órás, bizonyosan igen sok munkára fog találni az udvarnál. Ben Izmail,
az erélyes kalóz ott fog azután folyton czirkálni az öbölben s mikor
egyszer nagy zivataros éjszaka lesz, akkor don Lamberto egy
kötéllajtorján lehozza a palota ablakából Aldemirát; Ben Izmail felveszi
őket a hajóra s azzal neki indulnak a tengernek, olyan időben, a mikor
senki sem merné őket üldözni, még ha észrevennék is, hogy a szerálj egy
asszonynyal megfogyatkozott.
Don Lamberto ezt igen helyes és okos tervnek találta. Nem kellett hozzá
egyéb, mint a vagyonát bizonyosan, az életét pedig valószinűleg
feláldozni azért, hogy Aldemirát ismét magáénak mondhassa.
A kivitelnek egészen kedvezett a sors, don Lamberto épen àpropos
érkezett Marokkóba, mikor a huszadik csillagvizsgálót sütögették
elevenen, a ki a szultánnő óráját meg akarta igazítni s még jobban
elrontotta. Mindjárt sietett magát bejelenteni a beynél.
A barbár fejedelem megszánta a keresztyén ifjut; mert tudni kell, hogy
don Lamberto fia lehetett a szultánnak, s biztatta, hogy nézze meg
előbb, míg e veszélyes munkára vállalkoznék, elődének az arczát s
tanulmányozza azokat a grimaszokat, a miket az fintorít, a míg a
szurokban főzik, s csak azután, ha hiszi magában, hogy hasonló helyzetet
több flegmával birna elviselni, jelentse ki, hogy vállalkozik-e annak
nyomdokaiba lépni?
Don Lamberto azonban bízott a tudományában s azt mondta, hogy nem
törődik ő a más bajával, csak mutassák meg neki, hogy hol van az a
csodamű, a mibe egy pogány órás sem bir életet lehelni.
A szultán megparancsolá az órásnak, hogy másnap a szeráljban jelenjen
meg, ott maga győződjék meg az udvar egész pompájáról s arról a
gyászról, a mit egy mindig síró szultánnő arcza e pompa fényére vet, s
onnan itélje meg maga, micsoda rettenetes gonosztévő az, a ki e szomorú
arczot még csüggedtebbé akarja tenni?
Másnap tehát don Lamberto megjelent az udvar előtt, de nem sokat nézte ő
a gyöngyökbe és gyémántokba öltözött hadvezéreket, sem a festett
szemöldökü odaliszkokat, mert az ő szemei csak Aldemirát keresték. És
meg is találták.
A szultána talpig fehérbe öltözve ült a szultán mellett egy nagy polcz
tetején, a mit ott trónusnak neveznek.
A fehér szín, ha nem csalnak a Conversations-lexiconok, a marokkóiaknál
a gyász színe. Aldemira tehát gyászolt. Don Lamberto azt hitte, hogy
elvesztett férjét; a szultán pedig azt, hogy elromlott óráját gyászolja.
Hanem hát, e fehér ruhában, e szomoru tekintettel még szebb volt, mint
valaha.
A szegény don Lamberto, a mint nejét meglátta a szultán mellett ülni,
leomlott a földre és arczát eltakarta a szőnyegekbe. Kevés férj szeretné
azt látni, hogy neje ily nagy tisztességre jutott. Azért igen jó szokás
a törököknél, hogy hasonló génánt helyzetben az ember az arczát a
földdel eltakarhatja.
Ámde nem így tett Aldemira.
A mint ő egykori férjét meglátta, örömsikoltva ugrott fel helyéről,
lerohant hozzá, felkarolta, ott minden ember előtt, valamennyi vezér
előtt és a szultán szemei előtt; – a szegény don Lamberto agyon volt
ijedve, azt hitte, hogy most mindjárt levágják itt nyomban a fejét.
Persze, hogy e jelenet által az egész udvar skandalizálva volt, a
szultán meg volt némulva az elszörnyedéstől; minden ember, a kinél kard
volt, nyult utána, azzal a szándékkal, hogy ebből a marokkói trónt
megszégyenítő párból ő is visz magának haza egy darabot emlékül.
Aldemira pedig örömtől napsugárzó arczczal járult a szultán elé, a
térdrebukdosó don Lamberto fejét karja alá szorítva s megdicsőült
mosolygással mondá neki:
– Ime uram, itt van az az egyetlen, dicső férfi, – – a ki az órámat
készítette!
* * *
Don Lamberto aztán meg is igazította az órát.
Mire viszont nagy öröm lett Marokkóban, Aldemira ismét jókedvű lett,
piros lett, nevetett; a szultán boldog volt, a tömlöczöket megnyitották,
sok zsiványt szabadon eresztettek; a kincstár ládáit is megnyitották,
azokra megint másforma zsiványokat szabadítottak, az emirek nem
sanyargatták a népet, a nép nem pusztította a szomszédokat, kivül és
belől boldogság áradt el hegyen-völgyön, mert a szultánnő órája megint
járt, ütött és huhokolt.
Ez országos jobbra fordulásért méltó hálát is érdemelt don Lamberto; a
szultán helyét sem találta; megkináltatott, hogy mi akar lenni az
országban? – nagyvezér, – kapudánbasa, – pénzügyminiszter, vagy főmufti?
válaszszon belőle; ne a szerint, hogy melyikhez ért kevesebbet, hanem
hogy melyik hajt nagyobb jövedelmet?
Eldöntetlen maradt a historikusok előtt, miért nem engedte Aldemira
szultánnő a jámbor don Lambertot e magas hivatalok valamelyikébe beülni?
bizonyosan jószivü előrelátásból tette, jól tudva, hogy a fényes
polczokra a mennyire arcz nélkül szoktak az emberek feljutni, épen oly
rendesen fej nélkül szoktak onnan lekerülni; e helyett egy új és
veszélynélküli hivatal felállítását indítványozá a szultán előtt; ez a
hivatal volt: «az óra őre».
A divántanács minden kifogás nélkül megszavazá e fontos hivatal
fölállítását, a mi természetes is, mert hiszen ha olyan tárgyaknak is
vannak őreik, a melyek veszteg állanak, hát az olyannak hogyne legyen, a
melyik jár?
Don Lamberto vágyai czéljánál látta magát. Mindennap hivatalosan meg
kellett jelennie a szultánnő szobájában, a hol az óra ketyegett, s
gondoskodni róla, hogy az idők járása meg ne álljon. Ilyenkor aztán,
tanuk nélkül lévén, Aldemirát nevén szólítá, tudtára adá végtelen nagy
szerelmét, hitvesi hűségét, az áldozatokat, miket érte a tengerbe, meg a
kalózok markába hányt s a szenvedéseket, a miket kiállott. A szép
szultána érzékeny szívvel hallgatá mindazt, s az óra patakja olyan
szépen csergedezett mellé. A molnár a malom ablakában, – az nem szólt a
dologhoz semmit, csak nagyon gondolkozni látszott.
Egy napon pedig nagy zivatar volt készülőben, az északnyugati szél
haragos felhőket hajtott a tenger szine fölött, a mitől az is dühében
egészen megzöldült, kereskedők, halászok iparkodtak bárkáikkal kikötőbe
jutni. Ezt az időt találta don Lamberto nagyon alkalmasnak arra, hogy
feleségét visszaszöktesse a bey háreméből.
Midőn a szokott órában a szultánnőnél megjelent, azt mondá neki:
– Aranyos bálványom, ütött az óra!
– Sőt muzsikált is, bizonyítá a szultánnő.
– Nem úgy értem. Hanem ütött a szabadság órája, melyben meg fogunk innen
menekülni. A tenger tajtékzik! Nézd, hogy tánczolnak rajta a hajók. Egy
ilyen tánczoló dióhéjra fogunk mi leszállni ketten, mely alant vár reánk
s kaczagni fogjuk azt, a ki üldözésünkre gondol. Éjjel, mikor sem ég,
sem föld nem lesz kivilágítva, te a selyem kötélhágcsón palotád
ablakából lebocsátkozol; alant várlak én négy izmos evező-legénynyel, s
reggelre vitorlánk a spanyol partok előtt fog duzzadni. Oh Aldemira, ha
tudnád mint szeretlek, s milyen boldog vagyok, ha erre gondolok.
– Nagyon jól tudom, viszonzá Aldemira s átölelte férje nyakát, csupán
egy megjegyzésem volna azon indítvány kivitelére nézve, melyet imént
előadtál.
– Halljam. A mit te mondasz, az szent előttem.
– Én nagyon félek a zivatartól; mihelyt a lábam áthül, náthát kapok és
még tán orbánczot is, azt pedig te sem szeretnéd, hogy a képem
feldagadjon. Aztán a tengeri halakat is nagyon szeretem, mikor már
olajban ki vannak rántva, de nyersen nem igen óhajtok velük érintkezni;
arról sem vagyok egészen bizonyos, ha szükség esetén át tudnám-e úszni a
tengert?
– Igazad van. Tehát válaszszunk olyan időt, a midőn csendes lesz a
tenger, veszély nélkül futhatunk el innen.
– Azt mondád, hogy te otthon mindenedet eladtad, hogy engem
fölkereshess, kiválthass; e szerint, ha mi haza kerülünk, te igen
szegény ember fogsz lenni, magad is csak alig élhetsz majd.
– Igazad van. Tehát iparkodjunk a bey kincstárából annyit gyűjteni
magunknak, hogy visszatértünkkel elhagyott üzletünket ismét újra
kezdhessük.
– Ha engemet most hazaviszesz: a te rokonaid engem rögtön elfogatnak s
bedugatnak egy kolostorba, mert azt semmiképen meg nem fogják engedni,
hogy miután egy muzulmán neje voltam, ismét a te hitvesed legyek.
– Bizony igazad van; azok aligha úgy nem fognak tenni. Tehát ne menjünk
Spanyolországba; menjünk inkább a németekhez, ott nincsenek rokonaink.
– Mást mondok én neked. Az igen szép volt tőled, hogy fölkerestél s én
nagyon örülök rajta, hogy megtaláltál. Látod, itten mi jól élünk; – mi
vagyunk itt a legokosabb emberek; – szép ország ez! A szultán egy
hivatalt ajánl neked, mely nem nagyon terhes, s fizet érte ötezer
erszény pénzt. Ne szemérmeskedjél; fogadd el – és maradjunk itt…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Nos kedves úrnőm, mit szól ön ehhez a történethez? mely pedig tiszta
krónikai valóság.
– Azt, hogy meglehet, miszerint az, a mit ön elmondott, mind igaz,
hanem, hogy azért nem mindent mondott el ön, a mi igaz.
– Például?
– Elfelejtette ön bevégezni a történetet: hogy hát a férj, a ki annyit
küzdött, áldozott, nélkülözött – és hozzá még spanyol volt! mit felelt
erre a különös ajánlatra?
– Azt nem mondhatom meg.
– Én megmondhatom. Azt felelte rá, a mit a többire: «igazad van;
maradjunk itt». És elfogadta a hivatalt.
– De hát ugyan tehetett volna-e okosabbat?
A RABNŐ.
I. szakasz. EGY NŐ, A KINEK NEM VEHETNI SZAVÁT.
Fekete szétbomlott haja hosszan hátravetve, fehér öltönyének egyik fodra
gömbölyü válláról félig lecsúszva, két keze ölébe leeresztve, s két
mutató ujjánál fogva, mint egy lánczszem összefogva, áll a magas
góth-íves ablak előtt egy fiatal nő; szép és mozdulatlan, mint egy
szobor, lélekzetvételét sem látni; finom vonásairól nem hiányzik más,
csak az indulat; nemes arczáról más, csak a szín; nagy sötét szeméből
más, csak a fény, hogy azt higyje valaki: ez alak él.
A mit az ablakon át maga előtt lát, az a tenger; a hullám a skót partok
valamelyikének szikláit veri: ki tudja melyikét? Ez nem az a hely, a
hová hajók járnak, a tenger messze teleszórva kinyuló sziklákkal, miken
sirályok sütkéreznek, a végtelen vizen csak egy halászbárka vitorlája
sem leng; zátony ez itt: megátkozott hely. Jó nyugalmas menedék egy
olyan kéjlak számára, a melyet nem azért építettek, hogy vendégjárás
útjába essék.
Különösen a part magaslatán már pompás ős égerfák csoportjai kezdődnek,
mik két oldalt fogják a kastélyt, melynek csak tenger felőli oldala
nincs fedve szem elől.
S ezen a tengeren nem látni semmit.
Hanem azért az a mozdulatlan asszony, azokkal a fénytelen szemekkel
olyan sokáig el tudja azt nézni.
A terem hátterében két cseléd suttog vigyorogva s taszigálja egymást
könyökkel, hogy melyik szólítsa meg előbb a hallgató nőt; az egyik
férfi, a másik nőcseléd. Az egyiknek a theásasztallal van dolga, melyen
roppant ezüst kazán, chinai csészék és ibrikek állanak készen; a másik a
toilettasztallal bajlódik, melyen egyetlen jaspis darabból faragott
szerecsenfiu tart két kézzel egy gömbölyü tükröt.
– Asszonyom, szól a férficseléd tanult alázatossággal. A theáskatlanban
már el is főtt a víz.
A nő nem hallgatott rá.
– Asszonyom, szólt a komorna; nem parancsolja, hogy haját rendbehozzam?
A nő nem felel rá.
A két cseléd megint suttog, a leány megint szól:
– Asszonyom.
Itt elkapja szavát a nevetés: mind a ketten szájuk elé teszik kezeiket,
hogy azt elfojtsák, s aztán fejet csóválnak egymásra, mintha mindegyik a
másikat okolná, a miért megnevetteté.
A hölgy még most sem fordul vissza, nem kérdi, min nevetnek?
Most egy harmadik alak lép a szobába, ez az «uraság».
Termete gyöngéd, arcza síma, finom, mint a gyermekeké; inkább hasonlít
egy koránért fiúhoz, ki férfias dölyffel tudja hordani fejét, mint
férfihoz, ki sokáig megtartá gyermek-arczát.
A belépő kérdő tekintetet vet a két cselédre, azok néma taglejtésekkel
iparkodnak eddigi tapasztalataik eredményét vele tudatni; az uraság int
nekik kezével, hogy elmehetnek.
Azután ketten maradnak a szobában, az uraság és a hölgy, a kinek nem
lehet szavát venni.
Az uraság odalép csendesen a hallgató alakhoz, megfogja annak egyik
kezét, fölemeli és megcsókolja.
– Jó reggelt!
A néma nő nem hall, nem érez, nem válaszol.
Az uraság bizalmas gyöngédséggel karolja át a karcsú termetet, s a mint
válláról le van csúszva a fehér köntös fodra, a síma vállra egy csókot
nyom s édeskén susogja fülébe:
– Jó reggelt!
A néma nő nem pirul el, nem mosolyog, nem válaszol.
Ekkor az uraság egy karszékbe veti magát, melyet oldalt gördített a
hallgató alak mellé, hogy arczélben láthasson rá, egyik lábát a szék
karján keresztül lóbálja s kezével helyreigazítva nyakkendőjét,
tenyerébe könyököl s szuró hangon szól:
– Jó reggelt, kisasszony!
E szóra a hallgató alak arcza bámulattal, megdöbbenéssel fordul felé.
Ajka nem szólt, de a szemek, ah! azok voltak felruházva mindentkimondás
csodálatos erejével; a szemek elég világosan feleltek: «Meg van ez
tébolyodva?»
– Nem vagyok megtébolyodva, kisasszony, szólt az uraság, hanyatdűlve
karszékébe. Egészen helyesen fejeztem ki magamat. Ezt ön nehezen akarja
megérteni, a min nem csodálkozom. A hölgyek ilyesmiben nagyon
érzékenykedők. Pedig az utoljára is mindegy, akár azt mondják önnek,
hogy «miss», akár azt, hogy «mylady».
A hallgató nő szemei feleltek: «Nem lehet engem megbántani».
– Kedves kisasszony, ön nekem még akkor megigérte, mikor erőszakkal az
oltárhoz hurczoltam, s ott kényszerítettem velem megesküdni, hogy azon
percztől fogva egy szavát sem fogom hallani; hanem én is megigértem
önnek, hogy minden bizonynyal szóra fogom önt bírni. Az igaz, hogy én
nagyon goromba módon jutottam önnek birásához. Más valakit tán meg is
büntetnének érte Angliában. Valóságos «rapt». Nőrablás. Hanem ez az én
dolgom, ez iránt ne legyen ön aggodalommal. Három nap, három éjjel, zárt
kocsiban, árkon-bokron keresztül. Onnan mindjárt a templomba, egy szűk,
sötét, falusi kápolnába, székek nélkül, szentképek nélkül, négy szál
gyertya égett az oltáron, több nem volt a faluban. A pap reverendáján
akkora folt volt, mint egy gályaablak, s az imakönyvéből hiányzott a
czímlap, meg a tábla. Hanem az igen alkalmas hely volt arra, hogy futó
szerelmeseket minden kellemetlen előleges kérdezősködés nélkül
összeeskessenek, nemde?
A néma nő szemeiből egy kellemetlen emlék vádja sötétlett elő.
– Ön emlékszik még azon jelenetre? Persze, csak tegnap volt. Én önnek
választani hagytam. Vagy? – vagy? Tetszik velem megesküdni, vagy nem
tetszik? ön úgy találta, hogy tetszeni kell, s megesküdött velem,
feleségemmé lett. Nemde így volt kisasszony?
A néma nő vállat vont, értelmetlen szavakra ki felelne?
– Hát biz ez megtörtént, s a bevégzett tények előtt az egész világon
mindenütt ajtót nyitnak. Hanem én nekem egy scrupulusom van a dologban.
Nem vagyok egészen bizonyos a felől, hogy az az ember, a ki bennünket
összeesketett, valósággal pap volt-e? Nem vette ön észre, hogy annak a
tisztelt úrnak az ábrázatja nagyon hasonlít Sammy pofájához, a
komornokéhoz?
A hölgy szemei névtelen ijedelemről beszéltek.
– Valóban azt sem tudom bizonyosan, hogy az a könyv, a miből az
eskűformát fölmondá, nem Robin zsiványballada-gyűjteménye volt-e? s a
matricula, melybe neveinket beírtuk, nagyon gyanús előttem, mintha
vendégek névjegyzéke volna valami falusi vendéglőben, s maga az
állítólagos templom oly erősen bűzlött porter és gin után, mintha néha
napján ott tartanák a falusi lakozásokat.
A hölgy arcza most már piros volt, lángolt, szemei átokkal és
gyűlölettel terhes gondolatokat beszéltek megrontója szemeinek.
Az pedig nevetve ugrott fel helyéről s tréfás hangon folytatá:
– Én valóban azt hiszem, kisasszony, hogy minket szépen rászedtek. No de
ez nem változtat a dolgon. Én azért kegyednek épen olyan hive vagyok,
mintha az oxfordi érsek adta volna ránk az áldását; kegyed föltétlenül
úrnője házamnak, cselédeimnek, szívemnek és erszényemnek. Mindenkivel
így hivathatja magát, hogy «mylady», mások előtt én is úgy fogom
czímezni, kocsijára oda festetheti czímeremet, zsebkendői szegletére
odahimeztetheti a koronát, nem bánom. Választhat magának ékszerárust és
piperészt, árjegyzékeit átnézetlenül fogom kifizetni. Én önt épen úgy
fogom szeretni, tisztelni, mint a lord kanczellár a mylady
kanczellárnét.
A néma hölgy szemeinek tétova járásában, fürkésző zila tekintetében a
menekülés eszméi voltak elmondva. Az uraság megértette azt.
– Kedves kisasszony, itt nagyon jó helyen van ön. Kényelmes, úri,
mindennel bőven ellátott kastély. A hely egy félsziget a nyugoti skót
tengerparton, kilenczvenhat mérföldnyire Londontól; a földszorosnál,
mint vehette ön észre, hidon jöttünk át, az tehát át van metszve. Az
egész uradalmat az én cselédségem lakja, a tenger felőli oldal pedig nem
hajók számára való. Aztán ha kimenekülhetne is ön innen, hová menne, mit
csinálna? Hogy szerezne magának elégtételt? A perviseléshez sok pénz
kell. Kivel bizonyítaná ön be, hogy nem önkényt követett? Legfeljebb azt
érhetné el, hogy a hirlapok kikürtölnék önnek szerencsétlenségét, egy
napig szörnyűködnék rajta minden ember, két napig nevetgélve
változatokat játszanának felőle s azután mindenki elfeledné. London
messze van s a törvény pallosa magasan.
A kínzott nőnek még most sem hagyta el egy hang is ajkait, de szemei
lázasan égtek és kezei görcsösen összeszorultak, s egész vad tekintete
valami névtelen fenyegetést, valami ádáz boszút látszott
visszasugárzani.
– Tudom, tudom, szólt nyugodtan az uraság. Az a bizonyos fiatal ember.
Ne aggódjék a miatt kegyed, szép kisasszony, nem fog ő nyomunkba
találhatni. Gondom volt rá, hogy egy kényszertoborzó-járatot utasítsak
eléje. Tudja ön, ő felsége hadihajói számára úgy szokták összefogdosni a
legénységet. Lyonel – az volt a neve, úgy-e? – a derék férfiak kezébe
került s azóta Gibraltar felé jár; Kelet-Indiába viszik, a honnan négy
esztendeig nem fog visszajönni.
A néma hölgy megtört fájdalommal hajtá le csüggedt fejét, s szemei nem
szóltak többé semmit, lezárta azokat szempilláival, mintha
gyászfátyollal takarna kedves emléket, szerelmet, gyalázatot és boszút.
– Lássa, szép Athalie, én egészen őszinte voltam, elmondék önnek
mindent, a mit tudok. És most kegyedre bízom, hogy gondolkozzék azok
fölött, a miket megtudott. Ön tökéletesen ura helyzetének, olyanná
teheti azt, a milyenné akarja. Teheti kellemessé, teheti zordonná.
Ingadozhatik több, vagy kevesebb ideig poezis és philosophia között.
Csinálhat kisérteties jeleneteket a kastélyban, töltheti haragját, ha
jónak találja, cselédein, butorain, környezetén; én intézkedtem, hogy
azok azt elviseljék – ellenmondástalan. Én tudom, hogy ez eleinte nem
megy a nélkül.
A hölgy arcza ismét márványnyá vált e szavakra; elhagyta az ablakot, hol
eddig állt, s közönyös arczczal lépett a theás asztalhoz, friss vizet
töltve a kazánba, mintha az volna egyedüli gondja mostan.
– Tudja, Athalie, én nem vagyok török szeraszkier, én tudom jól, hogy a
dió zöld héját nem szükség késsel levágni, hogy édes beléhez jussunk,
mert az megfogja kezünket; ha állni hagyjuk, magától is leválik. Én időt
és nyugalmat adok önnek. Még csak látogatásaimmal sem fogok önnek
terhére lenni. Az a kis epizod, mely közöttünk történt, ne legyen ok
kellemetlen emlékekre. Szobái, a mikben lakni fog, mind belül záródnak,
s rejtekajtók sincsenek sehol, a miken át valaki meglephetné kegyedet.
Hanem ha majd egyszer elővennék kegyedet azok a melancholikus
kedélyhangulatok, a mik az egyedüllétnek szokott cryptogamjai, a mikben
az ember vágyik egy baráti arcz után, bárha bocsánat adásával kellene is
azt megvásárolnia, akkor itt lesz eme kis kulcs, mely azon folyosó
ajtaját felnyitja, a honnan szép Athalie leghívebb rabjához juthat, ki
türelemmel várja fölszabadulását.
A hölgy néma megvetéssel nyúlt az ezüst czukortartóval az asztalára tett
kulcshoz; kézzel nem fogta meg s lehajítá a földre.
Az uraság mosolygott.
– Vagy pedig, ha jobban fog tetszeni kegyednek, egy sötét éjjel
kijátszani őrködő figyelmemet, megszökni kastélyomból, visszatörni magát
Londonba; ott kihiresztelni saját arczpirulását, elhitetni a világgal, a
mit senki sem hisz már mai nap; kinevettetni mindenkitől, s végezni ott,
a hol annyian végzik, a kik nappal selyemruhában járnak, – én azt is
tetszésére bízom.
A mylord ismét kezet csókolt a hallgató hölgynek s magára hagyta őt.
Mikor egyedül maradt a hölgy, mikor nem láthatá senki, akkor aztán
felemelte szemeit az égre és kezeit összekulcsolta fején.
S ha a szemek beszédét érteni lehet, e szemek azt beszélték:
– Minden féregnek teremtő Istene! Micsoda nyomorult bábot alkotál a
nőben, a kit fegyvertelenül felejtél! Azért adtál neki fehér arczot,
hogy fájjon rajta a pirulás! azért fehér homlokot, hogy minden folt
meglássék rajta! El vagyok veszve, elsülyedve és nem kiálthatok. Kihez?
Ki szabadít, ki véd meg, ki áll értem boszút? Senki, senki! De még is
valaki lesz, mert boszút állni kell! kell! kell! akármi áron, akár
hogyan, de ennyi gúnynak, ennyi gyalázatnak boszúlatlan maradni nem
lehet. Oh mily nyomorult lény egy asszony! De nem sirok, ha egyedül
vagyok, nem sirok. Nem imádkozom többet. Lelkem megakadna mindig e
szóban: «Mi is megbocsátunk ellenünk vétkezteknek». Én nem bocsátok meg
soha. Hogyan? hogyan? azt nem tudom; de boszút fogok állni. Látni akarom
azt az embert olyan nyomorultnak, mint a milyen nyomorult vagyok én
most, szívébe metszeni neki annyiszor méregbe mártott szavakkal, a
mennyiszer ő lelkembe szúrt velük. Hogyan? hogyan? ki tudja azt, ki
találja ki azt? Ki mondja meg nekem?
A hölgy fejére kulcsolt kézzel járt sokáig, szakadatlanul fel s alá
szobájában, a kandallótól az ablakig, az ablaktól a kandallóig; az
ablaknál is megállt, a kandallónál is megállt; az ablakból kék ég, kék
tenger nézett rá vissza, a kandallóból vörös tűz-zsarátnok. Tudakozó
szemei mindegyiket megkérdezték: honnan? merre? mi módon? Ég és tenger
nem feleltek semmit, a tűz beszélt valamit. A hölgy elhagyta a járást,
nem ment többet az ablakhoz. Leült a kandalló elé, megrakta a tüzet
friss szénnel, s nézte sokáig, mint válik a fekete, szótalan tömeg
lassankint vörössé, lángoló fehérré, pattogó, beszélő, zúgolódó lénynyé;
szemei mereven bámultak a tűzbe, e szemek most már nem beszéltek, most
hallgatóztak.
A parázs tetején úgy tánczol valami tétova szellem, fehér átlátszó láng
képében, hegyes kék üstöke van, vörös szikrákat ereget magából; ezek az
ő ötletei, néha elrepül, mintha semmivé lett volna, s megint csak ott
terem, s tánczol a parázs tetején.
A néma hölgy asztaláról tépett papirdarabokat hány neki, drága albumok
rongyait, miket fehér újjai foszlánynyá hasogatnak. A tánczoló kobold
csak úgy örül annak; elkapja, felfalja a papirdarabot, percz alatt
fölemészti, s elfújja lengő hamvát. A hölgy tépett papirrongyokat drága
illatszerekbe mártogat, úgy hajigálja a tűzbe. Ah milyen kedve telik
abban a koboldnak, milyen nagyra nő meg tőle, hogy csap egyszerre szét
szárnyaival, betöltve az egész kandallót.
A rabnőt mulattatja ez talán?
II. szakasz. EZ A LEÁNY MÉGIS SZERET ENGEM!
Tinple lord már a hetedik estét tölti egyedül magánszobájában s gondolja
magában:
– Ez a makacs gyermek nagyon sokára akarja elismerni a tények hatalmának
elméletét, a mi mellett pedig annyi ember él boldogul a szigeteken és a
continensen. Ma azt kiáltják: «O Roma, o morte», holnap nincs Róma, s
holnapután még sem öli meg magát senki. Miért volnának az asszonyok
erősebbek, mint a férfiak? Hányan voltak, a kik azt mondták, inkább az
életemet hagyom eltépni, mint a fátyolomat, s aztán mégis csak megéltek.
A költő megénekelte azt: «De nonne elle devient sultane»… A kis makacs
soká haragszik.
Pedig ez az éj egészen arra való, hogy az ember megbocsásson ellene
vétett embertársainak. A szél a tenger felől fú, valóságos vihar. A
hullámok ostromolják a zátony szikláit, az orkán haragos dalt orgonál az
égerfaerdők sudarain, a kandallók üvöltenek, a lámpák meg megrobbannak a
légnyomástól, az ablakhasadékokban üvölt-süvölt a szél, s a bezárt
ablaktáblákat rázza légkezeivel.
Egészen olyan éjszaka, a mikor félve közeledik egyik félénk, muló
teremtés a máshoz, kitől máskor remeg: őzünő a farkashoz, vadgalamb az
ölyvhöz, hajadon a férfihoz.
A zivatar nagy kerítő.
Ismeretes még Carthagó történetéből, Didó regéjéből.