előttem. Minek rágalmazod őt te Fedor? Nem viseled-e most is az órát,
mit születésed napján ajándékozott neked?
– Viselem, szólt Razumovszky s kivonva óráját oldalzsebéből, oda nyujtá
azt a czárnőnek. Fölséged hallott ez óráról beszélni? Nézze meg az elmés
jelvényt, mely lapjára van zománczozva.
A czárnő fölsikoltott, midőn azt meglátta, s kiejté kezéből az órát.
Annak hátlapjára zománczczal és drágakövekkel egy halálfej volt kirakva,
fölötte egy véres bárd, alatta Razumovszky kettétört czímere s két «M»
betü: «Memento mori».
A nagyherczeg gondatlan elmésséggel e fenyegető ajándékot küldé a vén
kegyencz születésnapja ajándékául, kit főfő ellenségének ismert.
Woronzoff Erzsébet tanácsolá neki e kegyetlen tréfát, s ez elég rossz
tanács volt tőle.
A czárnő minden tagját ellenállhatlan reszketés fogá el. Csak hebegve
tudott szavakhoz jutni:
– Téged – Fedor – megöletni. – Nem, nem engedem. – Ne félj, – még élek –
még oltalmazlak. – Eredj – a kanczellárt – hívjad – rögtön. – Jőjenek –
a miniszterek mindjárt, – azonnal, – még ma, – még ma, – határozok –
koronám felől. – Siess.
Razumovszky sietett a parancsot teljesíteni. Ez eszköz a végzetes órával
utoljára volt tartogatva; semmi kétség, hogy úgy kellett hatnia, a hogy
hatott. A czárnő ki fogja zárni a trónörökösödésből a nagyherczeget.
Razumovszky a legnagyobb fölindulásban hagyta el Erzsébetet.
Az orvos nézete szerint minden erősebb indulatroham képes volt Erzsébet
életerejét újra föllobbantani, bárha ugyanaz halálát annál jobban
sietteté; de ez által olyan világos perczei keletkeztek, mikben egész
lélekuralmát visszanyerte s képes volt minden messzeható intézkedésre.
Razumovszky rögtön sietett párthiveit összegyűjteni. A kanczellár be
akarta várni, míg valamennyien együtt lesznek, s az a nehány órai
halogatás nagyon végzetessé vált mind rá, mind egész pártjára nézve.
A beteg czárnő azalatt egyedül maradt udvarhölgyével.
Szemenovna Mária már ekkor hat nap egymás után nem feküdt ágyban, s e
napra Suboff Johanna volt rendelve helyébe, hogy őt egy éjszakára
fölváltsa.
Johanna pedig azok közé tartozott, a kik Péter hívei voltak.
Neki volt egyedül bátorsága egyszer megmondani a czárnőnek, hogy ha a
nagyherczeget semmi államtanácskozmányba meg nem hivják, úgy annak nem
lesz módjában az országlás tudományát elsajátítani, mire a czárnő
hevesen azt mondá neki: «Johanna, tudod-e, merre fekszik Szibéria?»
Ez a Johanna maradt egyedül Erzsébet mellett.
Erzsébet izgatott agya e lélekküzdelmes órában látásokat teremte lángoló
képzelme előtt; rég elfeledett, talán el is temetett alakok
jöttek-mentek ágya körül. Egyszer úgy tetszék neki, mintha e sok föld
felett járó alak között unokaöcscsét is megpillantaná, a trónörököst.
Péter alakját látta maga előtt, a mint az ágya előtt megjelent s
szomoruan összetéve kezeit, megállt nagynénje előtt és merően nézett
szemébe.
A látvány arcza lassankint ellágyulni kezdett, szemei csendesen
megteltek könynyel, végre térdeire roskadt az ágy előtt, s tépett arczát
az ágy függönyeibe rejtve, elkezde keserüen zokogni.
A beteg czárnő kinyujtá kezét a zokogó alak után, hogy meggyőződjék
felőle, vajjon valóban élő lény-e az, vagy csak hagymázalkotta agyrém?
Kinyujtott keze egy élő alak kezével érintkezett.
Érzé, hogy a tünemény, melyet érinte, kezeit forró csókjaival halmozza
el.
– Te vagy itt, Péter?
A zokogó hang felelt:
– Nagynéném, bizony én vagyok.
– Eljöttél végre hozzám?
– Nem mertem eddig jönni, haragod miatt; de ma azt gondolám, hogy a
mikor halálos ellenségeddel kibékültél, velem sem tartasz többé haragot.
– Minő halálos ellenségről szólsz, Péter? kérdé ziláltan a beteg: a föld
alatt valót érted-e? – Még nem gyóntam meg.
– Nem azt, hanem a föld felett valót, a porosz királyt, a kivel
kibékültél.
E szóra egyszerre magához tért a haldokló.
A düh, a rezzenés, az emberi dölyf átfutotta minden idegét.
Felemelkedett könyökére.
– Mit mondtál? Én? kibékültem a porosz királylyal? Ki mondta neked azt?
Hazudott!
– Néném, a tények nem hazudnak. Apraxin a grossjägersdorfi győző, egész
seregével visszafordult, megtért s tizenhárom verstnyire van
Szentpétervártól. Ez a béke.
Erzsébet arcza a dühtől lángolt: homlokán a kerek vörös foltok jelezék
kitörő haragját.
– Ki tette ezt? Ki rendelte ezt így?
Péter még mindig a legnagyobb nyugalommal beszélt:
– Úgy hiszi mindenki, hogy parancsodra cselekvék így Bestucheff, az
államkanczellár: az ő rendeletei folytán tért vissza Apraxin.
– Bestucheff! kiálta fel hangosan Erzsébet, meghazudtolva
indulaterejével azokat, a kik őt haldoklónak hirdették. Bestucheff! Jaj
az árulónak! – Johanna! Kiáltsd udvarhölgyeimet. Öltöztessenek föl; nem
akarok meghalni. Még ma nem. Csak azért sem. Előbb rettenetes itéletet
tartok. Mind azokon, a kik koporsóm fölött el akarták árulni az
országot; látni fogják, hogy még eléggé élek arra, hogy összezúzzam
őket. Péter segíts fölkelnem. Segíts állva maradnom. A te fejedbe megy a
játék és az én koronámba. Ha én ingadozom, leesik mind a kettő. –
Öltöztessetek föl!
A haldokló czárnő fölkelt ágyából, s a kiáltozására összefutott
udvarhölgyek bámulva látták, hogy a már elsiratott alak maga erejétől
egyenesen tud állani, hogy hangja meghazudtolja végkimerülését s
szemeinek villámló tüze gunyt űz a halálból.
– Meg fogják érezni ők, hogy az én kezem mekkorát tud még ütni!
* * *
A czárnő azt parancsolá unokaöcscsének, hogy hozza magával nehány
meghitt emberét s azok vele együtt várakozzanak a mellék teremben –
fölfegyverkezve.
A nagyherczeg eltávozott s nemsokára ismét visszatért, Broktorf
korlátnokával, ki magával hozta Bestucheffnek Apraxin tábornokhoz irt
visszahivó levelét, a mit maga Apraxin adott át önigazolásul a
nagyherczeg követének.
Erzsébet már akkor nem feküdt ágyában; hálóköntösébe öltözve a kandalló
előtt ült. Nem látszott rajta a halál színe.
A levelet átvéve, kiküldé szobájából a herczeget és korlátnokát, azt
mondva, hogy majd ha szüksége lesz rájuk, hivatni fogja őket.
Éjfél után két órát ütöttek a palota álló órái, midőn Razumovszky
visszaérkezett.
Az ősz kegyencz nem csodálkozott azon, hogy Erzsébetet fennülve látja,
megszokta olyannak ismerni e nőt, hogy lelkierejét mind halálig
megtartja. Tudatá vele, hogy a főkanczellár és az államtanácsosok
megérkeztek. Erzsébet inte neki, hogy jőjjenek be.
Az egész liga együtt volt, mely oly régóta ásta Péter alatt a
tűzaknákat.
Az arczok alázatosságán keresztül sugárzott a rosszul sejtett diadal
öröme.
– Urak! szólítá meg az egybegyűlteket, mindnyájukat meglepő erős hangon,
a czárnő; e szokatlan éji órában azért hivattunk fel benneteket
Czárszkoje Zélo palotánkba, hogy rögtönitéletet tartsunk egy hűtelen
fölött, ki trónunkhoz legközelebb állva és magas állásánál fogva arra
hivatva, hogy bennünket és országunkat megvédjen, nemzetünk méltóságát
fentartsa: mindnyájunkat álnokul elárult és meggyalázott, engemet úgy,
mint az országot.
Mindnyájan fejeiket hajtogatták, mindenki tudhatta, hogy itt a
nagyherczegről van szó. Bámulták egyébiránt, hogy a czárnő, kinek már
holnap meg kellene halni, ily hosszú beszédre és arra is ilyen erélylyel
képes.
– Tehát feleljetek nekem, mit érdemel az a hűtelen, a ki czárnője
személyéről mindig megvetéssel beszélt, s azon törekedett, hogy még
életünkben helyettünk uralkodni lássék?
Mindenki azt hivé, hogy a nagyherczegnek erősen elhíresztelt alattomos
terveiről van szó, s a vádlott senki sem más, mint ő.
Kurakin államtanácsos volt az első, a ki feleletet adott:
«Halál fejére».
A többiek utána mondák: «Bizony halál».
A czárnő elégülten inte fejével, s újra kérdezett:
– Mit érdemel azon gyáva, ki a leendő czárné, Katalin unokahugunk
megrontására a legaljasabb eszközökhöz folyamodott, hogy őt női jó
hírétől megfoszsza, s a trónra érdemetlennek mutassa be az ország előtt?
Itt épen nem lehetett másra gondolni, mint a nagyherczegre.
Újra kimondák a halált.
A czárnőnek tetszett az itélet.
– S mit érdemel azon áruló, a ki épen akkor, midőn leggyűlöltebb
ellenségünkkel, a porosz királylyal, háborut viselünk, győzelmeink díját
kezünkből kiragadni törekszik, s azt vélve, hogy halálos ágyunkban
fekszünk, meggyalázza homlokunkon a koronát, s kényszerít bennünket a
koporsóból visszatérni, hogy kezét megragadjuk, mielőtt Oroszországot
arczulüthetné vele? Mit érdemel az, ki bennünket mind a porosznak
elárult?
Az egész udvarnál nem lett volna ember, ki a helyzeteket ismerve, a
czárnő e felgerjedt szavait másra érthette volna, mint a nagyherczegre;
ő volt Frigyes király barátja, ő imádta a porosz műveltséget, ő
levelezett a berlini udvarral, ő viselte a porosz király egyenruháját.
Kétkedés nélkül szavazta meg mindenki harmadszor a halált.
És ekkor felállt a czárnő székéből; támogatásra sem volt szüksége, erős
tudott lenni. Kinyujtá kezét és ujjával rámutatott a főkanczellárra.
– E hitetlen, gyáva, áruló: – Bestucheff Riumin, a főkanczellár!
Mindenki hüledezett. Bestucheff zavarultan markolt szakállába s
mentegetőzve hebegé:
– Fölség!… Ezen vádak…
– Be vannak bizonyítva, vágott szavába a czárnő. Tagadhatod-e az elsőt?
személyünk elleni ármányidat, tiszteletlenségedet úrnőd, egy nő iránt,
kiből csúfot űztél? – jól van, tagadd. Nem akarom előtted elmondani, a
mitől magam pirulok. Ezért tán meg tudnék bocsátani, mert csak engem
illet a bántalom. De mit felelsz a másodikra: mit felelsz a
nagyherczegnő megrontására?
– Én? Én törekedtem volna a nagyherczegnő megrontásán, ki legnagyobb
híve vagyok?
– Híve vagy, mint egy kerítő! csattant föl a czárnő. Olyan híve vagy, a
ki azon törekedtél, hogy a trónörökös tiszta eredetét gyanúba hozd, az
öröködési rendet felzavard. Jőjj ide hozzám; térdepelj le; – nem akarom,
hogy mindenki hallja azt, a mit most szemedre fogok vetni.
Bestucheff térdre ereszkedék a czárnő előtt. Erzsébet feje fölé hajolt s
elfojtott hangon suttogá fülébe:
– Nem a te palotanagyod, a litván Reick volt-e az, ki éjjelenkint
Katalin ablaka előtt megállt, s őt az ablakból vállára emelte, s hogy a
friss hóban nőlábnyomok ne legyenek észrevehetők, vállain vitte a sétány
sarkáig? – Nem a te udvari bohóczod volt-e, a velenczei Dalolio, ki
Katalint ott egy zsellyeszékbe ülteté? – S nem a te házad volt-e az, hol
egy becstelen ember, névszerint Jelaghin Demeter Katalin és Poniatovszky
között titkos összejöveteleket szerze? Nem a te kezed munkája volt-e
mindez?
Bestucheff, a mint ott térdelt a czárnő előtt, az asztalon levő
feszületre tevé kezét s fenhangon mondá:
– Esküszöm a megváltó testére és az Evangélium minden sakramentumaira,
hogy e hír merő rágalom és ez mind meg nem történt dolog.
Erzsébet czárnő sötéten nézte végig a vén államférfit, s tompa hangon
mondá, a mit mások is hallhattak töredékeiben:
– Hamis eskűvel terhelted lelkedet, Riumin; de ez esküvel lemostad a
szennyet Katalin hiréről; azért a vétket bocsássa meg neked a törvény,
az esküt bocsássa meg az Isten.
– Én valót esküdtem, ismétlé szilárdul Bestucheff.
– Jól van. Tagadj mindent. Azt jobb szeretem. De mit felelhetsz arra,
hogy áruló voltál az ország ellen, s eladtad hadseregünk becsületét az
ellenségnek?
– Fölség! kiálta fel Bestucheff, s már e szóra felállt térdeiről.
– Ismered-e saját írásodat? szólt a czárnő, szeme elé tartva Apraxin
tábornokhoz írt levelét.
Bestucheff, mint a gutaütött meredt el az irat láttára.
Érzé, hogy most el van veszve.
A czárnő csengetett; mire az oldalterem ajtaja felnyilt, s azon a
nagyherczeg és fegyveres kisérői léptek elő.
Az országnagyok átlátták, hogy ez igen jó kelepcze volt, melyből csak
egy áron lehet menekülni. Ez az ár volt – Bestucheff maga.
Mindenki igen nyugodt arczot mutatott; Bestucheff maga leginkább.
Mindenki készen volt arra a maga részéről, hogy a czárnő ismételt
kérdésére a párt fejét Bestucheffet olyan hideg vérrel fogja halálra
ítélni, mint a hogy egy legyet szoktak agyonütni, azért, hogy a pártot
magát megmentsék, s Bestucheff maga legjobban tudta, hogy ez fog vele
történni, s tán legjobban helyeselé azt.
Egy ember csak egy ember; meghalni csak egyszer kell, s egyszer
mindenesetre kell; ezeket az axiomákat nagy tiszteletben tartják az
oroszoknál.
Az élet hideg megvetésére, a merész önfeláldozásra kevés nemzetnél
találni annyi példát, mint az orosznál.
A czárnő maga mellé ültette le a nagyherczeget s úgy ismétlé újra teljes
hangon a vádakat Bestucheff ellen, s újra felszólítá az országnagyokat,
mi a büntetése az ily áruló miniszternek?
Ismételve lett a «halál».
– Tudjátok jól, szólt Erzsébet, hogy a mi túlgyöngéd szívünk a
halálbüntetést rég eltörölte az orosz birodalomban.
A főurak hogyne tudták volna: láttak elég halálraítéltet, a kit a czárnő
kancsukára kegyelmezett meg, s a kinek aztán a hóhér az utolsó öt ütést
oly ügyesen alkalmazta a feje lágyára, hogy véletlenül mégis csak
meghalt bele.
– Tehát ez alkalommal is bármily súlyos legyen a vádlott bűne, nem
akarjuk, hogy a törvény teljes szigora sújtson le a bűnös fejére, nem
akarjuk a büntetést ahoz mérni, a mit megérdemelt, hanem ahoz, a mit
kegyelmünk sugall. Ezért halálbüntetését, melyet birái kimondtak fejére,
átváltoztatjuk örök számkivetéssé legtávolabb eső jószágára, hogy ott a
bűnben megvénhedve, ne árthasson többé az országnak!
Ezzel diadalmasan fordult Erzsébet a nagyherczeg felé, kezét nyujtva
neki, mit az megcsókolt; s a csókillette kézzel inte a tanácsosoknak,
hogy eltávozhatnak.
Bestucheffet már a palota ajtajában várta a kibitka, melyben őt
gorcsovoi jószágára elszállíták, százhúsz verstnyi távolságra
Moszkvától. A czárnő megengedte nejének és fiának, hogy vele menjenek.
Ott élt sokáig a volt miniszter egy parasztházban, sokáig nem engedték
meg neki, hogy külön házat építsen magának.
Apraxin tábornok, ki a hadsereggel útban volt Czarszkoje-Zélo felé,
útközben hallá meg a hírt, hogy barátját, Bestucheffet minő végzet érte.
E hír Tsetsitaszékiben érte őt, a korona kastélyában.
A tábornokot rögtön megütötte a guta.
S minthogy Erzsébet czárnőnek az a gyöngéje volt, hogy vőlegénye halála
óta soha be nem lépett olyan házba, melyben valaki meghalt: nehogy a
szép korona-kastély jövőre lakatlan maradjon, a haldokló bajnokot
kihurczolták a mezőre, s ott egy rögtönzött ponyvasátor alatt lehelte ki
lelkét a grossjägersdorfi diadal hőse.
Erzsébet czárnő pedig sem másnap, sem harmadnap nem halt meg, hanem
meggyógyult, és még sokáig intézte az orosz birodalom sorsát.
* * *
Bestucheff bukása senkit sem rántott oly mélyen magával, mint a
nagyherczegnőt, Katalint.
Azon párt, mely őt akarta fölemelni, egészen megbénítva látszott e
csapás által, s midőn a czárnő a Woronzoff leányok nagybátyját nevezé ki
államkanczellárjává, Katalin végveszélye látszott abban kimondva lenni.
Meglátni azt a napraforgó seregről, az udvaronczok arczáról, merre
fordulnak egyszerre? Kezdett a kegyvadász-raj a kegyencznő, Woronzoff
Erzsébet körül csapongni, s a leendő czárnéról alig vett valaki
tudomást.
És Woronzoff Erzsébet büszkélkedett e diadalában.
Nem titkolta, hogy ő Péterre nézve több, mint Katalin.
Még egyszer egyesíté a meghasonlott házastársakat Erzsébet; még pedig
halála által; ott a temetési pompa szertartásainál egymás mellett kelle
állaniok s emberi szokás szerint a férjnek karján vezetni nejét, s a
nőnek sírva támaszkodni férje vállára.
Az udvari szokás követeli mind ezt, még azt is, hogy a nő férje vállára
támaszkodjék és sírjon. Katalin megtette azt; Péter nem volt oly
vigyázó. Nem állhatá meg, hogy a mint síró nejére tekintett, ki
«szertartásból» vállára borult a czárnő koporsója előtt, keserű mosolyra
ne vonja ajkát. És ez a mosoly is ott volt halálos bűnei közé
följegyezve. Voltak, a kik azt észrevették.
Nagy bűn ez, mosolyogni a czárnő koporsója előtt, melyhez a legelőkelőbb
orosz is ha közeledik, el nem engedi magának a hagyományos
«homlok-törés» szertartását, a mi abból áll, hogy hosszában arczra veti
magát, a nélkül, hogy kezét maga elé tartaná, homlokával ütve legelébb
is a padlatot, s azután a testőrök két felől két kezét megfogva, úgy
vezetik ki hátrafelé lépegetve az ajtóig, nehogy hátat fordítson a
koporsónak.
A holt czárnő homloka körül voltak rakva koronái, a moszkvai,
asztrakáni, kazáni és szibériai: rendjelei és fejedelmi díszjelvényei
vállaitól lábáig megtölték a koporsót, lábainál roppant ezüst medencze
állt, töltve főtt rizszsel és mazsolával, mely az éneklő pópáknak
adatott jutalmul, kik éjjel-nappal ébren tartsák a szent buzgalmat.
Néha-néha Péter nem csak nejére tekintett mosolyogva, hanem egyikére a
teremkarzat rácsozott páholyainak is: a rossz világ azt állítá, hogy
abban Woronzoff Erzsébet ült.
És Katalin nem csak olyankor zokogott, mikor látták, hanem midőn hosszan
leomló fátyolával eltakarta is arczát; a rossz világ azt állítá, hogy e
fátyolon keresztül egy fiatal testőrtiszt szemeivel találkozék ilyenkor
tekintete, a ki kivont karddal ott állt a ravatal lépcsőzetén.
Ezen fiatal tiszt neve volt Orloff Gergely.
Unokája annak az Adler Györgynek, ki Nagy Péter alatt a streliczek
között szolgált.
A strelicz egy neme volt az orosz janicsárhadnak, ép oly bátor katonaság
a hadban, mint kész zavargó a trón ellen. Nagy Péter ellen is
föllázadtak, hanem ez aztán kiirtá őket.
A czár saját kezével vagdalta le a lázadó tisztek fejeit.
A hosszú vérpad rakva volt már lehullott fejekkel, midőn Adlerre került
a sor, kinek félre kellett rugdalni bajtársai fejeit, míg a véres czárig
juthatott, ki pallosával várt reá.
– Eredj innen pajtás, szólt Adler a legközelebb levágott főhöz, mely a
tőkén hevert, adj helyet az én fejemnek is!
A czárt meglepte e valódi orosz élcz. Megragadta az elítélt vállát s
szeme közé nézett.
És az elítéltnek volt bátorsága mosolyogva tekinteni e vérben forgó
szemekbe, e kegyetlen arczba vissza; kinevetni azt, a ki halált
osztogat.
– Lehellj rám! rivallt rá a czár.
Adler rálehellt. Nem volt borszesz, a mitől bátorságát kölcsönözte:
józan volt.
– Oldjátok fel! parancsolá Péter. Ennek a fejnek én még más hasznát
vehetem.
Ez élcz szabadítá meg Adler életét, s új rangra emelte őt. Azontúl a
czárnak nagy híve lett, nevét oroszra változtatta: «orel» oroszul sast
jelent.
Ennek az unokája volt az a fiatal testőrtiszt, kinek tekintetével
Katalin szemei találkoztak a fátyolon keresztül, midőn Erzsébet czárnő
ravatala előtt álltak mind a ketten.
Mikor a novogorodi érsek halotti beszédét elmondta a czárnő fölött, s a
koporsó után a Szent-Péter és Pál templomának sírbolt-ajtaja bezárult,
megáldá ugyanazon főpap az új czárt és annak nejét, és azt mondá nekik:
lépjetek föl a trónra.
Azok pedig mind a ketten arra gondoltak, hogy egymás mellett ülniök még
a trónon sem lehet többé.
Orloff Gergely nem olyan hőstettel kezdte emelkedését, minővel
nagyatyja, a vasfejü strelicz. Ő csak tábornoka ellen conspirált, a hiú
vén Suvaloff Péter ellen, ki maga tüzértáborszernagy levén, azt hitte,
hogy a mely várat egyszer ő megszállt és körül fortifikált, azt többet
senki be nem veheti; – minthogy pedig a tábornok imádottja Kurakin
herczegnő nem tartozott a minden ostrommal daczoló várak közé, egy napon
Suvaloff azt tapasztalá, hogy saját adlatusa, a fiatal Orloff árulás
által a vár birtokába jutott s az ő emlékét a herczegnő szívében
levegőbe röpíté.
A tábornok dühös volt, lármát csapott, nem akarta hadsegédének azon
minden katonai reglement ellen elkövetett vétségét elengedni, hogy
tábornoka kedvesét elcsábította; el akarta őt küldetni Szibériába, s
gyilkos fenyegetőzést követett el a minisztereknél, ha a példás
büntetést az ő kedvéért rá nem szabják a vétkesre.
Az ilyen lárma pedig a világ minden korszakában a legalkalmasabb eszköz
volt arra, hogy egy fiatal ember szerencséjét megalapítsa.
Orloffot nem küldték el Szibériába, s hogy e végzet nem történt vele,
azt nagy részben Katalinnak köszönheté, ki maga sietett érte a czárnőnél
szót emelni. Még akkor Katalin Orloff Gergelyt nem is látta; akkor
találkozott vele először, midőn az ifjú tiszt párfogását megköszönni
nyilvános elfogadtatást kért s ott térdein fogadta, hogy egész életében
hálás fog lenni úrnője iránt s egy szavára szíve vérét áldozza érte. E
pillanattól fogva imádta Katalint Orloff.
Egy napon Erzsébet czárnő halála után Orloff Gergely rejtélyes levélkét
kapott, melyben légyottra hívják fel Ivanovna Katalin házába, hol egy
bájos ifjú nő fog reá várni. Orloff megjelent a kijelölt helyen s a
czárnét találta maga előtt, Katalint.
Az ifjú udvaroncz boldogsága tetőpontján képzelte magát, álmai
megközelíthetlen eszményképéhez ily közel; hanem Katalin arcza ezuttal
nem volt szerelemre bíztató.
– Orloff Gergely, szólt Katalin sötét tekintettel, ön azt mondá nekem
egyszer, hogy ha szükségem leend segélyére, életét, vérét adja értem. Ez
az idő jelen van. Engem el akarnak veszíteni.
Orloffot e szó a legforróbb szenvedélyből a legfagyosabb rémületbe verte
alá.
– Kicsoda? kérdé elszörnyedten.
– A czár.
– A czár?
– Ő – semmivé akar engem tenni: engem és kis gyermekemet, az ártatlan
Pált.
E szavaknál a czárnő szemeit elborítá a köny; s e könyező szemekbe
Orloffnak még nagyobb veszély volt tekinteni. E könyből egy csepp az ő
kezére hullott s ebben a perczben megesküvék, hogy ezt a könyet a
legdrágább vérnek kell onnan lemosni.
Katalin erőt vett magán s leülve Orloff előtt, susogva mondá neki:
– A czár haza hivatta Soltikoffot. Ide érve, Péter magához parancsolta
őt, s szép szavakkal, fényes igéretekkel igyekezett rábeszélni, hogy
tegyen ellenem tanubizonyságot; rettentő tanubizonyságot, a mit a czár
felmutathasson az egész világ előtt, kihiresztelve, hogy neje méltatlan
a trónon mellette ülni, hogy gyermeke nem örököse atyja nevének s engem
gyermekemmel együtt letaszíthasson onnan, és kitudja hová: tán börtönbe,
tán vérpadra, de a mi annál mind rosszabb, a gyalázatba. Ugy-e irtózatos
ez?
Orloff szemei szikráztak! – Megöljem Soltikoffot?
– Nem. Soltikoff nem áruló. Hozzám mindenki hű, csak az nem, ki oltár
előtt esküdött hozzám hűséget. Önnek mást kell tenni.
– Már tudom, hogy mit?
– Legelső megtudni, hogy a czár mit tervez ellenem?
– Ő nagyon titoktartó.
– Nem oly nagyon, hogy kedvese előtt mindent ki ne beszélne. Woronzoff
Erzsébet tudja, hogy a czár mit akar? Tudja nagyon jól, mert a minap
nyiltan megsértett az egész udvar láttára, s midőn azt kérdezém tőle:
«ki itt a czárnő?» gúnyos és czélzatos alázattal felelt: «az, kit a czár
szeret!»
– Orczátlan! És fölséged elhallgatta ezt?
– Hallgattam; de magamban feleltem rá valamit.
Orloff olvasni tudott e sötét szemek baljóslatú tükréből; – e választ
olvasta onnan: «czárnő az, a ki a czártól elveszi koronáját».
– Mit kell tennünk? parancsoljon felséged.
– Hallgasson reám tovább; Woronzoff Erzsébet ismét sokkal ostobább, mint
hogy valami örömhirt, mely hiuságának hizeleg, el birjon hallgatni apja
előtt. A tanácsos mindent megtud leányától, a mit a czár tervez.
– Hanem Woronzoff egészen híve a czárnak.
– De van neki még egy másik leánya, Daskoffné, a ki oly hizelgő, oly
ravasz, hogy minden titkát ki birja csalni a gyönge fejü öregnek.
– És Daskoffné felségednek híve?
– Nem annyira, hogy oly titkokat elmondjon, a mik atyját veszélybe
dönthetik. Vannak titkok, a miket egy nő csak egy férfinak vall meg, a
kit imád.
– És ki az?
– Az ön.
– Én! szólt megdöbbenve Orloff.
– A herczegnő önt imádja az őrülésig, s önnek boldoggá kell tenni a
herczegnőt, hogy engem megszabadíthasson.
Orloff a legcsodálatosabb kelepczébe jutott. Egy hölgy, kit bálványoz,
azt kivánja tőle, hogy udvaroljon egy másik nőnek, a kit nem szeret.
– Urnőm! Én nem vagyok képes, mióta a napba néztem, csillagot látni más
nő szemében. Ez nekem számüzetés. Szibériánál is távolabb!
Katalin nem haragudott meg e hizelgésért, kezét nyújtá Orloffnak s
engedte őt tovább is a napba nézni.
– Hisz a számüzetés nem örök.
Orloff megcsókolá a nyújtott kezet s azt mondá, hogy minden áldozatra
kész. A czárnő nem hagyta vigasztalan.
– E helyen minden nap találkozhatunk s ön elmondja nekem, a miket
megtudott.