– Irod, vagy nem irod: ez reád nézve élet, vagy halál.
És Péter aláirta nevét.
A bátrak, a vitézek, kik körüle álltak, s kik egy intésre készek lettek
volna helyette hidegvérrel meghalni, elfordíták arczaikat és sirtak
szégyenükben.
Ekkor Ismailoff karon fogta Pétert; a kegyencz Gudovicsnak meghagyá,
hogy vezesse utána Woronzoff Erzsébetet s azzal mind a hármat felültette
sáros hintajába; ő maga ismét felkapott a bakra s Péter holsteini
vitézeinek fegyveres sorfalán keresztül, egyedül, kiséret és cselédség
nélkül, vitte fogva a – tegnap még czárt, ma már csak a czárnő eldobott
férjét.
* * *
Pétert Razumovszky hetman Premorszkoje Dvor kastélyába tették őrizet
alá; kegyencznőjét, Woronzoff Erzsébetet Katalin elé vitték.
A kik elfogták, azt hivék, gyönyörüséget fognak okozni Katalinnak
megalázott vetélytársnője láttával.
Woronzoff Erzsébet elevenen képzelé magában mindazon szenvedéseket,
mikben a győztes boszúját hüteni fogja, s félelemtől sápadtan rogyott
térdre Katalin előtt, midőn hozzá vezették.
Katalin még mámoros volt az átvirrasztott éjszakáktól, a diadaltól, a
férfias küzdelemtől, a koronától.
– Erzsébet, – szólt férje kegyencznőjéhez, ingerlő hangon; – a koczka
hamar fordult, s te most az vagy, a mi én lennék, ha meg nem előztelek
volna.
Woronzoff Erzsébet összerázkódott e szavak borzalmától.
– Tudod-e azt Erzsébet, hogy mikor Nagy Péter czár ellen a streliczek
föllázadtak; az összeesküvők közt nők is voltak? Azokat a czár nem
végezhetvén ki saját kezével, azt tette velük, hogy egy földalatti
börtönbe záratá a Néva partján, s mikor a Néva megáradt, ott fulladtak
mind.
Woronzoff Erzsébet nyögve fogta kezei közé fejét, hogy ne hallja a
fenyegetést.
– Fogsz emlékezni arra a történetre is, – folytatá a czárnő kegyetlenül,
– mikor Lapukin herczegnő azt találta mondani egyszer Erzsébet czárnő
idejében: «én szebb vagyok, mint a czárnő». Elődöm azzal bünteté meg e
szavakért, hogy a piacz közepén a vérpadon huszezer bámuló láttára
letépette ruháit, hadd bámulja hát az egész világ, milyen szép az a
némber, a ki szebb, mint a czárnő; s akkor azt a szép termetet addig
verette kancsukával, mig a vér folyt minden tagján, s végre kérkedő
nyelvét elvágatá, úgy küldte Szibériába.
– Irgalom! rebegé összeroskadva a fogoly vetélytárs.
– Hát a schlüsselburgi várnak hallottad-e hirét, Erzsébet, melyben a
megholt czárnő parancsára, Iván nagyherczeget tartják fogva? Egy
földalatti folyosó van ott, melybe soha sem hat le napsugár, sem egy
hang a föld felszinéről. Éj van benne szünetlen és az ott levőnek még
csak egy órát sem adnak, hogy számlálhassa a napokat, az órákat, hogy
tudhassa, mikor van tavasz, mikor ősz? hogy tudhassa, mennyi volt az
idő, melyet keresztül élt? mennyi van még hátra a meghalásig? és
senkinek, a ki hozzá belép, nem szabad egy szót szólni hozzá soha, mint
a hogy nem szólnak a halottak egymáshoz. Hallottál e börtönről beszélni
ugy-e? Mondtad elégszer, hogy van egy gyűlölt asszony, a ki ártatlan
gyermekével együtt e börtönbe fog élve eltemettetni; s az a gyűlölt nő
én vagyok, s a ki elbukott, az te vagy.
– Kegyelem! kegyelem! sikoltá Katalin lábaihoz borulva a kétségbeesett
vetélytársnő. Inkább a halált, a gyors halált, csak ne ez irtózatos
börtönt.
Katalin elfordult tőle s hideg kegyetlenül tekinte le rá.
– A hogy elődeim álltak bosszút azokon, kik őket megbántották, mind
irgalom és tisztesség volt ahhoz képest, a hogy én büntetlek meg téged.
Én megvetlek és nem veszek tudomást rólad. Mehetsz, hová akarsz. Azok
között, a kiket gyűlölök, te még utolsó helyen sem állhatsz. Én nem
látlak meg, én nem tudok rólad; te nyomorúlt semmi!
Azzal ott hagyta a földön heverő s a földre még jobban legázolt
vetélytársnőt.
A kik nem ismerik a nőket, azt mondták, hogy a czárnő nagylelkű volt,
kegyelmet osztott; a kik jobban ismerik, hogy kegyetlen volt, lelkét
taposta meg ellenfelének, szivére hágott, boszút állt! A kik pedig igen
jól ismerik a nőket, azok fejet csóváltak, s azt mondták, hogy a dráma
ezzel nincs befejezve: az ily kegyelemosztásnak vér lesz a vége; és azt
nem tudni, hogy kinek a vére?
* * *
Julius 10-dikén mondott le a koronáról III. Péter.
Julius 11-dikén Katalin jutalomosztásokkal töltötte a napot; híveit, kik
a trónra segíték, czímekkel, hivatalokkal, uradalmakkal ruházta fel.
Azok között, kik jutalmat követelni jöttek, utoljára jelentkezék Orloff.
– Mindenki meg van elégedve úrnője kegyével, csak én vagyok még hátra,
szólt, midőn végre egyedül maradt a czárnővel.
– Nem feledkezém meg rólad, gróffá, miniszterré emeltelek, neked adtam
Robsa és Gacsina uradalmait, a mik eddig a czáré voltak.
– Igaz, szólt Orloff, hogy azért küzdöttem, a mi eddig a czáré volt; de
az más, mint Robsa és Gacsina uradalmai.
– Hivatalt kivánsz?
– Sőt fölmentetést kérek oly hivatal alól, melyet csak fölséged
megszabadításáért viseltem, s mely a mai napon túl fölösleges lett.
– Mit értesz ez alatt?
– A Daskoff herczegnőnek udvarlást. Felséged tudja, hogy én a herczegnőt
nem szeretem, mert – – mert mást szeretek.
Katalin mélyen nézett az ifjú szemébe; azután kezét nyújtá neki.
– Fölmentelek.
Ez volt Orloff jutalmainak összesége.
Hanem e pillanattól fogva Daskoff herczegnő észrevevé, hogy a rózsákból,
melyeket letépni segített, nem az ő számára van nyugágy vetve.
És Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébet testvére volt.
A lázadás kezdetekor az összeesküvők azzal tették könnyűvé tervük
sikerültét, hogy minden utczán kihiresztelék, miszerint Péter czár a
vadászaton leesett lováról s nyakát szegte, ezért engedte mindenki a
czárné trónra lépését oly akadálytalanul végbemenni.
Volt is rá gond, hogy a czár el legyen téve szem elől; elszállíták őt
Robsa várába, szigorú őrizet alá.
Hanem már julius 12-én beszélni kezdték a városban, hogy a czár
halálhíre nem volt igaz, hogy Péter most is él s el van fogva.
Az országnagyok közt elégületlen hangok hallatszottak Orloff kitűntetése
miatt. A kaszárnyákban a katonák egymás közt verekedni kezdtek; a
tengerészek arczul köpködték a testőröket, azt mondva szemükbe, hogy két
rubelért fejenkint eladták urokat, a czárt.
Katalint e nap éjjelén kétszer riaszták fel álmából utczai
csatározásokkal.
Julius 13-án Katalin hívei szükségesnek találták nyilt sisakkal lépni
föl Péter ellen.
Katalin tizenöt pontban fogalmazott nyilatkozványt hirdetett ki fogoly
férje ellen. E vádpontok voltak, hogy Péter nem birt képességgel
Oroszországot kormányozni, hogy Erzsébet czárnénak sok bút okozott, hogy
a megholt czárnő temetéséről nem gondoskodott illendően, hogy nem
törődött az állam ügyeivel, hogy az orosz nemzetet gyűlölte, hogy káros
újításokat hozott be, hogy a görög szenteket nem tisztelte, hogy
trónörökösét ki akarta zárni, s idegen főre juttatni a koronát, hogy az
ország törvényeit és szokásait megsértette, hogy a birodalom javadalmait
eltékozolta, hogy az orosz nép leghalálosabb ellenségével, a poroszszal
békét kötött, hogy az orosz nép érdekei ellen a dánokkal háborút
keresett, hogy a hadsereghez új hadgyakorlatot és egyenruhát hozott be,
és végül, hogy országlás helyett csak ivásra és dobzódásra volt gondja.
Julius 14-én megtudta Katalin, hogy e manifestuma daczára sokan vannak,
a kik Pétert nem találják eléggé bűnösnek, hogy Európának megdöbbentő
példát szolgáltasson, milyen kevés ürügy elég arra, hogy egy uralkodó
trónját veszítse?
Julius 15-én Katalin czárnőt késő éjjel ismét felkölték, hogy személyes
megjelenésével segítsen lecsillapítani egy katonai lázadást, mely épen
azon Izmailofszky-kaszárnyában tört ki, a honnan diadalútját megkezdte.
Midőn e zavargás lecsillapításából megtért a czárnő, minden idege beteg,
fellázadt volt.
Hat nap óta Szentpétervár minden utczája úgy zajgott egész éjen
keresztül, mint nappal; a fölvert óriási hangyaboly nem tudott
lecsendesülni, s ha egy helyen lecsillapíták, más helyen újra kitört.
A czárnő kétségbeesésig izgatottan tért meg palotájába, követve
Orlofftól és udvari orvosától, ki az utóbbi napokban mindig vele járt.
Az orvos neve volt Kruse.
– Minő élet, minő élet? mondá a czárnő, midőn magukra maradtak, s ő
fáradtan rogyott egy karszékbe. Igy fog-e már ez mindig lenni? Oh Péter,
hát a börtönből is elérsz-e kezeddel?
Orloff és az orvos nem merték vigasztalni, tudták, hogy az csak még
jobban ingerelné.
– De engem nem fognak megalázni, szólt hirtelen fölállva. Kruse!
Az orvos eléje jött.
– Kruse, tud-e ön nekem oly gyorsan ható mérget adni, mely egy ember
életét akkor, a mikor ideje eljött, ketté tudja szakítani?
– Fölség!
– Nem szavakat kértem. Van-e önnél ilyen méreg? Nem tudhatja senki, mit
hoz a holnap. De azt tudja meg mindenki, hogy Katalin czárnőt nem fogja
más letörni, mint saját maga. Én mertem megvetni a halált, merem
megvetni az életet.
Az orvos tétovázni látszott, Orloff megtaszítá, hogy tegye, a mit a
czárnő kiván.
Kruse visszatért egy sötétszínű üvegcsével.
Katalin mohón nyúlt utána.
– És ez elég egy ember halálára?
– Fele is elég, bizonyítá az orvos.
– Akkor ez két embernek is elég, szólt Orloff. S mielőtt Katalin kezébe
jutott volna, elvevé az orvostól a méregüvegcsét.
– Mit akarsz vele? kérdé tőle Katalin sötét tekintettel.
– Majd ha eljön annak a két embernek az ideje, akkor kielégíteni őket
vele.
– Kit értesz e két ember alatt?
– Az egyik én vagyok.
– Hát a másik?
– Azt majd megmondom máskor.
Katalin nyugtalan gyanúval tekinte rá, keresztül akart rajta nézni s tán
kitalálta volna gondolatát, ha valami véletlen új riadal közbe nem jő.
A gyermek trónörökös, a kis Pál, kit Katalin mindig a magáé melletti
szobában hálatott, fölébredt; rossz álma volt, sírt; anyját akarta
látni. Dajkái nem tarthatták vissza, erővel áttört anyja szobájába, s a
mint meglátta őt, sikoltva futott oda hozzá:
– Anyám, anyám! Ne hagyj! Meg akarnak ölni. Az a véres ember, azzal a
nagy késsel. Ne engedd, hogy idejőjjön. Ne hagyd kinyitni az ajtót.
Bezártak a pinczébe, a hol Iván bátyám aluszik. Jaj, ha fölébred és ott
talál. Iván bátyám a kegyetlen! Ne engedj odacsukni hozzá. Jó leszek,
szót fogadok mindig. Jó leszek, imádkozom. Csak ne engedd, hogy Iván
bátyámhoz vigyenek, anyám, kedves anyám!
A gyermek lázreszketéssel bújt anyja ölébe, annak palástját takarva
magára. Az álmatlan estéken bizonyosan Iván bátyjával ijesztgették
dajkái, hogy féltében aludjék, s aztán a gyermek felőle álmodott.
E gyermek rémlátása a földre zúzta Katalint. Leroskadt mellé, úgy ölelte
keblére, és sírt és haját tépte kétségbeestében. Nem volt czárnő, úrnő,
csak egy gyermekében élő anya volt.
– Ne félj, ne félj! Ártatlan gyermekem, te nem fogsz Iván bátyád
tömlöczébe jutni. A te szép fejedért nem fog nyúlni a véres kezű ember.
Ha el kell menni, magammal elviszlek téged, s akkor olyan jó helyen
leszünk, a hova nem jöhet utánunk senki.
A kis gyermek lassan elcsendesült anyja ölében.
A czárnő Orloffot szólítá.
– Orloff, add ide azt az üveget.
Nem mozdult senki.
Körültekinte. Egyedül volt gyermekével a szobában. Orloff és az orvos
eltávoztak észrevétlenűl.
A czárnő csöngetett.
– Hová lett Orloff? kérdé a belépő udvarnoktól.
– Fölség. A gróf eltávozott a palotából.
– Utána kell küldeni rögtön és tudtára adni, hogy én hivatom.
Parancsolom, hogy ide jőjjön. Érted-e? Ha nem jönne, erővel kell őt
visszahozni.
Az udvarnok elsietett.
Ki találhatta volna meg Orloffot most, az éjszakai zavargó nép
tömkelegében, hogy visszahozza?
* * *
A lázadási zaj, mely éjjel az utczákat betölté, a következő napra is
átterjedt. Az utczákon zendülő néptömegek jártak-keltek, kiket a
Woronzoffok küldöttei izgattak fel; minden pálinkabódéban arról
beszéltek, hogy a czár nem halt meg, hanem elutazott németországi
hadseregéhez, s nemsokára vissza fog térni; a különböző ezredek katonái
véres verekedéseket folytattak a csapszékekben, mik egész nap
eltartottak, hol az egyik verte ki a másikat, hol a másik foglalta el a
tért; ittas demagógok tartottak bőszítő beszédeket a nyilt vásártéreken,
s a testőrség alig birta az árt föltartóztatni, hogy a czári palota
küszöbéig ne hatoljon, melynek ablakaiból jól lehete hallani az
éjjel-nappal le nem csillapuló óriás zajgását.
E palota legpompásabb teremében járt fel s alá nyugtalanul Katalin,
abban a czárnői fényes öltözetben, melyben megkoronázták. A terem az
erkélyre nyilt, ez erkélyről szokták Oroszország uralkodói magukat
népeiknek megmutatni, mikor annak ideje van, mikor a lármázó sárkány, a
nép, tűzokádó torkába egy kegyes, lecsillapító szót kell hajítani.
Katalinnak perczről-perczre készen kellett arra tartania magát, hogy e
sokfejű szörnyeteg előtt megjelenjen.
Karján a trónörökössel, fején a moszkvai koronával, vállán a hermelin
palásttal, és arczán az ellenállhatlan mosolygással, szemben a jégarczú
halállal. Akkor aztán váljék el, hogy melyiknek van nagyobb ereje: e
mosolygó hölgynek, vagy ama csontfejű úrnak?
A népzaj perczről-perczre jobban közeledik a palota felé. A testőröknek
meg van parancsolva, hogy lövést tenni nem szabad, ha a vont fegyver nem
segít, vonuljanak a palotába vissza.
Az udvaronczok nem titkolják a forrongás okát. Katalin úgy is jól tudta
azt.
A nép akarja tudni, hova lett Péter czár?
A szabadon bocsátott, a megvetett vetélytársnő megmutatta, hogy fulánkja
éles. Vele együtt el volt bocsátva az élő tanú, ki Péter czárt börtöne
ajtajáig kisérte. Woronzoff Erzsébet Katalin palotájának hajtá vissza a
felzaklatott árt ezzel a két szóval: «Péter él!»
S milyen könnyű volna ezt az árt ismét visszatéríteni medrébe másik két
szóval: «Péter meghalt».
S milyen könnyen megtörténhetnék ez!
Épen e gondolat ejté kétségbe Katalint.
Hova lett Orloff? Hová tűnt el a méreggel? Kit értett ama «másik» alatt?
Ha végrehajtaná az iszonyú tettet, a czárnőt és gyermekét megmentené
vele; ah de átkozott volna az, a ki ezt tudta, a ki ezt helybenhagyta, a
ki ezt meg nem akadályozá.
Ah, e tusa rettenetes!
A férj kelt harczra a nővel, a hitves a hitvestárssal. Egymás életerén
tartják kezeiket. A melyik elbocsátja a másikat, az maga halt meg. Nincs
választás! Ölni kell annak, a ki élni akar. Nem alkudhatik többé. Nem
kegyelmezhet és nem kérhet kegyelmet. Valamelyiknek bele kell feküdni a
sírba, mely meg van ásva.
Oh irtózatos, irtózatos.
A czárnő kezeit tördelve jár fel s alá koronatermében s hasztalan kér
tanácsot e sötét emlékű ősöktől, kik ott a rámákban festve vannak, s
kiknek újjai olyan szép pirosak most is az atyafivértől.
Senki sem jön hozzá tanácsosai közül. Nem merik háborítani.
És a fenyegető zaj egyre közelít; a városnak minden harangja zúg. Ki
tudja már hol az ellenség, hol a jó barát? A távolabb városrészekben
puskaropogás hangzik, a kaszárnyákban verekesznek.
Az utolsó lovas testőr-osztály is bevonul már a palota kapúin, s jő
utána hömpölyögve a fékezhetetlen tömeg, az a minden főváros mobja,
melyet nem látunk máskor, csak a mikor rettegünk tőle. Magas póznákon
fehér zászlók emelkednek ki a tömegből, mikre vörös betűkkel van
felírva: «Hol a czár?» Némelyiken csak egy nagy kérdőjel, semmi más.
Erre feleljen, a ki tud.
Katalin zsibbatag idegekkel látta ablakán keresztül e nagy kérdőjeleket
közelíteni.
E válság perczében lépteket hallott háta mögött.
Orloff jött meg.
– Te vagy? kiáltá Katalin. Honnan jösz?
– Fölséged hivatott. Elébb nem jöhettem; de jókor jöttem épen. Lépjen ki
fölséged az erkélyre, mutassa magát a népnek.
Katalin önkéntelenül engedte magát az erkélyre kivonatni.
Láttára mindennemű ordítás támadt. Egy része a népnek, a délczeg
fejedelmi alak láttára éljent kiáltott a czárnőnek, más része Péter
czárt követelé; akkor Orloff a czárnő mögül kilépve, a népzajt túldörgő
hangon kiálta:
– Nézzetek oda!
S a mint kezével az utcza végére mutatott, a meglepett néptömeg,
kiváncsian intése után tekintve, egy pillanatra elcsendesült, s a
csöndes percz alatt erőteljes hangon kiálta Orloff:
– Péter czár meghalt! Nyissatok útat halottas szekerének és adjátok meg
végtiszteletét.
Az utcza túlsó végén, hová Orloff mutatott, s melyet még a gyalog
testőrség tartott elzárva, egy gyászszekér közeledett, hat fekete lóval
s a gyászravatalon feküdt nyitott koporsóban – Katalin férje, III. Péter
czár.
Katalin felsikoltott, midőn meglátta a halott arczát. Ráismert, bár
nagyon el volt kékülve.
A népharag egy percz alatt le volt hűtve.
A lázadó tömeg egyszerre kétfelé vált az utczán s letérdepelt a kocsi
előtt.
A nehéz szekér lassan döczögve haladt végig a kövezeten, gyakran
megállíttatva, hogy a nép vezetőinek, orosz szokás szerint, meg lehessen
csókolni a holt czár ajkait.
Azt mondják, hogy e csók után mindenkinek feldagadt az ajka később.
S a mint a gyászszekér mögött ismét összezáródott a néptömeg, aként
keletkezett annak nyomában az üdvriadás.
– Éljen a czárnő!
Katalin visszatámolygott Orloff karján a terembe.
Sápadtan, bűntudatos halványan kérdezé tőle:
– Mit tettél? hol van a méreg?
– Fele még az «egyik» számára meg van. A másik felét már elvette a
«másik».
Katalin irtózva taszítá el magától Orloff kezét.
Az országnagyok most megtölték a koronatermet, eljöttek üdvözlő
beszédeket tartani, a nép rekedtté ordítá magát a palota előtt «Éljen a
czárnő!» kiáltásaival, s Katalin a trón lépcsőjén feküdt, arczát
eltemetve kezeiben s keserűen sírva.
A czárnő meg volt mentve, hanem a nő, az elveszett!
* * *
És Orloff igazat mondott: a méreg megmaradt fele csakugyan azé az
«egyiké» lett. Mikor elveszté a czárnő kegyét, az ő életét is az oltá
ki, a mi a megholt Péter czárét.
EGY LENGYEL TÖRTÉNET.
Madamoiselle Larisse valami középszerű énekesnő volt Párisban, ki ott
nem sokra vergődhetvén az operánál, elmondta magának azt a nagyon sok
elődje által feltalált jelszót: «A művésznek minden ország hazája», s
egy vállalkozó operatársulat primadonna assolutájaként elutazott
Varsóba.
Azonban még mielőtt az orosz rubelekkel megismerkedhetett volna,
tapasztalást tett a rendőri szabályozások mezején: a kormányzó azt
hitte, hogy a franczia társulat föllépte zajos politikai demonstráczióra
adhat alkalmat, s egyelőre betiltott minden debütirozást.
Az operatársulat igazgatója lótott-futott Pontiustól Gortsakoffig, egyik
nap biztatták, másik nap elutasították; a társaság tagjai ez alatt az
adósság-csinálás minden módszerein keresztül gyakorolták magukat, s mire
definitive ki lett jelentve, hogy semmiféle egyéb mulatság a varsóiaknak
meg nem engedtetik, mint esténkint a szász kertben trombitáló katonai
zenekar hallgatása, akkorra ők is eljutottak abba a definitivumba, a
mikor már az embernek az utolsó hajaszála sem az övé.
Madamoiselle Larisse ugyan elég szép hölgy volt arra nézve, hogy egy
nagy városban éhen meg ne haljon, s ha egyszer a lámpafény elé
kerülhetett volna, bizonyosan elég hódítást vihetett volna véghez abban
a városban, a melyben az orosz premier véleménye szerint, egyedüli joga
csak a hódítónak lehet, hanem arra mégis kényes volt, hogy jobb
foglalkozás hiányában, a rendőrfőnökhöz menjen s engedélyt kérjen tőle
gyászruha viselhetésére.
Föltéve, hogy ezt a lapot nők is olvashatják, nem akarom megmagyarázni,
mit jelentenek a lengyel királyságban a rendőri engedélylyel gyászoló
hölgyek?
Pedig az éhség rossz tanácsadó s a társaság minden tagja elzüllött már
erre-arra, az igazgató kimondta, hogy «sauve, qui peut!» meneküljön, ki
hogy tud.
Larissenak már két nap óta nem küldött házigazdája ebédet, mert az
addigiért sem fizetett; fűtőszereit is megtagadta, sőt azzal a világos
biztatással kecsegteté, hogy holnap lesz a napja, a mikor a kisasszonyt
az ajtón kívül fogja elhelyezni.
A menekülni nem tudó primadonnának volt még egy katulya theája, egy
dobozka czukros kétszersültje, azt előkereste, s nagyon jót nevetett,
midőn, más tüzelőszer hiányában, szerepeit rakva egymás után a
kandallóba, azoknak tüzénél theája utolsó maradékát főzögeté.
A papirostűz rendesen több füstöt ad, mint lángot; Larisse azon vevé
észre, hogy mire a theája megfőtt, majd megfulladt a füstben, ki kellett
nyitnia az ablakot, hogy friss lég jöhessen be.
Azután leszűrte theáját egy kis törtfülű csészécskébe s előkereste a
szekrény fenekéből azt a rumos palaczkot, mely otthon Párisban még tele
volt. Sajnálkozva vevé észre, hogy abból bizony már egy árva cseppet sem
lehet többé kifacsarni. Fel is fordította, úgy nézett bele. Nem volt
abban egyéb, mint a multak boldog emléke: az illat.
– Se baj, kisasszony. Van nálam. Ihatjuk azzal.
Ezzel a szóval egy rekedt férfihang lepé meg, a szobája közepén.
Larisse nem ejté el ijedtében az üres palaczkot, hanem marokra fogta
azt, mint egy buzogányt, olyanformán, mintha valakinek a fejéhez akarná
vágni.
Egy torzonborz szakállú férfi állt előtte, a mint a füstös légkörben
kivehető volt alakja, zsinóros czamarkában és térdig sáros hosszú
csizmákban, fövegét és hosszú bőr útitáskáját kezében tartá.
– Micsoda ez? riadt rá a leány, hogy jön ön ide?
– A nyitott ablakon át, kisasszony, engedelmet kérek.
– Mit akar ön itt?
– Legelőször is azt, hogy tegyük be az ablakot s ne beszéljünk ilyen
hangosan, mert az Varsóban nem szokás éjszaka; másodszor azt, hogy
küldje el kegyed, szép kisasszony, a házmestert az «Arany róká»-hoz egy
kis vacsoráért, mert tegnap óta egy falatot nem ettem; és harmadszor,
hogy ugyanazzal az emberrel hivasson papot, a ki bennünket
összeeskessen, mert én önt ma nőül akarom venni.
– Meg van ön tébolyodva? kérdé Larisse egyik bámulatból a másikba esve.
– Dehogy vagyok. A legnagyobb kényszerűség az, a mit teszek. Engedje meg
kérem, hogy leüljek; csak a vasúttal futottam versenyt, egy kicsit el
vagyok fáradva. Hanem azért, a mint megesküdtünk, egy óra mulva utazni
fogunk.
– Uram, ön helytelenül tréfál velem. Én nem vagyok az, a minek ön hisz.
– Én tudom, hogy ön egy becsületes, derék leány; különben az nekem
mindegy. Önnek az utolsó garasa is elfogyott, haza nem mehet Párisba; én
tehát önt feleségül veszem, ha beleegyezik, s rögtön vasútra ülünk, meg
sem állunk Párisig. Én nem kivánok öntől semmit, mint a mindennapias
gyöngédségeket, a miket nők szoktak férjeik iránt útközben tanusítani s
azután, ha Párisba értünk, akkor szabadságában áll kegyednek válópert
indítani végre nem hajtott házasság alapján.
– De mire való ez uram?
– Hogy mire való? ez nagyon hosszú történet, mihelyt Párisba érünk,
azonnal elmondom önnek egészen. Oh az nagyon hajmeresztő történet! Olyan
érdekes, mint valamely regény. Kegyedet az mulattatni fogja. Hanem addig
ne kérdezősködjék felőle semmit. Elég legyen kegyednek annyit tudni
felőlem, hogy igazi nevem, melyet kegyednek felajánlok: Zseminszky
Kázmér; hanem ezt nem viselem, csak mikor egyedül vagyunk. Tárczámat
átadom kegyednek, benne van százötvenezer frank papirokban; fizessen ki
mindent, a mivel tartozik, s az úton gondoskodjék szükségeimről. Ha
Párisba érve elválunk, vagyonomat megfelezzük, ha én velem útközben
valami történik, vagyonom kegyedé marad egészen.
– Uram, ön engem elrémít.
– Azt elhiszem. Magam sem kételkedem benne. Tegye be kérem az ablak
tábláit; a kozák őrjáratot hallom közelíteni.
Larisse önkéntelenűl szót fogadott; pedig az által, hogy ablaktábláit
betette, egészen a rejtélyes betörő discretiójára bízta magát.
– Köszönöm, kisasszony; látszik, hogy kegyednek szíve van. Sajnálom
nagyon, hogy szívének jó tulajdonságait nem tanulmányozhattam elébb.
Most kénytelen vagyok így ajtóstól, sőt ablakostól rohanni be a házba.
Tehát miután az első kérésemet volt kegyed szíves teljesíteni egy
percznyi gondolkozás után, talán elég lesz öt percznyi gondolkozás arra,
hogy vajjon hozasson-e mindkettőnk számára vacsorát. Ime, odaadom az
órámat is, akaszsza kegyed a nyakába, s aztán nézze rajta a perczeket.
A jövevény levette óráját, aranylánczostól, s az énekesnőnek adta.
– Jó, uram; nem bánom, vacsoráljon hát itt.
Larisse kiment, beszélt a házmesterrel, pénzt adott neki s nemsokára
visszatért, maga hozva az átvett ételeket, mintha értené, hogy azt az
alakot egy harmadiknak meglátni nem szabad.