Ez idő óta a vadleány gyakran kijárt erdejéből a kisded faluhoz, mikor a
lakosok mind elmentek a munkára s csak a gyermekeket hagyták otthon.
Ilyenkor addig kiáltozott, míg a pórfiu meghallá, s elébe ment az erdő
széleig, ott eljátszogatott vele a leány, hozott neki tarka madarakat,
piros erdei gyümölcsöt, s csudálatos csigahéjat, mit a tengerszem mélyén
keresett föl, fölvette karjára, s órákig elhordozta erdőkön, völgyeken,
s azután ismét visszavitte az erdő szélére, s onnan haza bocsátá.
Esténkint körül-körül járta a falut, behallgatózott kiváncsian a kis
kalyibák ablakain, keblében ismeretlen vágyakat érze, midőn tűzhelyeik
körül látta ülni a magához hasonló lényeket, az anyát, kit gyermekei
körülcsevegtek, az ifju legényt, ki suttogva beszélt titkos kedvesével,
az ismeretlen tárgyakat, mik az embereket körülvevék, s gyakran sírva,
jajgatva ment vissza az erdőbe, maga sem tudta, hogy miért?
Éjről-éjre beljebb mert menni a kis helységbe, csak azt várta, hogy az
esteli harangszót elhúzzák, akkor tudta, hogy minden lélek aludni megy,
akkor végig lopódzott a nesztelen utczákon, bement félve, tétovázva
egész a templomig, ott visszarettent a nagy tornyos épülettől,
visszafordult, s ismét másik utczára került.
Egy éjjel túl mert haladni a templomon. E nagy ódon épület valami
visszataszító hatást látszott iránta gyakorolni, még mikor túl volt
rajta, akkor is oktalan borzadálylyal tekintgetett rá vissza, s félve
kerülte ki annak a holdvilágban vetett árnyékát, s azután sietett a falu
tulsó részébe, melyet még soha sem látott.
Csöndes volt körül az éjjel. Elnyugodott szél és madár. Egyedül járt
végig a néptelen utczán a vadleány, mintha azon órában, midőn a
testnélküli lelkek feljőnek a földre, ő, a léleknélküli test, a
szellemet keresné, mit a természet elfeledett bele teremteni.
A mint a falu tulsó feléhez közelge, valami énekhang ütötte meg füleit,
húrok pengése és emberi nyelv danája… Előtte ismeretlen hangok…
Ismeretlenek, de elbűvölők. Hallgatózott… Félénken, tétovázva ment
közelebb, ismét közelebb. A tiszta csengő férfihang érzelgő ömledező
dala vonta őt közelebb-közelebb ellenállhatlanul… Egy nagy kert
rácsozatához ért, a kerten túl díszes úri kastély látszott elő, a
kastély erkélyén, a holdas félhomályban egy ifju férfit látott meg,
megismerte benne minapi üldözőjét, ki elől a nyilt halálon futott
keresztül, s kitől azután nem tudott megválni. Közelebb járult az éneket
hallgatni, s mentül tovább hallgatá, annál inkább elbűvölve érzé magát,
ereiben forrongott a vér, arcza kigyulladt, ajkai reszkettek. Már
egészen az erkély alá ért. Oly nesztelen lopódzott odáig, hogy az ott
ülő észre nem vevé jelenlétét.
Az erkély oszlopaira felfutó növények indái tekergőztek fel, ezeknek
egyikére felkapaszkodott, először csak félig, azután egészen átölelve az
oszlopot, fejét a lombok közé hajtá, úgy leste az énekest, mint a
tigris, mely prédáját keríti.
Az ifju elvégzé dalát, ujjai még egyszer végig futottak a guitarre
húrjain, s az utolsó accord után bágyadtan ereszté le kezét az erkély
rostélyzatán. E perczben megragadva érzé azon kezet, s egy forró arczhoz
szorítva, s egy forró ajk csókjaival elhalmozva. Meglepetve tekinte alá,
s az édes bámulat kiáltása tört ki ajkán, midön üldözött tündérét, az
erdők leányát látta maga előtt, égő arczczal és szemekkel, és ajkain s
minden arczvonásán a kéj, a névtelen öröm kifejezésével, a minő lehet
egy nőnek arcza, ki a szerelmet előbb tanulta érezni, mint annak nevét
kimondani.
Az ifju oda hajolt hozzá, átölelte lenyújtott karjával karcsú derekát,
fölemelte magához, s a gyönyörgazdag pillanatban keblére omlottan feküdt
a leány, nyögve, sírva, kaczagva, mint a vadgalamb búgása, mint a
gerlicze nevetése, az erdők fenevadjának ős örömhangja, midőn párját
fölleli.