hogy hanyadik a kocsi hozzám, melyben utazik?
Megszámláltam, hanyadik az ablak hozzám? a honnan kidugta fejét, hogy
egy tiszttársával kezet szorítson búcsúzáskor. Minden csepp vérem
lüktetését éreztem, fejemtől kezdve ujjaim hegyéig.
Itt voltam a tett előtt.
Nappal volt és nekem nem volt szabad megvárnom az éjszakát. Először
azért, hogy messze el ne vigyenek Varsótól; de még inkább azon
aggodalomból, hogy hátha útközben leszállhat, másfelé megy, s én
elmaradok tőle.
Fényes nappal kellett végrehajtanom borzasztó tervemet.
Most, midőn utána gondolok, vérem jegesedik, azon irtóztató perczeket
magam elé idézve.
A gyilkolás eszméje utálatos.
Undorító, lélekszennyező gondolat! És én megesküdtem rá, hogy azt
elkövetem és hosszú hónapok óta soha sem tettem egyebet, mint terveket
koholtam a felől, hogyan és mikor?
Jól kigondoltam mindent.
Csak egyet felejtettem ki. Azt, hogy a végrehajtás pillanatában én is
ember vagyok.
Azt felejtettem el magammal tudatni, hogy minden gyilkosnak a keze
reszket.
Azt hittem, hogy ez sem más, mint a párbaj, mint az ütközet; jártam ott
eleget, ott hidegvér, emitt forró elszántság vezeti a lelket; ah de az
egészen más, megölni egy embert, a nélkül, hogy azt mondanánk neki:
vigyázz, előtted állok, védd magad. Orozva megközelíteni, mikor ő nem
láthat engem, csak én láthatom őt és rászegezni szívére a pisztolyt, egy
lépésnyiről, csak egy üvegtáblától elválasztva, mikor talán épen alszik,
– és akkor – futni a tett után. Ezt a mesterséget nem tanították nekem
soha.
Hanem valami azután egyszerre elűzött minden remegést szivemből.
A szomszéd waggonban vadászok ültek, azok elkezdtek dalolni egy
gúnydalt, mely a mennyi vért, annyi sárt dobál a lengyelekre. Ez a dal
felforralta bennem a vért újra; a mi gondolat egy percz előtt
megfagyasztott bennem minden érzést, az most felgyujtotta bennem mind,
az szivet adott a rémnek.
Egy ember, fegyveresektől körülvéve utazik velem együtt; ugyanazon
fegyveresek vesznek körül engem; és azt az embert még sem menti meg
semmi, hogy fényes déli órájában a napnak meg ne haljon, a mikor én azt
meg akarom tenni.
Tudtam, hogy nem sokára egy hosszú alagút fog következni. A fényes
nappal közepén egy darab éjszaka.
Az utasok kiváncsian dugják ki fejeiket a kocsiablakon, hogy még egyszer
széttekintsenek a völgyben, mely még tölgyerdőkkel, zöld vetés csíkozta
szelid halmokkal, kanyargó ezüst folyóval tarkázott panorámát mutat, s
melyet négy percznyi sötétség után egy más panorámalap váltand fel:
sötét fenyves erdők, zuhogó hegyi folyam, sziklaoldalba vágott utak; ó
lovagvárak romjai.
Egy közülünk, ki tudja, minő tájat fog meglátni ezután!
Az emelkedő viszhang előre jelenté, hogy az alagút szádához közeledünk.
Ekkor csendesen kinyitottam a kocsi ajtaját.
Mély álomba merült utitársam felől akármit tehettem.
A mint egy percz múlva elsötétült körülöttünk, hirtelen felnyitottam az
ajtót, s kiléptem a waggon felhágójára. A széttört dinnyéből kivettem a
pisztolyt és irásaimat.
Az újabb divatú waggonok felhágóján körül lehet járni az egész vonatot,
a nélkül, hogy a bennülők észrevennék.
Sietve haladtam előre.
Számlálnom kellett az ablakokat, a mik ülésemtől áldozatom üléseig
közben estek.
E földalatti éj egészen ily földalatti merényhez való volt. Körül
pokolsötét és e pokolsötétben egy emberalkotta, másvilági szörnynek
csattogása, tombolása, süvöltése, mely mindent megsüketít. Ki hallana
meg ilyenkor egy gyönge pisztolylövést, egy meggyilkolt végfelordítását?
Végre a kiszámított ablak előtt álltam. Idáig haladtomban senki sem vett
észre.
Benn a waggonban ketten ültek; alakjaikat én sem láthattam, csak két
veres csillag, két égő szivar-parázs szeme nézett ki rám a sötétből.
Melyik a kettő közül, a kit keresek? Nem fogom-e azt találni, a ki nékem
semmit se vétett; a kinek még fiatal élete annyi reményt igér; a kiből
még lehet hős, lehet egy dicsőbb kor vértanúja?
E kétség visszaborzasztott. Karom mintha ólomból lett volna, hanyatlott
alá. Mereven bámultam a két égő vércsillagra, mely két megfejthetlen
talányt adott elém.
Tán jobb volna, ha a robogó kerekek alá vetném magamat.
Ekkor a hozzám közelebb eső alak leverte a szivar megnőtt hamvát, s
nagyot szítt rajta.
A felszított tűzfény bevilágítá arczát, s én e vérvilágításnál
ráismertem. Ő volt az. Ez izzó fény büszke arczán visszahívta boszúm
ördögét szívembe.
A waggon ablaka le volt eresztve. Ő egészen arczomba fútta a
szivar-füstöt. Épen úgy, mint mikor azt kérdezém tőle: miben halt meg
nőm?
Ez volt halála.
Tudtam felőle, hogy öltönyei alatt pánczélinget visel, fél az
orgyilkosoktól. Nem kereskedtem a szíve körül.
Egy tenyérnyivel az égő szivar fénye fölött vettem czélba.
Csak egy rövid lobbanás volt látható. A dördülést elnyelte a gőzkocsi
viszhangverő zaja.
A másik perczben, úgy a mint előre kiszámítám, éles szögletben, előre,
leugrottam a kocsi hágcsójáról.
Elestem; de nem lett semmi bajom. Kissé elszédültem, de nem jutottam a
kerekek alá. A nehéz vasszekerek egy arasznyi távolban robogtak el
egyenkint mellettem.
A dörgés, csattogás tovább ment, még néhány perczig hallatszott a távozó
vonat moraja, mely alatt rengett a föld. Én még mindig a földön
feküdtem.
Mikor e moraj is elhangzott, valami nyöszörgés hangja ütődött füleimbe;
mintha valaki végerejét szedné össze, hogy segélyért kiáltson.
«Gyilkos! gyilkos!» szólt a nyöszörgő hang a sötétben.
A vonat rég eltávozott már, s a haldokló hang itt maradt utána!
Borzadva szöktem föl helyemből, s elkezdtem futni az alagút nyílása
felé.
«Gyilkos, gyilkos!» kiáltozott utánam a láthatlan alak fájdalmas hangja,
míg e világtalan sötétségen őrültként rohantam keresztül, s midőn az
áldott napvilágra kiérve megálltam, hogy kilihegjem rémületemet, még ott
is utánam sóhajta a földalatti sötétség kisértő hangja:
«Gyilkos, gyilkos».
Később, hideg vérrel utána gondolva, meg tudtam magyarázni magamnak e
rém titkát.
A lövés után a meggyilkolt útitársa, valószinűleg hadsegéde, utánam
rohant, hogy üldözőbe vegyen. Ő azonban nem tanulmányozá úgy az ugrás
elméletét, s összezúzta magát. Ő kiáltozhatott utánam. A vonat azután
odábbrohant, és senki sem tudott meg az együtt utazók közül semmit
arról, hogy két utas hiányzik és egy meg van ölve. Ezt bizonyosan csak
az állomáson vették észre, a mikorra én már hegyen-völgyön túl lehettem.
A többit tudja ön Larisse.
És most már ismer engem. Férje vagyok önnek, de a mikor akar, elválhat
tőlem.
Én megöltem ellenségemet; de akkor vele tettem jót, magammal rosszat,
mert saját álmaimat is neki adtam örökre. Ő alszik vég nélkül, én pedig
soha. Gondolja meg ön, minő szörnyű sors, egy oly ember társának lenni,
ki szemét le nem hunyhatja soha. Őrizze meg az ég minden érző ember
kezét az olyan vértől, mely lemoshatatlan!
Larisse kétszer összeborzadt és harmadszor – lehajtá fejét férje
vállára.
EMINA.
Most halljunk egy történetet a női hűség s a férfiúi – minek is
nevezzük? Nevezzük áldozatkészségnek. Tehát a férfiui áldozatkészségről
és a női állhatatosságról.
Mikor még II. Mustafa ült a trónon, annak volt egy udvari orvosa, Azán
Effendi, annak pedig egy növendék fia, Mehemet, a ki miatt kétségbe volt
esve az apja, mert abban a gyógyíthatlan betegségben szenvedett a
szegény fiú, a mit a kerek földön semmi fű és ásvány meg nem gyógyít, s
melyet nyelvünkön úgy hínak, hogy «ostobaság».
Mehemet hallatlanul bárgyú volt.
Tizenhat esztendős koráig mindenféle erélyes gyógyszerekkel, mint
bámbusznáddal, szarvorrú bőréből készült korbácscsal, áztatott kötéllel
iparkodott Azán odahatni, hogy Mehemet legalább az arab ábéczét
megismerje; s tizenhat esztendős korában tette Mehemet azt az
észrevételt, hogy «nézze apám: az Elif még most sem olyan, mint a Be».
Azt hitte a jámbor, hogy ha ő sokáig fogja az abéczét tanulni, annak
betűi utoljára kibékülnek egymással s mindnyájan hasonlítani fognak.
Azzal sem vigasztalhatta a jó apa, hogy ebből a darab húsból ha tudós
nem, tehát majd jó katona lesz. E bizony huszonnégy éves volt már és még
mindig azon végezte, ha lóra ült, hogy leesett a nyeregből s úgy hozta
vissza kantáron vezetve a paripáját.
Tehát semmi sem lesz belőle.
Egyszer a Valide szultánnő hivatja az orvost s így szól hozzá:
– Hallod-e Azán, neked van egy fiad, a kinek a sorsa engemet érdekel.
Hallom, hogy jeles, derék ifju (ugyan, ki árulhatta el? gondolá Azán).
Én a te fiad sorsáról gondoskodni akarok.
– Akkor többet fogsz érte tenni, mint Allah, mert az ugyan nem
gondoskodott róla.
– Nekem van egy kedvencz rabnőm, cserkeszleány, fiatal és szép; a neve
Emina. Én e leányt férjhez akarom adni, s vőlegényeül fiadat szemeltem
ki.
(No annak az egynek jó lesz, gondolá magában az orvos.)
– A menyasszonyi hozomány 30 ezer dinár.
Az orvos elszörnyedett. Neki minden tudománya sem ér annyi pénzt, mint a
fiának az ostobasága.
Földre borult, megcsókolta a szultánnő kaftányát, megköszönte e nagy
kegyelmet s azzal futott haza a nagy kamaszt értesíteni, hogy kap egy
csodaszép feleséget, hozzá palotát és annyi pénzt, a mennyit holtig meg
nem tud számlálni.
Mehemet azt mondta rá, hogy az nagyon jó lesz.
A menyegzői előkészületek mindjárt megtétettek; az orvos elrendelte az
új házasok számára való lakást; a szultánnő gondoskodott a menyegzői
ékszerekről; az étkek, ünnepélyes kivilágítás és zene kedvéért az orvos
erőlteté meg erszényét; a szertartás, a lakoma végbe is ment rendén, s a
lefátyolozott menyasszonyt bekisérték a vőlegény hálószobájába, s ott
magára hagyták a boldog párt.
Mehemetnek az egész esti evés ivás alatt csak az rontotta az étvágyát,
hogy menyasszonya arczát még nem láthatá. Valami homályos sejtelem
suttogott a háta mögött olyanforma gyanú-perekről, mintha olyankor,
mikor ilyen nagyon sok pénzt adnak egyszerre a leánynyal, annak aligha
valami hibájának nem kell lenni.
«Tán csak nem fekete?»
Utoljára az is mindegy: ha fekete, az éjszaka még feketébb, az majd
betakarja.
Hát, a midőn egyedül maradnak s Emina hátraveti a fátyolt arczáról,
Mehemet majd elájult meglepetésében: egy tündér állt előtte, egy huri a
hetedik égből, a ki lejött megszégyeníteni minden fűt, fát, virágot,
drágakövet, eget, napot, csillagokat, a mikhez csak valaha a szorult
költők asszonyi termetet, arczot, szemeket, fogakat és vállakat
hasonlítgattak.
Ilyen szépségről ő még álmodni sem tudott; pedig álmában több esze volt,
mint ébren. Hanem ha van valami, a mit tanítás nélkül is megtud az
ember, az bizonyosan az a tudomány, a mit egy elpiruló hölgy arczáról
olvashat a férfi, kivel egyedül van, s a kit magáénak nevez.
Mehemet azt hitte, hogy ez az a hangszer, a min ő is primavista fog
játszani tudni.
Pedig hát szegény Mehemet ezzel is megjárta nagyon: a mint letelepedett
a divánra szép arája mellé, a mint kinyujtá reszkető ujjait, hogy
derekát átkarolja, a mint forró ajkát közel vitte az alabástrom vállhoz,
hirtelen egy olyan kimért pofoncsapást kapott a füle és orra közötti
térre, hogy a szemei is tüzes karikát hánytak bele.
– Vakmerő! kiálta a hölgy, felszökve a kerevetről, melyen vőlegénye
hanyatt terült, az ijedség és még egy második pofonra való várakozás
következtében. Most még csak egy arczulcsapást kaptál, de ha még egy
ujjal érinteni mersz, kardcsapást fogsz kapni, a mitől a fejed legördül.
Most eredj, küldd ide az apádat, ostoba.
Mehemet sajgó pofáját dörzsölve osont ki a boldog örömök szobájából s
sietett az apjához.
– No apám, ugyan jó mulatság ám vőlegénynek lenni: nézd, mit kaptam?
Eredj be csak hozzá, neked is akar valamit mondani.
Azán felindultan sietett fia menyasszonyához s föltéve magában, hogy
erélyesen meg fogja dorgálni a szemérmetességnek e túlságig vitt
nyilatkozataiért; azért odaérve, le akart ülni mellé, hogy majd beszél
hozzá okosan.
– Maradj állva és hallgass; kiálta rá a leány. Majd én beszélek.
Azán nem kináltatta magát kétszer, hanem ijedten állt föl.
– Engem a Valide szultána azért adott fiadhoz nőül, mert Ahmed herczeg
szerelmes belém. Csak messziről láthattuk eddig egymást, de leveleink
által tudattuk érzelmeinket. A herczeg őrjöng értem, én pedig imádom őt.
A herczeg most a szerálj foglya; tudhatod jól, hogy ő csak testvére,
Mustafa szultán kegyelméből maradt élve, s a míg a szultán él, neki
nőhöz közelíteni nem szabad. A Valide szultána megtudva szerelmünket,
szét akarta azt tépni, nehogy Ahmedet megöljék miatta. Mert a fogoly
fejedelem, ha alattomban nőt vesz, nehogy utódjai legyenek, megölik.
Ezért adtak engem nőül fiadhoz. Már most tudod jól, micsoda tüzet hoztál
a házadba, mikor engemet elfogadtál. Ahmed kiszabadulhat egyszer, nem
tudhatod mikor? lehet egy év mulva; lehet holnapután. És akkor keresni
fog engem. Jaj a te házadnak, jaj minden ivadékodnak, ha Ahmed nem úgy
talál meg engem itt, mint a hogy idehoztak. Ő szultán lesz, és a mely
főre akkor én ujjammal mutatok, az a fő le van esve, de a mely főre
ráteszem a kezemet, az a fő meg van áldva.
– Tedd az én fejemre hát kezedet, bájos herczegasszony, kiálta térdre
esve Azán; bizony mondom néked, úgy fog tégedet ezentúl tekinteni
mindenki házamnál, mint Ahmed kincsét, mely megőrzésül van ránk bizva.
Azzal visszament Mehemethez az öreg s azt mondá:
– Fiam, eredj vissza hálószobádba, vess ágyat a küszöbödön keresztül s
ott aludjál, nehogy akár te, akár más hozzá találjon nyulni ahoz a
nőhöz, a kit ma idehoztak, mert mindenképen a te fejedet vágják le
miatta.
Fél esztendő múlva egy néplázadás letaszítá Musztafát a trónról, kihozta
börtönéből Ahmedet és helyébe ülteté a trónra.
Ahmed szultánnak első gondja, mit az országlás fennhagyott, Emina volt.
Soha sem feledheté azóta a szép cserkeszleányt, ki reggelenkint
virágbokrétákat lopkodott aranyozott börtönablakába.
Maga elé hivatta az orvost és fiát.
– Azán, szólt az orvoshoz. Mialatt fogoly voltam a szeráljban, egy ember
ellopta turbánom forgójából a legnagyobb gyémántot. Minthogy ily nagy
gyémántot csak fejedelmek vásárolhatnak meg, hihető, hogy az ember
darabokra töré kincsemet, hogy úgy adhassa el. Mondd meg orvos, az
alchymia útján össze tudod-e ragasztani e széttört gyémánt darabjait?
– Árnyékodba hajtom fejemet, padisah, szólt az orvos. Gyémántod most is
házamban őriztetik és gyémántod most is ép.
E szóra nem állhatta meg a szultán, hogy le ne szálljon trónjáról és
saját kezével ne emelje fel a földre borult Azánt.
– Úgy bizony mondom, hogy tízszeres árában váltom tőled azt vissza.
Ahmed rögtön küldeni akart Emináért; de az anyaszultánnő megtiltá azt.
Egy rabnő, ki egyszer a szeráljt elhagyta, többé oda vissza nem
kerülhet.
Ahmed nem tehette nejévé kedvesét, kit oly forrón szeretett, s ki hozzá
még férje házában is oly törhetlenül hű volt.
De ha szultánnővé nem tehette, Candia kormányzónéjává, nagyvezérnővé
csakugyan megtehette.
És így lett Mehemet egymásután Kapudán basa, Candia kormányzója és
nagyvezér.
Mint Kapudán basa, nem tudott evezni; mint Candia kormányzója, nem tudta
a nevét leirni; mint nagyvezér, nem tudott lovon ülni; hanem azért
kötelességeit híven és pontosan teljesíté.
E kötelességei abból álltak, hogy nejéhez, kivel az édes vizek melletti
pompás palotában együtt lakott, sokat ne közelítsen, s mikor a szultán
érkeztét észreveszi, látatlanná tegye magát.
Soha sem volt nagyvezér, a ki szultánja kegyét olyan hosszas ideig ki
birta volna érdemelni, mint Mehemet.
Utoljára is, mint igen gazdag és tekintélyes ember halt meg.
Hanem olvasni és lovagolni még akkor sem tudott.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ebben az egész történetben pedig csak az a nevezetes, hogy nem a mi
civilizált zónánkon belül történt; mert akkor nem volna benne semmi
nevezetes. A müzülmánok krónikáiban egyedül áll az a történet, hogy egy
nagy úr más valakivel vétetett maga számára feleséget.
A KÖNYEZŐ SZULTÁNA.
Megbocsát a tisztelt olvasó, hogy mindjárt bocsánatkérésen kezdem.
Ezúttal nem a magam tinóján szántok (az Irás szavaiként), hanem
egyszerűen előadom egy sajátságos verseny történetét, mely egy gonosz
nyelvű férfi és egy galambepéjű hölgy között lefolyt.
A verseny tárgya az volt, hogy «milyenek a nők?»
A férfi természetesen azt állította, hogy csalfák, csapodárok, a hűség
kínzói, szerelemféltésből boszúállók, kegyetlenek a gyilkosságig,
szerelemből pedig gyávák a szégyenig, hiúk, külfényért élők-halók,
szeszélyükben rossz ízlésüek, könnyelműek; esküre, fogadásra
feledékenyek; és soha egészen meg nem szelidíthetők.
A hölgy viszont az ellenkezőt vitatta; a nők hívek, állhatatosak, a
hűség jutalmazói, végnélküli türelmük, bámulatos önfeláldozásuk;
bocsánatkérésben angyalok, szeretők bátorságában oroszlánok; a mit náluk
nem értenek s szeszélynek hínak, az csak azért rejtelem, mert nem
tanulmányozzák őket; a mi hibáik mégis vannak, az mind csak a férfiak
bűnének rájuk vetett árnyéka.
– Asszonyom, a példák bizonyítanak; hozzunk fel állításaink igazolására
példákat. Én majd mondok önnek történeteket, a mikkel a nőket
rágalmazzák; ön mondjon jobbakat, a mik dicsőítik. S azután legyen itélő
biránk a közönség, melyikünknek volt igaza?
– Áll a fogadás, én a versenyt elfogadom; s hogy mindjárt eleve
bebizonyítsam a női engedékeny türelmet, önnek engedem az első szót.
– Ezt csak azért teszi ön, hogy az utolsó szó az öné lehessen.
– Azzal rágalmaznak bennünket, hogy az mindig a mienk. Kezdje ön uram.
– Tehát hallja ön asszonyom a «Könyező szultána» történetét:
Volt egyszer Marokkónak egy igen szeretett fejedelme. Nem azért volt
«igen szeretett», mintha az alattvalói nagyon bolondultak volna utána;
hanem azért, mert nem kevesebb, mint ezernyolczszáz asszonya volt a
szeráljában. Azt hiszem, hogy a kit már «von Haus aus» (mint Marokkóban
mondani szokás) ezernyolczszázan szeretnek, az csak nevezheti magát
szeretett fejedelemnek.
Muley Abdallah császár kérkedve szokta felemlegetni, hogy örököseinek
száma egyensúlyt tart azoknak a lefejezett embereknek a számával, a
kiknek életét uraöcscse Muley Ismael sajátkezüleg szokta kioltogatni,
biró és bakó levén egy személyben. Azt különösen jól rendezte a sors,
hogy egy országnak két olyan testvért adott, a kik közül az egyik az
elfogyatkozástól, a másik a túlnépesedéstől óvja meg a lakosságot.
Az ezernyolczszáz nő között mégis volt egy, ki többet birt a szultán
szivéből, mint a többi valamennyi együtt. Spanyol nő volt, kalózok
fogták el, úgy lett belőle szultána; úgy nevezték el Aldemirának.
A szép Aldemira két fekete szeme sokkal többe került Abdallah
császárnak, mint Sudantól Algirig az egész politikai administratio.
A mi korbácsot rossz adófizetők vállain elnyűttek, a mi gyöngyhalászt a
czápák elnyeltek, a mi kereskedő hajót kifosztogattak, a mi rabnő
aranyhímzés miatt megvakult, a mi igazhivő és hitetlen tengeri és
szárazföldi csatákban elhullott, az mind Aldemira két szép szeme
mosolygásának adta meg az árát.
És ime egy napon e drága mosolygást könyek váltották fel.
A szép szultána sírt! Hihetné-e azt valaki, hogy az istennők is sírnak?
Ugyan mi bajuk lehet azoknak, kik az egész világot birják?
– Oh szép szultánám, miért az irigy köny szép selyempilláid alatt? egy
tenger a nap fölött! Mi veszhetett el tőled? Mi sérthetett meg így?
Nagyobb gyémántnak hallottad-e hírét, mint minő kócsagodon ragyog? Szebb
asszonynak hallottad-e hírét, mint magad vagy? szólj és gyémánt s szép
asszony feje lábadnál fog heverni.
Hanem a szultána nem szólt semmit, csak sírt tovább.
Tulipán-ünnep, bohóczok, szemfényvesztők mutatványai, tűzijáték,
paripák, csónakok versenye, dsirid-viadal, mozgó várak és küzdő
fenevadak, éneklő bayadérek, tánczoló almék, s nagyszerű kivégzések mind
nem mulattatták többé, a szultána csak mindennap sírt.
– Oh szólj, mi fáj? mi bánt? mi vágy, mi emlék támadt fel szivedben?
Honvágy-e? Régi arczok álma? A mennyet szánod e gloriás dicsalakjaival?
vagy hazád zöld bérczeit? vagy ősz apára, anyára gondolsz? Oh valld meg.
Előre megbocsátok érte.
Sok szép könyörgésre utoljára megvallá a szép Aldemira egyetlen
keservének okát.
Nem régi szeretőnek álomban megjelenő képe volt az, nem titkos
szemrehányás angyallakta égből, nem hazai bérczek emléke, nem szülők
fehér haja, hanem hogy volt egy kedves órája, s annak valami baja
történt, nem akart járni többé.
De az igaz, hogy ez igen jeles óra volt. Remekben készült, fejedelemnek
volt szánva, s egy szerető szív ajándékozta meg vele szerelme
királynéját.
Volt rajta órát, napot és hónapot mutató, minden óraütésre kinyilt rajta
egy kapu, azon kijött egy zománczos lovag, kihúzta a kardját, az ablak
is kinyilt fenn, s aranyhaju királyleány intett le a lovagnak. A lovag
háromszor üdvözölte kardjával s azután megint visszatért lovag és
királyleány jövő óraütésig; azonkivül volt benne egy kakas, mely reggel
hat órakor összeverte a szárnyát és kukorikolt; meg egy bagoly, mely
este elforgatta nagy meredt szemeit és huhokolt. Egy ezüst patak
szünet-szüntelen csergedezett egy magas szikláról alá, s folyvást
hajtott egy malomkereket.
És hát ez egyszerre csak mind megszünt. Az óra nem akart se ütni, se
időt mutatni többé, a lovag, meg a királyleány nem adtak több
találkozót, a kakas nem jelentett több hajnalt, a bagoly több éjszakát,
s a molnár nem őrölt többet.
És ezen a szultána kétségbe volt esve.
Muley Abdallah megtudta Aldemira bánatának okát, mindjárt beparancsolá
tudósait, s rájuk bizta, hogy ennek az órának csináljanak valamit, hogy
megint járjon.
Azok aztán még jobban elrontották az órát.
A szultán pokolba küldé valamennyit.
Kihirdetteté azután, hogy a ki a szultána óráját meg tudja igazítani,
kap jutalmul ezer erszényt tele pénzzel, hanem a ki még jobban elrontja,
az bizony rövidséget fog szenvedni.
A fényes jutalom hírére messze országokból eljöttek a vállalkozók: nagy
mechanicusok, varázslók, tudós emberek Bagdadból, a hol legjobban
értenek e mesterséghez, sőt még Indiából is.
Az első, ki a jutalomért megpróbálkozott a szövevényes óragépezettel,
arab bűvész volt. Nem boldogult semmire. Annak Muley Abdallah elvágatta
a kezét.
A második próbálkozó perzsa volt, mágusz-tanítvány, híres ember, de az
sem tudta az órát megigazítani. Azt már lefejezteté.
Még azután is sok embert odacsalogatott a fényes jutalom; a kiket azután
rossz siker miatt a dühödt szultán kit keresztbe, kit hosszába
fűrészeltetett ketté.
A vége a dolognak pedig az volt, hogy az óra csak egyre nem járt, s a
szultána csak egyre sírt.
Míg egy szép szultána Marokkóban elromlott órája miatt hullatta könyeit,
azalatt a szép Andalusiában egy jámbor órás sírt elvesztett felesége
után, kit egy sétautazás alkalmával a Riff-piráták elraboltak.
Don Lambertonak hítták az ügyefogyottat; tehetős, jó módú polgár volt,
házai voltak Sevillában, Granadában, Toledoban, s mindenütt műhelyei, a
miknek készítménye híres volt a félszigeten, még a király is tőle
vásárolt.
Nagyon együgyű mesemondó volnék, ha sokáig akarnám titokban tartogatni,
miszerint don Lamberto volt a szép szultána férje. Tudniillik az «igazi»
férje: nem az, a ki gyönyörködik szerelmében, hanem a ki aggódik, fut,
fárad miatta.
A mióta Aldemirát elragadták, don Lambertonak az eszét is egyszerre és
együtt ellopták vele; azóta meg volt bolondulva, lótott, futott egyik
fejedelemtől a másikhoz, hogy kezdjenek háborut a felesége miatt; azok
igérték, hogy majd küldenek erélyes jegyzékeket Marokkóba. Eladta a
házait, a drága óráit elvesztegette, pénzzé tett mindent, még kölcsönt
is vett fel, hogy saját kezére intézhessen valami államcsinyt a jogtalan
bitorló ellen; csakugyan sikerült is találnia egy bátor kalózt a mórok
fajából, a ki roppant pénzért és még nagyobb igéretekért vállalkozott
rá, hogy Aldemirát a beytől visszalopja, azaz csak visszalopni segíti;
mert a vállalat bunkója don Lambertonak volt meghagyva.