fogok önnek valamit, a min el fog aludni. Még egy év előtt nekem is
volt, a ki fejét vállamra hajtsa, nőm. Hedvig volt a neve. Ilyen szép
szemei voltak, mint önnek, a hangja is sokszor úgy hasonlít hozzá,
különösen, mikor indulatba jön.
– Meghalt?
– Megölte magát. Nem. Megölték. Egy nemzeti emlékünnepen a templomokból
minden gyászruhába öltözött asszonyt elhurczoltak és a fellegvárba
zárták őket. Én csendes, hidegvérű, óvatos ember vagyok, a mint ön azt
néhány nap óta tapasztalhatá; nem hirtelenkedem el semmit. Ha valakit
meg akarok szabadítani, előre kiszámítom, hogy mit tegyek, nehogy még
nagyobb bajba keverjem. Eljártam minden utat, hogy nőmet
kiszabadíthassam a fogságból s kieszközöltem számára az elbocsátási
engedélyt. Hiszen nem volt szegénynek olyan nagy vétke; csak hogy
gyászruhát viselt és imádkozott.
A férfi nagyot sóhajta és sokáig hallgatott.
Larisse vizsga figyelemmel nézett fel reá.
– Csak hagyja ön fejét a vállamon. Én nem láttam nőm szemeibe többé.
Anikoff tábornok volt a foglyok felügyelője, hozzá mentem az elbocsátási
parancscsal. Ott láttam egyetlen egyszer, de már akkor nem látott ő
engem. Ez az egy látás elég volt arra, hogy még a túlvilágon is
ráemlékezzem. Mutattam neki a szabadító irást, ő elmosolyodott rá.
Hiszen nagy oka volt mosolyogni. Azt felelte: «ön későn jött; önnek a
neje tegnap meghalt és ma eltemettetett». – «Miben halt meg?» – «Tudom
is én, az asszonyok gyönge portékák, könnyen halnak.»
Larisse már nem nézett Zseminszkyre; szemei tele voltak könnyel.
– Többet nem kérdeztem azután tőle. Éjszaka két külvárosi munkást
rábirtam, hogy titokban eljőjjenek velem a vasrács alatti sírkertbe, a
hova a meghalt foglyokat temetik s a legújabb sírt segítsenek
fölbontani. Rátaláltam. Egy férj, a ki szeret, ne találna-e rá arra a
sírra, a hol neje fekszik? bárha kereszt sincs eléje téve. A fiuk jól
dolgoztak, fél óra mulva a holttestre akadtunk, mely koporsó nélkül,
halotti köntös, szemfedő nélkül csak úgy a földbe volt elásva. Kiemeltük
onnan. Egy tolvajlámpa volt velünk, azzal a sírüregben megvilágítottuk
alakját. Az arczra ráismertem, de az alakra alig. Egy roncs-tetem volt
az. Két karja eltörve, koponyája éktelenül bezúzva, – vállait néztem:
azokon egymást keresztül-kasul érő fekete vonalok látszottak.
– Mi az?
– Majd meghallja ön. Két sírásó lenn volt velem az üregben; hárman
együtt találgattuk ezt az enigmát, a mit a sors egy összezúzott hullában
elénk adott. – «Ezek a vonalak a kancsuka-ütések;» mondá az egyik. «Ezek
a csonttörések olyanok, mikor valaki magas épületből kövezett udvarra
leugrik.»
Én aztán kiegészítém a talányt. «Ott benn megkorbácsolták őt, s ő
szégyenében leugrott a folyosó ablakából. Anikoff mosolygott. Ő tette
ezt.»
Larisse kezei görcsösen fonódtak a lengyel karja körül.
– E percztől fogva nem imádkoztam többé. Nem mondhattam el azt: «és
bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk ellenünk
vétetteknek;» – mert én nem bocsátok meg soha. Nőm holttestét még azon
éjjel eltemettetém szentelt földbe; a lelkész, ki bennünket
összeesketett, volt jelen eltakarításánál s azután nem gondoltam
egyébre, mint az ő összetört testére. – Szép vagyonom volt, azt eladtam,
a hogy vették; a készpénzt letettem egy ismerős bankárnál, a kitől
nyugtát sem kértem róla. Ha én előkerülök, nyugtatvány lesz
kézszorításunk, ha nem jövök elő, más ne foglalhassa el azt egy ostoba
papirdarabbal, a mit nálam megtalálhatnak. – Harmadnapra elfogtak
szállásomon.
– Istenem!
– Kiderült a halott eltünése a sírból; még pedig nagyon egyszerüen: a
tér szűk, a lakosok szaporodnak. Egy este valami új halottat akartak még
ugyanabba a sírba tenni, a hol nőm feküdt s így rájöttek, hogy ő nincs
ott. Igen természetesen okoskodtak, midőn azt gondolák, hogy azt más nem
vitette el, mint én; s elfogtak. Néhány hétig voltam zárva, a nélkül,
hogy vallomást csikarhattak volna ki belőlem. Mik történtek az alatt
velem? azt én önnek, kedves Larisse, elmondani nem fogom, mert azzal
örök időkre elriasztanám csendes álmait. – A negyedik héten az a négy
munkás, a ki a sírt felbontani segített, megtudva, hogy engemet azért
vallatnak, hogy társaimat kiadjam, önként feljelenté magát.
– Pedig közönséges emberek.
– Ah Larisse. Ez a vérrel itatott föld úgy szüli a nagy jellemeket, mint
a növények óriásait, a mi máskor cserje volt, az most szálfa! – Ekkor
azután összeszedtek bennünket s elküldtek arra a hosszú útra, melynek
egyik vége a Visztulánál kezdődik, a másik az Ural hegyeknél végződik,
és a mely folyton folyvást utazókkal van rakva, a kik soha visszafelé
nem jőnek.
Larisse összeborzadt, úgy fázott csak az eszmétől is.
– Sokan voltunk, tán háromszázan is: urak, szolgák, férfiak, asszonyok,
elveszett emberek mind. Nagyobb részük gyalog, többnyire lánczczal
kezükön, lábukon. Én és még néhányan, kik a járást nem birtuk, szekéren
követtük őket. Előtte, utána, mellette a szomorú karavánnak fegyveres
lovasok ügettek, kik félreterelték a népet az útból, nehogy valaki még
talán egy rokonát ismerhesse fel a rongyolt alakok között; a ki
elfáradt, elmaradt, azt terelték odább. Mellékesen megemlíthetem, hogy
mikor elindultunk, huszonkét fok volt a hideg: ezt a tábori orvostól
hallám, ki utasításokat adott a kisérőknek, hogy ha az útban netán
valakinek keze lába elfagyna, hogyan kell vele bánni.
– És mindig feljebb mentek északnak?
– Hja, biz a jámbor kísérők nem nagy mulatságukat találták abban, hogy
fagyott embereket ápolgassanak. Moszkváig csak két harmadrésze jutott el
a karavánnak.
– A többi hova lett?
– Ne kérdje azt, Larisse. A többi jó helyen van. Mikor egy-egy útféli
csárdánál megálltunk pihenni, s egy-egy fogoly előállt mutatni, hogy
keze meg van fagyva, oh az olyan sajátságos látvány, Larisse! Mintha
átlátszó viaszból volna az embernek minden újja, az egész keze egy
porczelán-kéz. A kozákok olyan jókat nevettek rajta; ha az ember egy
ilyen viaszkéznek egyik ujjára rápeczkel, hát az lepattan ízben s nagyot
pendül a fagyon, mint valami jégcsap.
– Ah!
– Én sokszor láttam ezt. És aztán egyszer elkezdett valaki a menet közül
tántorogni, azután elesett, kisérői egy darab ideig ütötték, társai egy
kis ideig hurczolták, azután félre fektették az országút szélére. Az már
meg volt fagyva.
– És ott maradt?
– Nem. A farkasok elvitték.
– Oh, ön iszonyukat mond.
– Abban a kibitkában,[1] melyen engem vittek, volt egy fiatal ember, a
kit titkos toborzással vádoltak. Szép fiu volt. Az egész úton
hallgatott, nem is sziszegett. Nem kért, nem panaszolt semmit. Egyszer
késő estére maradtunk el egy hosszú állomáson. Az idő naplement után még
hidegebb lett. Sűrű barna köd lepte el az egész tájat, mely zúzmarával
vonta be szakállainkat, a lovak sörényét, a kozákok csalmáit. Előtte
való nap sok hó esett, a lovak és gyalogjárók nehezen tudtak benne
haladni. Ekkor az én hallgató útitársam egyszerre megszólalt, elkezdett
hevesen szónokolni: «előre! a kaszások támadjanak! utánam a ki férfi. Ne
féljetek az ágyútól; az nem bánt. Hol a zászló? Ide a kardommal. Előre!»
– Mi volt az?
– Az volt, hogy a megfagyást nehány perczczel a tébolyodás előzi meg.
Mielőtt meghalna belé az ember, előbb megőrül.
Zseminszky folytatá azt a mesét, a min Larissenek el kellett volna
aludni.
– A megfagyás általi halált megelőző delirium nem soká tart; hanem ez a
kín iszonyú.
Nagy okom van azt iszonyúnak mondhatni, mert először is: láttam; – ott
mellettem, a szűk kibitkában fagyott meg útitársam, kéz-kézhez
lánczolva, szem szembe nézve, mert a szeme még holtan is nyitva maradt,
örökösen rám meredve, mintha vádolna, hogy hát én mit kések utána menni?
miért nem sietek, mit váratok magamra, mikor utitársak vagyunk,
lánczczal egymáshoz fűzve? Nem soká volt oka, hogy szememre hányja ezt!
nem sokára én is érezni kezdtem ezt a megtébolyító nyomást agyamon; –
mintha két földteke szorítaná össze koponyám csontját s minden perczben
egy villám nyilalna egyik fülemtől a másikig agyvelőmön keresztül.
Azután elkezdődtek a rettentő viziók, a mik még jobban kinzották
lelkemet, mint testemet a halálos kín. A pokol volt az, mely egy időre
megmutatá borzasztó képét nyomorú lelkem előtt. Meddig tarthatott? azt
nem tudom. A perczek már az örökkévalósághoz számítottak.
Szemeim nem látták többé maguk előtt a szürke, ködös hó világította
szomorú világot. Ott megfagytam az utazás közben én is. – Nem alszik még
kegyed, Larisse?
Mikor ismét eszméletemhez tértem: szemeim be voltak hunyva; eszembe
jutott, hogy én megfagytam és most halott vagyok. Valahol az útfélen
fekszem a hó tetején, a hova ledobtak, mikor észrevették, hogy meg
vagyok dermedve; azóta a hó betakart, ellepett; csak kezem maradt kivül
a havon.
Kik járnak körülöttem olyan tompa léptekkel? A farkasok! A havat kezdik
elkaparni rólam. Érzem forró párájuk melegét arczomon; hallom, hogy
tanácskoznak fölöttem csendes morgással, egyik fenhangon híja társait:
jer ide! azután kezemhez nyúl,… oh irtóztató… érzem a mint hegyes agyara
karom elevenét éri. Most egy éles szúrás; a rémület felnyitja szememet s
én egy csendes szobában találom magamat, párnára fektetve: karomat egy
kopasz homlokú férfi tartja kezében, ki akkor vágott rajta eret.
– Ah! sóhajtja fel örömborzadályal Larisse, s még szorosabban fűzte
karjait Zseminszky karja körül.
– Meg voltam mentve. Egy zsidó kalmár talált meg az útfélen, hová
halottul ledobtak, az föl vett szánjára, hazavitt szeszgyárába, ott maga
és neje mindent elkövetett, hogy életre hozzon; egy zsidó orvos is
érkezett a faluból, a ki elrendelte, mit tegyenek velem azután.
Ideglázt kaptam. Sokáig feküdtem benne; arra az időre, a mit az alatt
éltem, nem emlékezem. Hanem az álmokra, a miket az alatt láttam, azokra
nagyon jól emlékezem.
Minden álmom azon végződött, hogy boszút álltam azon az emberen, a ki
nőmet megkorbácsoltatá.
Tűz voltam: elégettem Varsót, a citadellát, a kaszárnyákat, ő is benne
égett.
Méreg voltam: megmérgeztem az egész Visztulát. Ember, állat, bűnös,
ártatlan mind rakásra halt; ő is közöttük veszett.
Fegyver voltam; ölésben, pusztításban kifogyhatatlan. Ezer, meg ezer
alak tódult elém, rájuk lőttem, elestek; újra föltámadtak, újra elém
jöttek. Ők ki nem fáradtak a feltámadásban, én nem az újra ölésben… És
az nagyon sokáig tartott így.
Mikor a láz megfordult rajtam, mikor a halál kibocsátá kezemet kezéből,
hogy menjek újra élni, mikor újra visszanyertem eszméletemet, olyan
gyönge valék, hogy alig birám kezemet homlokomig emelni.
És mikor lábbadozó betegen, nyomorultan, idegen arczok közepett, száz
mérföldnyire mélyen Oroszország sivatag belsejében, a kórágyon feküdtem,
akkor azon gondolkoztam, hogy majd mikor ismét lábra fogok állni, mikor
ismét erőm lesz járni, kelni, fegyverrel bánni, akkor meg fogom ölni azt
az embert.
Oh a milyen hosszú a nap, a milyen hosszú egy éjszaka egy ágyban fekvő
lábbadozónak, olyan hosszan gondolkoztam én erről.
Mire fölkelhettem, ki volt főzve a terv.
A kórágyból fölkelve, megnéztem a tükörben arczomat, magam sem ismertem
magamra. Dúsgazdag göndör hajam volt, mikor legutóljára tükörbe néztem;
az mind kihullt; kopasz lettem. Szakállam megnőtt kéthegyűre, mint a
hogy a lengyel zsidók viselik, arczbőröm meghámlott; egészen más színem
lett, mint azelőtt.
Ez arczczal az lehettem, saját magamon kívül, a ki akarok.
Különben is a holtak rovásán állt már nevem, nem maradt utánam semmi
rokon, nem tudakozódott senki utánam.
Jámbor zsidó gazdám, ki az útfélen fölszedett, soha sem kérdezte tőlem,
ki voltam, honnét jöttem. Ott maradtam nála és tanultam a szeszgyártást.
Sokszor kellett neki Bécsbe, Németországba utaznia, üzlete végett:
egyszer rábeszéltem, hogy orosz égetett szeszével meg kellene egyszer
kisértenie a párisi piaczot. Mondám neki, hogy én tudok francziául, s
elmennék vele és lennék ott ügynöke.
Hamar ráállt. Kerített útlevelet saját magának és nekem.
Talán sejtett is valamit, mert elébb megkérdezé, hogy merre tanácsolom
az utazást: a pétervári vasúttal-e, vagy Kronstadtnak és onnan a tengeri
úton? Én azt kivántam, hogy menjünk vasuton.
Hogy sejthetett valamit, azt onnan gondolom, mert a vasuti kocsiban
mindig az ajtóhoz legközelebbi ülést foglalta el, s azt később átengedte
nekem. Azután elkezdett valamit mesélni egy emberről, ki a gyorsan
vágtató vonatról le akart ugrani s abban összetörte magát.
Megmagyarázta, hogyan történt? A gőzgép perczenkint 30 lábnyi
sebességgel halad, az emberi izomerő pedig egy perczre legfeljebb hat
lábnyi sebességet ad. Már most ha valaki hátrafelé ugrik le a kocsiról,
az saját szökésével még nem paralyzálta a vonat sebességét, annak még
mindig maradt 24 lábnyi lökése perczenkint, mely elég arra, hogy az
embert összezúzza. Azután, ha a vonattal ellenkező irányban ugrik az
ember, rendesen a sarkára esik, s így a lábszárát okvetlen eltöri; a
vonat által közlött mozderő még folyvást uralkodik rajta, az
hanyattvágja, s így lehetetlen, hogy a koponyáját be ne zúzza. Ha pedig
az ember egyenesen szökik ki a waggonból, ismét az a baj érheti, hogy
sarkára esik, s akkor meg épen vissza fog bukni fejjel a kerekek közé.
Azért ha már az ember a gyorsan haladó vonatról leugrani kénytelen,
mindig előre, a vonattal mentül élesebb szögletet képező irányban
szökjék; a mit úgy saját szökése a vonat sebességéhez ad, az alig számít
valamit. Így okvetlenül a lábujjai hegyére esik s azoknak ruganyossága
felfogja az esés súlyát, így is bizonyosan el fog bukni, de legfeljebb a
tenyereiről horzsolja le a bőrt, s tán az orrát is betöri, de aztán baj
nélkül megmenekül.
Ezt nekem olyan jól megmagyarázta a jószívű zsidó, mintha gondolt volna
rá, hogy még egyszer hasznát találom venni.
Ezúttal nem került rá a sor.
Mi egymás közt olyan tökéletes zsidó jargont beszéltünk, hogy senkinek
sem lehetett az a gyanúja, hogy kettőnk közül egyikünk lengyel nemes; s
ha valakinek ezt megmondták volna, az minden kétségen kivül inkább
gazdámat nézte volna annak, mint engem.
Párisba megérkeztünkkor legfőbb gondom volt kerülni azokat a helyeket, a
hol lengyelekkel találkozhatnám. Egyedül magamban conspiráltam. Féltem,
hogy valaki megismer s a titok elszivárog; nem árulás útján, hanem
könnyelműségből: egyik ember elmondja a másiknak, az a harmadiknak,
utoljára oda is eljut, a hova nem akarnánk. Mai nap csak az a titok, a
mit egy embernél több nem tud.
– Ah! Larisse megneheztelt.
Zseminszky észrevette azt és sietett kiengesztelni.
– Hiszen férj és nő – egy ember.
– Igy jól van.
E helyett a párisi mindenféle szinházak művészeinek társaságát kerestem;
azokkal kötöttem igen mély ismeretséget. Jámbor zsidó gazdám már azt
hitte, hogy egészen elkorhelyesedtem. Valamelyik operatársaságnál egy
Poissard Alfréd nevű szinészszel ismerkedtem meg; igen jó fiu volt,
sokat bomlottunk együtt, egészen jó pajtások lettünk. Egyszer azt
mondtam Alfrédnak: «tégy nekem egy szivességet, kérj magad számára egy
útlevelet.» Poissard rám bámult. – «De én nem utazhatom sehova, mert ide
vagyok szerződtetve.» – «Tudom. Az útlevél szóljon Szentpétervárra.» –
«De oda meg épen nincs kedvem menni.» Én aztán annyira telebeszéltem a
jó fiut aranyhegyekkel, hogy az ilyen hangért, mint az övé, Varsóban és
Pétervárott ontani fogják a rubeleket, hogy utoljára is gondolkodóba
esett. Később mutattam neki egy levelét a varsói intendansnak, melyben
megbíz, hogy párisi művészekkel szerződjem.
– Ah ön volt aztán, a ki bennünket is szerződtetett.
– Dehogy voltam. Az csak költött levél volt.
Mikor Alfréd barátom át kezdte látni, hogy Oroszország az ő hangja
nélkül el nem lehet, igen magas húrokat kezdett pengetni. Minden
követelése helybenhagyatott. Utoljára azt kivánta, hogy a nejét is
szerződtessék. Ez ugyan rám nézve alkalmatlan volt akkor, de a sors
jobban tudta, hogyan jó. Ez is el lett fogadva. Kegyed bámulhat azon,
kedves Larisse, hogy én annyi cselszövényt szőttem, fontam; holott az, a
ki idehozott, vissza is vihetett volna; de az én terveim igen messze
jártak; nekem minden áron franczia útlevél kellett. Elvégre még
háromezer frank bánatpénzt is kötött ki magának az én barátom, azon
esetre, ha az intendans szerződését az odautazás előtt megmásítaná. Azt
már ez ideig meg is kapta, mert a mint útlevelét kezembe adá, hogy
szivességből vigyem el az orosz követséghez láttamozás végett, én vissza
se mentem vele többet, hanem a legelső borbély műhelyben átalakíttatám
szakállamat a személyleirás szerint s az esti vonattal már útban voltam
Varsó felé; ott fölkerestem bankáromat, kinél jószágom ára le volt téve.
Nem volt semmi irott szó közöttünk, csupán egy latin mondatban egyeztünk
meg Virgiliusból; a ki e mondattal jön hozzá, annak a pénzt fizesse ki.
Rögtön kifizette. Talán rám is ismert, de azt nem mondta és nem mutatta.
Alfréd barátom megkapta a bánatpénzt s aztán valószinűleg nem törődött
sem szerződésével, sem velem, sem az útlevéllel többé.
Én pedig a Prága-külvárosban fogadtam ki egy kis földszinti házat.
Nem lakott benne senki, egyedül én és egy kis paraszt leány, a ki ételt
hordott és takarított.
Három hónapig nem hagytam el a házat, azt mondtam a cselédnek, hogy
beteg vagyok. Az alatt szakállam újra megnőtt; azt az arczot, a mivel
Párisból ide jöttem, nem volt szabad ismeretessé tennem az utczán.
Járattam a hivatalos kormánylapot s egy dolgot tanulmányoztam belőle.
Voltak a hónapnak bizonyos napjai, a mikben Anikoff tábornok Varsóból
Szentpétervárra és onnan ismét visszautazott. Megjegyeztem magamnak
ezeket a napokat. Rendesen minden hónap ötödik napja volt az, a melyen
elment, és kilenczedik, a melyen visszajött.
Mikor a szakállam egészen kinőtt, ezen hónap negyedik napján elküldtem
cselédemet a czukrászhoz, azon izenettel, hogy küldjenek nekem egy nagy
kantalup dinnyét. A leány elhozta azt.
Másnap reggel azt mondtam neki:
– Gyermekem, eredj a vasuti állomáshoz, öltsd karodra azt a dinnyét
kosarastól, s vegyülj a gyümölcsöt áruló kofák közé. Ha valaki kérdezi:
hogy a dinnye? mondjad, hogy már el van adva. Majd mikor én aztán
szólítalak: «te kis leány, ide azzal a dinnyével!» akkor jőjj oda, a hol
én leszek, s ha kérdem: «hogy adod?» felelj rá: «három rubelért!» s ne
engedj le belőle, akár hogy alkudjam is veled. Érted-e?
Azzal vettem az utitáskámat, s mentem a vasúthoz.
Nem csalatkozám. Ezen a napon utazott Anikoff is.
Ilyen alkalommal kemény elővizsgálatnak szokott kitéve lenni minden
együtt utazó. Útlevélre nem volt szükség az ország belsejében
járáskelésre; hanem annál inkább kimotozták az embereknek minden
öltönydarabját, nem rejt-e benne fegyvert, tőrt, vagy akármit a mivel
ölni lehet? Engem is megmotoztak egész a bőrömig; semmi gyanúra méltót
nem találtak rajtam.
Beültem a második osztályú waggonba, a hol kívülem még hárman voltak.
Mikor már helyben voltam, kidugtam fejemet az ablakon s a mint az
állomás előtt kofák és gyerekek pálinkát, kolbászkákat hordtak körül,
fölkeresém szemeimmel odarendelt cselédemet, ki letakart kosarával ott
várt reám a lepényes árúasztalok között s rákiálték; odajött, mutatta a
dinnyét, alkuba ereszkedett velem; valami orosz financzhivatalnok, ki
jól megszedhette magát, közbevetődött, elkezdett rám árverezni; felverte
rám negyven rubelig a saját dinnyémet, a mit szeme láttára ki is kellett
fizetnem a leánynak.
Ezen aztán az orosz úr is nevetett, meg én is.
Én bevettem a dinnyét kosarastól; azt mondám, haza akarom vinni a
feleségemnek, ki még ilyet soha sem látott.
Abban a dinnyében volt elrejtve franczia útlevelem és egy töltött
pisztoly.
– Ah! Larisse összeborzadt.
– Úgy tettem vele, hogy egy czikket finomul kimetszettem belőle, azon
keresztül aztán kivettem a dinnye belét; a pisztolyt és az útlevelet
beletakartam sokrétű guttapercha-vászonba s a dinnye belsejébe elrejtém,
azzal a kivágott czikket ismét visszahelyeztem, keresztülszúrt vékony
sodronyokkal a mellette levő gerezdekhez erősítve. Nem lehetett azt
észrevenni.
Ilyen pénzpazarlás nem maradhat feltünés nélkül.
A vasuti kalauz azt hihette felőlem, valami élelmezési biztos vagyok, ki
a kormány pénzét kezeli «jöttünk-mentünk» számadásra. Alázatosan
közelíte hozzám.
– Nagyméltóságú úr. Nem méltóztatnék olyan kupét elfogadni, a miben
éjszaka aludni lehet? egy éjszakára csak öt rubel kell érte.
– Hát van olyan?
– Tessék csak rám bizni. Mindig tartunk ilyesmit rezervában nagy
uraságok számára; ott egészen magára lehet nagyméltóságod.
Ez az én tervembe egészen beleillett.
– Nyissa fel hát azt a kupét.
A vasúti kocsik újabb minta szerint voltak készítve: egy-egy szakasz
nyolcz ember számára négy karszékkel. Két ilyen karszéken végig
heveredve, lehetett aludni.
Én elhelyeztem a felnyitott osztályban magamat. A dinnyés kosarat
betakartam köpenyemmel s ülésem alá dugtam, utitáskámat pedig a fejem
alá tettem. Száz rubelt, ezeret sem sokaltam volna azért, hogy egyedül
lehetek.
Hanem a kalauz megcsalt. Néhány percz mulva kinyitá a kocsi-ajtót s
szemtelen mosolygással engedelmet kérve, hogy még egy urat szállásol be
hozzám, hogy ne unjam magamat olyan nagyon: egy teljesen felszerelt
testőrvadász altisztet tolt be még a waggonba, azzal ránk csukta az
ajtót.
Én úgy tettem, mint a ki nem törődik a jövevénynyel, az pedig leült
velem szemközt a másik karszékbe.
A fegyvercsörömpölés, a csendes parancsszavak tudatták velem, hogy az
egész vonat tömve dugva van a tábornok kiséretével, ki nem sokára
megérkezett maga is. Megismertem a szavát, a mint kocsi-ablakomtól alig
három lépésnyi távolban az alárendelt tiszteknek utasításokat osztott.
Ki sem néztem az ablakon. Utitársam azonban felállt, s süvegéhez emelte
kezét; úgy maradt az ablaknál, állva és tisztelkedve, míg a vonat el nem
indult; szinte rám esett, mikor a rögtöni mozzanat kizökkenté
súlyegyenéből.
Azután leült velem szembe s néztünk egy ideig farkas szemet.
Én is kitaláltam, hogy ő mit gondol? ő is kitalálta, hogy én mit
gondolok.
Ő azt gondolta magában: «te lengyel vagy, te bizonyosan valami rosszban
töröd a fejedet, hanem én túljárok az eszeden».
Én pedig azt gondoltam: «te orosz vagy, te bizonyosan azért vagy itt,
hogy rám ügyelj, hanem hiszen én is túljárok a te eszeden».
A kocsi robogott; utitársam rágyujtott egy hallatlan rossz szivarra; én
másikat vettem elő tárczámból és őtet nem kináltam meg vele. Pedig az
igen természetes szokás, hogy mikor egy waggonban az egyik ember rossz
szivarral bűzöl, a másik, kinek jobb van, megkinálja a magáéval, már a
saját érdekében is, hogy ne szíja amannak füstjét.
Ki volt nyilatkoztatva, hogy nem fraternizálok.
Oldalamon volt egy czifra fakulacs, abból időközönkint nagyokat
huzogattam és utitársamat mind annyiszor elmulasztottam vele megkinálni.
Tájékunkon ez valódi megsértés.
Azután úgy tettem, mint a ki elálmosodik, végig dűltem a két karszéken;
a kulacs törte az oldalamat, azt levetettem a nyakamból s felakasztottam
a szék karjára. Nem sokára azután úgy tettem, mint a ki mély álomba van
merülve.
Jól tudtam utánozni a pálinkarészeg álmát. Azzal a szakgatott
lélekzettel, a mivel az ilyenek alusznak, azokkal a takácsvetélő
kézrángásokkal, azzal a koronkinti dadogással. Utitársam egészen meg
lehetett felőlem nyugodva.
A mint hogy nem is késlekedett boszúságára szolgáló kulacsomat a szék
karjáról leemelni s annak kupakját lecsavarva, az elkövetett bántást
ismételt kortyokkal lemosni torkából.
Ő is úgy tett azután nem sokára, mint a ki alszik; hanem ő valósággal
elaludt és bizonyos voltam felőle, hogy két napig nem is fog felébredni.
– Hogyan? kérdezé Larisse.
– Úgy, hogy a kulacsnak kettős belseje volt; a torkán volt egy
forgatható szelep, melyet a kupak rátevésekor észrevétlenül jobbra-balra
csavargathattam. Ha jobbra csavartam, akkor a szelep az egyik oldalt
felnyitá, s azon jó keserű ürömlél adta ki magát. Ha megint balra
csavartam, akkor a szelep a másik rekesztéket nyitá föl s azon édes
meggypálinka jött elő, erős adag mákonynyal fűszerezve. Magam a
keserűből ittam, utitársam pedig az édesből. Én azután csak tréfából
aludtam, ő pedig igazán.
Itt voltam tehát végre a czélpontnál. Egy vonaton utaztunk, én és ő, a
kit oly régóta kerestem.