Produced by Albert László from page images generously made
available by the Google Books Library Project
JÓKAI MÓR ÖSSZES MŰVEI
NEMZETI KIADÁS
XXV. KÖTET
MILYENEK A NŐK? * MILYENEK A FÉRFIAK?
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
MILYENEK A NŐK?
ELBESZÉLÉSEK
IRTA
JÓKAI MÓR
A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA
BUDAPEST
RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA
1895
AZ ÚRNŐ.
Erzsébet czárnő, Nagy Péter és I. Katalin leánya, mielőtt a trónra
hivatott volna, igen ifju hajadon korában Holstein-Eutin herczeggel volt
eljegyezve. Mind az a szépség, női báj, az a hő szenvedély, mely I.
Katalinnál annyi tárgyra elágazó boldogságot árasztott, örökül szállt az
ifju czárleányra, hogy egyetlen, kiválasztott hű szerelemtárgyán
összpontosuljon. Erzsébet az imádásig szerette vőlegényét.
Az ifju, szép, nemes szivű vőlegény négy nappal a menyegző előtt
tüdőgyuladást kapott s a fejedelmi lakodalomra meghitt nászsereg a
kitüzött örömnapon épen jókor érkezett – temetési kiséretül.
Erzsébet életét egészen szétzilálta e csapás s tán az egész orosz
birodalom, tán a szomszéd Lengyelország is elég okot találhatna
megkönyezni e mívelt lelkü ifju halálát, ki egészen más alakot adhatott
volna a világtörténetnek.
A czárleány kétségbe volt esve vőlegénye halála miatt, elzárkózott a
világ elől, fogadást tett, hogy soha férjhez nem megy, s ezt a fogadását
még akkor is megtartá, midőn czárnővé lett s ötven millió alattvaló
nevezte anyjának.
Ascetai ridegségnek ugyan nem nevezhetni élete folyamát. A bűvcsomó,
mely annyi hő szenvedélyt egy erényben összefoglalt, a szerető feleség
hűségében, a mátka halálával szétpattanva, a szétbomlott indulatár
korlátlan csapongásokba fajult el; Erzsébet, mint az öltő-ruhát,
váltotta, vetette odább kegyenczeit; Alexis Gregorovics Razumovszky
grófot titkos férjének ismerék, s az is nyilt titok, hogy a Tarrakonoff
grófok uralkodói vérből származnak s egy Tarrakonoff Anna grófnét
Radzivill lengyel herczeg növendék leány korában elorzott Moszkvából s
Rómába vitte neveltetni, azon szándékkal, hogy nőül vegye s e
házassággal, mint trónkövetelő léphessen fel Oroszországban.
Hanem azért bármennyi szerelmi kalandot jegyeztek is föl a férjetlen
czárnéról az udvari hírszátyár krónikák, azt mindannyinak utána kellett
jegyezniök, hogy a kegyenczek hosszú sora sem birta elfoglalni a halott
helyét, a hű emléket. A czárnő mulatott, örült: de minden örömének vége
a meghalt vőlegény utáni könyben veszett el, s a kitüntetett kegyenczek
mindegyike tudhatá azt, hogy azon a csendes termen túl, melyben a czárnő
szemeibe nézni szabad, még van egy másik titkos szoba, mely férfi előtt
nyitva nem volt soha: – ez a holsteini herczeg mauzoleuma; ott fekszik a
bebalzsamozott vőlegény üvegkoporsóban, s ott virraszt a czárnő könyek
között, bűnbánattal az öröm és kéj napjai után. Ezt imádja, erről
gondolkozik, ez birja lelkét.
Mily érzékeny volt e pontban Erzsébet, arról legtöbbet beszélhetnének
Lapukhin és Bestukhoff herczegnők, ha a bosszúálló úrnő nyelveiket ki
nem tépette volna. A két herczegnő tréfát űzött abból, hogy a czárnő egy
halottat üldöz szerelmével s engedi magát az élők által üldöztetni.
Mindkettő Szibériában halt meg.
Mennyire nem volt Erzsébet szívének semmi része abban, a mit különben
szerelemnek is hínak, mutatja az, hogy trónörököst távol idegenek közt
keresett: nem gondolt azokra, kiknek természet törvénye szerint szívéhez
legközelebb kellett esni.
Nagy Péter leánya, Anna Petrovna, a Holstein-Gottorp herczeghez ment
nőül, s e házasságból született Károly Péter Ulrik herczeget választá ki
utódjául a czárnő; azt oda hivatta magához s Fedorovics Péter névvel
Oroszország nagyherczegéül nevezte ki, az országrendek tudomásával.
A fejedelem csinos arczú, szemérmes ifju volt, szelid, szenvedélytelen
kedély, inkább engedni, mint parancsolni született. Ifju koráig úgy
nevelték, mint a kinek hivatása lesz majd idővel egy kis csendes német
fejedelemség jámbor, békés polgárainak sorsát menni hagyni, a merre az
égiek intézik; – a midőn egyszerre a világ legnagyobb óriásának fejére
ülteté fel a végzet, s hozzá még olyan óriásnak, a ki még nőni akar.
Roppant szerencse! mondák a harminczhárom felé kerített herczegségek
szűk udvaraiban. Uralkodni jó, még olyan kicsiny gazdaságban is, hát még
oly roppant uradalomban, mely három világrészben is alig fér meg, s Nagy
Péter végrendeleténél fogva sok másnak is örököse.
Volt ama megsiratott Holstein-Eutin herczegnek egy nővére, ki Anhalt
Zerbst herczeghez ment nőül. E házasságból született Zsófia herczegnő,
későbbi néven Katalin.
Mikor Zerbst herczegnő megtudta, hogy Holstein-Gottorp Károly herczegből
Feodorovics Péter orosz nagyfejedelem lett, ismét felmerültek lelkében
azok a tüneményes álmok a kristálypalotákról, arany kúptetőkkel, az
arczra boruló millió jobbágyról, a keleti pompáról, a koronás
rokonságról, a mik testvére halálával oly hirtelen szétfoszlottak; hátha
most valóvá lehetnének.
Katalin fejedelmi alak volt; még alig tizenhat éves és a középszerűnél
magasabb. Alakja még emelkedettebbnek látszott fenkölt fejhordozása
által. Nyilt, magas homloka, hajlott sasorra uralkodói hajlamát
jellemzék, míg mélyen kék szemeiben a megtagadhatlan érzelemgazdagság
tükrözte magát édes tüzével; szép metszésű kicsiny szája, s hosszú, de
nem idomtalan álla a szenvedély és vágyak bölcsőjét árulák el magukban.
Ez arcz mindvégig ilyen volt, csakhogy később nagyon tudta, hogyan kell
azzal, a mit a szív érez, ellenkezőt mutatni.
Minden úgy történt, a mint Zerbst herczegnő előre ohajtá.
A szentpétervári udvarnál nagy kitüntetéssel fogadták a czárnő kedves
halottjának rokonait, s Katalin ifju szépsége minden versenytársát
elhomályosítá.
Az is egészen kivánat szerint történt, hogy a nagyherczeg abban a
pillanatban, melyben Katalint először meglátta, belészeretett; – a
hizelgők azt mondták, hogy halálosan.
Maguk sem tudták, hogy Péterre nézve milyen igazat mondtak akkor.
E szerelem valóban halálos volt reánézve; de akkor midőn már megszünt
szerelem lenni.
Kertész nem lesi ójtványa bimbóin a várt fakadást figyelmesebben, mint a
herczegnő a gyöngéd érzelem keletkeztét. Midőn az több volt már mint
sejtelem, Erzsébet czárnőhöz sietett s térdre veté magát előtte.
– Imádott nagy rokonom! Bocsáss meg a szívnek, mely tégedet szerelmével
elérni örökké iparkodott. Évek előtt boldognak érzém magamat azon
gondolatban, hogy testvérem által nagy lelked világító közelébe jutok,
évek óta voltam boldogtalan, a balvégzet által elvesztve a testvért, a
ki szívedet az enyémhez fűzte. A mit a balsors elrabolt tőlem, azt ime
az igazságos ég ismét visszaadni igéri. A lángot, mely felejthetlen
testvérem koporsóján kialudt, leányom ártatlan szívében gyujtotta meg
újra. A nagyherczeg meglátta őt és ő a nagyherczeget. Két villám
találkozása nem volt oly gyors, oly egyesítő. Erzsébet! E gyermekek
szeretik egymást; szeretik azon tiszta öröklött hűséggel, melylyel te
szeretted Lajosomat, megsiratott testvéremet. Add rájuk az áldást, mit
számodra szánt, mit tőled elrabolt a végzet, melyet ő bennük megadni
tartozik. Én kész vagyok megválni gyermekemtől, ki egyetlen mindenem; ha
te nem gátolod boldogságukat. Ő, a boldogult szellem, onnan az égből,
ihletét küldi le e szerelmi szövetségre.
A hang jól volt választva Erzsébet kedélyéhez. A czárné arczát elborítá
a köny, midőn megholt jegyesét hozták emlékébe; elérzékenyült,
megölelte, kebléhez szorítá a herczegnőt; boldog volt, sírt, magán kívül
jött. Mondá, hogy e szerelmi frigy Péter és Katalin közt neki is
kedvencz ábrándjai közé tartozott, hogy ez iránt több éjen át
tanácskozott Lajossal is, holt vőlegényével, s ez álmaiban megjelenve,
azt mondá neki, hogy helyesli e szerelmet. Semmi sem áll a boldog
szeretők szíve között; ismerjék meg egymást, legyenek szeretők, azután
vigye haza Katalint a herczegnő édes atyjához, nyerje ki annak
beleegyezését is, hogy ünnepélyes megkérés útján nyerje meg kezét
vőlegénye, s hozza el mint menyasszonyát Szentpétervárra.
Zerbst herczegnő előre is biztosítá a czárnőt, hogy a herczeg-apa nem
fogja megtagadni beleegyezését e házassághoz, melyet egyenesen a tiszta
szerelem maga szerzett.
* * *
Régi járása a világrendnek, hogy a kinek sok van, annak több adatik. A
szerencse milliomosok után fut; a vaksors sem jóban, sem rosszban nem
jár egyedül.
Mikor már jegyben járt Péter nagyherczeg Zerbst herczegnővel, ki a
Katalin nevet akkor vette föl, midőn az orosz trónörökösnek lett
eljegyezve: akkor jelent meg három előkelő úr Svédországból
Szentpétervárott, mint a svéd nemzet küldöttsége, az egykori
Holstein-Gottorp herczeget az üresen maradt svéd trónnal megkinálni.
Tehát két korona egyszerre, csak választani kellett közűle. A svéd
korona nem oly fényes mint az orosz; de már csak föltevésre vár; az
orosz messzevilágló, de még más fején van. A svéd trón szerényebb, XII.
Károly este óta nem is hódításra való; de nyugalmasabb és nincs udvari
cselszövényekkel aláaknázva. A svéd nemzet kicsiny, számra kevés, az
orosz óriás; de amaz hű, ragaszkodó, szabad, felvilágosult; ez a
forrongó elemektől ingatott, nagy lázadó, nagy rabszolga… A herczeg
sokáig habozott, melyiket válassza a két korona közül, miket a szerencse
aranytányéron hoz elé, azon egyedüli érdemeért, hogy Nagy Péter czár
vérének utolsó cseppjei az ő ereiben folynak.
A nagyravágyás soha sem volt ismerős lelke előtt; azt is megszokta, hogy
saját eszével ne gondolkozzék; a nehéz választásban asszonyakarat lett a
tanácsadó. Zerbst herczegnő kimondá, hogy leányát inkább akarja az orosz
koronaörökösnek, mint a svéd királynak nőül adni s e véleményét Katalin
is osztá.
Ha Péter csak egy pillanatig is hallgatta volna, mit szól a választáshoz
saját esze és szive? az kellett volna mondania: «jó, én tehát nőül
veszem majd azt, a ki svéd királyné akar lenni; ti pedig keressétek fel
azt, a ki jegyesemet czárnévá tegye», hanem a nagyherczeg esze és szíve
nagyon kevés beszédű volt. Ráállt, a mit a menyasszonyának anyja
tanácsolt, s elutasítá a svéd koronát.
Gyermekes öröme telt benne, mikor arczképeiket egymás mellé kiállíták az
eljegyzési nagy kivilágítás alkalmával s a bámész sokaság fennhangon
mondá: «milyen szép egy pár!»
A nagyherczeg jótermetü s csinos arczú ifju volt. Kissé erős vonásai
voltak, de finom arczszíne azokat kiegyenlíté; szőke göndör bajuszt és
körszakált viselt, s ajkainak finom metszése elfelejteté azt, hogy mikor
megszólalt, igen nyers kifejezéseket használt s beszédmodorában az
északnémet Krautjunkerek míveltségi fokán nem emelkedett fölül.
Tehát a nagyherczeget bizton lehetett a szép emberek osztályába sorozni.
Erzsébet czárnő azon volt, hogy a menyegző legnagyobb pompával menjen
végbe. Az ezredek, miknek sorfalat kellett képezni az utczán a díszmenet
alkalmával, új egyenruhákat kaptak; az oranienbaumi várkastély egészen
új pompával szereltetett föl az új házasok leendő lakául; a fényes
küldöttség már vissza is jött az elhozott menyasszonynyal, ki anyjostól
a czárnő palotájába szállt; Katalint már be is tanítá az archimandrita,
hogyan viselje magát a szent szertartás alatt.
Ekkor megbetegedett a vőlegény.
Épen úgy, mint Erzsébet czárnő jegyese; a lakodalom előtti napon és a
legmagasabb boldogság küszöbén; menyasszonya kezét kezében tartva.
Veszélyes beteg lett.
Katalin épen úgy kétségbe volt esve, mint egykor Erzsébet. Épen úgy
hevert a szent képek lábai előtt óra hosszat, nap-hosszat, imádkozva
ismerős és ismeretlen nyelveken a nagyherczeg megszabadulásaért.
Pedig milyen jó lett volna a herczegnek épen azon az úton elmenni, a
melyen Erzsébet kedvese jókor megmenekült a világból; milyen jó lett
volna neki is ott feküdni a másik mellett a titkos mauzoleumban, üveg
koporsó-födél alatt, balzsamtól megörökítve, asszonytól megsiratva!
Katalint egyszer sem ereszték beteg vőlegényéhez közel; még csak azt sem
mondák meg neki, hogy mi betegségben fekszik? A gondos iszonyat,
melylyel e betegség nevét mindenki rejtegetni iparkodott előtte,
gyaníttatá vele, hogy az valami borzasztó lehet.
Egyszer aztán azt hallá anyjától, hogy a nagyherczeg betegsége jobbra
fordult; életveszélyen kívül van.
Katalin örömkönyekkel vette e hírt; – most már tehát szabad tudnia, hogy
mi betegsége volt jegyesének?
Napok múltak. Katalin mindennap hallá, hogy a nagyherczeg jobban van,
már lábbadozik, már föl is kelt, s még mindig nem mondták meg neki, mi
baja volt?
Kérte, hogy bocsássák be hozzá; azt felelték neki, hogy még nem lehet.
Már hálamiséket is tartottak a kathedraleban a nagyherczeg szerencsés
felgyógyultáért s menyasszonyának még mindig nem volt szabad a felől
kérdezősködnie, hogy mikor láthatja meg jegyesét? minő veszély volt az,
a mitől megszabadult, s mi oka van e titkolózásnak?
Egy napon Zerbst herczegnő azzal a hírrel lepé meg leányát, hogy a
nagyherczeg ma kocsizott ki először a czárnő látogatására.
– Hát én mikor fogom őt láthatni? kérdé sietve Katalin.
Válasz helyett a herczegnő leánya nyakába borult s elkezde keservesen
zokogni: «Szegény, szegény leányom!»
– Mi történt? nem gyógyult-e meg a herczeg? Mi baja volt, a mit még
elmultával is síratnak?
A herczegnő most már kénytelen volt azt kivallani.
– A nagyherczeg a «fekete himlőn» esett keresztül.
Katalin összerázkódott s önkéntelenül eltakarta szemeit. Ez irtóztató
ragály azon években erősen kivette áldozatát; sokan elhaltak benne, s a
kik megmenekültek lázöleléséből, azoknak arczáról örökre le volt törülve
az isteni bélyeg.
A herczegnőnek eszébe juthattak mindazok az arczok, miket hintaja
ablakából az utczán megpillantott s miket elég egyszer meglátni, hogy el
ne lehessen soha felejteni, azok az arczok, tele gödrös sebhelyekkel,
megfosztva minden szépségüktől; szíve mélyéig hatott a borzalmas
gondolat: ha vőlegénye is ilyenné lett.
– Nagyon megrútult? kérdé félénken anyjától.
– Légy készen a legrettentőbb látványra; mondá a herczegnő, ki leánya
képzeletét a végsőig akarta fokozni, hogy a valót valamivel enyhitőbbnek
találja majd. A nagyherczeg iszonyúan eléktelenült, arcza egy forradásos
sebhely; szép szakála, bajusza kiirtva, itt-ott áll nehány szál belőle;
szép szemei beesve, szempillái feldagadva, szemöldökei eltüntek
homlokáról, s gyönyörű metszésű szája félregörbűlt a hólyagos himlőtől.
Borzalom rátekinteni!
Katalin összerázkódott e szavak hatása alatt, mikkel a herczegnő
képzelmét megfélemlíté.
Ettől félt a herczegnő, ezt kelle leküzdeni.
Feszült figyelmű aggálylyal vizsgálta leánya arczát, ki iszonyú
belküzdelmen látszott keresztül menni.
Katalin elérté a kérdést, mely anyja néma tekintetében volt lelkéhez
intézve.
– Ne félj anyám, szólt, belső borzadályát leküzdve: én erős leszek.
– Ezt igértem a czárnőnek én is, de ő kétkedik benne. Azt mondta,
lehetetlen, hogy e szörnyarcz látása vissza ne riasszon minden női
szívet; ő jelen fog lenni első találkozástokon, ő vigyázni fog minden
arczmozdulatodra s ha egy szemöldökrándulással elárulod, hogy a
nagyherczegtől iszonyodol, nem fogja megengedni, hogy a nagyherczeg
elvegyen; mert ő nem akar szerencsétlen nővé tenni.
– És te anyám?
– De én czárnévá akarlak tenni.
A kemény szó kemény szívre talált. Katalin azt felelte rá:
– Én is.
– Tehát a szerint viseld magadat. Mikor a nagyherczeget meglátod, meg ne
rebbenj; használj e napra pirosítót, halványságod el ne árulhasson; fuss
eléje, öleld meg; beszélj hozzá nyájasan, melegen; ne fordítsd félre
arczodat, mikor hozzá beszélsz, nézz egyenesen a szeme közé; simítsd meg
kezeddel arczát, mondd neki, hogy sokkal rosszabbat beszéltek felőle,
mint a milyennek látod valóban; légy lelkednél. Gondold meg, hogy a
világ legnagyobb koronájával játszol, s ha elejted gyönge kezedből,
összetörik az.
– Bizd rám anyám.
– Nehéz feladat; én nő vagyok, de összeroskadnék e rém alatt.
– Én leány vagyok és meg fogok vele küzdeni.
Az udvarmester már megérkezett, hogy a fejedelmi hölgyeket a czári
palotába szállítsa.
A találkozás a czárnő egyik mellékszobájában volt rendezve, hol a czárnő
a reggeli kihallgatásokat szokta tartani. Az ablakok készakarva sűrűen
le voltak függönyözve, hogy félhomály legyen a teremben, s a tükrök úgy
elállítva virágokkal, lefátyolozva csipkékkel, hogy a nagyherczeg ne
láthassa bennük magát.
Jelen voltak a czárnőn és nagyherczegen kívül Razumovszky Cyrill, a
hajdani balalaikapengető paraszt, s jelenben a legbefolyásosabb kegyencz
(titkon a czárnő férje), Bestucheff, a kanczellár, Csoglokoff, a
nagyherczeg – úgynevezett – nevelője, kit a czárnő azért rendelt mellé,
hogy a nagyherczeg lelkét olyan széppé tegye, minő egykori arcza, s ki
iparkodott azt a mostani arczához hasonlóvá tenni.
Erzsébet azzal a legyőzhetlen kiváncsisággal nézte Péter arczát, melyet
a határozottan rút sajátságos varázslatként költ az emberi kedélyben.
Irtózunk, borzadunk tőle és kényszerülve vagyunk mégis ránézni,
tekintetünk mindenüvé követi, nem bir igézetétől megszabadulni.
És e közben ki nem kerülheté a czárnő figyelmét, mily erőtetésükbe kerül
még a férfiaknak is, a kikkel Péter szóba áll, nyájas arczot mutatni
előtte; hogy fordítják félre arczukat a válasz közben; hogy iparkodnak
elmaradni tőle, hogy forgatják felfelé szemeiket, mikor háta mögé
kerülnek. A czárnőnek egy fiatal udvarhölgye, Semenovna Mária rosszul
lett bele, mikor a nagyherczeg hozzá fordult s azt kérdé tőle, hogy
ráismer-e még? – Pedig neki csak azt igérte a nagyherczeg, hogy vele
fogja tánczolni az első menuettet menyegzőjén.
Hát az, a kinek vele kell majd az oltár elé állani?
Az udvarmester jelenté a herczegnők érkezését.
Mindenki feszült figyelemmel tekinte az ajtóra; néhányan fájdalmas
szánakozással tekintének a nagyherczegre, ki önként, számításból egy
függöny árnyékába vonta magát s lesüté szemeit, mintha balsorsát
szégyenlené.
Katalin lépett be anyja előtt.
Mosolygó, sugárzó arczczal jött; szemei a nagyherczeget látszottak
keresni; könnyű volt ráismernie; oly borzasztó arcza volt, ah,
borzasztóbb, mint a milyennek képzelé.
Mikor megpillantotta, oda futott hozzá, megölelte, és azt mondta neki
nyájas hizelgő hangon: «Kedves Péter».
Az udvarhölgyek hüledezve bámultak reá; az udvaronczok fejcsóválva
súgtak össze; a czárnő éles tekintettel figyelt a jelenetre.
– Jőjön, jőjön ki a világosra, szólt Katalin, magával vonva a
nagyherczeget. Húzzák félre a függönyt, én látni akarom önt. Nekem azt
mondták, hogy én nem fogok önre ismerni. – Ah, nem igaz, nem igaz.
Nézzen ön rám, nézzen szemeimbe. A jóság, a szelidség most is ugyanaz.
Hisz ön most is oly kedves.
És megcsókolta az eléktelenült arczot!
Maga a czárnő is összeborzadt e csóknál, s Zerbst herczegnő nem állhatá
meg, hogy sírva félre ne forduljon.
Katalin a nagyherczeg karja alá füzé karját s annak vállára simulva
járult a czárnő elé, ki előtt gyöngéden meghajtá térdét és kézcsókolva
mondá:
– Bocsánat, felséges úrnőm, hogy a viszontlátás öröme nagyobb volt
nálam, mint a felségednek tartozó tisztelet; mentse ki felséged érző
szíve a feledékeny alattvaló bűnét, a szerető jegyes elragadtatásáért.
Erzsébet sokáig nem bocsátá el Katalin kezét kezéből és sokáig vizsgálta
annak arczát, de sem a kéz, sem az arcz egy rezzenéssel sem árulta el
azt az iszonyatot, a mivel ez órában ama fejedelmi leány szíve küzdött.
Talán egyedül ő volt az, kit ez elfogulatlan mosoly megcsalt; ki
visszaidézte emlékébe azt a perczet, midőn vőlegénye halálvonaglásai
közt feküdt s ő minden szentek lábainál hevert, fogadásokat téve, hogy
ha meggyógyuland kedvese, legyen bár arcza éktelenebb, mint a képre
festett Beliálé, örökre szeretni fogja. Ha e kedves vőlegény ily
nyomorúltnak kelt volna föl halottaiból, ő épen így csókolta volna őt
meg, mint Katalin.
De rajta kívül senki sem is hitte azt más: maga Péter sem.
Ő mindenki arczán olvasta az iszonyatot, melyet látása gerjeszt, s tele
volt azzal a gondolattal, a mi a legkinzóbb minden gyötrő tudalma között
az emberi szívnek: «engem nő nem szerethet».
Nincs bűntudat, nincs lélekfurdalás, mely ennél üldözőbb legyen.
A czárné elérzékenyült.
– Katalin, szólt, egy hét mulva menyegződet fogjuk megülni.
A herczegnő Erzsébet lábaihoz borult hálát ragyogó arczczal, lassankint
Péter is odatérdepelt mellé.
– Kivánjuk Istentől, hogy boldogságtok tökéletes legyen, rebegé a
czárnő.
S azzal az előtte térdelő pár fejére tevé kezeit áldó mozdulattal.
Feltünt mindenkinek, hogy arról a kezéről, melylyel Péter homlokát
érinté, nem húzta le a keztyűt.
A czárnő inte, hogy az elfogadásnak vége; érzé, hogy nagy fájdalom van e
jelenetben, a minek mindenki végét óhajtja.
Katalint a nagyherczeg egész kocsijáig kisérte: ott is látta mindenki,
hogy Katalin megszorítá vőlegénye kezét; s az udvarmester, ki szemközt
ült a herczegnőkkel, bizonyítá, hogy Katalin még a kocsiból is
visszahajolt, hogy őt még egyszer lássa.
Az udvarmester palotájukba fölvezette a hölgyeket s eltávozott.
Mikor aztán Katalin együtt maradt az anyjával, mikor senki sem látta
többé, akkor felsikoltott:
– Anyám, meghalok!
És eszméletlenül roskadt össze. Három órahosszat sem bírták életre
hozni.
Az udvarmester pedig visszatért az udvarba s jelenté, hogy Katalin
nagyherczegnőt a legderültebb kedélyben hagyta otthon.
A czárnő meg volt elégedve.
Razumovszky azt kérdé Bestuchefftől:
– Mit szólsz e jelenethez?
A főállamügyér végzetes meggyőződés hangján mondá:
– Ez az asszony nem czárné fog lenni, hanem czárnő.
*
Péter férje lett Katalinnak.
Ha szerencsétlen férj volt, szerencsétlenségét maga kezdte el; maga volt
annak legelső oka. – Félt nejétől!
Csodálatos paradoxon ilyesmit ki is mondani. Egy szép nő, a kitől a
férfiak félnek, a kinek a közelében szorongást, elfogultságot éreznek, a
kihez nem mernek közelíteni.
Nem Péter volt az első, a ki e félelmet érezé; még otthon atyja
udvarában ismert egy szép fiatal grófot Katalin, (akkor még Zsófia
herczegnő), a ki halálosan szerelmes volt belé, ki vakmerő, önfeledt
volt az alkalom és mód felkeresésében, mik által a herczegnő közelébe
juthasson, s ha egyszer ott volt előtte, vele szemtül szemben, egyedül,
tanuk nélkül, akkor nem tudott hozzá mit szólani, akkor elszorult
szívvel állt előtte, mint egy gyermek, akkor nem jutott eszébe, hogy ő
férfi: – úgy, hogy egyszer Katalin maga szólítá meg: «ön mindig így fog
én tőlem félni?»
Ugyanezt a félelmet érezte Péter is büszke, szép neje közelében. És ő
még hozzá azt is tudta, hogy arcza rút! az átkozott tükörbeli ördög
minden találkozáskor azt susogta szeme közé: «téged nő nem szerethet».
Akárhányszor jött a legforróbb vágyakkal neje magányos szobájába;
képzelme eltelve a legszebb nő bájaival, kit sajátjának tud, ki után
csak ki kell nyujtani kezét, hogy leszakítsa; mindannyiszor, midőn
szemközt állt vele, midőn mellette ült, egyszerre megszállta szivét az a
bibliai dæmon, a férjek gúnyos réme, Asmodai, ki hideg kardot fektet a
hitvesek közé, s Péter mindannyiszor úgy érezte magát, mint egy vert
gyermek; – nem jutott eszébe, hogy férfi.
Ez nagyon boldogtalanná tette a nagyherczeget.
Utóbb kerülni kezdé a nőt, kinek szépsége rá nézve gúny, s elvonult
oranienbaumi kéjlakába; Katalint a czárnő körében hagyva.
A nagyherczeg nem érzett még féltést; ahoz is férfibüszkeség kell s a
büszkeséghez neki joga nem volt.
Bizton is lehetett felőle. A czárnő, miután saját hajlamainak őrzésével
nem volt elfoglalva, egész idejét arra fordíthatá, hogy Katalin erényét
őrizze; s az ifju nagyherczegnő nagyon jól körül volt zárolva kémlelő
szemekkel.
A nagyherczeget hagyták magában mulatni.
Vannak csendes, szelid kedélyű gyermekek, a kiknek, ha az ember ad egy
dobozka ólomkatonát, egy fapuskát, egy bádogkardot, meg egy dobot hozzá,
egész nap elmulatnak magukban; felállítják meg szétrakják ónvitézeiket,
dobolnak, masiroznak, puskát, kardot forgatnak, hadonáznak, parancsokat
osztogatnak, pálczalovukat ugratják; azalatt legalább nem tesznek semmi
rosszat: nem kell utánuk nézni; elvannak ők játékszereikkel.
Ilyen csendes kedélyű gyermek volt Péter is.
A czárnő megengedte neki, hogy szerezzen magának játékszereket, egy
csoport holsteini katonát, a kiket a nagyherczeg régi hazájában
toborzott: alkotott belőlük sorgyalogságocskát,
gránátos-osztályocskával, cavalleriácskát, voltak utász-, hidász-,
tüzérosztályai; az egész mehetett ezernyolczszáz emberre. Azokat ő saját
képzelme szerint egyenruházta, az általa felmagasztalt porosz
fegyverforgatási mód szerint betanította, nagy fejtöréssel saját
dobverést talált ki indulójuknak. Ezeket aztán korán reggel kivitte
hadgyakorlatokra, hajszálnyi pontossággal felállítá, bámulatos
kanyarulatokban, előre hátra való menetelben a tökély végső fokáig
vezette; pontosan kiszámíttatá velük, hogy a porosz díszlépésben egy
percz alatt hatvannégyet, a harczlépésben 105-öt kell lépni, míg az
orosznál ugyanaz az elsőnél csak 58-at, a másodiknál 120-at tesz.
A kis hadsereg pompásan tudta a homlokváltoztatásokat, a vállvetéseket,
a nyolczad és három nyolczad kanyarulatokat, a félszegindulókat, az
oldalindulókat, a homlokzatból oszlopzattá alakulást, a lépcsőzetes
rendet, az ékalaku échelont, a négyszögöt; hogy azt gyönyörűség volt
nézni.
Benn a laktanyában aztán következtek a testgyakorlatok a nagyherczeg
saját felügyelete alatt, a kargyakorlat golyókkal és botokkal, a magasra
ugrás, a mélybe ugrás, a hosszatugrás, a kapva szökellés, a
lovon-átugrás, a terpesztett ugrás a nyergen át, a tolvajugrás, két
zászlóval a kézben, a földről a nyeregbe; – a mesterséges
egyensúlyjárások a levegőben hintáló gömbölyű gerendán,
fegyvergyakorlással; – a síma kötélen felmászások, a síma karón alá s
fel kúszások, a loboralakítás egymás vállára hágva bástya-ostromláskor,
a vívás mindenféle művészete, szúró, vágó fegyverekkel, a mikben a
nagyherczeg kitünő mester volt; senki nálánál jobban nem értette a
fleurettel bánást, az arretdöféseket, a battement, a ligade műfogásával
való lefegyverzést, a theatercoup-t, a contraterzet, a görbe karddal
senki sem tudta úgy kivágni a mesterséges «lengyel quartot» a mit
ellenvédni is oly nehéz, s a magyar huszáros elővágást, mely a támadó
ellenében védelem és visszatámadás egyszerre s a miknek betanításában ő
oly kifáradhatlan volt.
Ez elfoglalta napja legtöbb óráját, a mi fennmaradt, azt betölté a
zenegyakorlás: nála minden katonának kellett valami hangszerhez érteni;
mikor a puskát, a kardot letették, került a sor a fuvolákra,
klarinetokra, trombitákra; a kis hadsereg roppant zenekarrá alakult át,
s a nagyherczeg saját karnagyi elnöklete alatt gyönyörűen elharsogtatá a
szép német zeneműveket, azok közt mindig legelől Luther híres
choraléját. Néha a válogatottak színdarabot is adtak elő a nagyherczeg
örömére.
Ebből láthatjuk, hogy a nagyherczeg ideje jól el volt foglalva.
A czárnő azt mondta rá: hadd mulassa magát!
Hanem a titkos cselszövők, a számító udvaronczok, a vén tábornokok ezen
kezdék III. Péter bűnlajstromának jegyzékét:
«A nagyherczeg idegen nemzetbeli testőrséget alakít maga körül».
«A nagyherczeg a gyűlölt porosz hadgyakorlatot hozza be Oroszországba».
«A nagyherczeg megveti a nemzeti viseletet, katonáinak más egyenruhát
adva».
«A nagyherczeg az orosz vallás ellen merényel, midőn testőreivel Luther
énekeit zengedezteti».
E vádakat följegyezve találandjuk egykor.
Pedig, szegény nagyherczeg! ő csak játszott és nem gondolt a játékon túl
semmire.
Hát Katalin?
Az pedig, egy nő, ki szivében hordja egy Semiramis szenvedélyét,
férjétől elhanyagolva, környezőitől gyűlölve, megvetve, körülólálkodva
leskelődő szemektől, egy kéjsóvár udvar közepett, folyvást viselte azt a
márvány-arczot, melyről senki boldogságát nem olvashatja, s jobban
őrizte magát, mint minden ellensége és irigye, jól tudva azt, hogy a
csábító maga fogna lenni az áruló.
Egy jégdarab volt az izzó kohó közepett.
És tette mindezt – egy koronáért, a mit e büszke arczczal kelle
megérdemelni.
*
Bestucheff államkanczellárnak volt egy óriási nagy burnótos szelenczéje
(vulgo tubákos pixis).
Ezerszer engedelmet kérek mind a történelem, mind a költészet muzsáitól,
hogy az elbeszélés folyamában e még senkitől meg nem énekelt tárgyat
vezetem fel a Heliconra. De kötelezve vagyok rá a históriai adatok
miatt, melyek kikerülhetlenül belevezetik ujjainkat Bestucheff tubákos
pixisébe.
Bestucheff és vele együtt az egész orosz udvar erősen át volt hatva a
burnótozás szenvedélyétől. És ez valóban nem lenézendő szenvedély. Az
orrnak épen úgy megvannak a maga vágyai, követelései, miként az inynek,
a gyomornak, a szívnek és egyebeknek; s miután az orr minden emberi
tagok közt a legigénytelenebb, még csak öltözetet, még csak keztyűt sem
visel, joggal megkivánhatja, hogy őt is mulattassák valamivel, ne csak a
többiekre költsenek.
A ki a burnótozást feltalálta, nagyon lekötelezte vele az emberi nemet.
Egész addig az ideig senkinek sem jutott eszébe, hogy az ember a
szájától fölfelé is ember, mindenki csak arról gondoskodott, a mi azon
alól terjed; a burnóttal kezdték legelőször azt a bókot mondani az
emberiségnek, miszerint valaki magához vesz valamit, azért, hogy az
elméjét tisztítsa.
Fölöslegesnek találjuk e czélra orvosi könyvekből idézni tekintélyes
mondatokat, csupán azon tényre hivatkozunk, hogy a fejedelmek minden
jóravaló okos embernek, a ki eszével tesz az államnak szolgálatokat,
legyen az tudós, vagy miniszter, vagy külország diplomatája,
burnótszelenczéket szoktak megtisztelő ajándékul osztogatni.
A burnótos szelencze egy gondolkodó államférfinak valódi spiritus
familiarisa; ez az universal tanácsadó, ez a moderator, ez a
refrigerator, ez a Conversationslexicon; ez a kisegítő ezer bajban, a
kihez toties quoties folyamodni szokás, s a kit, ha a vele intim
barátságban élő valahogy elhagyott, elfelejtett zsebébe dugni,
nyugalmát, önmérsékletét hagyta el; házsártos, izgatott, imparlamentaris
magaviseletű lesz; összetűz legbizalmasabb lábon álló collegájával,
incapacitabilis lesz, mindaddig, míg collegájának eszébe nem jut, hogy
megkinálja egy szippanattal; a mikor aztán egyszerre helyreáll az
egyetértés, az elmék felvilágosodnak s a crisis elcsendesül.
Ilyen fontos condensator volt az államgépezetben Bestucheff burnótos
szelenczéje, ki felséges kortársát, Nagy Fridriket az által vélte
elhomályosítani, ha még nálánál is több burnótot elemészt, a ki pedig,
mint tudjuk, már nem is szelenczéből fogyasztá e dicső portrágyát, hanem
a kabátzsebét bádogoztatta ki s abból szedte elő.
Bestucheff burnótszelenczéje díszes egy remekmű volt a maga nemében.
Födelén felséges úrnőjének, Erzsébet czárnőnek arczképe
zománczfestéssel, a mellén levő rendjel finom mozaikból kirakva.
Ismerték e szelenczét a minisztertanácsban, a reggeli audiencziák
termében, a senatusban, a tábornokok gyűlésében; forgott az
archimandriták és nagykövetek kezén, s finom ujju delnők is csipegettek
abból, oly óvatosan érintkezve olympi ambroziájával, hogy fehér
keztyüiket be ne szennyezzék vele.
Hanem egy dolgot csak az avatottak ismertek a szelencze felől.
Azt, hogy ha valaki a hüvelykujjával a czárnő arczképén levő
mozaik-érdemjelt megnyomta, a szelencze födele jobbról balra is
csavarható lett, s akkor a felső fedél egy másik fedélre nyilt, a
melyben vékony kis papirszeletkék voltak rejtve, kicsiny gömbökké
összegöngyölítve, s míg a távolról néző azt hivé, hogy most a
kézről-kézre járó szelenczéből ez és amaz főúr és herczegasszony három
ujja egy adag szellem-élesztő port csiptetett föl, ugyanakkor az egyikét
azon kis papir-galacsinoknak vette magához, miket minden reggel a
főkanczellár oda szokott rejteni, s mikben utasítások voltak adva,
felfedezések téve a vele egyetértő szövetségeseknek, s a kikkel ez úton
minden nap tudatta napiparancsait, a nélkül, hogy hozzájok szólt volna,
a nélkül, hogy szemejárásával elárulta volna, hogy ismeri őket.
Már akkor készült az orosz országnagyok terve, hogy Pétert a czárok
trónjától megfoszszák.
Nem volt nekik eléggé orosz, nem volt eléggé nekik való úr.
Első hadművelet volt ellene: Pétert a czárnő előtt eláztatni. Addig
híresztelni hibáit, gyöngeségeit nagyítni bűnökké, bohóságaiból rémeket
alkotni, míg a czárnő kitagadja őt a trónöröklésből.
Ha ez nem sikerül, meggyűlöltetni őt a néppel, hogy elűzze a forradalom.
Ha ez is kevés, ellene fordítani a legfájóbb fegyvert, tulajdon neje
gyűlöletét.
A cselszövény még az első stadiumban volt.
Erzsébet bármerre fordult, mindenütt, mindenkitől ingerlő, izgató
czélzásokat hallott a nagyherczeg magaviseletére. Egymással semmi
érintkezésben nem levő emberek, a kikről bizonyos lehetett, hogy együtt
nem értekeztek, ugyanazt a tényt, ugyanazon szavakkal mondák el előtte;
a nagyherczeg majd egy pópát lökött ki a szobájából, ki új temploma
felszentelésére hívta meg; majd egész éjjel tivornyázott ittas tisztek
társaságában; majd a porosz királynak izent, hogy léptesse elő azon
ezrednél, hol eddig mint alezredes szolgált, ezredessé. (Ő, Oroszország
leendő uralkodója egy tegnapi német királyság ezredénél előléptetésre
vágyik!)
És ezekben az apró mendemondákban mindig volt valami kevés igaz. Ha
sokan mondják, még a nem igaz is ténynyé kövesül.
Mikor aztán a czárnő kellőleg fel volt ingerelve a nagyherczeg ellen,
akkor előjött Bestucheff s kegyes bölcseséggel elcsitítá ő felségét,
szelid mentegetésével lehűté magas haragját, csekélységeknek mondá a
felfedett hibákat, sokat rárótt az udvari rossz nyelvekre, igérte, hogy
szigorúan utána fog járni, ki terjeszti e mendemondákat? s el fogja a
rágalmat némítani.
Az a rágalom aztán el is csendesült, hanem mindjárt jött nyomába a
másik. Bestucheff burnótszelenczéje kifogyhatatlan volt – minden
tekintetben. Az egyik födele alatt mindennap friss burnót, a másik alatt
mindennap friss rágalom.
Egy reggel az udvaronczok e jelszót találták a hirhedett szelenczében,
mely aztán kézről-kézre járt:
«A nagyherczegnő nem boldog. Péter mellőzi. A czárnő nagyon ügyel reá.»
A czárnő megtudta a legujabb udvari hirt: «a nagyherczegnő nem boldog».
Sokkal gyanakodóbb, sokkal bizalmatlanabb volt neme iránt, mint hogy e
felől egyenes kérdést intézett volna Katalinhoz, vagy Zerbst
herczegnőhöz. Maga akará azt kitalálni.
Hogy Péter azon időt, a miket más halandó mézes heteknek nevez,
katonásdival tölti, az nagyon jól tudva volt a czárnő előtt, hanem
hiszen az Katalinnak csak egy mosolyába kerülne, hogy férje ne járja a
gyakorló mezőt Oranienbaumban: miért nem teszi hát? Péter nem szeret
mást, csupán hogy nem meri szeretni a sajátját. Kié itt a nagyobb hiba?
Ezt meg kelle tudni.
Egy napon Bestucheff burnótszelenczéjéből az a titkos rendelet jött elő,
hogy bizonyos Soltikoff nevű fiatal testőrhadnagynak divatba kell jönnie
rövid időn az udvarnál.
Ez a bizonyos Soltikoff testőrhadnagy alig volt még húsz éves s máris
annyi diadal koszoruja érte homlokát, a mennyit egy vén tábornok
nyugalomra helyeztetésekor is megelégelne. Csakhogy Soltikoff nem az
emberölés nemes hőstettei által nyerte ily ifju korában megérdemlett
babérait, hanem sokkal hálásabb úton. Soltikoff a férjek réme volt.
Ellenállhatlan ostromló a nőszívek ellenében.
A hogy Bestucheff elrendelé, Szentpétervár Don Juanja divatba jött az
udvarnál. Fel kezdett tünni az udvari estélyeken; hamis kalandjai
szájról-szájra jártak; a jó hangulathoz kezdett tartozni, hogy az
udvarhölgyek vele cselt szőjenek, utóbb egymás kezéből ragadozzák ki, s
ha hitelt lehet adni az egykorú emlékiróknak, annyira felkapták az ifju
lovagot, hogy végre minden hölgy, ifjabb és idősebb, melltűn,
nyaklánczon, kösöntyűn és gyűrűben viselte Soltikoff arczképét s a kinek
soha semmi viszonya nem is volt vele, divatszerűnek találta magát
Soltikoffal gyanúba hozni; a mi bennünk sajátságos fogalmakat támasztana
az orosz hölgyek erkölcsi érzetéről, ha előre értesítve nem volnánk a
felől, miszerint mind ez Bestucheff államügyér rendeletére volt ekép
elintézve. Soltikoffnak divatba kell jönni; Soltikoffnak fel kell tünni
az egész hölgyvilág előtt, hogy feltünjék a nagyherczegnő előtt is.
A nagyherczegnő valóban mindennap hallott Soltikoffról valami újat.
Hanem azért Katalintól nem hallott senki Soltikoff felől semmi újat.
Ugyanazon márvány-arcz volt, a mi eddig; az a semmi érzelemre nem
buzdító, az a hideg, lehűtő szoborkép.
E helyett az történt, hogy Soltikoff szeretett a nagyherczegnőbe
halálosan.
És talán ez volt első igazi szerelme, – mivel nem merte ezt bevallani.
Ime a harmadik férfi, ki Katalinba szerelmes és tőle fél, ki miatta
őrjöng és azt kimondani retteg.
A nőhódító, a férjek és vőlegények ijesztője, maga is félénk diákká vált
Katalinnal szemben, s bár mindig iparkodott közelébe jutni: mellette
elveszté a férfiak bűbáját, a bátorságot.
Katalin nem buzdította Soltikoffot, hogy merészebb legyen, pedig, hála
Bestucheff burnótszelenczéjének, az ujabb időkben a kémlelő szemek
elfordultak tőle, találkozhatott a kivel akart, ott, a hol akart.
De Katalin nem akart senkivel oly igen találkozni, mint a czári
koronával, s azt nem koczkáztatta senki szép szemeiért.
Pedig Soltikoffnak igen szép szemei voltak. Lehetetlen, hogy azt Katalin
észre ne vette volna: hisz akár hol járt-kelt, az ifju bajnok mindenütt
rajta feledte azokat; gyémántjaiért nem bámulták és irigyelték nemének
szépei annyira, mint azért az epedő szemsugárért, mely őt mindenüvé
követte.
Katalin nem fizetett e tekintetért semmit.
Hanem egyszer a véletlen keze is belevegyült a játékba.
Soltikoff atyja, ki Moszkvában lakott, hirtelen meghalt; az ifjunak haza
kellett mennie, hogy atyja temetésén jelen legyen s örökségi ügyeit
rendbe hozza.
Tábornokától engedélyt kapva az elutazásra, feljött az udvarhoz búcsút
venni.
Többek jelenlétében búcsúzott el a nagyherczegnőtől, meghajtva előtte
térdét s kezét megcsókolva udvari szokás szerint.
– Önnek atyja halt meg? kérdé Katalin részvétteljes hangon.
– S nagyon jó atyám volt, felelt Soltikoff.
– Ön eltávozik innen?
– Talán örökre, rebegé az ifju testőr s e perczben úgy érzé, mintha a
kéz, melyet tisztelő csókjával érinte, visszaszorítaná kezét, s midőn
feltekinte, a nagyherczegnő lesütött szempillái alatt könycseppeket
látott ragyogni.
Másnak könycsepp, gyémántcsepp az a szerelmesnek! Soltikoff egy hét
mulva megint Szentpétervárott volt. A mint atyját eltemették, soha sem
törődött a hagyatékkal, az örökséggel, sietett vissza az udvarhoz, ott
volt az az örökség, az az újan felfedezett kincs, a mit kivívnia
kellett, az a két igéretteljes könycsepp, melyen a fejedelmi kegy
keresztülragyogott.
Soltikoff most már komolyan őrült lett a nagyherczegnő miatt.
Elhanyagolt miatta szolgálatot, barátságot, régibb ismerősöket, vidám
czimborákat, udvari fényt, katonai kötelességet. Mély búskomorság
szállta meg, s ez arczán és egész viseletén meglátszott; méla,
szórakozott lett, s most még jobban félt a nagyherczegnővel találkozni,
mint addig. Egyszer véletlenül összetalálkozott vele mégis; a
nagyherczegnő egyedül volt.
Igazán véletlenül-e, vagy tán nagyon is kereste az alkalmat?
Ismét megrettent tőle; ismét reszketett előtte, s félénken lesüté
szemeit.
Katalin maga közelíte felé s megszólítá:
– Miért ön oly szomorú?
Vakmerő kérdés! Egy ifju nőnek azt kérdezni egy ifju férfitól, miért oly
szomorú?
Nem bizonyos-e felőle, hogy e kérdésre az lesz a válasz, hogy lábaihoz
fog omlani, hogy térdeit át fogja ölelni és azt fogja mondani: «teérted,
temiattad vagyok szomorú; te ölsz meg, te kínzasz, kárhoztatsz el; és én
meghalok, kiszenvedek és boldog vagyok bele.»
Miket beszélt, mi őrült szavakat mondott egy szerelmes ifju egy fiatal,
kegyetlen nőnek, a ki leendő uralkodónéja volt, s a ki őt megöletheté
vakmerőségeért? Katalin végig hallgatta azt; élvezé annak hevítő
bűbáját, mint valami ismeretlen mámor kelyhét, melyet a ki egyszer
ajkához emelt, nem bírja addig letenni, míg fenékig nem üríté.
Nem is iparkodott a vakmerő ifju karjai közül kibontakozni, csak a midőn
az széttárta keblét, hogy már most vágassa le azt a gömbölyű fehér
nyakát, ha szavai megharagíták, akkor jutott eszébe, hogy előle belső
szobájába meneküljön.
Soltikoff várta az elfogatási parancsot.
A helyett Katalin egy aranyszegélyű könyvet adott át neki az egész udvar
láttára, a franczia classicus legújabb műve volt az, Mithridate.
A czárnő nagyon szerette, ha udvaronczai a franczia költőket olvasták.
Katalin az ő izlését követte, midőn ez olvasmányoknak proselytákat
szerzett.
Soltikoff pedig talált az aranyszegélyű könyvben egy behajtott lapot, a
behajtott lapon egy aláhúzott sort, melyben ezt mondja Monimée
imádójának:
«Ah, meritez les pleurs, que vous m’allez couter.»
(Érdemeld meg a könyeket, miket nekem okozni készülsz.)
* * *
Katalin nem volt többé boldogtalan.
Míg az volt, víg arczot mutatott; együtt járt az udvar örömeivel, részt
vett mind abban, a mit mások mulatságnak neveznek; mikor pedig boldog
volt, akkor visszavonult a világtól, kerülte a szinházakat és az udvari
estélyeket, nem hagyta el palotáját, s arczán búskomorságot viselt.
És ez talán valami más a nőknél, mint tettetés; a mi a szenvedő nőt a
világ előtt derült arczczal járni kényszeríti, az talán dacz, talán női
erély, mit mi férfiak nem ismerünk; míg a mélabúskomorság a nő arczán,
ki szivében boldog, annak tanújele, hogy a lélek most önmagának él, a
külvilágra nem ügyel, egyedül boldogsága tárgyával van eltelve.
Ámde szerencsétlenségére Katalinnak, a ki rá legjobban vigyázott, maga
is nő volt. Erzsébet czárnő előtt maga az álarcz volt az áruló. A czárnő
gyanakodni kezdett. Már akkor nagy oka volt rá.
Egyszer véletlenül toppant a terembe, midőn Katalin és Soltikoff
egymással beszélgettek.
A czárnő azt vélte, hogy titoknak jött nyomára.
– Miért esedezett a főhadnagy a nagyherczegnő előtt? kérdé szigorú
hangon.
Katalin nyugodtan felelt:
– A főhadnagy megtudta, hogy férjemnél, a nagyherczegnél, az
udvarmesteri hivatal megürült, azt kivánná elnyerni s Oranienbaumba
áttétetni.
A czárnő végigbámult mindakettőn. Ha Soltikoff a nagyherczeg
udvarmestere lesz, akkor az soha Katalinnal többé találkozni nem fog,
mert a milyen bizonyos, hogy Péter Oranienbaumból nejét meglátogatni fel
nem jön, kétszerte valószínűbb, hogy Katalin sem fogja Pétervárat
elhagyni, hogy férjét katonai játékaiban megzavarja. Soltikoff kénytelen
lesz a nagyherczeg körül maradni, s Katalinnal nem találkozik többé.
Erzsébet újra elejté a fonalat, a mit már kezében tartani hitt. Rögtön
kinevezé Soltikoffot azon állomásra, a melyet Katalin számára
fölemlített, s a fiatal lovag elutazott Oranienbaumba, a nélkül, hogy a
nagyherczegnőt látta volna többé.
Hanem Soltikoff megérkezte után Oranienbaumban nagyot változott a világ
a nagyherczeg körül.
A katonásdi-játékok gyérülni kezdtek; a helyett a nagyherczeg víg
lakomákat tartott, tánczvigalmakat adott, a hol hölgyek is voltak jelen.
Soltikoff egyik élvezetet a másik után találta ki számára. Rövid idő
alatt a nagyherczeg legbensőbb kegyenczévé lett. És ez volt küldetésének
czélja, mit nem a véletlen ijedelme idézett elő.
Már akkor nagy szükség volt arra, hogy a nagyherczeg találkozzék
nejével.
Soltikoff poharazás közben annyi szépet tudott beszélni Katalinról, oly
ingerlő képét tudta rajzolni az elhanyagolt hitvesnek a félénk férj
előtt, mint eped utána, mily hű, mily szelid, mily kimélettel titkolja
boldogtalanságát, hogy Péter szíve lassankint fölmelegedett s egy szép
reggelen a szentpétervári udvar arra a meglepetésre ébredt, hogy a
nagyherczeg áttette lakását az oranienbaumi kastélyból.
A czárnő el volt ragadtatva az örömtől, midőn a nagyherczeg elmondta
előtte, mily szivesen fogadta őt Katalin, mily szeretve borult az érkező
keblére, mily boldogan töltik most együtt óráikat.
Később azt is elmondta Péter nagynénjének, hogy ez örvendetes
találkozásnak legmunkásabb eszköze Soltikoff volt. Ő beszélte rá előbb a
nőt, azután a férjét, hogy hagyjanak fel az eddigi gyűlölködéssel és
közelítsenek egymáshoz szeretettel.
Erzsébet czárnő átlátta, hogy Soltikoff a legnemesebb szívű udvaronczok
egyike, a ki csak valaha selyemharisnyát viselt s e nemes
magaviseletéért egy nagy értékű gyémánt melltűvel ajándékozá meg.
Bestucheff burnótszelenczéje ez idő szerint azt hirdeté, hogy a
nagyherczeg és a nagyherczegnő boldogok.
Erre a hírre okvetlen szükség volt abból az államférfiúi szempontból,
hogy a boldog házasságból rövid időn várandó trónörökös legitim eredete
minden kétségen kívűl helyeztessék.
A Woronzoff-pár, mely Bestucheff ellensége volt, néha ugyan
belekontárkodott a kanczellár finom cselszövényeibe, de finomabb,
ravaszabb ellenféllel volt mindannyiszor dolga.
Egy ízben a czárnőt sikerült fölingerelni Soltikoff ellen, ki az ifjú
lovagot maga elé hivatva, szemrehányásokkal halmozta el, a miért Katalin
iránt nagyon is sok jobbágyi hódolatot tanusít; sokan vétkes szerelemnek
is nevezik azt, a mi könnyen Szibéria pusztáiban érheti végét.
Soltikoff e rágalmak, e fenyegetések ellenében oltalmat keresett és
talált is. A nagyherczeg kelt oltalmára. Soltikoff méltatlankodva adta
elő neki, mily gonosz rágalmat támasztanak ellene, s kérte, hogy
bocsássa őt haza Moszkvába. A nagyherczeg maga ment fel a czárnőhöz
kegyenczét védelmezni az udvar rágalmai ellen, s úgy panaszolt miatta,
mintha ő lenne megsértve.
A czárnő vállat vont, az udvaronczok mosolyogtak, a hír Katalin füleibe
is eljutott; a nagyherczegnő sirt, el akarta hagyni rögtön az udvart,
még utoljára a czárnőnek kellett őt kérlelni, hogy béküljön ki.
Hanem Erzsébet gyanúja Soltikoff ellen azért soha nem aludt el.
Katalin nem sokára anya lett. Fiat szült, ki Petrovics Pál nevet nyert a
keresztségben.
Erzsébet czárnő az örvendetes eseményt a svéd udvarnak tudtul adni
Soltikoffot bízta meg.
A kegyencz örömmel fogadta e kedves megbízást, s repülve ment, repülve
jött vissza. Azonban fele úton érte az újabb rendelet, hogy menjen
Hamburgba, a hol ezentúl mint teljhatalmú nagykövet fogja az orosz
udvart képviselni.
Ez a legfényesebb alakba öltöztetett számkivetés.
Soltikoff jól értette, hogy mi történt vele, de bízott Katalin
szenvedélyében, ki nem fogja őt sokáig e kitüntető számüzetésben hagyni.
És Katalin talán eléggé vigyázatlan tudott volna lenni, hogy Soltikoff
visszajövetelének kieszközlését Erzsébetnél megkisértse, ha Bestucheff
burnótszelenczéje jókor elejét nem veszi minden eféle ballépésnek.
Mikor már Katalin annyira nem birta titkolni Soltikoff távolléte miatti
bánatát, hogy azt, férjén kívűl, mindenki olvashatta arczáról, egy napon
Bestucheff burnótszelenczéje következő napiparancsot oszta ki
párthíveinek:
«Az angol követség mellett van egy fiatal lengyel nemes, Poniatovszky
Szaniszló, a ki szerelmes a nagyherczegnőbe.»
Ismét új suttogás, cselszövés kezdődött. Poniatovszky egyszerre hírre
emelkedett az udvari körökben, ünnepelték, divatba hozták, a
nagyherczegnővel megismertették és Soltikoff – úgy el lett felejtve,
mintha soha sem élt volna. Nem is látta évekig Oroszországot. Szüntelen
a külföldön képviselte azt.
* * *
A trónörökös születése óta, melylyel egy időben távozott el Soltikoff,
Katalin ismét méla, ábrándozó lett. Péter is megsínylette a kegyencz
távollétét.
A nő búsongott, a férj unatkozott utána.
Péter azt gondolta magában, hogy egy búslakodó nő mellett joga van a
férjnek más mulatság után látni.
Mióta Soltikoff a világ legszebb asszonya karjai közé vezette a
nagyherczeget, tulajdon nagyherczegi neje karjaiba, azóta Péter nem félt
többé az asszonyoktól.