Ott volt például Woronzoff herczeg három leánya. Az egyik, Buturlin
tábornokné, hirhedett szépség és a mellett jó szívű, szelid kedély. A
másik Daskoff grófné, ha nem is oly szép, mint nénje, de annál elmésebb,
kifogyhatatlan humorú, művelt lélek. A harmadik Alexandrowna Erzsébet,
se nem szép, se nem eszes, s még csak azzal az előnynyel sem bírt, a
mivel nénjei, hogy férjnél lett volna, kinek neve sok titkot eltakarhat.
A nagyherczeg ezt választotta magának a három közül.
Hogy Woronzoff Erzsébet nem volt szép, azt elég volt egyszer elmondani,
– ilyesmit nőknél hosszas leirásokkal bebizonyítni nem szokás, – azt,
hogy nem volt eszes, több ízben lesz alkalmunk tapasztalni.
Legelőször is nem tartott semmit arra, hogy mit mond a világ, az udvar,
a czárnő és a hitvestárs arra, hogy ő egyszerűen elfoglalja az
oranienbaumi kastélyban azt a helyet, mely Katalint illeté? A viszonyt
senki sem titkolá, a herczeg dicsőséget látszott benne találni, hogy
neki kedvese van, s a főúr leánya büszkélkedett abban, hogy őt a
nagyherczeg kitűnteti.
Woronzoff Erzsébet többre is gondolt.
Miért ne történhetnék meg az, hogy Katalint és fiát egy reggelen épen
úgy kiragadják ágyából, mint kiragadták Annát és Ivánt, a négyhónapos
csecsemő czárt, s eltegyék őket örök fogságra épen úgy, mint eltették
azokat, s akkor a megürült széken miért ne ülhetne Woronzoff
Alexandrowna Erzsébet, s miért ne viselhetné Katalin levert koronáját?
Mióta Péter Woronzoff Erzsébethez közel állt, csodákat tudott meg, a
mikről azelőtt fogalma sem volt. A kegyencznő elmondta előtte, hogy mit
tud a világ neje és Soltikoff felől? Az ilyen felfedezéseket rendesen a
férj szokta megtudni legutoljára, s mi még rendesebb, egy új kegyencznő
által, mert más mit is háborgatná vele?
A hidegség annál zordonabb lett a férj és feleség között; készült
éjszaki hózivatarrá válni.
Daskoff herczegnő Woronzoff Erzsébetnek testvére volt, Katalin
nagyherczegnőnek pedig udvarhölgye.
Hogy e két nő egymással addig fog harczolni, a míg az egyik elbukott, az
bizonyos; az a kérdés, hogy a harmadik melyiknek fog segíteni, a
testvérnek-e, vagy az úrnőnek?
Erre sem nehéz a felelet: a testvérnek – nem.
Egy napon Daskoff herczegnő arra a meglepetésre jutott, hogy a mint
Katalinhoz belépett, a nagyherczegnő dalolt! A búskomoly hölgy, a kit
már lélekkórosnak hittek, egy vidám lengyel dalt énekelt zongorája
mellett, mely hangszer még akkor nem volt minden kerekesrokka
helyettesítője, mint most.
Daskoffné elbámulva állt meg az ajtóban.
A nagyherczegnő észrevette udvarhölgye csodálkozását, s azzal felugrott
helyéről, kaczagva eléje szaladt, nyakába borult s kényszeríté maga
mellé ülni a pianóhoz, s azt akarta, hogy tanulja meg ő is azt a szép
mazurkát.
– Ejh, be gyönyörű dalt tud fenséged! valjon hol vette ezt?
– Most tanultam! szólt vígan Katalin.
– Kitől? és hol?
– Csitt. Ez nem elmondani való. Ogre megharagudhatnék érte.
Ogrenek hítták egymás között a nagyherczeget.
– Talán a szép lengyel?
– Csitt. Én nem szóltam semmit.
– Én sem szóltam semmit. Pedig jó volna, ha mindenikünk elmondaná, a mit
tud. Én például tudok valamit Poniatovszkyról, s elmondom azt, ha
fenséged is elmondja nekem, a mit felőle tud.
– Attól függ, hogy mit tud ön?
– Én azt tudom, hogy a nagyherczeg parancsolatjára el akarják őt
távolítani az udvartól.
Most már nem volt szükség elmondani Katalinnak, hogy hát ő mit tud
Poniatovszky felől? Villámokat szóró szemei, indulattól lihegő keble,
haragtól égő homloka elbeszélték azt eléggé; felugrott helyéről s
dühösen, mint egy sértett nőoroszlán, járkált végig teremén.
Daskoffné hagyta őt elébb átkeserülni, azután beszélt tovább.
– Ha fenséged parancsolná, én meg tudnám azt akadályozni.
– Hogyan? kérdé Katalin, ki önuralmát nem tudta többé visszanyerni.
Lehet-e valakinek elküldetését az udvartól meggátolni, ha zsarnokaim úgy
akarják? nem elűzték-e tőlem anyámat, nem küldte-e el a czárnő legjobb
barátnéját, csak azért, hogy nekem senkim se legyen?
– Szerencsére nem csak a rokonok között vannak fenségednek igaz hívei.
És úgy gondolom, hogy Poniatovszky azon percz óta, midőn fenséged
először szót váltott vele, két egymást ellenőrző cselszövény hálója közé
került. Az egyik itt akarja őt fogni, a másik el akarja őt vonni innen.
De «mi» hatalmasabbak vagyunk. Bestucheff föltétlen híve fölségednek.
– De mit tehet ő a czárnő ellen?
– Mások által sokat. Bestucheff izent a varsói udvarhoz, hogy
Poniatovszkyt nevezzék ki Lengyelország nagykövetéül Szentpétervárra.
– Ah?
– És ez már megtörtént. Poniatovszky ezentúl Lengyelországot fogja
képviselni az orosz udvarnál s mint ilyent sem kiutasítás, sem
Szibériába küldés által nem lehet többé eltávolítani.
Katalint, ha előbbi haragja csak tízszer árulá el, mostani öröme
elárulta százszor. Össze-vissza csókolá Daskoffnét, ki ily eszes
fordulattal tudott úrnője szívügyébe belejátszani.
– És már most tanítson meg fönséged arra a szép lengyel dalra.
Katalin jó kedve a kicsapongásig ment, mint szokott búskomorságra hajló
kedélyeknél lenni. Mikor már a nő élvez, akkor örömével el tud
hallgatni. Különös ital az a szerelem. Ez akkor adja a mámort, míg nem
élvezéd, s kijózanít, ha elteltél vele.
– Mától fogva lengyel ruhában fogok járni, lengyel színeket viselek,
minden lengyel lesz rajtam és körülem, szólt Katalin forró szíve
mámorában.
A kedves lengyelek!
Mint a história rebesgeti, Katalin czárnő korában nagyon különösen
hálálta meg e szíves szolgálatot – a kedves lengyeleknek.
* * *
A nagyherczegnek kedvese volt, tehát most már mindent megtudott, a mit
felesége vét ellene; azt is nagyon hamar megtudta, hogy Poniatovszky
Szentpétervárott nemcsak a lengyel királyt képviseli, hanem az orosz
nagyherczeget is.
Péter leskelődhetett a nagyherczegnő után.
Semmi kétsége nem volt a felől, hogy az ifjú lengyel a nagyherczegnő
kegyencze, csak hogy nem voltak rá bizonyítékai.
Katalin ritkán ment ki a palotából, ha kiment, minden lépése ellenőrizve
volt; hozzá pedig nem járt Poniatovszky.
A lengyel követ feltünő egyéniség volt; büszke, elegáns tünemény, száz
lépésről meg lehetett rajta ismerni a nemes embert; délczeg járását,
kevély fejhordozását minden udvari cseléd ismeré már; ilyen alaknak nem
lehete észrevétlenül keresztül siklani a fejedelmi palota csarnokain.
Nem is járt Katalinhoz semmiféle férfi, csak épen az egy udvari szabó, a
kinek természetesen minden nap el kelle mennie a nagyherczegnőhöz, ki,
ha a fényűzést még nem is, de a jó ízlést szerette, s bár nem pompás, de
új ruhát viselt magán minden nap, s aztán azt ismét tudjuk, hogy a
szabóknak a szép hölgyeknél, még ha fejedelemnők is, oly kiváltságos
szabadalmaik vannak, milyenekre más halandó ember nem tarthat számot. Ők
megbizott benső barátok, kikkel titokban susogni lehet, kiknek joguk van
a delnők öltöző teremébe hatolhatni, öltözetük kezdeményeit
szemlélhetni, más emberekre nézve magasan tiltott részletekbe
bocsátkozni, s ebben bizonyára senki sem botránkozhatik meg, legalább
még ekkorig olyan bohó férjnek nem hallotta a világ hírét, a ki féltő
dühbe jött volna azon, hogy egy idegen férfi ifjú nejének leleplezett
vállára teszi egyik kezét, a másikat meg a csípőjére s úgy vesz mértéket
egy vállfűzős derékhoz.
Hanem hát hogy ez se hiányozzék, Péter nagyherczeg volt az első férfi, a
kinek az a nyugtalan ötlete támadt, hogy meg kellene vizsgálni, mi joguk
van a szabóknak e benső viszonyhoz a más feleségével?
Egy napon kiválasztott testőr-tisztei közül egy hat láb magas ukraniai
példányt s azt mondá neki:
– Tsitserkoff, eredj, állj őrt a palotakert ajtajában, s mikor be fog
rajta lépni a nagyherczegnő udvari szabója, állítsd meg. Ráismerhetsz,
francziásan van öltözve, tarka gyapotbársony kabátban és kard nélkül,
rózsaszín harisnyát visel, mire a szabók kevélyek. Szólítsd fel, hogy
jőjjön hozzám rögtön, én is akarok neki valami megbízást adni – a grófné
számára. Ha vonakodik hivásodra eljönni, fogd nyakon és hozd el.
Tsitserkoff helyt állt a megbizásnak; bevárta a leírt alakot, ki mélyen
szemébe nyomott háromszegletű suta kalappal fején, alázatosan hetyke
járással, s félig urias, félig ügyetlen könyökhordozással, mint ki
útjáról nagyon bizonyos, közeledett a palotakerten keresztül a
nagyherczegnő lakosztályába vezető bejárat felé.
– Megállj! kiálta útját állva Tsitserkoff. Hová mégy?
– A nagyherczegnő ő fenségéhez, felelt szolgálatkész hangon a
megszólított; én vagyok ő fenségének az udvari szabója.
– Tudom. Hát csak most ne menj oda, hanem gyere velem.
– Nem lehet, kérem alássan, szabódék a megtámadott, ő fensége parancsolt
expresse velem, s az mindennél elébb való.
– Bangó! A nagyherczegnőnél még van valaki előbb való is a kastélyban, a
nagyherczeg. Ő fensége hivat magához; dolgot akar adni.
– Merci monsieur; én csak szoknyákat varrok, s azt talán a főherczeg nem
visel.
– Visel, nem visel, arra neked semmi gondod, ha én mondom, hogy gyere,
hát gyere.
– Azt határozottan mondhatom, hogy én egyenruhákat nem tudok varrni.
– Azt is kell tudnod, ha parancsolják; egyébiránt szoknyát fogsz varrni,
még pedig pompásat, Woronzoff herczegnő számára.
A monsieur tailleur e szónál sarkára állt.
– Micsoda? Én Woronzoff herczegnő számára dolgozzam? Én! Katalin
fejedelemnő udvari szabója? Jamais!
Azzal megfordult sarkán s kezdte ott hagyni Tsitserkoffot.
– Hallod-e, szabó, ne tréfálj, szólt a testőróriás, jőjj velem, míg szép
szerével jöhetsz.
– Most nem érek rá.
– Tehát nem jösz? kérdé Tsitserkoff s elkezdé zsebkendőjét
összecsavargatni.
– Adieu!
Arra Tsitserkoff utána ugrott, egy lépéssel utolérte, a zsebkendőjéből
csinált hurkot nyakába vetette, s brutalis erővel megragadva, minden
ellenkezés daczára odahurczolta a nagyherczeg elé.
– Itt van az átkozott szabó.
A szabó azonban már akkor nem volt szabó, hanem dühös oroszlán, ki
elégtételt követelt a népjog nevében, mely Lengyelország képviselőjének
személyében ily durván megsértetett.
Az a szabó volt Poniatovszky.
A nagyherczeg meglepetést színlelt. Meg nem foghatta, hogy történhetett
e balfogás testőrtisztje részéről, kit ott satyrikus komolysággal
lepirongatott, hogy nem tud egy szabót megkülönböztetni egy gavallértól;
a követ úrnak pedig tanácsolá, hogy máskor ne járjon ily túlságos
egyszerűen öltözve, mert így a cselédek könnyen összetéveszthetik a
nagyherczegnő udvari szabójával.
Poniatovszky nem is kért, nem is adott több magyarázatot.
Mikor Katalinnal találkozott, még látható volt fehér nyakán a durva
erőszak nyoma, mit a hurok hagyott maga után.
És talán ez volt az, a mit Katalin a nagyherczeg adósságai közé a
visszafizetendők rovatába felírt.
Ez a véres hurokszorítás.
* * *
A mely napon Péter udvaronczai nyomán elterjedt az udvari szabó tréfás
qui pro quojának adomája az udvarnál, Bestucheff burnót-döböze is
megtette a magáét.
Az államügyér látta, hogy a harcz már megkezdődött, mely csak az egyik
fél bukásával fog végződhetni.
Péter nyomában volt neje új cselszövényének, s a czárnő könnyen
ingerelhető volt az ilyen hírekkel.
Bestucheff burnótszelenczéje a következő napokra ez utasítást adta ki:
«A nagyherczeg iszákossá lett; kábító italokkal vesztegeti egészségét;
nem tekint sem helyet, sem időt, hogy e kárhozatos szenvedélyének
kielégítést szerezzen! – Add tovább.»
Két nap mulva el volt terjedve a hír, mindenki beszélte illustrálva,
adatokkal bizonyította, hogy Péter mennyire beleszeretett az orosz
égetett italokba, soha se lehet teljesen számítani rá amiatt, hogy az
ember nem tudhatja, milyen lelki állapotban fogja találni.
* * *
A nagyherczeg igen rosszul tanulta ismerni a nőket, különösen rosszul
pedig saját nejét.
Azt hivé, hogy a kényes természetű felfedezés óta egészen kezébe adta a
sors e büszke asszonyt, kitől az ideig úgy félt, ki reá oly varázst
gyakorolt, midőn szerette – és midőn gyűlölte.
Használni akarta helyzete előnyét.
Csak úgy vadászköntösbe öltözve, a hogy a hajháról hazatért, melyre
Poniatovszky tréfás elfogatása után még elég időt talált elmenni,
felkeresé a nagyherczegnő lakosztályát s annyira vitte a bátorságot,
hogy Katalin előtt végig mert dűlni a nyugágyon.
Az a szándéka volt, hogy majd kínzó lassúsággal fogja a lesujtó eseményt
apródonkint előadni, hogy Katalint lassú tűzön pirítja meg, hogy tétova
repeső menekülési vágyaiban gyönyörködni fog.
Nagy meglepetés várt reá.
A félénk, lealázott nő helyett egy felingerelt furiával találkozott. A
nagyherczegnő féket vesztett szenvedélylyel rohant eléje, s a mitől a
nagyherczeg azt várta, hogy sok tagadás után meg fogja alázni az
elvitázhatlan ténynyel, épen azon kezdte Katalin.
– Uram! szólt merészen megállva a nagyherczeg előtt, ön ma a lengyel
nagykövetet szántszándékos erőszakkal meggyaláztatá. A nagykövet az én
parancsomra jött ide és én vártam reá. Mi rám nézve a nagykövet?
megmondom azt. Ő azon férfi, ki nekem azon hű tanácscsal, azon
vigaszszal, azon ragaszkodással szolgál, a mit ön, törvény szerinti
férjem, egy méltatlan kegynőre veszteget. Nekem csak azon jogokat adta
az oltár, a törvény, a miket önnek, s ha ön büszke tud arra lenni, hogy
férj, az én büszkeségem sem kisebb arra, hogy hitves vagyok. Én látom,
érzem, siratom a szégyent, a mivel ön minden nap tetéz, de hallgatok
róla; s ön elég esztelen, a szégyent, mely megtorlásul az ön arczára
visszaszáll, a világ előtt dobra ütni. Ön meggyalázta önmagát, mert most
az egész világ tudja azt, hogy Poniatovszky rám nézve az, a mi ön nem
lesz soha!
A nagyherczeg hüledezve állt fel e szóra helyéből. Ha az égből a mély
tengerbe hullott volna, jobban el nem lehete kábulnia a meglepetéstől.
– És most, ha férfi ön, azok után, a miket tőlem hallott, húzzon kardot
és öljön meg.
Katalin hátat fordított férjének.
A nagyherczeg pedig nem húzott kardot és nem ölte meg nejét, hanem a
nélkül, hogy egy szót szólt volna hozzá, eltávozott.
A férfi, ki az egész orosz birodalomban a legjobb vívó volt, ki nevetve
szokott vívni három ellenfél ellen egyszerre hegyes karddal, nem talált
egyetlen ripostvágást a nő ellenében.
Mit tegyen egy férfi, ha egy nővel kell tusára szállnia?
Nővel csak nő tud megvívni.
Péter azt gondolá, hogy Katalinnal méltó ellenfél gyanánt egyedül
nagynénjét állíthatja szembe: – a czárnőt.
A mint nejét elhagyá, kocsijába fogatott s hajtatott Szentpétervárra.
Ott pedig vártak reá.
A czárnő fölöttébb kegyes volt; azt úgy intézte Bestucheff. A mint Péter
bejelenteté, hogy nagynénjével szólni akar, a czárnő tudatá vele,
miszerint azon szerencsében részesülend, hogy vele fog ebédelhetni.
A czárnőt már ekkor, mint a tavaszszal kibuvó kökörcsin, úgy lepte körül
minden lépten-nyomon az a mendemonda, hogy Péter a trónörökös a
beszámíthatlanságig el van sülyedve egy undok szenvedélybe, mely
legrútabb minden emberi bűn között, mert állattá aljasít: a
részegeskedés.
Erzsébet meg akarta kisérteni, való-e, a mit az udvari közhír beszél?
Nem volt más az ebédnél jelen, csupán a czárnő, a nagyherczeg és a
czárnő benső udvarhölgyeinek egyike, Szemenovna Mária, ugyanaz a hölgy,
a kivel Péternek az első menuettet kellett volna tánczolnia menyegzője
vigalmán.
A czárnő maga is szerette az édes italokat; de nagy lelki akarattal birt
azoknak élvezetéről olyankor lemondani, midőn valakit mást akart a bor
befolyása alatti állapotában tanulmányozni. Még atyjától tanulta ezt, ki
azokat, kire gyanakodott, asztalához ülteté, s a mit azok mámortól
megoldott nyelvvel kibeszéltek, ő hideg józan fővel naplójába jegyzé, s
midőn eljött az idő, fejükre olvasta a részegen kimondott szavakat.
Az ebéd vége felé, midőn a franczia borokat hozták, szokása volt
Erzsébetnek fölkelni az asztaltól, s a többieket, kik még ott ültek,
azzal nyugtatni meg, hogy nemsokára visszatér, addig folytassák a
lakomát.
Ilyenformán azok messze elhagyták őt, s midőn Erzsébet visszatért, józan
távolból szemlélheté a bor tengerén messze elvitorlázottakat.
Ezúttal is Péter és az udvarhölgy egyedül maradtak az asztalnál a czárnő
eltávozása után.
Szemenovna Mária egyike volt Bestucheff burnótszelenczéje
szövetségeseinek.
A ravasz udvarhölgy egy palaczk franczia pezsgőbe, melylyel a
nagyherczeg poharát megtölté, egy csipetnyi spanyol burnótot vegyített.
A krónika szerint e por rögtöni kábító erőt kölcsönöz a bornak, mely az
eszméletet egyszerre elhomályosítja.
Midőn a czárnő az asztalhoz visszatért, már akkor unokaöcscsét oly
körülirhatatlan állapotban találta, melynek az udvariasság nevet adni
nem enged.
A nagyherczeg, hasonló állapotban levők szokása szerint, önmaga
legkevésbbé vette észre, hogy vele valami rendkivüli történt; elkezdett
nagynénje előtt nejéről beszélni, meg Poniatovszkyról; de az oly
összefüggés nélküli zagyva habarék volt, hogy dolgot adott volna valamit
megérteni belőle; végül aztán sírni kezdett, s a czárnő lábaihoz
rogyott, a honnan végre nem is tudott felkelni.
Erzsébet undorral és megvetéssel hagyta őt ott, meggyőződve felőle, hogy
egy méltatlan emberrel van dolga, ki ily fontos összejövetelnél sem tud
parancsolni szenvedélyének, a minek alapja a puszta testi szomj.
A nagyherczeg, természetesen, mire felocsúdott, semmit sem tudott
azokból, a mik vele nagynénje jelenlétében történtek; s azután erősen
csodálkozhatott a felett, vajjon mi oka lehet a czárnőnek, hogy őt többé
el ne fogadja, s semmi bizalmas kihallgatásra időt ne engedjen.
* * *
E közben Erzsébet czárnő veszélyes beteg lett; Robbe, az udvari orvos
titokban megsúgá Bestucheffnek, hogy ez utolsó betegsége a czárnőnek, a
melynek vége halál.
Sietni kellett a megkezdett munkával.
E nagy munka vége volt egy haldokló akaratát jobbra, vagy balra dönteni.
Bestucheff pártja jól elrendezé a szinpadot; jelenés jelenésbe vágott,
mindenki ismerte végszavát és játszott súgó nélkül.
A czárnő betegágyához csak azoknak volt szabad közeledni, a kik hozzá
éltében legközelebb álltak. Meg volt hagyva, hogy a nagyherczeg és
nagyherczegnő minden órában bemehetnek hozzá, az orvos és Bestucheff
egyszerű bejelentés után, két személynek pedig épen mindig oldala
mellett kellett maradnia; az egyik volt az udvarhölgy Szemenovna Mária,
a másik a régi kegyencz, Razumovszky Fedor.
Most már Razumovszky ősz ember volt; hosszú sora egymás után következő
neveknek választá el őt az első boldog napok emlékétől, de az mind nem
törülte ki őt a czárnő emlékéből.
A mily töredelmesen imádta bebalzsamozott jegyese hulláját, oly
kegyelettel tartá első kegyenczét, kinek emlékét annyi ifju üde
boldogság balzsama tartá elenyészhetetlen.
A czárnő nagy kábulásban szenvedett, meglepte az álomkór, csak erős
izgatások hatottak még rá, a mik új életre birták fölrázni.
Néha ébredni látszott s olyankor halkan kérdezé:
– Itt volt-e Péter? itt volt-e Katalin?
Szemenovna aztán felelt rá, hogy Katalin épen most távozott el; itt ült
és sírt sokáig. Mutatta a kendőt is, a mit ott felejtett.
– Hát Péter?
– Ő Oranienbaumban vadászik.
A czárnő ilyenkor sebesebben kezde lélekzeni: a vér szivének tódult.
Gyilkolta a hálátlanság, a mivel a nagyherczeg iránta viseltetik, kinek
ő koronáját szánta.
Annyiszor suttogták már fülébe, annyira telebeszélték lelkét, hogy Péter
nem érdemes a czárok trónjára, hogy egy tollvonás kell csak, a mely őt
azzá tegye, a mi semmi sem más, mint egy czárnőnek férje, a ki maga nem
czár.
Ez volt Bestucheff pártjának legfőbb czélja.
Erzsébet minden vádat hallott mindennap unokaöcscse ellen; hogy gyáva,
hogy dobzódó, iszákos, hogy az orosz vallást megveti, kigúnyolja, hogy
idegen műveltséget, külföldi szokásokat akar Oroszországba behozni, hogy
a parasztokkal, kozákokkal szövetkezik az orosz főnemesség ellen; hogy
nagynénjét nem tiszteli, még halálos betegségében sem látogatja meg; –
de még mind nem ez volt legfőbb bűne Erzsébet előtt, mely ingadozóvá
tette első lépését a trón felé; hanem az, hogy a porosz királynak,
Frigyesnek, oly határozottan kimondott híve volt Péter. Mikor még a
szertartásoknál is porosz egyenruhát hordott.
És Erzsébet épen akkor háborut viselt Frigyessel, kit az utókor a Nagy
melléknévvel ruháza fel. Már halálához közel volt a czárnő, midőn a hír
érkezett, hogy Apraxin tábornok Gross-Jägersdorfnál tönkre verte a
poroszokat s ez a hír új életre villanyozta, ez meghosszabbítá napjait;
lelke új küzdelemre talált, s tovább várta a világ eseményeit, a mikben
egyedül élt még.
Ilyenkor aztán minden eszméje azon aggodalomra vezette vissza, hogy a
mint ő szemeit lehunyja, a porosz királyt bálványozó utód minden diadala
koszoruját szét fogja tépni s az orosz fegyverek dicsőségét
behomályosítja gyalázatos békekötéssel.
A főorvos sugalmazása szerint a czárnőnek két napon túl semmi emberi
tudomány nem nyujthatta már életét; csak negyvennyolcz óra még, a mely
alatt tenni, merni, végezni kell.
Bestucheff sietett úgy intézkedni.
Ha a czárnő nem volna rávehető, hogy Pétert kizárja a trónöröködésből s
helyette Katalin fejére tegye a koronát, azon esetről is gondoskodva
volt.
A hadseregből mindazon csapatok és főtisztek, a kik Bestucheff hívei
voltak, Szentpétervárra lőnek rendelve, hogy a mint a czárnő meghal,
Bestucheff a fegyveres hatalommal kezében, kikiáltsa Katalint czárnőnek.
Leghívebb bajnoka volt e ligának épen Apraxin tábornok, a
grossjägersdorfi győző, s ugyanazt hadserege, melyet diadalról-diadalra
vezetett, annyira bálványozta, hogy tűzön-vizen keresztül, bárhová
követte volna.
Bestucheff tehát, a mint a czárnő közel halála bizonyos volt, hirtelen
futárt küldött Apraxin után, meghagyva neki, hogy rögtön forduljon
vissza s egész hadseregével iparkodjék minél előbb ott teremni
Szentpéterváron.
Az egész világ bámult rajta, hogy egy győzelmes hadsereg, legnagyobb
diadala után egyszerre megfordul, s mintha ő volna a vert fél, szapora
léptekben siet saját hazája földére vissza.
Apraxin tábornoknak épen akkorra kelle megérkeznie Szentpétervárra,
mikor Erzsébet czárnő ki lesz terítve a díszravatalon.
Az orvosi tudomány jól kiszámította azt: meddig tart az olaj, meddig ég
a kanócz, mikor fog utolsót lobbanni a láng? Az udvari orvos az órára is
fogadni mert, melyben Erzsébet utolsót fog lehelni.
Sietni kellett.
A megszámlált napok utolsóelőttién egyedül volt az udvarhölgy és
Razumovszky a beteg ágya mellett.
A czárnőnek az utóbbi napokban az a különös kivánsága volt, hogy
Razumovszky vegye kezébe azt a balalajkát, a mivel egykor, mint vándorló
muzsik Szentpétervár utczáin, énekelve, zenézve kenyerét kereste, míg
éneke a czárnő figyelmét magára vonta, s lett a paraszt énekesből gróf
és hetmán, a czárnő kegyencze, s titokban megesküdt férje.
A czárnő azt kivánta tőle, hogy énekelje el neki azon szép ukrán
népdalokat, miket egykor az ifjutól oly gyönyörködve hallgatott.
Razumovszky engedelmeskedék.
Előkereste bársonyos tokjából a gyöngyházzal kirakott hangszert, s oda
ülve a czárnő fekhelyének lábához, elkezde előtte énekelni rezgő,
töredezett hangon, kopasz fejét az ágy oszlopához nyugtatva. A czárnő
elmerengett rajta: mikor még ez a hang olyan csengésü volt, mint a
távoli harangszó, s mikor még e kopasz főről két felé omlottak a hosszú
szőke fürtök!
E rezgő hang, e kopasz homlok most legkedvesebb volt a czárnő előtt,
mindazok közt, a mik utána élve itt maradnak.
Egyszerre a rég nem használt hangszerről egy húr lepattant.
A czárnő összeborzadt.
– Fedor, ez a húr egyikünk halálát jelenti.
– Vagy talán mind a kettőnkét; viszonzá Razumovszky szomoruan.
A czárnőnek tetszett ez a mondás. Hizelgett neki.
– Oh Fedor, te még nem vagy elhíva a halálra.
– Vannak, kiket a halálra nem hívnak, hanem küldenek.
Erzsébet összeránczolá homlokát. Eszméit összpontosulni kényszeríté,
hogy valamit megértsen, a mit sejteni is nehéz.
– Téged, Fedor? ki küldene téged a halálra?
– Az, a kinek nem tetszik, hogy élek.
A czárnő úgy tett, mint a ki hirtelen kitalált valamit.