Darvai az idő óta nem látta többé a leányt.
Másnap rögtön elhagyta kastélyát, oda volt több hónapig, hírt sem
hallatva magáról.
A leány ez alatt ott maradt bezárva azon rejtett szobában, melynek csak
egyetlen ablaka volt a legtetején, azon bocsátottak le az ő és medvéje
számára eledelt.
E szobát a kastély valamelyik előbbi tulajdonosa, ki szenvedélyes festő
volt, alakíttatta így festő műhelylyé, a platfond magas ablakához szinte
lehetetlen volt a hozzájuthatás.
A leány naphosszant nyugton el volt rejtekében, legkisebb neszét nem
lehete hallani, de ha eljött az éj, ha a kastély lakói bezárták kapuikat
s aludni mentek, mikor már élesen halló füleiben az utolsó éjszakai
zörej is elcsendesült, fölkelt fekhelyéről, leoldá ágya függönyeiről a
vastag selyem zsinórt, felveté nehéz aranyos bojtjánál fogva az ablak
keresztvasára s csodás ügyességgel felkapaszkodva a zsinóron, a két vas
közti szűk nyiláson keresztül bújt, nesztelenül, csöndesen végig ment a
corridor tetején, s az odáig felfutó venyigefonadékon sebesen alásuhant.
Soha sem vette őt észre senki.
Ez éji vándorlásainak czélja rendesen azon kis házikó volt, hol a kis
pórfiu lakott, kit egykor megszabadíta.
A gyermek édes anyja és nagyanyja laktak ott egyedül. Az öreg asszony
különös előszeretettel látszott lenni a vadleány iránt. Egész éjeket
fenntöltött vele; s ha hála volt az érzet benne, mivel unokája életét
fizette vissza, úgy az gazdagon lőn visszaadva. Ő a leánynak lelket
adott, – beszélni tanítá.
A leány bámulatos előhaladást tett. Néhány hó alatt értette és beszélte
az emberi hangokat, lelke, szemei felnyiltak, az állati vad ösztönök
helyét érző indulatok foglalták el szivében, a gondolkozás
gyémántköszörűje megnemesíté arcza vonalmait, szemeiben élő lélek
tükrözé vissza magát. Megtanulta ismerni mindazt, mit eddig csak titkon
sejte, az Istent, kit eddig a kelő napsugárban együtt vőn észre az erdei
madárral, s a szerelmet, melynek önkénytelen vágyait a
csalogányhangokból leste el, s a néma sóhajtás helyett megtanulta a
keresztyének imáját, s a gerliczeturbékolás helyett az édes szót:
«szeretlek».
S tudott gondolni rá, mily öröm lesz az azon ifjunak, ki, mielőtt
lelkének gondolatai születtek volna, már birta azokat, ha e szót
váratlanul, véletlenül kimondatni hallja!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Egy napon Darvai egész váratlanul megérkezett. A leány hallá a
kocsizörgést, megismeré kedvese szavát. Szive dobogott, reszketett,
midőn közelíteni hallá lépteit szobája ajtajához, függönyei közé
elrejtőzve várta őt, onnan lesve rá örömtől pihegő kebellel, midőn az
ajtó feltárultával kedvetlenül vevé észre, hogy Darvai másod magával jő
szobájába.
Egy úri hölgy a 35–40 év között, arczán hajdani szépség nyomaival,
miknek helyét lassankint az erősebb indulatok vonásai kezdték
elfoglalni, büszkeség, megvetés, gyülölet. Ez jött Darvaival.
Darvai udvariasan kinálta a hölgyet, hogy üljön le, míg többi szobáit
elrendezik. Az úri hölgy büszkén támaszkodott az elébe tolt egyik szék
karjára s nem fogadta el a kinálást.
– Köszönöm, lesz még időm rá. Nagyon rövid leend, a mit önnek mondani
akarok.
– Annál hosszabb leend, a mit én szándékozom kegyednek mondani.
– Megengedem. Úgy is utoljára beszélünk egymással. Leányom a kolostorban
meghalt.
– Tudom, asszonyom. Láthatja, hogy cselédeim gyászlivreet viselnek.
– Úgy hiszem, csak a szót vesztegetném, ha most ön előtt mindazt
elmondanám, a mit a szerencsétlen gyermek ön miatt szenvedett. Nem élt
önnel egy boldog napot, önnek az üldözései elől menekült a kolostorba.
– Természeteink nem egyeztek.
– Jól van. – Nekem nincsenek szemrehányásaim. Ez eset bennem egészen más
gondolatokat költ, igen száraz, prózai gondolatokat, legkisebb érzelgési
szinezet nélkül. Úgy hiszem, ön elég tapintattal bir azokat kitalálni.
– Óh igen. E gondolatok tárgya nem egyéb, mint hogy nőm halálával gazdag
hozományát adjam kegyednek vissza.
– Reménylem, hogy ez ellen nincs ellenvetése.
– Dehogy nincs. Azt tudhatja kegyed, hogy a mit én magam örököltem, azt
réges régen eltékozoltam mind.
– Ez önnek okot adhat arra, hogy neje birtokát bitorolja, de jogot nem.
– Fogok keresni jogokat hozzá.
– S reméli ön, hogy hazánkban oly rossz lábon áll az
igazságszolgáltatás, miszerint egy ember neje vagyonát bitorolhatja, egy
ember, ki nejét halálra üldözé, ki vele három napig együtt nem lakott,
ki szembeszökőleg mindent, mi nejére emlékeztetné, eltávolíta magától,
mindent, nejének utolsó arczképeig.
– Rosszul van értesülve asszonyom, sőt nőmnek igen is híven talált
arczképét tartom magamnál, kegyedet épen azért vezetém ezen szobába,
mert épen itt van az, lássa s győződjék meg felőle.
S hirtelen felrántá az alcoven függönyeit, melynek sötétében térden
állva, reszketve, sápadtan látszott meg a leány; vonásait a hónapok óta
ébredező lélek annyira átalakítá, hogy maga Darvai is megdöbbentnek
látszék azoknak hasonlatossága miatt, míg az úrhölgy rémülten
tántorodott vissza a látvány elől és zavarodottan kérdé: «ki ez nő»?
– Ugy-e híven van találva, asszonyom? Vonásról vonásra, arcz, alak, maga
az a mód, a mint szemeit az emberre szokta vetni, mikor
elégületlenkedik, sőt az a kis emlékezetes szeplő arczán sem hiányzik.
Mit gondol ön, ki ez a leány?
– Gonosz lélek… hebegé az úrhölgy, merevül nézve a szivét reszkettető
alakot.
– Ez a leány, szólt Darvai, leülve a székre, melyhez napa támaszkodott,
egy szerencsétlen szerelemgyermek, kit anyja gyalázattal hozott e
világra, s hogy gyalázatát eltemesse, eltemette gyermekét is.
– Nem igaz, vágott közbe a hölgy.
– No, no, kegyed nem tudja, hogy mit akarok mondani. Az úrhölgy, ki a
leánynak lételt adott, épen akkor jegyben járt egy gazdag, előkelő
úrral; képzelheti ön, mennyire érdekében állhatott botlását a
legmélyebben eltitkolni. A gyermek egy szegény pórnőnek adatott át, hogy
nevelje mint tulajdonát. A pórnő egyszer, midőn fáért az erdőre járt,
kivitte magával a kis gyermeket, letette a földre, hogy munkájában ne
akadályozza, s midőn visszatért, nem találta többé ott, a kosárka,
melyben kihozta, üres volt.
Az úrhölgy arcza kékült.
– Soha sem akadt rá többet, bár mennyire járt utána. Az elveszett leányt
valami vadállat elragadta, haza vitte kölykeinek, a medvekölykek nem
bántották, megszerették, a vén medve megszánta, fölnevelte fiaival
együtt, s évek mulva beszélni kezdtek róla, hogy a vadleány itt-ott
megjelenve, ijesztgeti az embereket, kis gyermekeket ragadoz, s a
vadászok ebeit agyon verdesi.
Az úrnő reszketve hanyatlott egy pamlagra, s arczát elfödé kezeivel.
– Látja ön, asszonyom, folytatá Darvai hidegen, kegyetlenül, a leány
szépen megnőtt, arcza elragadó, termete bájos, csak lelke nincsen; egy
vadállat emberi alakban. Ki fog ennek elveszett lelkéről számolni
valaha?
– Hallgasson ön, hallgasson ön, rebegé az ijesztgetett nő.
– Mit gondol ön? ha egy napon e leány megjelenne a világ előtt, mind
azok, kik önnek leányát ismerék, nem egyhangúlag kiáltanának fel: hogy a
halottak feltámadtak a sírból, hogy az önnek szülötte, gyermeke.
– Az Istenért, mit cselekszik ön? sikolta fel a nő, kezeivel mintegy el
akarva fogni a hangokat, miket veje mondott, hogy a leányhoz ne
jussanak.
– Mitől se tartson ön. E leány sem hallani, sem beszélni nem tud emberi
hangokon.
A hölgyet lázas borzadás futotta át, a belső szemrehányás küzdelme volt
az, az ébredező dacz ellen, a lélek harcza önmagával… A dacz győzött.
– S mit akar ön uram a leánynyal? szólt visszatérő hideg nyugalommal,
föltéve, hogy ön be tudná bizonyítani, hogy a leány az enyim, mit nyerne
vele? meggyalázna a világ előtt. Ez önre nézve nem haszon. A
körülmények, mik e titkot rám nézve veszélyessé tevék, elmultak, férjem
rég meghalt, senki sincsen, a ki magánviszonyaim miatt kérdőre vonhatna.
– És ha én e leányt, miután bebizonyítám, hogy az öné, nőül venném?
– Képes volna ön azt tenni? kiálta fel elszörnyedve az asszony. – A
leány arcza kigyulladt e szókra. Nem vette észre senki.
– Nemde különös volna az, folytatá Darvai, ha egy szép estén, midőn
önnél legvigabban folyik a mulatság, a népes társaság közt önnek
kitagadott veje megjelenne egy hölgygyel karján, kinek láttára mindenki
bámulva kiáltana fel: ez ő! ez ikertestvére a megholtnak, ki midőn
beszélnének hozzá, akarnák mulattatni, leülne a földre, vagy az asztal
alá, szilaj, erdőben eltanult hangokat mormogva feleletül, s az elkapott
ölebecskéket fojtogatva rakásra.
A nő reszketve nyujtá felé karjait, szólni akart, de a hang elfagyott
ajkain.
A leány indulatosan veté le magát vánkosára.
E neszre a vánkos alatt nyugvó fenevad fölemelte fejét, tompa fenyegető
mordulással szólva bele az emberi beszédbe.
Az asszony ijedve szökött fel helyéről s e fenyegtő vadállat szilaj
szemeivel találkozva, önkénytelen másik ellensége felé hátrált, ki
ijedelmén mosolygott.
– Ne féljen tőle asszonyom. Ez a vadállat ön leányának anyja volt. Midőn
kegyed elveté őt magától, ez volt, ki felfogadta, felnevelte, azóta is
mindig vele járt, elkisérte börtönébe is és őrzi éjjel-nappal, mintha
édes anyja volna… nem olyan rosszak a vadállatok asszonyom, mint a
minőknek őket az emberek rágalmazzák.
– Mit akar ön, mit akar ön?
– Mindenekelőtt a kezem alatt levő javaknak birtokában maradni.
– De a leánynyal mit akar ön tenni? arra feleljen.
– Ha ön, asszonyom, leánya hozományáért sürget, akkor fellépek vele és
nőül veszem; ha békében hagy, akkor ön megegyezésével fogok számára egy
kolostort keresni, hol embert neveljenek belőle Isten számára, és
halottat a világra nézve.
Az úrnő éledni látszott, keble terheitől szabadulni.
A leány vad, tűztekintetet lövellt fekvő helyzetében a két alkuvóra,
gyilkos, embervesztő gondolatokkal teljes pillantásokat.
– Megegyezünk, szólt lassabban az úrnő, reszkető kezét vejének nyujtva,
mit az gúnyos mosolygással vont ajkaihoz, hidegen megcsókolva.
– De csitt, szólt az úrnő, attól a fenevadtól hogy fogunk megmenekülni?
ha nem engedend a leányhoz nyúlni. Itt erőszakot használni bajos.
– Elvégzem én, nyugtatá Darvai. Én szoktam a medvének néha
pástétomfalatokat osztani, majd legközelebb só helyett egérkővel fogom
neki megfűszerezni s néhány óra mulva végrendeletet tehet a bőréről.
Az ifju megnevette ötletét s azután gúnyos diadallal nyújtá kezét a
megalázott nőnek s a nélkül, hogy az elhagyott leányra egy tekintetet
vetne, eltávozott.