kin kedvét, ide benn ülni, párjával, a felszított kandalló mellett, a
párolgó punchos poharat összeértetni, s nevetni egy közös gondolaton;
bohó tréfákat beszélni egymásnak s csengő hölgyi kaczagással riasztani
el az álomrontó viharzúgást, s azután suttogni lassan közelből, arcz
arczhoz érve, s a csendes, elhaló susogásban elfeledni vészt és vihart,
mely hasztalan töri haragját menedékünk falán.
A kis makacs, kár, hogy olyan sokáig tartja haragját!
Hátha ma, e rossz órában, eszébe jutna szép fehér hosszú újjai hegyével
felemelni a szőnyegről azt a kulcsot, a mit a minap egy czukorfogó
csiptetővel hajított le oda, s mely azóta valószínűleg mindig ugyanott
hever!
Tinple Richardnak egészen ragyognak a szemei erre a gondolatra.
Abban semmi lehetetlen sincsen.
A hölgy fiatal, szép, únja magát, egyedül van. A helyzet kinálkozó,
rejtélyes, ingerlő; a háziúr nyájas, bőkezű, magát kedveltetni képes. Mi
volna lehetetlen?
És hallga!
Mintha a titkos folyosó felől neszt hallanék?
Valóban egy zárba tolódó kulcs zöreje az, mely egy szőnyeg-ajtót nyit
fel.
Ez ő! A szép daczos.
A kulcs elfordul, kétszer, a titkos zár felnyílik, az ajtó tárul. Tehát
mégis úgy van.
Valóban ő volt az.
Fehér burnuszába burkolva, azt egyik kezével összeszorítá keblén, másik
kezében égő gyertya volt.
Nem álomjáró volt az, nem holdkór; valóságos ébren levő hölgy, a ki egy
férfit látogatni jő.
Olyan éjszaka volt ez, mikor a vadgalamb összesímul az ölyvvel.
A leány arcza halovány volt, félt.
A gyertyát letette az asztalra és megszólalt.
– Mi szörnyű éjszaka ez…
Tehát már tud beszélni.
Tinple lord karszéket húzott számára a kandalló mellé, a hölgy leült
belé; a férfi zsámolyt igazított lába alá, s kezével gyöngéden
megszorítá egyik piczi lábát.
– Ön fázik Athalie, nem jó lesz, ha punchot töltök önnek?
– Köszönöm, jó lesz.
Tinple nem űzött gúnyt a megtérő daczosból; rá kell hagyni, míg kienged.
Ilyenkor gyöngéden kell vele bánni, hadd legyen még gyöngébb. Majd
egyszer vad tréfával a szemébe nevetni, arczát megpirítani, a szégyen
mámorához hozzá szoktatni, az későbbre való. Még most úgy kell vele
bánni, mint egy herczegnővel. Nem szabad mutatni bámulatot, meglepetést,
a fölött, hogy ő most itt van.
– Önt nyugtalanítja a vihar, Athalie.
– Nagyon. Rossz álmaim voltak.
Szegény gyermek, még az álom is megijeszti.
– Még most is borzadok tőle.
– Izlelje meg ezt a forró punchot és melegítse meg kezeit, hisz olyan
hidegek, mint a jég.
Tinple lordnak fel kellett volna ötleni, mikor azt a fehér kezecskét
tenyerei közé vette, hogy fölmelengesse, mint lehet valakinek a keze oly
hideg, a ki most kel föl a meleg párnák közül? ez a kéz olyan, mint a ki
most jön a viharból.
A hölgy megízlelte a punchot, s már nem remegett olyan nagyon.
– Azt álmodtam, hogy ez a kastély égett. Ebben a szélvészben, viharban.
– A vihar hozta azt az álmot.
– Meglehet. Köröskörül minden égett már, a padlaton a faragványok, a
szobákban a mennyezetek, az ablakokon a függönyök; a füst vastagon
tódult lefelé. Én futottam egyik szobából a másikba, a füst mindenütt
nyomult utánam, mindig lejebb-lejebb szállt, egészen lenyomott a földre;
ott lefeküdtem arczra, ott is rám talált, befogtam számat, hogy meg ne
fojtson, hasztalan, mégis áthatott, éreztem fojtó, keserű párázatát,
fuldokoltam; fel akartam szökni, hogy visszarohanjak az égő szobákba;
inkább a lángok közé vissza, mint megfuladni így! és nem birtam
fölkelni. Oh még most is érzem a füst keserűségét!
– S hol voltam én? kérdé Richard úr gyöngéd követeléssel, hogy nem
siettem önnek segélyére?
Már helyet követelt magának a hölgy álmaiban.
– Ön egy ablakon át nézett be rám, a honnan megmenthetett volna, és nem
jött oda. Én kétségbe esve nyujtottam ön felé kezemet, hogy szabadítson
meg, s ön nem nyújtotta a magáét.
– Ah, ez rút hidegvérűség volt tőlem. Kegyed álmai engem rágalmaznak. Én
nem siettem volna önnek mentésére? én? Egy egész égő poklon keresztül.
Richard lord szavainak nyomatékául két karjával ölelé át a hölgyet,
mintha épen készülne őt egy egész poklon keresztül megmenteni.
A hölgy szemérmes bánattal tekinte le, mely az urat lefegyverzé.
– Uram, a menekülteket Angliában védeni szokták, s én menekültem önhöz.
Richard átlátta, hogy nem azon nők egyikével van dolga, a kik egy mézes
szóért, s egy pohár forró italért elvesztik eszüket; s gondolá, hogy itt
erősebb mérgekre van szükség.
Mert hiszen minden asszony szíve gyulékony anyagból van, csakhogy azt
nehéz eltalálni, mitől gyullad meg?
Némelyiknek elég egy szikra, mely rokonszenves szemen át reá pattan,
másnak erősebb tűz kell. Van olyan is, a ki csak az oltár gyertyáinál
engedi magát meggyujtatni, de olyan is van elég, a kit meggyújt – a
gyémántvillogás.
Tinple úr leült Athalieval szemben, s úgy tett, mint a ki igen közönyös
dolgokról szándékozik most beszélni.
– Arra én magam is gondoltam, Athalie, hogy egyszer ez a kastély
leéghet; a cselédek gondatlanok. Hanem az még nem nagy baj. Innen a
szobámból egyenesen vezet le egy csigalépcső a földszintre. Itt veszni
semmi esetre sem lehet. A mi pedig értékeimet illeti, miket papirokban
bírok, valamint a hirhedett Sancy gyémánt-gyűjteményt, azok az újabban
nagy tökélyre vitt tűzmentes szekrények védelme alatt egészen biztos
helyen állanak. Hallotta ön hirét nemde, a nevezetes Sancy
gyémánt-gyűjteménynek?
– Nem.
– Ennek a nagyapám tette le alapját, s apám és én azóta nagy
gyűjteményre vittük. Csupa historiai nevezetességű gyémántok. Túl tesz a
braunschweigi herczeg e nemű gyűjteményén. Kivánja ön meglátni?
– Kérem.
– Már csak azért is, hogy rossz álmát elfelejtse. Érzi ön még azt az
álmodott füstöt?
– Még mindig érzem.
– Gyújtson rá erre a czigarettera, ez el fogja azt űzni.
– Soha sem szivaroztam.
– Hisz ez nem szivar, csak füstölő szer, bajadéreczigarette, hölgyek
mulattató szere, csupa ambra és sáfrány, nem is dohány. Kisértse meg.
Az is egy fejezet a mesében, mikor egy férfi egy leányra rávitatja, hogy
az első szivart szájába vegye. Athalie engedte a szivar végét
meggyújtatni.
– No hát most nézzük meg a Sancy-gyűjteményt.
Richard szobája hátterében álló nehéz vasszekrényéhez lépett s abból egy
ódon, nehéz, szandarach-fa faragványú szekrényt vett elő, melynek
szegletei aranylemezekbe voltak foglalva. Azt letette az asztalra a
hölgy elé.
Még két karos gyertyatartót látott el világgal, hogy az ékszerek
ragyogása annál hatályosabb legyen.
Azután felnyitotta a szekrényt.
Az volt az Aladin csodalámpája!
Ezer meg ezer villám, mely kővé változott! a kristályozott szivárvány
maga. A szem zavarba jön, hogy melyiket nézze előbb? Még a műértő sem
tudná, hogy hol kezdje az elejét?
Nem hiába nevezik azt tűznek, a mi a gyémántokban van, mert az valóban
melegít. A ki egy gyémántot felhúz az újjára, maga sem tudja, de mindig
azt nézi. Ha rá nem néz is, érzi, hogy ott van. Ez nem hazug becs, nem
képzelt érték, ez valódi bűbáj, mely megzavarja a lelket, más irányt ad
a gondolatoknak; dæmon szeme az, a ki megigéz.
Richard úr beszélt a gyémántokról, mintha csak historiai emlékek
történetét magyarázná.
Mert a hirhedett gyémántoknak történetük van, mint a fejedelmeknek.
Némelyik felviszi hírét a közép századokig.
– Ez a rózsaszínű gyémánt Mahadi kalifáé volt, kihez atyja Almanzor
halálos ágyán így szólt: «Azt mondom neked: tiszteld rokonaidat, de te
azt nem fogod tenni. Azt mondom neked: ne kezdj palotát építeni, mert
nem végzed be; de te azt mégis meg fogod tenni. Azt mondom neked,
asszonyoknak adj, de tőlük ajándékot el ne fogadj; de te azt mégis meg
fogod tenni». Mahadi úgy járt, a hogy atyja mondá: kegyencznője, a szép
Hazána, e ritka szép gyémántot kérte tőle, s viszon-ajándékul egy szép
körtét ajándékozott neki; a körte meg volt mérgezve s Mahadi meghalt, és
palotája félben maradt.
Richard felfüzte a szép gyémántot Athalie homlokára, s vigyázta, hogy
fogja-e nézni a hölgy az átelleni tükörből, mennyire ragyog a gyémánt?
– Ez a négyszögletű gyémánt gyűrűbe foglalva nem csak arról nevezetes,
hogy a gyémántok rendes nyolczalj alakjától eltér, hanem még inkább
arról, hogy Merlin de Thionville, a hirhedett népszónok és képviselő a
rémuralom alatt, vette ezt kedvesének, Saint Romain kisasszonynak; a
gyémánt drága volt, Merlin pedig fösvény; egy napon törvényjavaslatot
hozott a ház asztalára az iránt, hogy a képviselőknek napidíjait fel
kell emelni, s sírva mondá el, hogy neki beteg neje és hat apró gyermeke
van, a kik éheznek. A gyűlés megszavazta a javítást, s a nyereségen
rögtön megvette e gyűrűt szeretőjének Merlin – az ország segítségével.
A mulatságos történet tanújele Athalie újjára vándorolt.
– Ez a pompás diadém maga négyezer fontot ér; mademoiselle Renard kapta
ezt valamikor, Montbarrey miniszter idejében egy előkelő úrtól; – nem
valami női kegyért, hanem – érdemrendekért. A szép hölgy kapta a
gyémántokat s ő eszközölt ki értük rendjeleket.
A hősjelekért cserélt gyémánt Athalie hajfonadékai közé vándorolt
ragyogni.
– Hát ez ékszernek mi története van? kérdé a hölgy egy sor fekete
gyémántból alakított nyakéket véve kezébe.
– Ez a szerencsétlen Tarrakanoff herczegnő nyakéke volt. Nem ismeri ön a
történetét?
– Olvastam valamikor. Az egy igen szerencsétlen nő volt.
– Katalin czárnő természetes nővére. A czárnő féltékeny volt reá;
féltette tőle trónját. Anna Rómában volt a czárnő hatalmán kivül. Egy
orosz herczeg küldetett ki azon megbizással, hogy nyerje meg a herczegnő
szivét; Orloff Alexejnek hítták. Az udvaroncz megtette kötelességét,
elcsábítá a herczegnőt, s elvette nőül. Mikor aztán neje volt, hajóra
ülteté, s mikor a tengeren voltak, bilincseket rakatott rá, s úgy vitte
Oroszországba, ott börtönbe zárták a herczegnőt, melyben egy Néva-áradás
alkalmával megfulladt.
Próbálja fel kegyed a nyakkötőt. Valami bűvös hatásu e fekete, mély tüzű
gyöngysor azon az alabástrom alapon!
Athalie elmélázva kérdezé:
– Bánhatott így Orloff egy nővel, kinek hűséget esküdött?
Tinple mosolygott:
– A pap és a tanúk fizetett brigantik voltak.
Athalie lerakta a gyémántokat, hajából, homlokáról, nyakáról, ujjáról,
leszedte és visszarakta helyeikre.
– Önnek igen szép gyémántjai vannak.
– Oh a legszebbet még nem látta ön.
– A legszebbet? szólt Athalie keserű mosolylyal; a legszebb nincsen
önnél.
– Azaz, hogy drágább van a fejedelmi kincstárakban elég, de a legszebb
gyémánt…
– Az talán egy rongyos embernél van;… vágott szavába Athalie.
Richard bámulva akadt fenn e szón.
– A legszebb gyémánt – a szív; – szólt a hölgy merően szemébe nézve a
lordnak.
Ah, Tinple Richard egészen otthon volt már e szóra. Most ismerte ki
hölgyét. Ez nem azon nő, kit könnyelmű ledérség, hiú gazdagság ejthet
el: ennek ábránd kell; ez költészetet keres az életben. No hisz azzal is
szolgálhatunk neki.
Tinple lord becsapta a gyémántos szekrény ajtaját; a szivnek kell most
ragyogni. Odaereszkedék a kis zsámolykára, a min Athalie nyugtatá
lábait.
– Oh Athalie; ön az első nő, a kivel találkozom életemben, a ki azt
kérdi tőlem, hogy van-e szivem? Pedig csak kérdezni kellett volna, hogy
feleljek rá, mint a hogy felelek önnek; és esküszöm…
– Ne esküdjék, itt nincs pap és násznagy, a ki hallja…
– Oh ne vesse szememre örökké ez egy bűnömet ön ellen. Az angyalok
bocsánatot szoktak hozni annak, a ki megtér, s én lábai előtt heverek,
úgy kérem bűnöm bocsánatát.
A hölgy engedé kezét csókkal halmozni, engedé a férfit egészen közel
csúszni térdeihez, s félelem, aggály nélkül nézett annak felhevült
arczára; még lemosolygott rá, még buzdítá nyájas tekintettel, mintha
volna olyan hatalom fölötte, vagy közelében, mely megvédje tőle, mely
gátul álljon közéjük; – vagy mintha valóban szerelmes volna belé, s el
tudná tűrni, – hogy ily pillanatban a tükörben látja magát.
Tinple Richard pedig gondolá magában: «mind ilyen az asszony».
– Hidd el, Athalie, én szeretlek; nem úgy, mint élő emberek szeretnek,
hanem mint az elkárhozottak. Vétkem ellened – szerelmem tanújele
irántad. Bocsáss meg. Szeress. Légy enyim s legyek én a tied.
Athalie a lábainál heverő férfi nyaka körül fűzte karját és folyvást
nyájasan nézett rá.
Valaki kaczagott a jeleneten. Bohóság! A szél volt a kandallóban.
A derék, becsületes szél, a ki a félénk hölgyeket bátorságosabb
menedékekbe űzi!
Athalie biztatta tekintetével Richardot, hogy csak mondja tovább; még
több ilyen szépet; hizelgjen még.
Richard mindig közelebb járt diadalához; már átölelte a hölgy termetét.
– Lásd, tündérem, szívem egyedül érted lángol…
E perczben, mintha tarantela csipte volna meg, hirtelen félbe szakítá
szavát, felugrott, s mereven bámult maga elé.
Athalie még mindig mosolyogva tekinte rá.
– Miért nem folytatja tovább?
A lovag elképedve, elsápadva, lélekzetlenül állt előtte; kezei
határozatlan védelemre emelve.
– Nos?…
– Itt valami ég!
Athalie meg sem mozdult helyéből.
– Ön azt mondá, hogy a szive ég!
– Nem, nem, a kastélyban kell tűznek lenni! Érzem a perzselés szagát.
Azzal elébb az ajtóhoz, aztán az ablakhoz futott; felszakítá a betett
táblákat, s a mint azokat széttárta, a rémület hörgésével tántorodott
hátra. Az borzasztó látvány volt odakinn!
Az egész éjjeli táj egy vérfényben úszott, a sűrű, szikrával elegy veres
füst az ablak előtt csapott el, leverve a széltől az udvarra. Az egész
felső emeletnek lángban kellett már lenni, és a cselédség földszint még
nem tudott róla semmit.
Richard, mikor az ablakhoz futott, az egész asztalt feltaszítá, melyen a
lámpák álltak, most már csak a külső égés viszfénye vetett a szobába
szembántó világosságot.
A hölgy most is ott ült még a karszékben, a hol végig hallgatta kényura
szerelemvallomását. Talán elájult az ijedségtől.
Tinple lord bizony nem sokat gondolt most ő rá. Kastélya ég a feje
fölött; cselédsége mélyen alszik a lába alatt; a tomboló vihar
tizszerezi a veszélyt; kinek jutna ilyenkor eszébe egy veszendő némber?
Ha lelkénél van, majd elfut ő is, a merre futhat; ha pedig elalélt,
legyen lelkének irgalmas az ég.
Richardnak azon kellett lennie, hogy gyémántjait megmentse: az egy
millió értékü kincs!
Ott hagyta a hölgyet, felkapta a szekrényt s először a tűzmentes
vasszekrényhez futott vele, de a mint annak ajtaját rácsapta, egy
gondolat villant át lelkén: – a gyémánt égvény, a tűzben elég; hátha a
nagy hőségben, hol a biztos szekrény aranyat, ezüstöt, még papirt is
megvéd, a gyémánt nem állja ki a tűzpróbát? Minek volna ezt
koczkáztatni, mikor magával viheti az egészet? Kissé nehéz ugyan; de
veszély idején az ember erős.
Ismét kiragadta a vasszekrényből a gyémántos tokot, s két fülkapcsánál
fogva elkezde vele a lépcső felé futni.
Azon karszék mellett kelle elfutnia, a hol Athalie ült: – még most is
ott ült. Tinple rápillantott; a hölgy mozdulatlan volt. «Jó éjszakát.» A
férfi menekült gyémántjaival.
A mint a széles szekrényt két kezével maga előtt tartva, vaktában haladt
a rejtett lépcső felé, nem látta az asztalt, melyet az imént feldöntött,
abban megbotlott, elbukott s kitőrte a lábát.
Mikor föl akart kelni, érzé, hogy az egyik lábát nem birja használni.
Éktelen ijedtség zsibbasztá el egyszerre lelkét.
A titkos lépcső bejárását egy nagy fali szekrény tartá szem elől rejtve,
melyet kevés erőfeszítéssel félre lehet tolni. De egy tört láb elég az
erőfeszítést lehetetlenné tenni.
Még nem jutott eszébe, hogy kiáltson; odavonszolá magát kezein a
falszekrényhez s megkisérté azt elmozdítani. Nem ment. Fekve kevés ereje
volt hozzá. A mint tovább küzdött e munkával, egyszer tört lábára talált
nehezedni, s ez oly éles kínt okozott neki, hogy egy perczre, a míg a
lüktető sajgás elcsillapult, szinte eszméletét veszté s szemeit és
fogait összeszorítá kínjában.
Azután kétségbeesetten ordítá fel: «segítség!»
Az ablaküvegek pattogva hullottak már be a közeledő hőség miatt s az
elébbi veres fény vakító napként sütött a szobába.
«Segítség!»
Odalent még mindig aludt a cselédség.
A sikoltásra sem mozdult meg a hölgy helyéből.
Ekkor kétségbeesetten vonszolá oda magát Tinple a karszékben ülő alakhoz
s megragadva ennek kezét, elkezdé őt költögetni:
– Athalie! Athalie! Ébredjen! Az Istenért!
Athalie nyugodtan felelt, mint szoktak, a kik álomból ébrednek s ezt
tagadni akarják.
– Én nem alszom; folytassa ön, a mit nekem beszélt.
– Ég! Ég a tető a fejünk felett; lángban a ház.
– Igen. Azt álmodtam. Féltem tőle, ide menekültem, önnek elmondtam; ön
azt mondta rá: álom volt, és hogy szeret.
– Nézze! Nézze! A láng az ablakon csap be!
Erre fölemelkedett a hölgy helyéből s körültekinte csendesen.
– Akkor hát a másik volt az álom. Akkor azt álmodtam, hogy ön szeret
engem.
– Szeretlek Athalie! de most jer, szabadíts meg, mert itt veszünk mind a
ketten. Én nem segíthetek rajtunk, mert lábam eltörtem. Az Isten
irgalmáért, légy ébren, ne tétovázz; a ház ránk szakad!
Athalie hidegen nézett le a lábainál fetrengő alakra, ki fehér köntöse
szélét görcsös erőszakkal markolá meg, mint végső menedékét.
A hölgy szemei így beszéltek:
– Csak ruhám szélét kellene most kezedből elrántanom és itt vesznél
nyomorultan, megmenthetlenül. Elégnél porrá, hamuvá lennél, velem és
gyalázatommal együtt. Egy kezem elég volna most arra, a milyen
tehetetlen vagy, hogy a kétségbeesés örvényébe taszítsalak, s ott utánad
nevethetnék még, a míg feneket érsz. De nem ez a vég, a mi számodra fenn
van tartva, nem ez. Neked még soká kell élned, hogy a végét elérd – és
még azután is kell élned.
– Mit tegyek? – kérdé fenhangon.
– Ama szekrényt segítsen eltolni helyéről.
Athalie odament s egy taszítással odább csusztatá a szekrényt. A rejtett
lépcső nyilása szabad volt.
Azután odalépett a földön fekvő férfihoz.
– Nyujtsa ön kezét.
Richard gyermek-örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet s
belékapaszkodék.
– Vigyázzon ön eltört lábára, hogy rá ne nehezkedjék. Fűzze karjait
nyakam körül és engedje derekát átkarolnom.
A hölgy ölébe vette a férfit, mint anya veszi gyermekét.
Ennyi rém közepette is volt egy máskorra való gondolatja Richardnak,
midőn a hölgy így átölelve tartá.
A gerendák már recsegtek fejük felett.
Sietni kell, sietni!
– Hát a gyémántok? kiálta Tinple lord, visszatekintve az otthagyott
szekrényre, midőn Athalie a lépcső torkolatában állt vele.
– Két terhet nem vihetek magammal; ha a gyémántokat akarom elvinni, önt
kell itt hagynom. – Én a gyémántokat hagyom itt.
És azzal sietett az ölébe vett férfival le a lépcsőn.
Tinple lordnak újra megjelent amaz elébbeni gondolatja.
Athalie akkor ért le a lorddal a szabadba, mikor a távolabb gazdasági
épületek lakói jöttek már a kastély segélyére. A lordot azonnal egy
távoleső vadászlakba viteté.
A vadászlak ablakából igen jól lehete látni a tűzveszélyt egész
borzasztó pompájában.
A kastély egész második emelete égett, a láng minden ablakon süvöltött
elő, a tetőnek csak az égő bordái látszottak már, az izzó szarufák, a
cserépzetet pattogva hajigálta szerte, mint valami rettentő tűzijáték
sziporkáit az úrrá lett elem. Nem sokára az első emelet ablakain is
kitörtek a lángok, s a mint belekaptak a sűrű folyondárba, mely a
kastély oldalát köröskörül befutotta, egyszerre, mintha egy tűzszőnyeg
borította volna el, kék lánggal, fehér füsttel a roppant épületet
legfelső szelemenétől pinczeablakáig! Porrá kell annak égni egészen.
A lángszörnynyel verekedő vihar tépte itt is ott is az ellene emelkedő
szörnyeteget s mentül jobban tépte, annál magasabban nőtt fel az ellene,
egész darabokat leszakított róla s vitte a szomszéd háztetőkre, átoltva
gazdasági épületekre, fákra, bokrokra a pusztító elemet. Égtek a fenyők,
az égerfák, égett a fű a mezőn, s a viharban kóvályogtak a fényes repülő
rongyok, selyem- és kashmir-diszletek foszlányai. Egy ablakon úgy lövelt
ki valami lángoszlop, kék, veres, zöld, fehér szineket váltva; – talán
ott égett épen egy millió értékű gyémánt!
No de, ha egy milliót ért is a gyémánt, a mit Tinple lord e gyulladásnál
elvesztett, másik milliót ért az, a mit talált helyette: a hölgy, ki
megszabadítá.
A hölgy, kit ő elrabolt, szerelmétől megfosztott, kinek kedvesét
elküldte hosszú gályaútra, kit meggyalázott, semmivé tett, a semminél is
rosszabbá tett; s kit azután gúnynyal tetézett, cselédjei előtt
megalázott, kit szemben megpirított, fájdalmában kicsúfolt, rútúl
megcsalt és aztán kinevetett, kit fogva tartott, gyalázatához lánczolt,
kinek szégyenében gyönyörködött;… ez a hölgy, midőn a sértő férfi s
annak kincsei között választhatott, hogy melyiket mentse meg: a férfit
ölelte fel s a kincset hagyta ott.
És azután mikor a férfi törött lábával hetekig ágyához lánczolva feküdt,
mint egy nyomorúlt eltört élőfa, várva a természet áldott segítségét:
akkor az a hölgy, kinek ezt a fekhelyet átkoznia és gyülölnie kellett,
éjt napot virraszta ott mellette, ápolta, gondját viselte, mulattató
regényeket olvasott fel hosszú idejének elűzésére, s mert a blackhilli
vadászlakból a tört lábbal odább szállítni nem lehetett a mylordot,
egyedüli társalkodója volt e most már rideg magányban. – És Tinple
lordnak sokszor jutott eszébe az az egy gondolat. Az a gondolat, hogy:
«Ez a leány mégis szeret engem!»
III. szakasz. A KI KÉTEZER ÉVIG VÁRT AZ UTOLSÓ ÜTÉSSEL.
– Holnap utazunk Londonba, szólt Tinple Richard a hölgyhöz, a mint
tökéletesen felépült. Tetszik-e ez önnek?
– Ohajtásommal találkozik.
– Nagyon örülök rajta.
Richardnak nem kellett többé attól tartania, hogy Athalie megszökik tőle
Londonban, vagy hogy épen bevádolja nőrablással; hiszen önként volt
mellette hónapokon keresztül; aztán «ez a leány szeret.»
A blackhilli parton nem jó volt már a mulatság; a leégett kastély
fölépítését ugyan ujból elrendelé a lord s ez nagy pénzébe került; de
más sürgetősebb oka is volt Londonba visszatérni.
A mylord nem volt egészen tisztában vagyoni helyzetével.
Néha bámulunk azon, hogyan lehetett az, hogy valaki, négy, öt millió
birtokosa tönkre jutott? hiszen mikor vette észre, hogy már csak egy
milliója van, a többi elrepült, vagy mikor csak százezere volt, vagy
pedig az utolsó tizezernél, legalább az utolsó ezernél, hogy nem tudta
megállani, nem tudta azt otthon tartani?
Pedig ennek saját fátuma van. Az elvesztett millió vontatja magával a
többit, s kilenczvenkilencz eltünt ezeres nem engedi, hogy a századik
otthon maradjon.
Tinple lordnak lehetett négy, öt millió értéke, a mi Angliában is szép
vagyon, hanem arról sohasem birt magának biztos tudomást szerezni, hogy
valóban mi a különbség activái és passivái között? Ebben a helyzetben
igen sok ember van mai nap.
Voltak ugyan mesés nagyságu kincsei, a mik valóban kincsek lehettek, –
mikor vásárosuk akadt, ellenben kevés realitást képviseltek a laicus
közönség szemeiben.
Igy például volt egy saját muzeuma a Guild Hallban, egy ódon tekintetű
vasajtós házban, hol egykor nagyapja lakott, ki e muzeumot megalapítá s
abban igen becses gyűjteményét lehete találni mindenféle ócska
nevezetességnek, a miknek hirére igazi angol gyüjtő convulsiókba esik,
de a mikre hozzá nem értő csak annyit mond, hogy «ócska vas, tört
edény».
Tinple lordnak büszkesége volt e muzeum: a «musèe Tinple», a hogy azt a
franczia lapok is emlegették; s a continens és a két sziget minden
illustrált lapja tele volt azon ábrákkal, miket a «musée Tinple»
ichthyosaurusai csontvázairól; a celták korából maradt faragványokról,
az aztek kéziratokról, s a Ninifó bálvány képéről másoltak, a mik mind
eredeti valóságukban voltak Tinple úr muzeumában láthatók.
Ha el akarta volna adni Tinple úr e muzeumot, szenvedélyes vevő
találkozott volna rá elég. Angliában sok ember van, a kit csak annyiban
nyugtalanít a pénzkérdés, a mennyiben nem tudja a meglevőt hová
elvesztegetni.
Egy lord Crowndale kilenczvenötezer font sterlinget igért már Tinple
úrnak e muzeumért. Tiz év óta folyvást árverez maga magára, minden évben
többet kinál két ezer fonttal érte, s Tinple úr mindannyiszor többre
tartja háromezerrel, s ezen mindig elmulik az alku. Látszik, hogy csak
tréfál vele.
Ez évben nem fog vele tréfálni.