– Nem másolom meg, sőt lekötelezesz vele.
– De ha meg találod bánni.
– Akkor fizetek kétszáz aranyat bánatpénzül.
A társaság ez alku után még egyszer oly víg lett, mint az előtt.
Legvígabb volt Darvai, de látni lehete rajta, hogy erőlteti a jókedvet,
néha, mikor nem vette észre magát, elmélyedt, elkomorodott, s ha aztán
újra föleszmélt, úgy danolt, úgy kaczagott, hogy szinte látszott rajta,
mennyire jobb szeretne sírni s a poharakat vendégei fejéhez vagdalni.
Egyszer egyik inasa belép hozzá és jelenti, hogy egy vén pórasszony akar
vele okvetlen beszélni.
Máskor kiverette volna házából az ily órában alkalmatlankodót, de most
szinte kapott az alkalmon, hogy a társaságot elhagyni ürügyhöz jutott,
biztatva társait, hogy rögtön visszajő, fölkelt s elhagyta a termet.
Voltak kiváncsiak, kik meg akartak győződni felőle, hogy csakugyan
vénasszony-e a kiért kimegy? Percz mulva visszajöttek azzal a
megnyugtató válaszszal: hogy vén biz az és rút, mint az éjszaka.
Az ott maradtak elfoglalták üresen maradt helyét s jól mulattak nála
nélkül, s nem vették észre, hogy két hosszú óra mult el, mióta Darvai
kiment a nővel beszélni; a medvevadász felugrott az asztalra, ott
tánczolt a poharak között, s mikor épen a huszadik áldomáspoharat itta
ki új vadja örömére, belép Darvai, a szokottnál komolyabb arczczal s
illetődött, reszketeg hangon szólva hozzá, átnyújt kezébe egy csomó
aranyat: «itt bánatpénzed, úgymond, a leány itt marad… Mulassatok
czimborák… Én rosszul vagyok, lefekszem». Azzal elment.
– Tudtam! ordítá, poharát és pénzét a falhoz vágva a medvevadász.
A czimborák tovább ittak és danoltak.