kezébe adta.
A czár mindent elmondott kedvesének, a kegyencznő apjának, az apától
kicsalta a ravasz leány, s a szerelmes nőtől megtudta az imádó; akkor
aztán tudott mindent a czárné is.
– A czár Woronzoff Erzsébetet akarja a trónra emelni.
– A czár meglátogatta Iván herczeget schlüsselburgi tömlöczében s egy
óráig beszélgetett vele, őt akarja trónörököseül elfogadni.
– A czár a schlüsselburgi várban egy új nagy kastélyt építtet; az van
szánva Katalin és fia örök rabságának helyéül…
… Nem éri meg e börtön felépülését!
* * *
III. Péter ellen a legrövidebb időn a legfélelmesebb összeesküvés
támadt.
Nekünk csaknem megfoghatatlan ez.
Összeesküvés egy országban, mely a szabadelműség eszméivel nem igen van
túlterhelve, s egy uralkodó ellen, a kinek épen semmi kegyetlenséget nem
vethetni szemére.
III. Péter inkább nagyszerű kegyelemosztásokon kezdte uralkodását.
Bestucheffen kívül minden politikai elítéltet szabadon bocsátott és
visszahítt Szibériából: tizenhárom ezer dugárust bocsátott ki a
börtönből s húszezer adósság miatt bebörtönözöttnek fizette ki
tartozását.
És mégis aláásták trónját! Miért?
Egyszerü rá a válasz. Azért a csekélységért, hogy az orosz nemzet
jellemét nem tanulta megismerni.
Akármit tett, akármihez kezdett, az, meglehet, hogy üdvös lett volna
abban az országban, melynek ethicáját vérébe szívta; de az orosznál mind
nem talált az éltető földjére.
Más fogalmak, más erkölcsök, más világnézet, más erények, más czélok,
mint a mikbe őt oktatták; és azok ott jók, ott helyesek; annak a
nemzetnek nagysága, múltja, jövője alapszik azokon, s a ki azokat meg
akarja fordítani, saját maga törik benne össze.
Elkezdve azon, hogy az orosz katonának, a mióta csak egyenruhát visel,
zöld volt a kabátja színe, s Péter kék kabátot adott rá, mely a
poroszhoz tette hasonlóvá, egész a törvényszékek újjá alakításaig minden
intézménye olyszerü volt a czárnak, mely elvadítá tőle a nemzet
rokonszenvét.
Lehettek azok a német herczegek és főurak, kiket kormánya első
hivatalaira meghívott, igen derék, okos, tisztalelkü férfiak; de az
orosz csak a betolakodó idegent látta bennük s gyűlölte és gúnyolta
őket, és bennük a czárt.
És a mi az orosznak legérinthetlenebb kincse: a szent orosz hierarchia!
ő még azt is meg merte ingatni. Bizonyára igen szeleskedő kézzel nyúlt
ahoz az oltárhoz, melynek szegleteit ő hozzáig minden czár csókolva
érinté.
Pétert azzal vádolják, hogy idegen vallásokat pártfogolt. Azt nem tette
ugyan, de közönyös volt valamennyi hitvallás iránt; s nagyon bölcs
dolgot vélt elkövetni, midőn az ország kincstára kedveért a papság
jövedelmeit korlátozni akarta, az egyházi javadalmakat secularizálva.
Végre, hogy balszerencséjének minden jelszavát önmaga hangoztassa el,
arra a gondolatra jött, hogy Dániával háborút kezdjen.
Ez rég főzött eszméje volt.
Mint holsteini herczegnek sok keserű emléket kellett rováson hagyni a
dölyfös szigetkirálytól; most, mint minden oroszok czárja, eljöttnek
hívé az időt, melyben Holstein sérelmeiért boszút álljon Dánián.
Senki sem tanácsolta neki e hadjáratot.
A porosz király, kivel hirtelen békét kötött, le akarta róla beszélni, s
azt tanácsolá, hogy elébb kérdezze meg e felől Katalint, a ki okos
asszony; Anglia ellene volt, attól tartva, hogy a harcz Dániát
Francziaország karjaiba hajtja; s hogy saját népének mennyire kedve
ellen volt Dániával hadakozni, azt jól jellemzi Razumovszky élcze, kit a
czár nagynénjének tett igérete szerint kegyébe fogadott s most épen a
Dánia elleni hadsereg generalissimusává akart kinevezni. Arra kérem
felség, szólt Razumovszky, ossza két részre a Dániába küldött
hadsereget, hogy azt, a melyiket én vezetnék, az, melyik a hátam mögött
jő, tolja előre.
Nem használt semmit.
Péter kimondá, hogy nem nyugszik addig, míg kardját dán vérbe nem
mártotta!
És mind ezzel ellentétben az okos, lángeszü nő, ki az orosz nemzet
minden sajátságát tiszteletben tartá s vele együtt érezni megtanult. Már
akkor az orosz nemzet két asszonyt látott a trónon ülni, I. Katalint és
Erzsébetet, kik túltettek koruk férfiain, erő és akarat dolgában. És az
erőnek bűvhatása van ott.
Az összeesküvés Péter ellen Daskoff herczegnő palotájában kezdődött;
először négyszem között az ifjú Orloffal; azután Orloff három testvére
is belejött, azok több fiatal katonát vontak magukkal; azután
beleavatták az alsóbb papságot, az elűzött szerzeteseket, azok
megnyerték a felsőbbeket, a papok a főurakat, úgy, hogy a társadalom
minden osztályában el volt már terjedve a cselszövény fonala, s Péter
még mindig nem tudott felőle semmit.
Minden kaszárnyában, minden templom-udvaron suttogtak felőle, hogy a
czár ellen készül valami és ő nem hallott felőle semmit; olyan jól el
tudta magát zárni minden érintkezéstől azon nemzettel, melyen uralkodni
hivatott.
S a mit viszont ő tett, vagy mondott, azt ellenfelei napjára megtudták
mindig.
Kegyencznője megpirongatá egyszer azért, hogy nejével megalázóan bánt az
asztalnál, a czárnőt sirva fakasztá udvaronczai előtt: ez nem helyes;
ebből gyanú támad; s akkor a czár azon grotesk ötletre jött, hogy
alakoskodni fog, rászedi a világot és Katalint. Épen azon időben, midőn
elhatározá, hogy nejét és gyermekét elzáratja, mihelyt a schlüsselburgi
börtön elkészül, azt a komédiát gondolta ki, hogy a Névaszentelési
ünnepélyen Katalint öltözteté fel uralkodói fényes jelmezbe, diademos
fejjel; ő maga pedig, mint egyszerű főtiszt, ezredesi egyenruhában
tisztelgett előtte az ünnepi szertartás alatt. Ez finom ironia akart
lenni; de egyfelől oly vastag volt benne a sarcasmus, hogy az
udvarnagyok keresztül látták minden szövetét; míg a köznép és a
közkatona csak az összehasonlítást jegyezte fel belőle, egy fejedelmi
nő-alak és egy katonásdit játszó férfi között: az úgy tünt föl előtte,
mint egy igazi czárnő, emez, mint egy igazi testőrtiszt.
Junius utolsó napjain Péter, senkivel sem tudatva hovalétét, maga
utazott el Schlüsselburgba fogadott bérkocsin álnév alatt, s ott
ismeretlenül beszélt Iván nagyherczeggel, ki már akkor húsz év óta nem
látott napvilágot, s nem beszélt emberrel; mert föld alatti börtönében
mindig lámpa égett, s a két őr, ki fogságát osztá, semmi kérdésére nem
felelt.
Ez ifjut, kinek kedélyét húsz évi sirbanlakás elmérgesíté, akarta
Oroszország trónjára emelni Péter.
Azt mondják, hogy Péter jó szívü volt; ez az egy gondolatja fölért egy
döghalállal.
Iván húsz év alatt nem tanult semmit, a mi emberi; vadállat volt: csupán
annyit tudott, hogy azok mind, a kik most Oroszországban felül állnak,
közvetlen okai hosszú szenvedésének; ha ez azt a pallost kezébe kaphatta
volna, a mivel előde a streliczek fejeit levagdalta!
Mikor Schlüsselburgból visszatért a czár, az összeesküvés meg volt érve.
Terv szerint, útközben, midőn a Dánia elleni háború végett Németországba
utazand, éjszaka kellett kocsiját feltartóztatni s őt elfogni; hanem a
véletlen hamarább idézte elő a katasztrofát.
Az összeesküvők fejei voltak az Orloff testvérek, Odardo olasz, Passek
és Teploff orosz tisztek, mind a legalsóbb rangból.
Ezek oly elővigyázattal éltek, hogy egy-egy megbizott emberük, bárhol
jártak-keltek, ötven lépésnyi távolban követte őket, azért, hogy ha
egyet közülök el találnak fogni, az a többieket rögtön tudósítsa a
veszélyről.
Egy katona Passzek századából, hol ő alhadnagy volt, azt gondolva, hogy
századosa is be van avatva az összeesküvésbe, azt kérdezte tőle
titokban: «Mikor kell már fegyvert ragadni, hogy a czárt elfogjuk?»
A százados eltitkolta megdöbbenését s azt felelte neki rá: «majd tudatom
veled». Azzal sietett rögtön Woronzoffhoz, följelenteni a mit hallott.
A kanczellár elfogatta a katonát, a katona rávallott Passzekre, arra
elfogták Passzeket az utczán.
A kanczellár sietett a czárral tudatni e fölfedezést s kérte, hogy ne
menjen el ma Oranienbaumba, a hogy szándékozott; hanem vettesse
Passzeket rögtön kínzó vallatás alá.
Péter azonban nevenapját akarta ünnepelni, s szent Péter napjára már
akkor nagy előkészületek voltak téve Oranienbaumban, a miknek a világ
minden összeesküvése kedveért sem volt szabad kárba menni.
– Majd holnap, – mondá – Passzek addig nem szökik el; – s ment Woronzoff
Erzsébetet fölkeresni.
A kegyencznőt nagyon rossz kedvűnek találta. Kérdezé, mi baja? Tán
rosszat álmodott?
– Fölség, ez több mint álom. Most olvasom Djoernestaehl levelét
Konstantinápolyból, ki arról tudósít, hogy pater Boscovich, jezsuita
szerzetes, egy perzsa máguszszal beszélt ezelőtt két hónappal, s az a
horoscop segélyével, a csillagok járásából, megjósolá, hogy felséged
három hónap mulva erőszakos halállal fog meghalni.
Péter czár nagyot nevetett rajta. Németországban már akkor nem hittek a
horoscopok csalhatatlanságában.
– Kedvesem, ez még kevesebb, mint az álom. Az álomban van legalább egy
szerető szív ösztöne; de a perzsa mágusznak mi köze a csillagokhoz s mi
közük a csillagoknak én hozzám?
Pedig a perzsa mágusznak nagyon sok köze lehetett a czárhoz; a mennyiben
muszkaországi görög kereskedők rég értesíték fajrokonaikat
Törökországban a felől, hogy Péter czár feje fölött csak hajszálon függ
a kard.
Péter nem hagyta magát megzavarni s kedvenczeivel együtt elutazott
névnapját megtartani Oranienbaumba. Az orosz udvari népből csak a nők
szépét vitte magával; a férjeknek megtiltá, hogy vele menjenek; – nem
akart unatkozni.
Késő este volt, midőn Orloff a peterhoffi kastély parkja előtt leszállt
a kocsiból: nem kérdezősködött senkitől, azon az ismeretes csigalépcsőn,
melyen át annyiszor találkozott a czárnéval, sietett föl Katalin
hálószobájába.
A czárné már feküdt, de még ébren volt. A zajra, mely szőnyeg-ajtaja
előtt támadt, azt hivé, hogy orgyilkos közelít s pisztolyt fogott az
érkezőre.
– Megállj, vagy meghalsz.
– Nagyon jól van, úrnőm; szólt Orloff a lámpavilág elé lépve. Ez a mára
való jelszó; pisztoly a kézben: «megállj, vagy meghalsz!»
– Mi baj van?
– A czár megtudott mindent.
– Akkor nekünk merni kell mindent.
– A czár Oranienbaumba ment, holnap ott marad, holnapután ide fog jönni
Peterhoffba. Egy percz sincs elveszteni való. Felségedet itt ne találja
a czár. Egy perczre visszavonulok, míg fölséged Ivanovna Katalint
hivatja, hogy ruháit feladja.
– Szükségtelen, – szólt Katalin, levetve magáról az ágytakarót s kilépve
ágyából – teljesen felöltözve – még pedig férfi-ruhában.
Mióta az összeesküvés folyt, mindig férfi-ruhában feküdt le alunni, épen
csak a sarkantyús csizma hiányzott még és a vereshajtókás díszkabát,
hogy mint fiatal testőrtiszt álljon – futásra, vagy ha kell, verekedésre
készen.
Nem kellett senkit fölébreszteni a kastélyban, a titkos lépcsőn
észrevétlenül eltávozhattak.
Daskoffné kocsija ott várt rájok a park alatt, hanem a kocsis eltávozott
valami csapszékbe, az éj unalmát rövidíteni.
Nem vártak rá, míg visszatér; Orloff maga vette kezébe a gyeplőt, s
vágtattak vissza Szentpétervár felé.
A fél uton kidűltek a lovak. Nyolcz órai folytonos vágtatás elcsigázta a
párákat; nem lehetett velük tovább haladni.
Az idő éjfélen túl volt már, s egyike azon juliusi rekkenő éjszakáknak,
a mik Oroszországban is zivatart jósolnak.
A keleti láthatáron nagy sötét fellegek nyomultak elő s egy-egy néma
villám-lobbanás a távolból világítá meg a tájat; mintha figyelmeztetné a
futókat, hogy siessenek: jön a zivatar.
Leszálltak a kocsiról, s gyalog mentek odább.
Egy rozzant csárda állt az útfélen; azt épen akkorra érték el, midőn az
első kövér záporcseppek kezdék paskolni a poros utat.
A czárné bezörgetett a csárda ajtaján, nagy nehezen lehetett a csárdásba
lelket verni.
– Nincs két lovad, szekered? kérdé a czárné.
– Csak egy szamaram van, meg egy talyigám.
– Az nem kell, rakj tüzet, megáztunk.
A csárdás tüzet rakott, Orloff kinn maradt az eresz alatt, az utat
vizsgálva s a czárné a felszított füstös kandallóba egymás után
hajigálta be széttépett levelezéseit az összeesküdtekkel.
A zivatar egész dühével kitört már a finn avaron; villám villámra
csapott; Katalin nyugtalanul járt fel s alá a bűzös csárdában, minden
fordulónál kitekintve az ajtón. Nem azt kémlelte, hogy múlik-e a
zivatar? nem az után hallgatózott, hogy távozik-e a dörgés?
Egyszerre örömvillanással arczán lépett Orloffhoz.
– Hallga! Hallod-e ezt a zörejt?
– Az ég dörgését?
– Nem, nem; ez kocsizörgés. Nézz oda: ott a topolyfák között kell
közelítenie. Mihelyt villámlani fog, meglátod.
Nem sokára villámlott; a tűzsugár egyenesen a topolyfák közé csapott le,
s meggyújtotta a legmagasabbat.
– Szent Mihály őrangyal! – rikolta a szekeren ülő paraszt; s elkezdé a
keresztet hányni.
– Ne imádkozzál most, paraszt, – rivallt rá Orloff, lovai zablájába
kapva: – hanem ide a szekeret, lovat.
– Ezer rubelt kapsz értük, kiálta a czárné; de tévedésből s minthogy
erszényét otthon feledé, pisztolya végével találta a parasztot kinálni.
– Szent-György és Szent-Mihály őrangyalok; – jajgatott a muzsik, s
leugrott szekeréről, elfutott a burjánba, ott hagyta egész fogatát
ingyen.
A czárné és Orloff felkaptak a rossz parasztszekérre s az éjféli
zivatarral egy úton, villámlobogásnál, zuhogó záporban, vágtattak a
főváros felé.
Hét óra volt reggel julius kilenczedikén, midőn Razumovszky házát
elérték. A hetmant még az ágyból verték föl.
A czárné öltözete facsaró víz volt; ugyanabban az átázott egyenruhában
ismét kocsira ült, s azzal vágtattak egyenesen az Izmailovszky testőrség
kaszárnyájához.
Még akkor csupán e testőrségnek négy százada volt Katalin számára
megnyerve.
E négy század épen fegyvergyakorlatra készült, midőn Katalin a hetmannal
és Orloffal közéjök érkezett.
– Ime itt van uralkodónőtök: az egyedül országló czárnő! – szólt
hozzájuk Razumovszky.
– Éljen Katalin czárnő! – rivallá erre a négyszáz férfi; a testőrezred
többi századai előrohantak e zajra – és azután ők is csatlakoztak a
többiekhez és kiálták: Éljen Katalin czárnő!
Innen neki indultak a városnak.
A riadal, mely a czárnő megérkeztére támadt, egyszerre elterjedt az
egész fővárosban; a testőrség a többi katonaságot, a papság a népet
ragadta magával; a czárnő hintajából kifogták a lovakat, úgy vontatták
végig az útczákon, a harangokat meghúzták minden toronyban; s egy
végeszakadatlan «hurrah» kiáltás kísérte őt, a merre az eleven ár vitte
magával, mely megtöltött minden utczát. Két óra alatt egész
Szentpétervár az övé volt; s mire a kazani főtemplom elé ért, az összes
papság ott várta már díszöltözetben, élén a novogorodi érsekkel, ki a
kocsijából leszálló Katalint e szókkal fogadta:
– Üdvözlégy országunk czárnője, II. Katalin!
És azután az oltár előtt fölkente Katalint Oroszország uralkodónéjául,
és kinyilatkoztatá, hogy az egyedüli trónörökös, Petrovics Pál, a czárnő
fia.
És azután énekelték a Te Deum laudamust az egész népség üdvriadala
mellett.
A generalissimus, a holsteini fejedelem elég jókor lóra ült, hogy a
rendet helyreállítsa a városban, hanem eleinte senki sem ügyelt rá,
később pedig, hogy erélyesen kezdett eljárni, lerántották lováról s oda
zárták Passzek helyébe; a honnan néhány óra mulva Katalin szabadon
bocsáttatá. Egyéb baja nem történt, mint hogy még az egyenruhájának a
gombjait is leszedték.
* * *
A főváros Kataliné volt már s vele együtt a tizenhatezer főnyi
helyőrség: az orosz hadsereg válogatott ezredei; és Péter czár még
mindig ülte a nevenapját Oranienbaumban.
Ugyanazon a napon, melyen Katalin Szent-Pétervárban megkezdte
diadalútját, a czár is felkerekedett kiséretével: az udvari
tanácsosokkal, kegyencznőivel s a férjtelen szép asszonyokkal Peterhoff
felé.
E nap volt általa rendezve azon ünnepély, melynek mindenkit meg kelle
lepni: leginkább Katalint.
A czár azt mondá Katalinnak, hogy ma nála fog ebédelni egész udvarával.
Mikor aztán vége lesz a lakomának: a czár poharat fog emelni Katalin
egészségére s ilyenforma toasztot fog ráköszönteni:
«Asszonyom. Ön sok örömet szerzett nekem az életben; illő, hogy én is
háládatos legyek. Én egy szép palo tát építtettem ön számára
Schlüsselburgban, mely igen regényes tájék. Tudva azt, hogy ön mennyire
szereti egyetlen gyermekét, itt alkalma leend önnek, egyedül ő neki
szentelhetni életét; a mit hogy az egek ura mentül hosszabbra nyujtson,
szivemből óhajtom.»
Húsz mozsár-dörgés fogja hírűl adni a világnak, hogy a czár áldomást
ivott a czárnő egészségére!
Csak hogy épen ebben az órában száz ágyúlövés adta hírül a világnak,
hogy a czárnő letaszította a trónrul a czárt!
Péter reggeltájon érkezett meg Peterhoffba, s minden udvaroncz arczán a
legnagyobb zavart látta, midőn közéjük lépett.
A czárnő eltünt a palotából.
Péter nem érte utól eszével a bajt; de igen Woronzoff a kanczellár.
– Ha a czárnő eltünt, úgy bizonyosan Szent-Pétervárott lesz, s ott még
bajt csinálhat nekünk. Jó lenne megelőzni.
– Menjen ön utána és hívja vissza, szólt Péter; kinél az ijedtség
elnyomta a haragot. Én megbocsátok neki.
Woronzoff Erzsébet haragosan szorítá meg a czár karját.
– Ez csak játék? – sugá fülébe. – Ez a bocsánatadás?
Péter megnyugtatólag inte szemeivel.
A kanczellár nem időzött, rögtön kocsira ült, s sietett Szentpétervár
felé.
Épen jókor érkezett, hogy jelen lehessen azon a szertartáson, melyben az
ország első nagyjai a czárnő előtt, ki koronás fővel ült a trónon, a
hűség esküjét leteszik.
A czárnő kegyes leereszkedéssel inte az érkezőnek.
– Ön látja: én nem állhatok ellent, kénytelen vagyok engedni a nemzet
kivánatának.
Woronzoff odasietett a trónhoz, s aztán – ő is letérdepelt Katalin
előtt, és hűséget esküdött neki.
Este négy órakor Katalin kiadta manifestumát, melyben trónraléptét
jelenti, s azt megküldte a külföldi követeknek.
Ugyanekkor Péter nyugtalanul járt fel s alá a peterhoffi park útjain,
terveket szőve aggodalmai közt, és egyiket sem foganatosítva.
Mindenfelől asszonysírást hallott, ijedt arczokat látott maga körül.
Egyetlen jó barát, egyetlen férfi volt közelében, Münich tábornok.
– Itt nem tanulunk az asszonysirásból semmit uram – mondá a czárnak; –
siessünk vissza Oranienbaumba; ott vannak fölséged holsteini vitézei, a
jól begyakorlott kis csapat, álljon fölséged élükre, menjünk fegyveres
kézzel Szentpétervárra. Egy erős csapással mindent vissza lehet nyerni.
– Mit gondol ön? – szólt a czár; – az én maroknyi csinos szép holsteini
seregecskémet martalékul vessem tizenötezer tigrisnek.
Mit tegyen hát? Nem várhatta be, míg Woronzoff visszajön; még este felé
is elküldte az alkanczellárt, Galiczint, hogy keresse fel Katalint és
tudassa vele, hogy a czár kész vele megosztani az uralkodást, magával
együtt megkoronáztatja őt is.
Woronzoff Erzsébet elájult, midőn megtudta, hogy a czár ezt izente
Katalinnak.
Katalin pedig már ekkor nem volt Szentpétervárott. Ugyanabban a
testőr-egyenruhában, melyben két éjszaka és egy viharos nap nagy
munkáját végezé, lóra ült, Daskoff herczegnőt, az Orloffokat s a
katonaság többi vezetőit maga mellé véve, s tizezer főnyi hadsereg élén
ő maga jött a czárral szembe, hogy őt elfogja; csákója mellé cserág volt
tűzve, mint a többi katonának.
Galiczin fele uton találta őt, ott adta át neki a czár levelét. Katalin
eltépte azt olvasatlan s az alkanczellár – szintén felesküdött a czárnő
zászlója alá.
Éjfél tájon már megtudta a czár, hogy neje hadsereggel jő ellene.
E hirre egészen elveszté lelkét.
Egyik futárt a másik után küldte Katalinhoz; mindig emelkedő
ajánlatokkal.
Előbb fölajánlá neki koronáját. Legyen ő az uralkodó, a czár semmi más,
mint a czárnő férje.
Katalin nem válaszolt rá semmit, a futárt sem bocsátá vissza.
A következő már azt az ajánlatot vitte, hogy tartsa meg a trónt és egész
Oroszországot Katalin, bocsássa Pétert háborítatlan Woronzoff
Erzsébettel a csendes Holsteinba vissza.
Katalin erre sem felelt, a futár ismét nem tért meg.
Az utolsó futár már csak annyi engedélyt kért, hogy engedjék a czárt
egyedül a hazájába térni.
Még erre sem jött válasz.
Mire a borongós virradat elérkezett, már a Katalin előcsapatjai két
verstnyire voltak Peterhoffhoz.
Münich azt tanácsolá a czárnak, hogy siessen, ha előre nem akart menni,
hátrafelé. Mögötte van még Kronstadt; ha abba beveheti magát, ez erős
vár és a hajóhad birtokában könnyebben fog alkudhatni nejével.
Péter engedett a tanácsnak, hajóra ült, s Kronstadtba vitorlázott. Vitte
magával egész siránkozó kiséretét, valamennyi asszonynépet.
Mikor Kronstadt előtt horgonyt vetnek, s a dereglyével ki akarnak kötni,
a parton álló őrs rájuk kiált:
– Kik vagytok? mit akartok?
Péter megmutatá mellén a rendcsillagot.
– Én vagyok a czár, III. Péter.
Az őrs ráfogta a puskát.
– Vissza vagy tüzelek! Nincs többé Péter czár: éljen Katalin czárnő!
Csak egy órával előzte meg Pétert Katalin küldötte Faliszin tengernagy,
ki a czárnő nevében elfoglalta a várat.
Münich kivonta pisztolyát, hogy lelövi az ellenálló őrt s a mily merész
volt egy ember elfoglalni egy várat, épen olyan merész lesz ő, elfogni
azt az egy embert.
Péter megfogta a tábornok kezét, s nem engedte lőni.
– Jó! szólt kedvetlenül a tábornok. Ha nem akarunk verekedni, menjünk
hát neki a tengernek; vitorlázzunk Holsteinba haza.
A tenger azonban épen hullámot hányt, s Péter igen szenvedett a tengeri
kórban.
Két örvény fenyegette, mind a kettőtől rettegett, s a siró asszonyok
látása utoljára is arra vette, hogy a félelmesebbnek forduljon szembe:
megfordult hajójával s visszatért Oranienbaumba.
Még akkor volt egy menekülése. Litvánián keresztül szabadon állt az út,
kis német csapatja minden üldöző ellen megvédhette volna, s ha
németországi hadseregéhez eljuthat, ott híveire talál, a kikkel
leverheti a forradalmat.
Még ezt az utat sem választá. Folyvást hitt abban, hogy egy felingerelt
nőt ki lehet békíteni. Egy nőt, a kinek kedvesét meggyalázta, a kit
vetélytársnéja előtt megalázott, kit örök fogságra akart vettetni, kinek
gyermekét meg akarta fosztani a trónról, az élethez, a világhoz való
jogától, kinek sírboltját már elkészítteté, a sírkővel együtt, melybe a
benne nyugvó élő-halott gyalázata volt fölirva! Egy ily felingerelt
asszonyt hitt ő kiengesztelhetni.
Még egy követet küldött Katalinhoz egy újabb levéllel, melyben
megalázott homlokkal kéri bocsánatát, elismeri győzelmét és irgalmas
szivére hivatkozik.
Már akkor Katalin seregei Oranienbaum felé közeledtek.
Az utolsó izenetre megjött a válasz.
A czárnő küldötte, Ismailoff tábornok megérkezett Oranienbaumba,
egyedül, csupán egy inasa kiséretében.
Azon sárosan, a hogy kocsijából leszállt, melynek lovait maga hajtotta
idáig, sietett fel a czárhoz.
III. Péter egész híven maradt udvarától környezve fogadta a követet.
Vele voltak még holsteini tisztjei s kozák kegyenczei.
Ismailoff minden térdhajtás nélkül járult eléje s megszólítá:
– «Kegyelmes herczeg».
Münich dühösen kiálta rá:
– Nem látod-e vakmerő, kivel beszélsz?
Erre Ismailoff oda lépett a czárhoz, s a mint Münich az annak mellén
függő uralkodói gyémánt-csillagra mutatott, letépte azt onnan, s
oldalzsebébe dugta.
S aztán újra kezdé:
– Kegyelmes herczeg…
A vakmerőségre a vér futotta el minden jelenlevő férfi arczát, a harag
pirja elébb, azután a szégyené, midőn látták, hogy a czár enged magán
megtörténni oly meggyalázást, melyet ha nem volna czár, hanem csak egy
közrendü férfi, a vakmerő vérével kellene lemosnia.
Péter mozdulatlanul hagyta saját rendének nagykeresztjét melléről
letépni, tulajdon szolgái egyikétől, ki egyes egyedül jött el, őt udvara
közepén megalázni.
– Kegyelmes herczeg; a czárnő, II. Katalin ő felsége parancsolatából
ezennel tudatom veled, hogy e percztől fogva az ország foglya vagy, mind
magad, mind kegyenczed, Gudovics, mind kegyencznőd Woronzoff Erzsébet.
Woronzoff Erzsébet sikoltva veté magát Péter lábaihoz.
– Oh uram, ha védni nem tudsz, ölj meg inkább, mintsem kiszolgáltass
irtóztató ellenségeimnek.
Péter kivonta kardját és – átnyújtá Ismailoffnak.
– És most, – szólt a kegyetlen követ – itt e lemondási okmány. Ezt ird
alá.