolva hátra.
Ez szokott az a pillanat lenni, a mikor kiváncsi hölgyek ájultan rogynak
kisérőik karjaiba.
Athalie naiv kérleléssel nézett fel félvállról a fenyegető kisértetre s
negédes hangon mondá:
– Ah, egy régi lovag, mint ön, csak nem tartja tán lovagias tettnek egy
hölgyet megütni?
S azzal föllépett a harmadik lépcsőre.
Biz a pánczélos kisértet nem ütött le kardjával a hölgyre. Úgy maradt
állva, a hogy volt. Athalie hozzá nyúlhatott a lámpához, de föl nem
vehette, mert az asztalhoz volt csavarolva.
A mylordok tapsoltak neki.
– Bámulatos asszony! Rendkívüli asszony! bizonyítá lord Crowndale. –
Tudja meg mylady, hogy ön az első hölgy, a ki arra a harmadik lépcsőre
rátette a lábát, s férfiak közül is csak egyedül én voltam az, ki
hasonlót tenni mertem.
– Hanem önök rászedtek engem; ezt a lámpát nem lehet innen felvenni.
– Hiszen nincs is mit kitudnia belőle, Athalie, szólt Richard lord;
egyszerű moderateur-lámpa az egész, rendkívüli nagy gépezettel, a mit
egy hétben egyszer kell felhúzni, s ugyanakkor naphtával tele tölteni;
az asztal lábaiban van a gépezet.
– Ah, tehát ez az egy csak szemfényvesztés, szólt Athalie fitymálva, s a
férfiak kezét nem fogadta el a leszállásnál, lelépdelt az emelvényről. A
pánczélos rém szintén leereszté karját, s visszaült helyére, a mint
Athalie a lépcsőket egyenkint megnyomta lábával.
– Bocsánat, mylady, tiltakozék e gyanusítás ellen Crowndale lord. Ez nem
szemfényvesztés, ez nem humbug; sőt épen ez a muzeum legbecsesebb
darabja. Carthagoban tett ásatások alkalmával leltek egy sírboltot;
Tullius Aemilius proprætor sírja volt az. E gépalak ott ült a sarcophag
fejénél és előtte kis bronzasztalon ott égett egy lámpa. A sírnak
legalább ezerhétszáz év óta el kelle hagyatva lenni, s a lámpa még
mindig égett. Az örök lámpa titkát a carthagoi maguszok ismerték. Velük
együtt veszett el a titok. E sír fölfedezésénél a régiségbúvár, ki az
égő lámpát meglátta, azt hivé, hogy ime meglelte az eltemetett titkot s
odasietett a lámpához. E gépalak épen úgy, mint kegyed előtt,
fölemelkedék, karját emelte, azonban, midőn a felfedező a harmadik
lépcsőre lépett, hogy a lámpát elvegye, a pánczélos alak nem
tartózkodott, mint most, hanem lesujtott, s az örök lámpát ezer darabra
törte, a fölfedezett titkot újra eltemetve. Ez eset le is volt írva
bőven a «New monthly magazin»-ban mylady; s Richard lordnak teljes
hitelű okmányai vannak a felől, hogy ez alak ugyanaz. Az örök lámpát ő
egyszerűen naphthalámpával helyettesíté.
– És most miért nem sujtott le a gép-lovag? Nem hizelkedem magamnak
azzal, hogy tekintetem elbűvölte.
– Azt kitalálhatná Athalie, szólt nevetve Richard; nem akarhatom, hogy
minden egyes látogatóm lelki erejének mutatványa egy lámpásomba
kerüljön, a mi azonfelül még tűzveszélylyel is járna. Azért a gép csak
odáig van felhúzva, hogy a két lépcsőnyomásnak megfelelő mozdulatot
tegye meg, a harmadikkal pedig adós maradjon.
– No, és épen ennek a titka az, szólt közbe lord Crowndale, a mire
legtudvágyóbb vagyok. Hogy van e gép felhúzva? hol van a gépezete? Mit
kell vele csinálni, hogy a harmadik tempót is kiadja? Ezt nem bírja
kitalálni senki, ezt nem tudhatja meg senki.
– Tessék, szólt Tinple lord, vizsgálja ön meg tetszése szerint, keresse
meg a nyitját, én nem gátlom.
– Tudom. Próbáltam sokszor, mindig sikertelenül. – Azzal odament,
összetapogatta a vaslovag minden porczikáját; fölkeltette, meg
leültette; hallgatta közben, hogy pattog a gépezet belől. – Mind
hasztalan. Egy ízben egy egész napot töltöttem itt, s pánczélja minden
egyes pikkelyét megpróbáltam elmózdítani helyéről, hogy tán ott a
gépezet kulcslyuka, nem találtam rá; pedig a gép benne van. És már
ötezer fontot igértem a mylordnak csak azért, hogy fedezze fel előttem a
titkot?
– De én nem fedeztem fel. Rajtam kívül nem tudja senki; a kitől a gépet
vettem, régen meghalt.
– Nekem sem mondja ön meg? szólt Athalie, kivántató mosolygással
tekintve Richard szemébe, s karjára fűzve kezét.
– Mylady, ötezer fontért nem árultam el titkomat a mylordnak; de önnek
ez elbájoló mosolyáért megsúgom azt.
Athalienak közel kelle tartania arczát Richardhoz, hogy fülébe
súghasson; s a mint a hölgy hosszú angolos hajfürteit félrevonta, hogy a
súgást meghallja, Richard nem állhatá meg, hogy ez elragadó szépségű
arczra előbb egy csókot ne nyomjon.
Angol lady rögtön otthagyná férjét, ha ezt idegen férfi előtt tenné
vele, Athalie elpirult; ez árulás volt az idegen előtt! Hanem azért nem
kapta félre fejét; a titkot akarta hallani.
– A gépalak nyakában van a gép nyitja, a fej elcsavarható. Ha egyet
fordítanak rajta, az első mozdulatra, – ha kettőt, a másodikra, – ha
hármat, akkor mindháromra képes.
Athalie kézszorításban fejezte ki köszönetét.
– Hát az idén sem alkuszunk-e meg mylord a musée Tinple fölött? kérdé,
midőn visszafelé indult a társaság, lord Crowndale.
– Ráérünk még.
– Ön igen; de én már magam is régiség vagyok; ma vagy holnap akár
megvegyen ön mumiái közé.
– Ah mylord, a gazdag emberek sokáig élnek.
– Én az idén is ajánlanék önnek kilenczvenhétezer fontot érte.
– Én pedig odaadnám százezerért.
– A hogy szoktuk. Én kettővel többet igérek, ön hárommal többet kér. God
bye.
– God bye.
Azzal kezet szorítottak és elváltak.
Athalie nehány lépéssel hátramaradt a férfiaktól; lord Crowndale őt is
megtisztelte egy feszes bókkal, midőn mellette elhaladt, s halkan e szót
intézte hozzá:
– Mi – mylady. Ha önnek ötezer font kedves, szolgálatára áll azon
ártatlan titokért, a mit ön most megtudott.
Athalie büszkén emelte föl fejét s haragosan válaszolt:
– Mylord! Hogy tehet ön ily ajánlatot egy gentleman feleségének?
Crowndale meghökkenve vonult vissza.
– Bocsánat mylady. Valóban hibáztam, ostobaságot mondtam önnek.
Bocsásson meg.
– Már vége van.
– Mondja ön, hogy megbocsát.
– Jól van. Ne szóljunk róla.
– Adja ön nekem irásban, hogy megbocsát. Irja fel egy névjegyére.
Lord Tinple visszatért e szóváltásra.
– Semmi titok, szólt lord Crowndale. Én önnek hitvesét el akartam
csábítani azon hűtelenségre, hogy a pikkelyes lovag titkát árulja el;
mylady ezért nekem egy moralis pofont adott s most én e pofonról
nyugtatványt kérek.
A kérelmen mylord és mylady nevettek, aztán mylady elővett kis
tárczájából egy névjegyet, melyre czímer nélkül volt e név irva: «Lady
T. Saylor Athalie», s arra egy vékony kis graphithegygyel felkarczolta e
szót: «általános indulgentia Crowndale lordnak», s azt átadá neki.
A lord kezet csókolt és eltávozott.
Azután tíz hónapig másról volt szó.
Lóversenyek, olasz opera, Heenan, a boxer, a nagy Exhibition,
parliamenti viták és meetingek kitölték az időközt.
Athalie libegett a világban, mint annyi száz és ezer némber; sem alul,
sem felül. Se nem söpredék, se nem crême. A társaságban nem tudni, hogy
tisztelet-e, a mivel fogadják, vagy valami más? Asszonynak tartják-e,
vagy minek? Egészen birja mindazon előjogot, a mit az asszonyok, csak
azt nem tudni, hogy sokáig-e? Büszkeség-e az, a mi arczán ragyog, vagy
annak ellentéte? Van-e arról valami tudata, hogy a világ ismeri
helyzetét, vagy elég könnyelmű ilyen aggodalmakkal nem nyugtalanítani
kedélyét?
Egy napon azzal a hírrel lepték meg Tinple lordot, hogy öreg barátja,
lord Crowndale csakugyan azon állapotban van, hogy megveheti már
katakombája mumiáinak sorozatába: – meghalt.
Ez rossz ötlet volt az öregtől. Ilyen kész vevőre nem egyhamar fog a
musée Tinple találni, bár annak szenvbecse mindenkor megmarad. Az öreg
bizonyos százezer font sterling volt Tinple Richardra nézve, a mi után
csak meg kellett fordítani kezét, hogy markával felfelé álljon, s a
kivánt összeg belehulljon.
Ez azonban elmúlt. A régészetbúvár örökén ifjú hagyományosok osztoznak,
a kik a divatost keresik s nem adnak a kopottért mesés pénzeket.
Lord Crowndale végrendeletében tizenötezer fontot hagyományozott azon
névjegy tulajdonosnéjának, mely okirataihoz volt mellékelve, e
névirattal: «T. Saylor Athalie». Körülirást nem használhatott hozzá;
miután azt nem irhatta jogosan, hogy «Tinple Athalie asszonyságnak»; –
azt pedig, hogy «Saylor Athalie kisasszonynak» nem akarta irni; tehát a
névjegyét használta in natura, melyre bocsánatát iratta ama találkozás
alkalmával.
* * *
Mylordnak épen rossz kedve volt: esőre vált az idő, s olyankor az ő
törött lába mindig szeretett «statum in statu» képezni
életszervezetében; megérezte az időváltozást. Annálfogva meg is hagyá
komornokának, hogy semmiféle látogatót se bocsásson be hozzá.
– Pedig egy félkezű tengerész most is itt vár az előszobában, s erősen
állítja, hogy okvetetlen beszélnie kell mylorddal. Már három nap
egymásután kereste, de elutasíttatott.
– Tengerész?
– Igenis. Félkezű.
– Tiszt, vagy közember?
– Azt hiszem: sergeant; csíkok vannak dolmánya újjain.
– Itt van a névjegye?
– Zsebembe dugtam; nem tartottam szükségesnek tálczára tenni.
– Ne is adja ide; csak olvassa el róla a nevet.
– Lyonel Broads.
– Broads? szólt meglepetve Richard lord; már visszakerült? – Azután
gúnyosan tevé hozzá: ez otthagyta félkezét, mint rák a lábát, csak hogy
hamarább visszajöhessen. Ez Athaliet fogja keresni.
Sammynak meg volt engedve, hogy ura jelenlétében nevethessen, mikor e
tárgyra kerül a szó. Hogyne? ő volt az esketésnél a pap!
– Ezt a gentlemant be kell bocsátani. Kiváncsi vagyok rá, hogy minő
beszéde lehet velem?
Sammy kiment a várakozóért és bekisérte, félig nyitva hagyva utána az
ajtót, hogy a közelből hallgatózhassék.
A belépő ifjú arcza naptól barnított volt, borotvált ajkakkal és barna
körszakállal. A tengerészek rövid dolmánya volt rajta, s annak jobb újja
üresen akasztva fel egyik gombjára; – fegyvert nem viselt.
– Mylord, szólt az ifjú, nevem Broads Lyonel, elbocsátott tengerész
vagyok; egy éve, hogy szolgálok, most félkezem elvesztve, haza kerültem.
Midőn katonává lenni kényszerültem, bizonyos Saylor Athalie
kisasszonynyal jártam jegyben. Most kötelességemnek tartám utána
tudakozódni. Megtudtam, hogy ő a mylord házában lakik. Bocsánat mylord,
de én kénytelen vagyok önhöz e kérdést intézni: – hitvese önnek Saylor
Athalie?
Mylord fölkelt.
– Akar ön vele beszélni?
– Akarok.
– Jőjjön utánam. Majd odavezetem hozzá.
Egy csigalépcső a mylord szobáiból közvetlenül Athalie szobáiba
vezetett, ki az első emeletet lakta, ugyanazon házban, melynek
földszintjét és pinczeboltjait a muzeum foglalta el.
A mylord elől ment, Lyonel utána. Kettőjök mögött lopózott Sammy,
ügyelve, ne hogy a félkezű még urát leüsse.
Richard lord egész otthonos biztossággal vezeté végig Lyonelt Athalie
pompás termein, miket zárt ajtó nem választott el egymástól, csupán
szőnyegek, s midőn végre egy csukott ajtóhoz értek, a hol valószinűleg
Athalie pipereszobája volt, ottan sem koczogtatott: szabad-e, nem-e?
hanem benyitott egyenesen, s Athalie elé lépve, ki öltözőasztala előtt
ült, a mögötte jövő ifjura mutatott.
– Kisasszony! Ím önnek egy hajdani ismerőse, ki önnel szólni kiván;
magukra hagyom önöket.
Azzal visszavonult, Lyonelt Athalieval egyedül hagyva.
Vasból kellett lenni e hölgy szívének; vasból! hogy ezt ki birta állni.
Azon ember, kit ő férjének nevez, elárulja őt e szóval: «kisasszony»,
hajdani jegyese előtt; s az ifju, a kit szeretett, imádott; a kinek
emlékével tele volt szívének minden gondolatja, most mint félkezű
nyomorék áll előtte.
Lyonel szomorúan támaszkodott egy szék karjára azzal a félkezével. Nem
volt szép egy barnult arczú tengerész arczán a végig gördülő köny; de
nem tehetett róla, bár haragudott magára miatta.
– Ejh, én nem sírni jöttem ide, Athalie. Kérges ember vagyok; egyenesen
kell beszélnem. Ön nem felesége a lordnak; önnek semmi helye itten.
Önnek el kell hagynia ezt a házat.
Athalie erre a szóra visszanyerte önuralmát: Ezt a házat! Ez a szó olyan
volt neki, mintha a megszálló dæmonnak mondanák, hogy hagyja el a
kinzott testet.
– Én e házban nagyon jól érzem magamat. Lássa édes Lyonel, az életben
több a próza, mint a poézis, s a legköltőibb dolgok nagyon unalmasak. Az
ártatlanság, a nőerény csak a versekben liliomszinű, az életben veres
annak bőre a hidegtől, és kérges a munkától. Én már nem élnék meg munkám
után s kétségbeejtene a szegénység.
Lyonel nagyot sóhajtott. E cynismus nem volt előtte váratlan; de mégis
szerette volna ezt nem tőle magától hallani.
– Nem biztatom én önt költői fellengésekkel; én önnek tisztességes
életmódot ajánlok. Atyám meghalt, annyi vagyonom maradt, mennyiből
illendően eltarthatok egy asszonyt. Legyen ön nőm.
Athalie szíve nagyot dobbant e szóra.
– Én az ön neje?
– Az. Nőm. Eddig jegyesem volt, s én jegygyűrűjét még most is viselem.
Jőjjön ön velem. Elmegyünk más országrészbe, a hol bennünket senki sem
ismer, a hol senki sem tudja, kik voltunk, honnan kerültünk elő? Én
önhöz gyöngéd leszek és verjen meg engem az Isten, ha ön valaha egy
rossz tekintetemről észreveheti azt a gondolatot, hogy jegyváltásunk és
menyegzőnk között egy átkozott év volt, a mit a halottak közé számítok.
Lyonel nem emelheté jobb kezét esküre, mert az le volt vágva; a ballal
esküdött.
És Athalie úgy érzé, hogy ereje ingadozik. Rágondolni arra, hogy van még
a világon egy hely, a hol boldognak szabad lenni, szerető, elnéző,
türelmes férj ölében, talán gyermekektől körülrepesve? talán megőszülve
tisztességben?… Ejh! Félre e gondolattal! a fölötte levő szobában kaczaj
hangzik; ezt a kaczagó embert nem szabad neki elhagynia!
– Ön nagylelkű, Lyonel; de én sem akarok hálátlan lenni. A mit ön ajánl,
azt elfogadnom nem szabad. Én nem mérgezhetem meg önnek életét. Itt
maradok.
– Gondolja ön meg, hogy édes anyja halálos ágyán tette egymásba
kezeinket; emlékezik-e ön még édes anyjára?
Athalie közel volt hozzá, hogy e szóra halva roskadjon össze
szívszakadtan. Félre fordult a tükör felé, s a hajába tűzött cameliát
kezdte igazítani.
A tengerész nem vesztegetett rá több szót.
– Isten önnel misz. Önnel bevégzém értekezésemet, hanem még valakivel
mással lesz ennél a háznál egy szavam.
Athalie megértette a fenyegetést, ijedten felelt rá:
– Ne tegyen ön semmi heveskedést; az én sérelmem meg van neki bocsátva.
– De fenmaradt az enyim! És az nem lesz soha.
– Mire gondol ön Lyonel?
– Hogy félkarom van csak, úgy-e? De egy fél-embernek ez is megfelel.
Isten önnel.
A tengerész elsietett, s Athaliet egyedül hagyta.
És akkor a hölgy végig omlott padlója szőnyegén és arczon fekve sírt
keservesen, és szépen rendbeszedett fürteit összezilálta, és a drága
csipkéket keblén nem kimélte és egész szép arczával nem gondolt, hogy
milyen kikelt lesz az alakjából a sírás miatt.
Ekkor figyelmét valami heves szóváltás ragadta meg, mely a feje fölötti
szobából hangzott alá. Az volt Richard lord szobája.
Beszédet nem vehetett ki, csak ismerős hangokat, s a hangok emelkedő
zajából, hogy ott két férfi a düh és elkeseredés szóváltását folytatja,
Lyonel és Richard hangja volt az. A béna tengerész visszatért kedvese
elrablójához, azon az uton, melyen idejött s szívreszkettető volt
hallani csak a hangot is, melyből szótagokat nem lehetett kivenni.